Part 2

Ekkor már teljesen tisztában voltam azzal, hogy ez a valami a Mars bolygóról érkezett; de azt nem tartottam valószínűnek, hogy lehet benne élő teremtmény is. Azt gondoltam, hogy a fedél automatikus módon csavarodik. Ogilvyval ellentétben mindig az volt a véleményem, hogy a Marson vannak emberek. Agyamban a legfantasztikusabb gondolatok kergetődztek. Nincs-e a hengerben kézirat? Minő nehézségekkel fog járni az üzenet megértése? Hátha érmeket vagy mintákat találunk? És így tovább. Mindazonáltal ezek kissé nagyon is bizonytalan gondolatok voltak. Türelmetlenül vártam, mikor fog már kinyílni. Tizenegy óra tájban, mikor láttam, hogy hiába várakozom, efféle gondolatokba mélyedve, hazasétáltam Mayburybe. De nagyon nehezemre esett belekezdeni elvont vizsgálódásaim folytatásába.

Délutánra a rét egészen más látványt nyujtott. Az esti lapok kora délutáni kiadásai óriási címbetűkkel lepték meg Londont:

«ÜZENET A MARSRÓL»,

«SZENZACIÓ WOKINGBAN»,

stb. stb. Ogilvy csillagászati távirata pedig izgalomba ejtette a hármas királyság valamennyi obszervatóriumát.

Vagy féltucat wokingi bérkocsi, egy fonott kasú szekér Chobhamból és egy uriasabb fogat állt a homokbányák mellett az országúton. Oldalvást egész csomó kerékpár volt. Bár a nap forrón sütött, Wokingból és Chertseyből gyalog is sokan kiballagtak, úgy, hogy egész tekintélyes tömeg nyüzsgött a réten, egyebek közt volt ott egy-két világosszínű ruhába öltözött delnő is.

Vakító forróság volt. Az égbolton egy darabka felhő sem volt látható. Szellő sem rezdült; csupán a pár elszórt fenyőfa nyujtott egy kis árnyékot. A hangafű tüze megszűnt már; de a talaj Ottershaw irányában, ameddig a szem ellátott, fekete volt s egyre függélyes füstszalagok szálldogáltak fel belőle. Egy élelmes csemegekereskedő a Chobham-útról kiküldte fiát egy talicskára való éretlen almával és édes sörrel.

Az árok széléhez lépve, láttam, hogy hat-hét ember van benne, – Henderson, Ogilvy és egy magas, szőke férfi, aki, mint később megtudtam, Stent volt, a királyi csillagász, több munkással, akik ásókat és szekercéket forgattak. Stent tiszta, messze csengő hangon osztogatta a parancsokat. A hengeren állt, amely most már meglehetősen lehűlt. Kipirult arcáról csurgott a veriték s látszott rajta, hogy valami felizgatta.

A henger nagy része szabadon állt, de alsó vége még mindig a földbe volt fúródva. Ogilvy, amint az árok szélén bámuló tömegben megpillantott, lehitt az üregbe s arra kért, legyek szíves Hilton lordot, az uradalom tulajdonosát fölkeresni.

Azt mondta, hogy a növekedő sokaság, főleg a gyerekek, komolyan hátráltatja munkájukat. Jó volna, ha a népet valami kis korláttal vissza lehetne tartani. Elmondta, hogy olykor-olykor még mindig gyönge zaj hallható a henger belsejéből s hogy a munkásoknak nem sikerült a födelet lecsavarni, mert sehogy sem tudtak jól hozzáférni. A henger fala szörnyű vastagnak látszott és az a gyönge hang, amelyet hallottunk, a henger belsejében nagy lárma is lehetett.

Szívesen magamra vállaltam, amire kért s előre örültem, hogy így odajuthatok én is azok közé a kiváltságos emberek közé, akik szemtanúi lesznek a henger tervbe vett kinyitásának. Hilton lordot nem találtam otthon; de azt mondták, hogy a hatórai waterloói vonattal várják Londonból. Mivel még csak egynegyed hat volt, hazamentem, megteáztam, azután az állomáshoz ballagtam s ott várakoztam reá.

