Part 3

Felugrottam s ingadozó léptekkel fölfelé ballagtam a híd meredek hajlásán. Tisztára oda voltam a csodálkozástól. Izmaim és idegeim elernyedtek. Csak támolyogtam, mintha ittas lettem volna. A híd-ív közepén egy fej, majd egy kosarat cipelő munkás alakja tűnt fel. Oldala mellett kis gyermek szaladt. Mellém érve, jó éjt kívántak. Először meg akartam szólítani őket; de aztán mégsem tettem. Dörmögtem valamit a köszöntésre és folytattam utamat a hídon.

A Maybury-hídon fehér, világló füstgomolyokat eregetve, vonat robogott keresztül délfelé. A kivilágított ablaksor hosszú hernyóhoz hasonlított. Dübörögve, kattogva rohant, míg el nem tűnt. A villaszerű házakról Napkeleti Terrasznak nevezett csinos uccácska egyik kapualjában egy csoport ember beszélgetett. Oly eleven, oly barátságos volt minden. És mögöttem! Csupa őrület, csupa fantasztikus dolog! – Lehetetlenség, – mondogattam magamban.

Talán valami rendkívüli lelkiállapot rabja lettem. Nem tudom, ugyanazt tapasztaltam-e, amit a többiek. Egy-egy pillanatra valami sajátságos érzés nyomta lelkemet, mintha elszakadtam volna önmagamtól és a körülöttem levő világtól; mintha valahonnan kívülről, megfoghatatlan távolságból, a térből és az időből kiemelkedve, szemlélném e világnak minden tragikus nyomorúságát. Ez az érzés egész éjszaka ólomsúllyal nehezedett reám. Mintha álmom folytatódott volna.

De ez a zavar abból az ellentétből eredt, amely e derült világ és az ettől alig két mérföldnyi távolban ide-oda röppenő gyors halál között tátongott. A gázgyárból kihallatszott a munka zaja s a villamos lámpák ide világítottak. A beszélgető csoporthoz érve, megálltam.

– Mi hír a mezőségről? – kérdeztem.

Két férfi és egy asszony állt a kapuban.

– Mi baj? – szólt az egyik férfi felém fordulva.

– Mi hír a mezőségről? – szóltam újra.

– Hát nem _onnan_ jön? – kérdezték a férfiak.

– Úgy látszik, az egész világ beleháborodott már a mezőségbe! – szólt közbe a kapu alatt álló asszony. – Ugyan mi lehet ott?

– Nem hallottak a Marsbeli emberekről? – kérdeztem. – A Marsbeli teremtményekről?

– Nagyon is sokat hallottunk már! – szólt újra az asszony. – Nem kérünk belőlük! – s mind a hárman nevetni kezdtek.

Éreztem, hogy meg kell bolondulnom. Dühösködtem magamban. Beszéltem nekik; de láttam, hogy hiába. Nem tudom megértetni velük, amit láttam. Szaggatott mondataimra nevetéssel válaszoltak.

– Többet is fognak még hallani róluk! – szóltam végre s tovább folytattam utamat hazafelé.

Oly zavarodott voltam, hogy feleségem, aki a kapuban várt, megrémült tőlem. Bementem az ebédlőbe, leültem, ittam egy kis bort és amint valahogyan összeszedtem magam, elmondtam neki, amit láttam. A hideg ebéd már az asztalon volt; de míg beszéltem, egyikünk sem nyúlt hozzá.

– De nem szabad elfelejtenünk valamit! – szóltam, hogy rémüldöző feleségemet megnyugtassam. – Sohasem láttam még náluk nehézkesebben mozgó teremtményeket. Az üregben vannak s azokat, akik közelükbe mennek, megölhetik; de az üregből nem tudnak kiszabadulni… De mily borzasztóak!

– Ugyan ne mondd, drágám! – szólt feleségem, homlokát összeráncolva és kezét kezemre téve.

– Szegény Ogilvy! – sóhajtottam. – Gondolatnak is iszonyú, hogy ott fekszik holtan!

Feleségem legalább elhitte azt, amit beszéltem. Mikor láttam, hogy arca halotthalvány, hirtelen elhallgattam.

– Ide jöhetnek! – mondogatta újra meg újra.

