Part 4

Körülbelül tizenegy óra volt, mikor visszaindultam. Az éjszaka várakozásom ellenére sötét volt; amint a kivilágított folyosóból kiléptem, valósággal feketének tűnt fel. Oly nyomasztó volt a forróság, mint nappal. A magasban a felhők gyors mozgással kavarogtak, bár körülöttünk szellő sem rezdítette meg a bokrokat. Az unokatestvérem legénye meggyujtotta a kocsin mind a két lámpát. Szerencsémre nagyon jól ismertem az utat. Feleségem a kivilágított kapu alatt állt s aggódó pillantásokat vetett rám, míg fel nem ugrottam a bakra. Ekkor hirtelen megfordult és bement, otthagyva a rokonokat, akik egymás után szerencsés utat kívántak.

Egy darabig eleinte rám is átragadt feleségem félelme; de gondolataim csakhamar visszatértek a Marsbeliekhez. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy folyt le az esti küzdelem. Azt sem tudtam, mi idézte elő oly hirtelen az összeütközést. Ockhamon hajtva keresztül (mert ebben az irányban tértem vissza, nem Send és Ó-Woking felé), vérvörös fényt vettem észre a nyugati láthatáron. Amint közeledtem, a fény lassan a magasba emelkedett. A kavargó fellegek, a gyülemlő vihar előjelei, fekete és vörös füstgomolyokkal keveredtek össze.

Ripley főuccája elhagyatott volt s a faluban egy-két kivilágított ablakon kívül nyoma sem volt az életnek; de ahol az út Pyrfordba fordul, csaknem belehajtottam egy csoport emberbe, akik háttal álltak felém. Elhajtottam mellettök a nélkül, hogy megszólítottak volna. Nem tudom, tudtak-e arról, mi történik a domb túlsó oldalán, s azt sem tudom, vajjon a hallgatag házakban, amelyek mellett elhajtottam, aludtak-e az emberek, biztonságban érezve magukat, puszták és üresek voltak-e a házak, vagy virrasztottak-e bennök nyugtalankodva, rettegve az éjszakában.

Ripley és Pyrford között, a Wey völgyében eltűnt előlem a vörös fény; de amint felhajtottam a pyrfordi templomon túl levő kis magaslatra, a fény újra elém került. A fejem fölött függő vihar első szele végigborzongatta körülöttem a fákat. A pyrfordi templom órája éjfélt ütött mögöttem, mikor a Maybury-domb sziluettjét megláttam. A fák s a háztetők éles feketeséggel váltak ki a vörös fényből.

Hirtelen sárgazöld fény ömlött végig mögöttem az országúton, úgyhogy a messzeségben láttam a fákat Addlestone felé. A gyeplő megrándult a kezemben. Láttam, amint a kergetőző fellegeket valami zöldes tűzszalag hasította keresztül, amely, hirtelen bevilágítva a felhők zavaros összevisszaságát, lehullt baloldalt a mezőre. A harmadik hulló csillag volt!

Nyomban rá kipattant a gyülemlő viharból a villám. Az erős ellentét következtében vakító ibolyaszíne volt. Olyat dörgött, mintha valami óriási rakétát sütöttek volna ki fejem fölött. Lovam beleharapott a zabolába és vágtatni kezdett.

A Maybury-domb aljához vezető szelíd lejtőn ügettünk lefelé. Amint a villámlás megkezdődött, egyfolytában követték egymást a lobbanások. Sohasem láttam még ily sűrű villámlást. A szakadatlan dörgések, amelyeket valami különös recsegés kísért, mintha valami működésben lévő óriási villanygépből pattantak volna ki, egészen máskép hangzottak, mint a rendes mennykőcsapások. A lobogó fény vakított és kábított s ritkás hegyes jégeső verdeste arcomat, amint lefelé hajtottam a lejtőn.

Eleinte nem igen láttam egyebet, mint magam előtt az országutat; de hirtelen valami megragadta figyelmemet, ami sebesen mozgott lefelé a Maybury-domb szemben lévő lejtőjén. Az első percben azt gondoltam, hogy valamelyik nedves háztető; de a szakadatlan villámlás fénye mellett láttam, hogy nagy gyorsasággal gördül előre. Vizió, pillanatnyi káprázat volt a sötétben; de rögtön rá villámlott, hogy szinte nappali fény támadt, s ott láttam magam előtt tisztán, élesen, ragyogóan a dombtető közelében fekvő árvaház vörös falait, a fenyőfák zöld koronáit és ezt a megfoghatatlan valamit.