IV. A henger megnyílik.

Mikor visszatértem a rétre, a nap már hanyatlóban volt. Woking felől csoportosan, sietve jöttek az emberek; hazafelé alig egy-kettő ment. Az üreg körül a tömeg megszaporodott. Az égbolt citromsárga világítása mellett mintegy pár száz főre rugó sokaság feketéllett a réten. Ingerült hangok hallatszottak, mintha egész kis ütközet folyt volna az üreg környékén. Sajátságos képzelődések suhantak át lelkemen. Közelebb nyomulva, Stent hangját hallottam.

– Vissza! Vissza!

Egy gyerek futott felém.

– Mozog! – kiáltotta, mellettem elsietve. – Kifelé csavarodik! Nem nekem való mulatság. Megyek haza. Megyek.

A tömeghez értem. Két-háromszáz ember lehetett ott, öklözve, taszigálva egymást. Tevékeny részt vett ebben a már említett néhány delnő is.

– Beesett az üregbe! – kiáltott valaki.

– Vissza! – szóltak többen.

A tömeg engedett egy kissé s utat törtem magamnak ökleimmel. Mindenki nagyon izgatottnak látszott. Az üregből sajátságos zümmögés hallatszott.

– Ejnye! – szólt Ogilvy, – segítsen visszatartani a bolondokat. Még nem tudjuk, mi lehet ebben az ördöngös valamiben!

Láttam, hogy egy fiatal ember, valami wokingi kereskedősegéd, áll a henger mellett és kifelé kapaszkodik az üregből, ahová a tolakodó tömeg belelökte.

A henger végét időközben tovább csavarták belülről. Körülbelül két lábnyi fényes csavar volt látható. Valaki megtaszított úgy, hogy kis híja volt, hogy rá nem estem a csavar tetejére. Megfordultam; ezalatt a csavar végére járt és a henger födele hangos rázkódással a kavicsos homokra esett. Oldalba löktem a mögöttem álló embert s fejemet újra a henger felé fordítottam. Egy percig teljesen feketének látszott az egész köralakú nyílás. A nyugvó nap éppen szemembe tűzött.

Azt hiszem, mindenki azt várta, hogy most egy ember fog az üregből előbukkanni, aki, ha talán némileg különbözik is a földi emberektől, lényegében mégis csak ember lesz. Én legalább ezt vártam. De odatekintve, az árnyékban csakhamar mozogni láttam valamit, szürkén, hullámosan s végül szemhez hasonló két fénylő korongot láttam. Majd a mozgó középpontból sétabot vastagságú, szürke kis kígyóhoz hasonló valami pattant elő, felém kanyarodva a levegőben. Ezt egy második követte.

Hirtelen borzongás fogott el. Mögöttem egy asszony hangosan felsikoltott. Félig hátrafordultam, szemeimet még mindig a hengerre szögezve, amelyből újabb tapogatódzó kígyócskák tűntek elő s kezdtem az üreg széléről hátrafelé tolakodni. Láttam, amint körülöttem az emberek arcán a megdöbbenés borzalomra változott. Minden oldalról tagolatlan kiáltásokat hallottam. Hátrálni kezdett az egész tömeg. A kereskedősegéd még mindig kifelé iparkodott az üregből. Egyedül maradtam s láttam, hogy az emberek az üreg túlsó oldalán futásnak erednek; köztük szaladt Stent is. Újra a hengerre pillantottam s leküzdhetetlen rémület szállt belém. Kővé dermedve, bámulva álltam.

Vaskos, szürkés, gömbölyű tömeg – körülbelül akkora, mint egy medve – emelkedett ki lassan, kínosan a hengerből. Amint fölhengeredett, a ráhulló fényben úgy csillogott, mint a nedves bőr. Két nagy sötétszínű szem nézett rám merően. A gömbölyű tömegen volt valami arcnak mondható. A két szem alatt száj volt, amelynek ajak nélküli, remegő széléről nyál csurgott. A test fölemelkedett s görcsösen vonaglott. Egy, a testhez tartozó, hosszú tapogató szerv a henger szélébe kapaszkodott, egy másik a levegőben lebegett.