Belekényszerítettem egy pohár bort s aztán megpróbáltam bátorítani.

– Alig tudnak mozogni! – szóltam.

Elkezdtem vigasztalni őt is, meg magamat is, ismételve mindazt, amit Ogilvytól hallottam, aki kifejtette előttem, mily lehetetlenség, hogy a Marsbeliek ide telepedjenek a földre. Főleg a gravitációs nehézséget hangsúlyoztam. A föld felszínén háromszor akkora a gravitáció, mint a Marson, úgyhogy a Marsbeli ember, ha izomereje ugyanaz maradna is, itt a földön háromszor súlyosabb volna. Saját teste úgy lenyomná, mint valami ólomköpenyeg. Valósággal ez volt a közvélemény. Például a _Times_ és a _Daily Telegraph_ is ugyanezt hangsúlyozta másnap reggel. Egyikük sem vett észre, éppen úgy, mint én, két nyilvánvalóan módosító körülményt.

A föld légkörében sokkal több oxigén és sokkal kevesebb argon van, mint a Marséban. Ennek a nagymennyiségű oxigénnak a frissítő hatása mindenbizonnyal jórészt ellensúlyozta a Marsbeliek megnövekedett testi súlyát. És másodszor elkerülte mindannyiunk figyelmét az a körülmény, hogy a Marsbeliek mechanikai tudása oly fejlett, hogy szükség esetén izomerőkifejtéssel is tudnak magukon segíteni.

De ekkor még nem vettem tekintetbe e szempontokat, úgyhogy hiába okoskodtam azon, mi lesz a támadókkal. Az étel és a bor, bizalmas otthonom és az a kényszerűség, hogy feleségemet meg kellett nyugtatnom, fokról-fokra növelte bátorságomat és biztonságérzetemet.

– Bolondok voltak! – szóltam, fölemelve boros poharamat. – Veszedelmesek, mert a rémület, úgy látszik, eszüket vette. Talán az remélték, hogy itt nincsenek élő lények, vagy ha vannak is, bizonyára értelemnélküliek. A végső esetben egy bomba valamennyiüket megöli az üregben.

Az izgalmas események hatása alatt érzékeim kétségkívül betegesen érzékenyek voltak. Most is rendkívül elevenséggel emlékszem még erre az ebédre. Drága nőmnek édes arca, amint a vörös lámpafényben aggodalommal telve tekint rám, a fehér abrosz az ezüst service-szel és az üvegekkel, – abban az időkben még a bölcsészek is megengedhettek maguknak egy kis fényűzést, – bíborpiros borral telt poharam fényképszerű éles tisztasággal áll előttem most is. Ott üldögéltem az asztal mellett, cigarettára gyujtva, ebéd után; sajnálkoztam Ogilvy hamarkodásán s bosszankodtam a rövidlátó ijedtségen, amelyet a Marsbeliek okoztak.

Nagyon hasonlíthattam valami tiszteletreméltó mauritiusi dodo-madárhoz. Ez is úrnak érezte magát fészkében s a vadhúsra éhes, kegyetlen hajóscsapat megérkezéséről beszélgetve bizonyára így szólt feleségéhez:

– Agyonvagdaljuk őket holnap csőrünkkel, kedvesem!

Nem tudtam még, hogy nagyon sok rendkívüli, borzalmas nap elteltéig ez volt az utolsó civilizált ebédem.

VIII. Péntek éjjel.

Mindama rendkívüli, csodálatos dolgok között, amik ezen a pénteken történtek, legkülönösebb volt előttem az a látvány, hogyan olvadtak egybe a mi társadalmi szervezetünk mindennapi szokásai azoknak az eseményeknek kezdetével, amelyek e társadalmi rend teljes fölforgatására irányultak. Ha valaki péntek éjjel öt mérföld sugarú kört írt volna le a wokingi homokbányák körül, alig hiszem, hogy e körön kívül csak egy oly emberi lényt is talált volna – eltekintve a mezőn halva fekvő Stentnek, a három szegény kerékpárosnak és a többi londoni halottnak rokonaitól – akinek kedélyére vagy szokásaira a jövevények, bár a legcsekélyebb mértékben, zavarólag hatottak volna. Természetesen sokan voltak, akik hallottak a hengerről s beszélgettek is róla a pihenés perceiben; de az bizonyos, hogy a henger távolról sem okozott oly szenzációt, mint egy Németországhoz intézett ultimátun okozott volna.