S mi volt ez a valami!? Hogy írjam le? Házmagasságú, rémséges háromláb, amely keresztül lépdelt a fiatal fenyőfákon, félrevagdosva őket útjában; járó gépezet csillogó fémből, most már a mezőségen lépdelve; acél lánckötelek lógtak le róla s amint haladt, csattogása összevegyült a mennydörgések lármájával. Villámlott s tisztán látszott egy percre, amint egy lábon az úton állt s két lábát a levegőbe emelte. Eltűnt, de rögtön rá újra villámlott s a háromláb száz yarddal közelebb volt. El tudtok képzelni egy fejéshez való óriási széket, amint erőszakkal tovább gördítik a földön? A villanások fénye mellett körülbelül ezt a benyomást tette rám. Csakhogy a fejéshez való szék helyébe képzeljetek egy három lábon álló hatalmas géptömeget.

Egyszerre csak, mint mikor az ember kétfelé hajtja a törékeny nádat, ha keresztül akar törni rajta, a fenyőerdő fái kétfelé nyíltak előttem, egy nyesésre végig zuhantak a földön, s egyenesen felém rohanva, a rémséges háromláb párja bukkant elő. S én éppen feléje vágtattam! Amint a második szörnyeteget megpillantottam, teljesen elvesztettem lélekjelenlétemet. A nélkül, hogy a fékezésre gondoltam volna, oly erővel rántottam jobbra lovam fejét, hogy a következő pillanatban a kocsi ráfordult a lóra, a rúd szétroppant, én oldalt kirepültem a kocsiból s belezuhantam egy pocsolyába.

Azonnal feltápászkodtam s lábammal folyton a vízben, egy rekettyebokor alatt húzódtam meg. A ló mozdulatlanul hevert (szegény pára! nyakát törte) s a villámok fényében láttam a fölfordult kocsi fekete derekát s a lassan még mindig forgó kerék sziluettjét. A következő pillanatban a rengeteg mechanizmus mellettem lépkedett el, föl a dombon Pyrford felé.

Közelebbről hihetetlenül különösnek tűnt föl s mozgása közben többnek látszott egyszerű értelmetlen gépezetnél. Mindenesetre gépezet volt; menetközben meg-megzörrentek érclábai; furcsa teste körül lebegve, csörögve, hosszú, hajlékony, csillámló tapogatószervek lógtak, amelyek közül az egyik egy fiatal fenyőt ragadott meg. A gépezet, amint tovább lépdelt, az utat gondosan megválasztotta s az a sárgaréz csuklya, amely belőle kiemelkedve ide-oda mozgott, az első pillanatra maga körül tekintgető fejnek a benyomását tette rám. A gép hatalmas teste mögött óriási halászkosárhoz hasonló fehér érctömeg látszott s amint a szörnyeteg mellettem elrohant, eresztékeiből zöld füstcsomók gomolyogtak ki. Egy pillanat mulva messze járt tőlem.

Ennyi volt az, amit láttam, mindent nagyon határozatlanul, mert amint a villámok ki-kilobbantak, a vakító fényesség szüntelenül sűrű fekete árnyakkal váltakozott.

A gépezet haladásközben ujjongó, süketítő ordítást hallatott: «Elú! Elú!», túlharsogva a mennydörgést; a következő pillanatban utólérte társát s félmérföldnyire tőlem, ráhajolt valamire a mezőségen. Kétségtelen, hogy az a valami ott a mezőségen a harmadik volt a tiz henger közül, amelyet a Marsból lőttek ki földünkre.

Pár pillanatig fekve maradtam az esőben és a sötétségben s a megújuló villámok fénye mellett oda bámultam ezekre az ércszörnyetegekre, amint a sövényeken keresztül lépdeltek a messzeségben. Ritkás jég kezdett hullani. A szörnyetegek hol homályba vesztek, hol tisztán látszottak. Olykor szünet állt be a villámlásban s az éjszaka teljesen elnyelte őket.

Fölülről a jégben, alulról a pocsolyás vízben álltam. Jóideig eltartott, míg elképedésemből némileg felocsudva, arra gondoltam, hogy felmászom a töltésre valami szárazabb helyre s általán véve, míg eszembe jutott, hogy halálos veszedelemben forgok.