Aki sohasem látott eleven Mars-lakót, alig tudja elképzelni, mily borzasztó külsejük volt. A V-alakú furcsa száj, a hegyes felső ajak, a szemöldökbarázdák hiánya, az áll nélküli, ékszerű alsó ajak, a száj szüntelen rángatódzása, a tapogatószervek gorgócsoportja, a tüdő szaggatott lélekzése az idegen légkörben, a föld nagyobb gravitációs energiájának tulajdonítható nehézkes, kínos mozgás és mindenekfölött a két óriási szem rendkívüli átható ereje – valósággal undort ébresztett a szemlélőben. Nyirkos, barna bőrében volt valami gombaszerű; megfontolt, nehézkes mozdulataiban valami kimondhatatlanul rettenetes. Már az első találkozás, ez az első pillantás is undorral és félelemmel töltött el.

A szörnyeteg hirtelen eltűnt. A henger szélén keresztül, fejjel az üregbe bukott, tompa zuhanással, mintha nagy bőrcsomó hullt volna a mélybe. Különös, erős kiáltást hallatott, mire nyomban egy másik hasonló teremtmény tűnt fel a nyílás sötétségében.

Erre az a merevség, mely a félelem első percében elfogott, megszűnt. Megfordultam s eszeveszett iramodással a mintegy száz yardnyira levő első facsoportozatig futottam. De csak féloldalt fordulva és bukdácsolva szaladtam, mert tekintetemet nem tudtam levenni ezekről a borzasztó teremtményekről.

Pár fiatal fenyőfa és rekettyebokor között megálltam s lihegve vártam, mi fog történni. A mezőség a homokbányák körül tele volt emberekkel, akik úgy álltak ott, mint én: félig lenyügözve a félelemtől, rábámulva ezekre a lényekre, vagy inkább a felhányt homokra az üreg széle körül, amelyben ezek a lények benne voltak. S ekkor, megújuló borzalommal, valami gömbölyű, fekete tárgyat vettem észre, amint az üreg szélén fel s alá himbálódzott. Az üregbe pottyant kereskedősegéd feje volt s a forró alkonyatban kis feketeségnek látszott. Felhúzta vállát, majd térdét, majd mintha visszacsúszott volna, újra csupán feje volt látható. Egyszerre csak eltűnt és mintha gyönge sikoly hatolt volna füleimbe. Első gondolatom az volt, hogy visszamegyek és segítek neki; de a félelem visszatartott.

Nem volt látható semmi sem. A mély üreg s a homok, amit a henger zuhanása halmozott fel, mindent elrejtett. Ha valaki Chobhamból vagy Wokingból jött volna most az országúton, ugyancsak elbámult volna, látva azt a szabálytalan körben, szanaszét álló száz vagy még több embert, árkokba, bokrokba, kapuk és sövények mögé bújva, alig egy-két szót szólva s azt is röviden és izgatottan kiabálva, meredt szemekkel bámulva néhány homokbuckára. Az édes sörrel megrakott targonca ott feketéllett a forró levegőben, keresztben az úton. A homokbányákban egy csomó üres kocsi állt. Az otthagyott lovak ropogtatták az abrakot az orrukra akasztott zsákokban vagy kapálták a talajt.

V. A hősugár.

Az a benyomás, amelyet a Marsbeliek tettek rám, felbukkanva a hengerből, amelyben bolygójukról a földre érkeztek, szinte elkábított, megbénítva cselekvőképességemet. Megálltam egy helyben a térdig érő hangafűben, odabámulva a homokbuckára, amely eltakarta őket előlem. Félelem és kíváncsiság viaskodott lelkemben.

Nem mertem az üreg felé közeledni; de az a vágy, hogy belepillantsak, valóságos szenvedéllyé növekedett bennem. Útnak indultam, nagy félkörben az üreg körül, hogy alkalmasabb helyet keressek magamnak és szünet nélkül a homokbuckákra szegeztem tekintetemet, amelyek elrejtették előlem a jövevényeket. Egyszerre csak, mint valami polipkar, vékony, fekete ostorszíj villant keresztül a szürkületen, rögtön rá visszahúzódva és utána lassacskán vékony nyél bujt elő, melynek végén köralakú korong forgott, ide-oda billenve. Ugyan mi történhetett az üregben?