Szegény Henderson táviratát, a lövedék födelének fokozatos lecsavarásáról, Londonban aznap este kacsának tartották; s az esti lap, miután Hendersontól, akit megöltek, hiába kérte táviratilag – hiszen Henderson meghalt – az első hír megerősítését, elhatározta, hogy nem ad külön kiadást.

Sőt az emberek nagy többsége még az öt mérföldnyi körön belül is teljesen érzéketlen maradt. Leírtam már annak a két férfinak s az asszonynak a viselkedését, akikkel beszédbe ereszkedtem. Az emberek az egész kerületben ebédeltek és vacsoráztak; a munkások kertjeikben dolgozgattak a napi fáradalom után, a gyermekeket ágyba fektették, a fiatalság szerelmeskedve sétált az uccákon, a diákok a könyveket bujták.

Lehet, hogy a falukban összedugták a fejüket az uccán az emberek, a korcsmákban az új tárgyról folyt a vita s itt-ott egy hírhordó, vagy éppen az eseménynek egy-egy szemtanúja izgalmat, lármát, futkosást okozott; de az emberiség túlnyomó része époly nyugodtan végezte a mindennapi munkát, az evést, az ivást, az alvást, mint máskor, beláthatatlan évek óta, mintha a Mars bolygónak híre-hamva sem volna e térben. Sőt még a wokingi állomáson, Horsellben és Chobhamban is így volt.

A wokingi állomáson még késő éjszaka is vonatok érkeztek, indultak, vagy tolódtak a melléksínekre, utasok szálltak ki és várakoztak; egyszóval, minden a rendes kerékvágásban haladt. Egy gyerek kijött a városból s kijátszva Smith monopóliumát, újságot árult, tele a délutáni hírekkel. A poggyászkocsik lármája, a gépek éles füttye összevegyült kiáltásaival: «Emberek a Marsról!» Kilenc óra körül izgatott emberek érkeztek az állomásra, hihetetlen hírekkel; de néhány berugott ember nagyobb zavart okozott volna. A London felé robogó emberek, kitekintve a kocsik ablakából a sötétségbe, Horsell irányában fel-fellobbanó, elenyésző szikrákat, vöröses fényt vettek észre; közelebb érve, magasba gomolygó füstszalagot is láttak; de alig gondoltak komolyabb dologra, mint valami pusztai tűzre. Csupán a mezőség szélei körül támadt egy kis zavar. Öt-hat villa leégett Woking határában. A három szomszéd falunak a mezőségre nyíló végén minden házban világosság volt s az emberek hajnalig virrasztottak.

A chobhami és a horselli hídon egész éjjel kíváncsi tömeg nyüzsgött, nyugtalankodva. Az emberek jöttek, mentek; de a két híd mindig tömve maradt. Néhány merész egyén, amint később kiderült, a sötétségben a Marsbeliek közelébe nyomult; de ezek többé nem tértek vissza, mert hébe-korba a mezőséget, mint valami hadihajó fényszórójának világa, fénysugár söpörte végig, melyet nyomon követett a hősugár. A tágas mezőségen, amely egyébként néma volt és elhagyatott, a megszenesedett holttestek egész éjjel és másnap egész nap ott hevertek. Sokan azt mondták, hogy az üregből kalapácsütések zaja hangzott ki.

Így telt el péntek éjszaka. Középütt ott volt a henger, belefúródva, mint valami mérgezett nyíl, megöregedett földünk kérgébe. De a méreg még nem igen működött. A henger körül a néma, helyenként füstölgő mező; ezen elszórva egypár sötét, homályosan látható, eltorzulva heverő alak. Itt-ott egy-egy égő bokor vagy fa. Ennyi volt az egész. A mezőség szélén volt némi izgalom, de a méreg által okozott gyulladás egyelőre nem terjedt még tovább. A nagyvilágban úgy folyt tovább az élet, mint beláthatatlan évek óta. A harci láz, amely csakhamar megakasztotta a vérkeringést, megbénította az idegeket és összeroncsolta az agyat, most még csak lappangott.