Nem messze tőlem egy egyszobás kis zsellér-fakunyhó volt, amelyet krumpliskert vett körül. Végül feltápászkodtam s meglapulva és kihasználva minden kis fedezéket, a kunyhó felé szaladtam, zörögtem az ajtón, de senki sem hallotta, ha ugyan volt valaki a kunyhóban. Kisvártatva abbahagytam a zörgetést s az út nagyobb részén egy árkot használva fel, csúszva-mászva eljutottam a Maybury felé elnyúló fenyőerdőbe, a nélkül, hogy a gépszörnyetegek észrevettek volna.

Az erdő védelme alatt, nedvesen, dideregve saját házam felé nyomultam tovább. A fák között igyekeztem rábukkanni a gyalogösvényre. Nagyon sötét volt az erdőben, mert most már ritkábban villámlott s a jégeső, amely úgy zuhogott, mint a hegyipatak, a sűrű lombozat résein oszloposan tört keresztül.

Ha tisztában lehettem volna a látott dolgok jelentőségével, bizonyára Byfleeten keresztül a chobhami út felé törekedtem volna, vissza Leatherheadbe, feleségemhez. De a sok rendkívüli dolog között, ami az éjjel történt körülöttem s abban a nyomorúságban, amelybe egész szervezetem jutott, nem is gondoltam erre. Össze voltam törve, el voltam csigázva, bőrig áztam, belesiketültem és belevakultam a viharba.

Valami határozatlan gondolatom volt, hogy jó volna házamba menni. Ez volt az egyedüli ösztön, amely bennem működött. A fák között botorkálva, beleestem egy árokba, térdemet belevágtam valami karóba s végre kiláboltam az útra, amely a kollégiumtól lefelé vezet. A szó szoros értelmében ki kellett lábolnom, mert a vihar árja magával ragadva a homokot, iszapos hegyi patakban zuhogott le a domboldalon. Ekkor a sötétben egy férfi botlott belém, úgyhogy hátratántorodtam.

Rémülten felkiáltva félreugrott s elrohant, mielőtt annyira összeszedhettem volna magamat, hogy megszólítsam. A vihar éppen ezen a helyen oly erővel dühöngött, hogy a legnagyobb erőfeszítésembe került felfelé menni a domboldalon. A baloldali kerítés mellé szorultam s a palánkokba fogózva, törtettem előre.

A dombtető közelében megbotlottam valami puha tárgyban. A villám lobbanásai mellett lábaim között fekete posztócsomót s egypár csizmát láttam. Mielőtt tisztán ki tudtam volna venni, hogyan fekszik az az ember, akibe belebotlottam, a villámfény kilobbant. Állva maradtam s vártam a következő lobbanást. Erőteljes férfi volt, egyszerű, de nem szegényes ruhában. Feje begörbült teste alá. Összekuporodva hevert, szorosan a kerítés mellett, mintha erősen hozzávágódott volna.

Leküzdve azt a természetes ellenszenvet, amelyet mindenki érez, aki sohasem ért még holttesthez, lehajoltam és hátára fordítottam, hogy szívéhez férjek. Halott volt. Nyilvánvalóan nyakát szegte. Harmadszor villámlott s megláttam arcát. Talpra ugrottam. A «Tarka kutya» korcsmárosa volt, akitől kölcsön vettem a kocsit.

Vigyázva keresztül léptem rajta s rohantam fölfelé a dombtetőre, el a rendőrállomás és a kollégium mellett, házam felé. A domboldalon nem égett semmi, bár a mezőségről még egyre idevilágított a vörös fény s vöröses füstgomolyok viaskodtak a szakadó jégesővel. Amennyire a villámlás fénye mellett elláthattam, a körülöttem fekvő házak teljesen épen álltak. A kollégium mellett valami fekete rakás hevert az országúton.

Az országútról, a Maybury-híd felől, hangokat és lábdobogást hallottam, de nem volt bátorságom kiáltani, vagy odamenni. Kapukulcsom segítségével beléptem házamba, a kaput betettem, bezártam és elreteszeltem s a lépcső aljáig botorkálva, leültem. Magam előtt láttam folyton a hosszú léptekkel haladó érc-szörnyetegeket s a kerítéshez vágódott holttestet.

Ott kuporogtam a lépcső alján, hátamat a falhoz támasztva s iszonyúan dideregve.

XI. Az ablakban.

Említettem már, hogy valahányszor nagy izgalmak ejtettek rabul, izgatottságom rendesen magamagát emésztette fel. Egy idő mulva fölfedeztem, hogy fázom, át vagyok ázva és hogy körülöttem apró víztócsák borítják a lépcsőre felfutó szőnyeget. Csaknem gépiesen fölemelkedtem, bementem az ebédlőbe, megittam egy kis whiskyt és átöltözködtem.