A nézők legnagyobb része csoportokba gyűlt. Egy nagyobb tömeg Woking, egy kisebb csoport Chobham irányában verődött össze. Világos volt, hogy bennük is ugyanaz a lelki harc folyt, mint bennem. Néhányan közel álltak hozzám. Közeledtem valakihez, aki, mint ráismertem, szomszédságomban lakott. Nevét nem tudtam; de azért megszólítottam. Csakhogy az idő aligha volt alkalmas rendes beszélgetésre.

– Micsoda undok fajzat! – szólt szomszédom. – Uram Isten, micsoda undok fajzat!

Ezt újra, meg újra elismételte.

– Látta ön is azt az embert az üregben? – kérdeztem tőle; de erre nem válaszolt.

Egy ideig szótlanul, figyelve álltunk egymás mellett s azt hiszem, némi megkönnyebbülést merítettünk egymás társaságából. Csakhamar egy kis dombra mentem föl és mikor vagy egy yardnyi magasságból visszatekintettem szomszédomra, láttam, hogy Woking felé ballag.

Az alkony szürkületre halványult, mielőtt újabb esemény következett be. A távoli tömeg balra, Woking felé, mintha növekedett volna; halk moraj hangzott felém onnan. A kisebb csoport Chobham felé szétszóródott. Az üregből semmi nesz sem hallatszott.

Elsősorban ez a körülmény volt az, ami az embereket felbátorította. De azt hiszem, az újabb wokingiak érkezése is segített bizalmat önteni beléjük. Amint besötétedett, lassú, meg-megújuló mozgás kezdődött a homokbányákban, amely, úgy látszott, egyre erősödik, mikor a henger tájékáról semmi sem zavarta az esti csöndességet. Felnyúló, fekete alakok hatoltak előre, kettesével, hármasával. Megálltak, figyeltek, majd újra tovább mentek. Eközben keskeny, szabálytalan, holdsarlóalakú sorban helyezkedtek el, melynek vékonyodó szarvai mindjobban körülzárták az üreget. Én magam is megindultam az üreg felé.

Néhány kocsis, egypár más emberrel, behajtott merészen a homokbányába. Hallottam a lódobogást s a kerekek nyikorgását. Egy fickó tolni kezdte az almás targoncát. Majd harminc yardnyira az üregtől, Horsell felől egy kis fekete csoportot vettem észre. Fehér zászlót lobogtattak.

A küldöttség volt. Tanácskozást tartottak valahol hamarosan és mivel a Marsbeliek visszataszító külsejük mellett is nyilvánvalóan értelmes teremtmények voltak, azt határozták, hogy jelzésekkel közeledve feléjük, tudomásukra kell hozni, hogy mi is értelmes lények vagyunk.

Lobogtatva vitték a zászlót, először jobbra, majd balra. Oly távol álltam, hogy senkit sem tudtam felismerni; de később megtudtam, hogy Ogilvy, Stent és Henderson vezette a csoportot, megkísérelvén az érintkezést. A néptömeg már csaknem teljes körben terjeszkedett szét s a kis csoport ezen a körön belül haladt lassan előre. Diszkrét távolságban sötét, fekete alakok követték a csoportot.

Hirtelen fénysugár villant föl; az üregből fénylő, zöldes füst tört elő, egymásután három füstgomoly, a csendes levegőben egyenesen fölfelé emelkedve.

Ez a füst (vagy talán inkább azt mondhatnám, láng) oly világító volt, hogy a mély kékségű égboltozat s a fekete fenyőfákkal borított barna mezőség Chertsey felé hirtelen elsötétült s a füstgomolyok szétoszlása után is egészen sötét maradt. Ugyanakkor gyönge sziszegés is hallatszott.