A Marsbeliek egész éjszaka kalapácsoltak és dörömböltek, álmatlanul, fáradhatatlanul készítve gépeiket. Időnként újra meg újra zöldesfehér füstgomolyok szálltak fel az üregből a csillagos égboltozat felé.

Tizenegy óra tájban egy század katonaság vonult át Horsellon s kordont formálva, a mezőség szélén helyezkedett el. Később egy másik század Chobhamon vonult keresztül s a mezőség északi oldalán állt sorfalat. Az Inkermann-kaszárnya több tisztje ott járt a mezőségen már napközben. Egyikök, Eden őrnagy, mint jelentették, elveszett. Az ezredes maga is kiment a chobhami hídra éjféltájban és szorgalmasan kérdezősködött a hídon álldogáló tömegben. A katonaság vezetői bizonnyal érezték a helyzet komolyságát. A reggeli lapok azt ujságolták, hogy éjfél felé Aldershotból egy század huszár, két Maxim-ágyú s a Cardigan-ezredből mintegy 400 ember indult a mezőségre.

Éjfélután néhány másodperccel a chertseyi és wokingi úton nyüzsgő tömeg egy csillagot látott az égből lehullani északnyugat felé a fenyő-erdőbe. Zöldes fénnyel csapott le, nyári villámláshoz hasonló lobbanást okozva.

A második henger volt.

IX. Kezdődik a harc.

Szombat a bizonytalanság napja volt. A nyomasztó forróságba belebágyadtunk. A barométer, mint hallottam, gyors ingadozást mutatott. Én nem igen tudtam aludni; de a feleségem jól aludt. Korán fölkeltem. Reggeli előtt kimentem a kertbe és hallgatóztam. De hiába. A mezőség felől csak egy pacsirta hangja hallatszott.

A tejesember jött, mint rendesen. Hallottam kocsijának zörgését s körülmentem az oldalkapuhoz, hogy megkérdezzem tőle a legújabb híreket. Elmondta, hogy a Marsbelieket az éj folyamán katonaság zárta körül s hogy ágyúkat is várnak. Amíg beszélt, barátságos, bátorító hang ütötte meg fülemet; hallottam, amint Woking felé robog a vonat.

– Nem fogják megölni őket, – szólt a tejes, – ha elkerülhetik.

Szomszédom kertjében foglalatoskodott; egy darabig elbeszélgettem vele s azután beballagtam reggelizni. A reggel fölötte rendesen telt el. Szomszédomnak az volt a véleménye, hogy a csapatok a nap folyamán vagy elfogják, vagy elpusztítják a Marsbelieket.

– Kár, hogy oly megközelíthetetlenül viselkednek, – mondta. – Nagyon érdekes volna megtudni, hogyan élnek egy másik bolygón; tanulhatnánk egyetmást.

A kerítéshez érve, megkínált egy marék szamócával. Szenvedélyes, de bőkezű kertész volt. Egyidejűleg elmondta, hogy a byfleeti golfpálya körül a fenyő-erdő lángban áll.

– Azt mondják, – így szólt, – hogy ott zuhant le a párja annak az átkozott valaminek, a második. De egy is elég belőle, annyi bizonyos. A biztosító társaságoknak szép pénzébe fog kerülni, míg újra rend lesz.

Mialatt így beszélt, jóízűen nevetett.

– Az erdő még folytonosan ég, – folytatta s figyelmeztetett a felszálló füstfelhőkre. – A föld napokon át égetni fogja a talpukat, mert a talaj tőzeges és vastag levélréteg borítja.

Ezután elkomolyodva, a «szegény Ogilvy»-ról kezdett beszélni.

Reggeli után ahelyett, hogy munkámat folytattam volna, elhatároztam, hogy kiballagok a mezőségre. A vasúti híd alatt egy csapat katonára akadtam. Árkászok voltak, azt hiszem. Keskeny, kerek sipkájuk volt; kigombolt piros zubbonyuk alól kilátszott kék ingük. Sötét bugyogóban s rövid bakancsban voltak. Tudatták velem, hogy senkinek sem szabad átmenni a csatornán.