Ezután fölmentem a lépcsőn dolgozó-szobámba; de hogy miért, azt nem tudom. Dolgozószobám ablaka a fák és a vasútvonal fölött a horselli mezőség felé nyílt. Annyira siettünk a távozással, hogy ez az ablak nyitva maradt. A folyosó sötét volt s a szobában, amint benyitottam, áthatatlan sötétség fogadott, az ablakkeretbe foglalt kilátás éles ellentéteül. Megálltam az ajtóban.

A mennydörgés megszünt. A keleti kollégium tornyai és körülötte a fenyőfák nem voltak már sehol s nagyon messze élénkvörös világosságban látható volt a mezőség a homokbányák körül. A világosságban óriási fekete alakok, furcsák és groteszkek, sürögtek-forogtak ide-oda.

Mintha arrafelé az egész vidék égett volna – egy széles domboldalon apró lángnyelvek libegtek, csavarodtak az enyésző vihar szélrohamaiban, vörös visszfényt vetve a magasban nyargaló felhőkre. Hébe-korba valami közelebbi tűzből füstgomolyok hömpölyögtek tova az ablak előtt, elfödve a Marsbelieket. Nem láthattam, hogy ezek mit csinálnak, sem azt nem láttam tisztán, hogy milyenek, sem azt, hogy mik azok a fekete tárgyak, amiken szorgalmasan dolgoztak. A közelebbi tüzet sem láthattam, bár visszfénye ott táncolt a dolgozószoba falán és mennyezetén. Éles, gyantás égésszag terjengett a levegőben.

Az ajtót nesztelenül betéve, az ablak felé közeledtem. E közben a kilátás kiszélesedett jobbra a wokingi állomást környékező házakig, balra a megszenesedett, feketére vált byfleeti fenyőerdőig. Lefelé végig a domboldalon és a vasút mentén egészen a híd közeléig világosság volt. A Maybury-országút mentén s az állomás közelében levő uccák hosszában a legtöbb ház égő romokban hevert. A vasútmenti fény eleinte meghökkentett. Valami fekete tömeget, vörös ragyogást és jobbra egy sor hosszúkás, sárga négyszöget láttam. Csakhamar észrevettem, hogy összeroncsolt vonatot látok, amelynek eleje kiugrott a sínekből s lángokban állt, hátsó kocsijai pedig még a síneken állanak.

E három fő világító középpont: a házak, a vonat és a Chobham felé égő táj között szabálytalan alakú sötét tájrészletek terültek el, melyeket itt-ott halványan izzó, füstölgő földdarabok szakítottak meg. A legkülönösebb látvány ez a tűzzel behintett, elnyúló feketeség volt. Leginkább éjjeli agyagedény-égetésre emlékeztetett. Embert eleinte egyet sem vettem észre, bár kimeresztett szemekkel nézegettem mindenfelé. Később a wokingi állomás fénye mellett egy csomó fekete alakot láttam egymás után keresztül szaladni a pályatesten.

Ime, ez volt az én kis világom, amelyben évek hosszú során át biztonságban éldegéltem, ez a tűzben álló káosz! Mi történt a legutolsó hét óra alatt, azt még mindig nem tudtam. Nem tudtam azt sem, bár kezdtem már gyanítani, minő összefüggés van a gép-szörnyetegek s azok között az esetlen tömegek között, amelyeket a hengerből láttam előbujni. Sajátságos, határozatlan érdeklődés támadt bennem. Az íróasztalom előtt álló széket az ablakhoz fordítottam, ráültem és a fekete tájra, de főleg arra a három óriási, fekete valamire bámultam, ami ide-oda járt a homokbányát elárasztó ragyogásban.

Úgy látszott, hogy iszonyuan el vannak foglalva. Kérdeztem magamban: ugyan mik lehetnek? Vajjon nem értelmes gépezetek-e? Éreztem, hogy ilyesmi képtelenség. Vagy talán mindegyikben egy-egy Marsbeli ül, aki úgy kormányozza, igazgatja, használja, mint a koponyában székelő agyvelő az emberi testet? Összehasonlítottam őket az emberi gépezetekkel s életemben először kérdeztem magamtól, vajjon egy alsóbbrendű értelmes állat miket gondolhat egy-egy páncélos hadihajó vagy egy-egy gőzgép láttára?