Az üreg túlsó oldalán a zászlóvivőket feltartóztatták útjukban ezek a tünemények. A csoport kis, függélyes, fekete alakjai állva maradtak a fekete alapzaton. Mikor a zöld füst kilobbant, arcuk sápadt, zöld színt öltött; a füst eltüntével újra elhomályosodtak.

A sziszegés ekkor lassú morgásba, hosszú, hangos dübörgésbe ment át. Az üregből lassacskán egy púpos alakzat emelkedett ki. Úgy tetszett, hogy valami kísérteties fénysugár röppent ki belőle.

Nyomban ezután valóságos lángnyelvek lobbantak ki a kis csoportból s ragyogó fény szökkent egyik emberről a másikra. Mintha valami láthatatlan gázfolyamba kerültek volna, amely egyszerre fehér lángra lobbant. Mintha valamennyien hirtelen, egy pillanat alatt, tűzzé váltak volna.

Majd saját pusztulásuk világánál láttam, amint tántorogni kezdenek s a földre hullanak; távolabb álló kísérőik pedig futásnak erednek.

Elképedve álltam, nem is sejtve azt, hogy ebben a távoli kis csoportban a halál szökkent egyik emberről a másikra. Csak azt éreztem, hogy valami rendkívüli dolog történik. Egy alig hallható, vakító lobbanásra egy csomó ember hosszában a földre vágódik s ott marad elterülve és amint a láthatatlan hőnyíl tovább halad, a fenyőfák tűzbe borulnak s valamennyi száraz rekettyebokor ropogva lángtömeggé válik. És a távolban Knaphill felé kigyullad hirtelen minden fa, sövény és faépítmény.

Ez a lángoló halál, ez a láthatatlan, elkerülhetetlen hőkard körös-körül lekaszált mindent gyorsan, egyfolytában. A lángbaboruló bokrokról láttam, hogy felém közeledik; de a rémület szinte megbénított. Hallottam a tűz ropogását a homokbányában. Egy ló rémülten fölnyerített; de rögtön elcsendesedett. Mintha valami láthatatlan, de szörnyű tüzes újj húzódott volna keresztül a hangafüvön köztem és a Marsbeliek között s a homokbányán túl egy görbe vonal hosszában az egész fekete talaj füstölgött és ropogott. Messze balfelől, ott, ahol a wokingi állomástól indult az út a mezőségre, valami nagy robajjal lezuhant. Nyomban rá megszünt a sziszegés és a dübörgés és a fekete púpos tárgy lassan visszasülyedt az üregbe.

Mindez oly hirtelen történt, hogy mozdulatlanul, elképedve álltam, belevakulva a lobogó fénybe. Ha ez a halál teljes kört járt volna be, feltétlenül megölt volna engem is első meglepetésemben. De elmult, engem megkímélve s egyszerre sötét, barátságtalan éjszaka vett körül.

A hullámos mezőség, kivéve a szürke, fakó országutakat, a beálló éjszaka sötétkék égboltja alatt csaknem koromfeketének látszott. Sötét volt s az emberek is hirtelen eltüntek róla. Fejem fölött kigyulladtak a csillagok s nyugatra még mindig sápadt, csaknem zöldeskék színben ragyogott az égboltozat. A fenyőfák csúcsai s a horselli háztetők éles feketeséggel váltak ki az esthajnali fényből. A Marsbeliek eszközeikkel együtt láthatatlanok voltak, kivéve azt a kis árbocot, melyen szüntelenül forgott, ide-oda inogva, a tükörszerű korong. Itt-ott még füstölgött s fel-fellobbant egy-egy bokor és magában álló fa s a wokingi állomás felé fekvő házakból egy-egy lángcsomó sziporkázott fel a csendes esti levegőbe.

A szörnyű ijedelmen kívül ennyi volt az egész változás. A kis csoportnyi fekete folt a fehér zászlóval együtt kisöprődött az eleven életből s az est csendjét látszólag alig zavarta meg valami.

Az jutott eszembe, hogy segítség és védelem nélkül egyedül vagyok itt a fekete mezőségen. Egyszerre, mintha kívülről zuhant volna nyakamba, hatalmába ejtett a félelem.