A híd felé tekintve, láttam, hogy az országúton egy Cardigan-ezredbeli katona áll őrt. Egy darabig beszélgettem a katonákkal; elmondtam nekik, hogy előtte való este láttam a Marsbelieket. Közülök senki sem látta még őket; alig volt fogalmuk róluk, úgyhogy elhalmoztak kérdéseikkel. Nem tudták, ki rendelte el a csapatok mozgósítását, s az volt a véleményük, hogy a főparancsnokságon nagy vita keletkezett. A közönséges árkász sokkal képzettebb a közkatonánál s az én embereim meglehetős éleselműséggel vitatták meg az esetleges összeütközés eshetőségeit. Lefestettem nekik a hősugarat és ők rögtön tárgyalásba ereszkedtek maguk között.

– A’mondó vagyok, hogy elfödve közelükbe kell csúszni s azután rajtuk ütni, – szólt az egyik.

– Ugyan eredj! – szólt erre a másik. – Mi mögé bujnál, hogy meg ne gyulladj? Csak könnyebben megsülne az ember! A legegyszerűbb volna olyan közel menni hozzájuk, amennyire a terep megengedi s aztán futóárkot húzni.

– Ördög vigyen az árkaiddal! Mindig csak árkokat akarsz; kár, hogy nem tengeri nyúlnak születtél, Snippy.

– Aztán van nekik nyakuk is? – kérdezte hirtelen egy harmadik, egy gondolatokba mélyedt, kis, fekete ember, pipáját szopogatva.

Újra leírtam a Marsbelieket.

– Polipok! – szólt erre, – csak azok lehetnek. Nem emberre, hanem halra vadászunk most!

– Nem is gyilkosság leütni ilyen fenevadakat! – szólt az első katona.

– De miért is nem bombázzuk agyon az átkozottakat, hogy egyszerre végük legyen? – szólt a kis, fekete ember. – Ki tudja, mi mindent terveznek!

– Hát hol a bomba? – szólt az előbbi. – Nincs is rá idő! Roham kell ide, én csak annyit mondok, mentül előbb pedig!

Így vitatkoztak tovább.

De nem akarom az olvasót kifárasztani e hosszú reggel és a még hosszabb délután leírásával. Sehogy sem sikerült végigpillantanom a mezőségen, mert még a horselli és a chobhami templomtornyokat is katonai méltóságok tartották megszállva. Megszólítottam egypár katonát, de ezek nem tudtak semmit; a tisztek el voltak foglalva és titkolóztak. Az emberek a városban újra biztonságban érezték magukat a katonaság védelme alatt. Marshalltól, a tőzsdéstől, hallottam, hogy a fia is a mezőségen fekszik a halottak között. A katonaság felszólítására Horsell környékén elzártak mindent s az emberek eltávoztak a házakból.

Két óra felé hazamentem délebédre. Nagyon ki voltam fáradva, mert, mint már említettem, nyomasztó forróság volt. Hogy felfrissüljek, délután hideg vízben megfürdöttem. Fél négy óra tájban újra az állomásra mentem esti lapot venni, mert a reggeli lapokban nem volt más, mint Stent, Henderson, Ogilvy és a többiek pusztulásának felületes leírása. A lapban alig találtam olyasmit, amit nem tudtam. A Marsbeliekből egy hüvelyknyit sem lehetett látni. Úgy látszik, nagyon el voltak foglalva; a kalapácsolás folytonosan tartott s az üregből szünet nélkül gomolygott a füst. Bizonnyal ütközetre készülődtek. «Újra megkísérelték jelekkel az érintkezést; de eredménytelenül», – írták a lapok egyhangúlag. Mint egy árkásztól hallottam, valaki egy árokból hosszú póznára tűzött lobogót lengetett. A Marsbeliek annyit törődhettek az effélével, mint mi a tehénbőgéssel.

Megvallom, hogy ez a fegyverkezés, ez a készülődés nagyon felizgatott. Képzeletem harciasra vált s furcsábbnál furcsább módon verte le a támadókat. Fölelevenedtek diákkorom hősies harci álmai. A küzdelem nagyon egyenlőtlennek tetszett. Ellenségeink fölötte gyámoltalanoknak tűntek fel üregükben.