Erőt véve magamon, megfordultam s bukdácsolva futottam keresztül a mezőségen.

A félelem, amely elfogott, nem okoskodásból eredt. Oktalan, vak rémületet keltettek bennem nemcsak a Marsbeliek, hanem a sötétség s a mély csend is körülöttem. Oly rendkívüli hatást gyakorolt rám és annyira megfosztott férfiasságomtól ez a rémület, hogy szaladás közben csendesen sírtam, mint valami gyerek. Futásnak eredve, nem volt többé bátorságom visszatekinteni.

Emlékszem, folyton az a különös meggyőződés forgott fejemben, hogy most, mikor már-már biztonságban voltam, az a titokzatos halál – amely oly gyors, mint a fény – utánam ugrik a henger körüli üregből s földre sút.

VI. A hősugár a chobhami országúton.

Valóságos csoda még most is, mi módon tudnak a Marsbeliek oly gyorsan és oly nesztelenül gyilkolni. Vannak, akik azt gondolják, hogy valami úton-módon, oly térben, amely teljességgel nem hővezető, intenzív meleget képesek előállítani. Ezt a meleget párhuzamos sugarakban vetítik bármely tetszésök szerinti tárgy felé, csiszolt, parabola-alakú tükör segélyével. E tükör szerkezetét nem ismerjük. A mi világító-tornyaink tükrei csak fénysugarat tudnak vetíteni. De nem volt egyáltalán véve senki sem, aki ezeket a részleteket igazolni tudta volna. Annyi mindenesetre bizonyos, hogy a dolog lényege valami hősugár. Láthatatlan hő, látható fény helyett. Minden gyulékony anyagot az első érintésre lángra lobbant, az ólom folyni kezd, mint a víz, a vas meglágyul, az üveg ropogva megolvad és a víz, ha hozzáér, rögtön gőzzé változik.

Az éjszakában mintegy negyven ember feküdt a csillagok világa mellett az üreg körül, megszenesedve s a fölismerhetetlenségig eltorzulva; a mezőség Horselltől Maybury-ig egész éjjel lángokban ragyogott, elhagyatva.

A mészárlás híre valószínűleg egy időben jutott el Chobhamba, Wokingba és Ottershawba. Wokingban az üzleteket csukogatták, mikor a tragédia történt és sok ember, kereskedők és mások, akiket vonzottak a hallott események, sétált keresztül a horselli hídon s a mezőségre vezető országúton a sövények között. A fiatalság, pihenve a napi munka után, ürügyül használta ezt az újdonságot – de ezt tette volna bármi más ujsággal is – és vígan sétált párosával, szokás szerint incselkedve, pajzánkodva. Az esti szürkületben csevegők hosszú sora lepte el az egész országutat…

Wokingban természetesen ekkor még csak kevesen tudtak arról, hogy a henger megnyílt, bár Henderson kerékpáros hírnököt küldött a postahivatalba, külön távirattal egyik újság számára.

A kettesével, hármasával sétálók a szabadban izgatottan beszélgető kis csoportokkal találkoztak. Mindenki a homokbánya fölött forgó tükörre bámult kiváncsian s bizonyos, hogy az újonnan érkezőket is csakhamar hatalmába kerítette az izgatottság.

Félnyolc tájban, mikor a küldöttség elpusztult, több mint háromszáz ember nyüzsgött ezen a helyen azokon kívül, akik az országútról letérve közeledtek a Marsbeliek felé. Három rendőr is volt ott; az egyik lovon ült, s minden tőlük telhetőt megtettek, Stent utasítása folytán, hogy az embereket visszatartsák s elijesszék attól, hogy a hengerhez közeledjenek. Némelyek kiabáltak is azok közül az ingerlékeny üresfejűek közül, akiknek minden csoportosulás lármára és durvaságra szolgáltat alkalmat.

Stent és Ogilvy, gondolva minden eshetőségre, Horsellből nyomban, amint a Marsbeliek felbukkantak, egy század katonaságért sürgönyzött a kaszárnyába, hogy ezeket a furcsa teremtményeket minden erőszakosságtól megoltalmazzák. Azután visszatértek, hogy azt a boldogtalan véget ért küldöttséget vezessék. Pusztulásuk részleteit, a három zöld füstgomolyt, a mély morgást és a lánglobbanásokat, a tömeg épúgy írta le, mint én.

De ez a néptömeg sokkal nehezebben menekült meg nálam. Pusztán az a véletlenség mentette meg őket, hogy egy hangafűvel benőtt magaslat felfogta a hősugár alsó részét. Ha a parabola-alakú tükör néhány yarddal nagyobb magasságban forog, nem maradt volna életben senki közülök hírvivőnek. Látták a lobbanásokat és a hanyatt vágódó embereket s mintha valami láthatatlan kéz gyujtotta volna fel sorra a bokrokat, feléjük rohanva a szürkületben. És aztán az üreg dübörgéséből kihangzó süvöltéssel éppen fejük fölött surrant át a hősugár, felgyujtva az országutat szegélyező bükkfák ormait, széthasogatva a cserepeket, bezúzva az ablakokat, lángba borítva az ablakrámákat s darabokra roncsolva a sarokhoz legközelebb fekvő ház homlokzatának egy részét.

Amint a fák hirtelen kigyulladtak, a megrémült tömeg pár pillanatig tétovázva állt a ropogó-sziszegő lángok között.

Égő gallyak s lángcsomókhoz hasonló levelek potyogtak sziporkázva a földre. Sok kalap és ruha is tüzet fogott. Rémes ordítás hangzott a mezőről.

Sikoltozás, jajveszékelés támadt. Hirtelen egy lovasrendőr vágtatott keresztül a zűrzavaron, kezét feje fölé kulcsolva és kiabálva.

– Jönnek! Jönnek! – sikoltott egy asszony. Egyszerre mindenki megfordult és szorítva a hátul állókat, utat igyekezett törni Woking felé. Oly vak iramodásba kezdtek, mint valami megriasztott juhnyáj. Ahol az országút a magas töltések között szűk és sötét, a tömeg összegabalyodott s kétségbeesett küzdelem támadt. Nem is menekült meg mindenki; legalább három embert, két asszonyt és egy kis gyereket, összetapostak s ott hagytak haldokolva, holtra rémülve a sötétségben.

VII. Hogyan értem haza?

A magam meneküléséből csak arra emlékszem, hogy egy sereg fába beleütődtem s kínosan bukdácsoltam keresztül a hangafüvön. Minden növelte bennem a láthatatlan rémületet, úgy éreztem, hogy a Marsbeliek könyörtelen hőkardja fejem fölött függve, láthatatlanul ide-oda lebeg, mielőtt lecsap s életemet kioltja. Horsell és a keresztutak között jutottam ki az országútra s ezen rohantam tovább a keresztutakig.

Végre nem bírtam már tovább szaladni; az izgatottság s a heves futás annyira kimerített, hogy támolyogva lehulltam az út szélére, a gázgyár csatorna-hídjának közelében. Elestem s fekve maradtam.

Jóideig kellett ott hevernem.

Végre felültem, teljesen összezavarodva. Egy pillanatig nem tudtam világosan megérteni, hogy kerültem oda. A rémület levált rólam, mint valami ruhadarab. Kalapomat elveszítettem s gallérom leszakadt inggombomról. Néhány pillanattal előbb csak három dolgot éreztem tisztán: az éjszakának, a térnek és a természetnek mérhetetlenségét, saját gyöngeségemet és szorongattatásomat s a közeledő halált. Most, mintha valami nagy változáson estem volna keresztül, hirtelen más szemmel láttam mindent. A két lelkiállapot minden átmenet nélkül követte egymást. Egyszerre csak újra visszanyertem mindennapi énemet; újra tisztességes, rendes polgárember voltam. A mezőség néma csendjét, az izgalmas menekülést, a feltörő lángokat mintha mind csak álmodtam volna. Azt kérdeztem magamtól, valóban megtörtént-e mindez? Nem tudtam elhinni.