Három óra tájban ágyúzni kezdtek Chertsey vagy Addlestonne felől. Megtudtam, hogy a füstölgő fenyőerdőt bombázták, ahol a második henger lezuhant, azt remélve, hogy szétzúzzák, mielőtt megnyílik. Öt óra volt már, mikor egy tábori ágyú, amelyet az első henger ellen küldtek, Chobhamba érkezett.

Este hat óra körül, mikor éppen teánál ültem feleségemmel a lugasban, élénken tárgyalva a küszöbön álló csatát, tompa roppanást s rögtön rá tüzelést hallottam a mezőségről. Rá nyomban erős sistergő reccsenés hallatszott közvetlen közelünkben, hogy a föld megreszketett belé. Kiugorva a pázsitra, láttam, hogy az _Oriental College_-t környező fák koronája füstös, vörhenyes lángba borul s oldalt a kis templom tornya rombadől. A mecset oromzata eltűnt s a kollégium teteje olyan volt, mintha száztonnás ágyúból bombáztak volna. Egyik kéményünk megreccsent, mintha lövés érte volna, lezuhant, egy része végig gurult a cserepes tetőn s a virágágy dolgozó szobám ablaka alatt tele lett vörös törmelékkel.

Nőm és én elképedve állottunk. Hirtelen felvillant agyamban, hogy most a Maybury domb teteje a Marsbeliek hősugarának vonalába esik, mert a kollégium már nincs előtte.

Megragadtam feleségem karját és minden teketória nélkül kiszaladtam vele az országútra. Aztán kihoztam a cselédet, odaszólva neki, hogy magam megyek föl az emeletre ládájáért, amelyért kiabált.

– Lehetetlen itt maradnunk! – mondtam.

Eközben a mezőn a tüzelés egy percre újra megkezdődött.

– De hová menjünk? – kérdezte feleségem rémüldözve.

Megdöbbenve gondolkoztam. Majd eszembe jutottak leatherheadi rokonai.

– Leatherheadbe! – feleltem, túlharsogva a lármát.

Feleségem félrefordulva, lenézett a dombról. Az emberek ijedten szaladtak ki házaikból.

– Hogy jutunk Leatherheadbe? – kérdezte.

A domb alján egy szakasz huszár nyargalt keresztül a vasúti híd alatt. Három közülük bevágtatott az _Oriental College_ nyitott kapuján; más kettő leszállt s házról-házra futkosott. A nap vérvörös világgal sütött keresztül a fák koronájából felszálló füstön s barátságtalan, komor fényt vetett mindenre.

– Itt állj meg, – szóltam, – itt jó helyen vagy!

És hirtelen elrohantam a «Tarka kutya» felé, mert tudtam, hogy a korcsmárosnak van lova és egy kétkerekű kocsija. Szaladtam, mert tisztában voltam vele, hogy egy perc mulva a dombnak ezen az oldalán mindenki költözködni akar majd. A korcsmáros a söntésben állt s fogalma sem volt arról, mi történik háza mögött. Valaki, háttal felém fordulva, beszélt vele.

– Egy aranyat kérek, – szólt a korcsmáros. – Aztán meg kocsisom sincs!

– Két aranyat adok! – szóltam az idegen vállán keresztül.

– Miért ad két aranyat?

– És éjfélre visszahozom! – folytattam.

– Uram Isten! – szólt a korcsmáros. – Mi lelte? Disznómra alkuszom! Két aranyat ad s vissza is hozza? Mi történt?

Sebtiben elmagyaráztam, hogy távoznom kell s így megkaptam a kocsit. Az eszembe sem jutott, hogy a korcsmárosnak is távoznia kellett. Csak arra volt gondom, hogy rögtön hozzá jussak a kocsihoz. Kihajtottam, le az országúton s a kocsit feleségem és a szolgáló őrizetére bízva, beszaladtam a házba és egyet-mást, ami értékes volt, egyebek közt az ezüstneműt is, összekapkodtam. A ház alatt a domboldalon égtek már a bükkfák és a kerítés az országut felé vörös lángokban lobogott. E közben az egyik gyalogos huszár házról-házra szaladt s felszólította az embereket a távozásra. Éppen előttem rohant el, mikor abroszba burkolt kincseimet cipelve, kiléptem a kapuból. Utána kiáltottam:

– Mi újság?

Visszafordult, rám bámult, olyasvalamit kiáltott, hogy «kifelé másznak valami födőféle alatt» s tovább rohant a dombtetőn levő ház kapuja felé. Hirtelen fekete füstroham lepte el az országutat, elfödve őt szemeim elől. Szomszédom ajtajához rohantam, hogy meggyőződjem, igaz-e, hogy a felesége is vele ment Londonba. A ház csakugyan be volt zárva. Ujra házamba mentem, mint igértem, a szolgáló ládájáért. Kicipeltem, odaerősítettem melléje a kocsi hátulján s megkapva a gyeplőt, felugrottam feleségem mellé a bakra. A következő pillanatban kijutottunk a füstből és a lármából, lefelé ügetve a Maybury domb tulsó oldalán, Ó-Woking irányában.

Nyugalmas, napos táj terült el előttünk. Távolabb az országutat jobbról-balról búzaföld szegélyezte. Maybury nagy vendéglője előtt ide-oda lóbálódzott a cégér. Az orvos kocsija előttünk haladt. A domb alján hátrafordultam, hogy még egyszer végignézzek azon a vidéken, ahonnan távoztam. Vörös tűzsziporkák szállongtak a feketén gomolygó füstcsomók között a csendes levegőben, sötét árnyékot vetve a fák zöld koronáira, kelet felé. Olykor egy-egy tűzsugár tört keresztül a füstön, amely nagy messzeségbe széthúzódott már keleten a byfleeti fenyőerdőig, nyugaton pedig Wokingig. Az országutat felénk rohanó emberek lepték el. És a forró, nyugodt levegőben távoli, de azért egészen tisztán kivehető gépfegyver kattogása hallatszott, amely azonban hirtelen elnémult. Közbe-közbe meg-megújult a puskaropogás. Úgy látszott, hogy a Marsbeliek felgyujtottak mindent, ami beleesett hősugaruk körébe.

Ügyetlen kocsis létemre minden figyelmemet elsősorban a lóra kellett fordítanom. Mikor újra hátrafordultam, a második magaslat elfödte előlem a fekete füstöt. Ostorral hajszoltam a lovat s megeresztett gyeplővel vágtattunk, míg Woking és Send hátunk mögé nem került. Woking és Send között utólértem s elhagytam az orvost.

X. A viharban.

Leatherhead körülbelül tizenkét mérföldnyire van a Maybury-dombtól. Pyrfordon túl tele volt a lég a buja rétek fölszálló szénaillatával s két oldalt sövények húzódtak végig mosolygó csipkerózsákkal. A heves tüzelés, amely akkor tört ki, mikor lefelé hajtottunk a Maybury-dombról, oly hirtelen megszünt, mint ahogy kezdődött. Az este békét és nyugalmat lehelt. Kilenc óra tájban minden baj nélkül Leatherheadbe értünk. A lovakat egy óra hosszáig pihentettem. Ezalatt megvacsoráztam az unokatestvéreméknél s rájuk bíztam feleségemet.

Feleségem gondolatokba mélyedve hallgatott az egész úton. Úgy látszott, rossz sejtelmek gyötörték. Bátorítottam, kimutatva, hogy a Marsbelieket rendkívüli súlyuk annyira az üreghez láncolja, hogy legfölebb egy kis darabra mászhatnak ki belőle. De feleségem mindenre csak igennel vagy nemmel válaszolt. Ha nem tettem volna igéretet a korcsmárosnak, azt hiszem, nagyon könyörgött volna, hogy éjszakára maradjak ott Leatherheadben. Bár ott maradtam volna! Úgy emlékszem, hogy arca nagyon sápadt volt, mikor elváltunk.

Egész nap lázas izgatottság uralkodott rajtam. Valami harci lázhoz hasonló érzés pezsgett ereimben, aminő néha-néha hatalmába szokta ejteni a művelt államokat, s őszintén szólva, nem igen bántam, hogy még az éjjel vissza kellett mennem Mayburybe. Szinte féltem attól, hogy az a lövöldözés, amelyet hallottam, a támadó Marsbeliek végét jelenti. Legjobban az a körülmény jellemzi lelkiállapotomat, hogy csaknem kívánkoztam a halálos veszedelem után.