Elülvén a vihar, az égboltozat kiderült és nyugaton az égő talajból fölszálló füstgomoly fölött a Mars halványuló, gombostűfejnyi, kis fénypontja hanyatlóban volt, mikor a katona megjelent kertemben. Gyönge kaparást hallottam a kerítés felől s felriadva a letargiából, amely elfogott, letekintettem s láttam, amint a félhomályban keresztülmászik a palánkon. A másik emberi lény láttára zsibbadtságom elmult s hirtelen kihajoltam az ablakon.

– Pszt! – szóltam suttogva.

Tétovázott s egy percig ülve maradt, szétterpesztett lábakkal a kerítésen. Majd leugrott s keresztülment a gyepen a ház szögletéig. Lehajolva, halkan járt.

– Ki van ott? – szólt susogva s megállt az ablak alatt és fölnézett.

– Hová megy? – kérdeztem.

– Isten tudja!

– El akar bújni?

– Igen!

– Jöjjön be a házba! – szóltam.

Lementem, beeresztettem és az ajtót újra bezártam. Arcát nem láthattam. Feje födetlen volt s kabátja ki volt gombolva.

– Istenem! – szólt, mikor behúztam őt magammal.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Mi történt? – A homályban is láttam kétségbeesett mozdulatát. – Kiirtottak bennünket… egyszerűen kiirtottak, – ismételte újra meg újra.

Utánam jött, csaknem gépiesen, az ebédlőbe.

– Igyon egy kis whiskyt, – mondtam, töltve neki.

Megitta. Azután hirtelen leült az asztal mellé, fejét a két karjára hajtotta és elkezdett zokogni és sírni, mint egy kis gyerek, szenvedélyes felindulással, míg én, furamód megfeledkezve saját kétségbeesésemről, ott álltam mellette csodálkozva.

Jóideig nem volt képes annyira összeszedni magát, hogy kérdéseimre felelhessen s azután is csak zavarosan, szakadozottan válaszolt. Tüzérkocsis volt s csak hét óra tájban került a tűzvonalba. Ekkor már megkezdődött a tüzelés a mezőségen és hallotta, amint mondták, hogy a Marsbeliek első csapatja egy ércpaizs védelme alatt lassan a második henger felé közeledett.

Később ez a paizs három lábon botorkált tovább s átalakult azzá a csatagéppé, amelyet először láttam. Azt az ágyút, amelyet katonám hajtott, Horsell közelében állították fel, hogy uralkodjék az egész homokbányán. Megérkezése siettette az ütközetet. Mikor az ágyútaligás tüzérek hátra vonultak, lova egy lyukba lépett s elesett, ledobva őt egy mélyedésbe. Ebben a pillanatban az ágyú mögötte elsült, a munició felrobbant, minden lángba borult s szénné égett emberek és lovak torlódtak fel körülötte.

– Fekve maradtam, – így szólt, – magamon kívül a megdöbbenéstől, egy ló eleje alá kerülve. Ki voltunk irtva! S az az iszonyú szag, – Uram Isten! Az az égett hús-szag! A rám esett ló megsebezte hátamat s ott kellett hevernem, míg össze nem szedtem magamat. Egy perccel előbb mintha díszkivonuláson lettünk volna és rögtön rá a futás, a vereség!

– Kiirtottak mindnyájunkat! – szólott.

Egy ideig az élettelen ló alatt maradt elrejtőzve s lopva végig-végig pillantott a mezőségen. A Cardigan-ezredbeliek rajvonalba oszolva rohamot kíséreltek meg az üreg ellen; de egyszerűen elpusztultak valamennyien. A szörnyeteg ezután lábaira emelkedett s elkezdett kényelmesen ide-oda járkálni a mezőségen a között a pár ember között, aki menekülni próbált. Fejszerű csuklyája ide-oda forgott, mint valami csuklyás emberi lény feje. Valami karfélével bonyolult szerkezetű érctokot tartott, amely körül zöld lobbanások szikráztak s amelynek tölcséralakú csövéből szóródott ki a hősugár.

Néhány pillanat mulva, amennyire a katona elláthatott, nem maradt élőlény a mezőségen. A fák és bokrok vagy fekete vázak voltak már, vagy lánggal égtek. A huszárokat nem látta, mert az országúton álltak, túl a kanyarodón. Hallotta, hogy a Maxim-ágyúk ropogni kezdtek; de csakhamar elnémultak. A wokingi állomást s a környező házsorokat megkímélte az óriás; de végül hirtelen oda irányozta a hősugarat s a városka tüzes romhalmazzá változott. A szörnyeteg ezután elzárta a hősugarat s hátat fordítva a tüzérnek, elkezdett afelé a hamvadozó fenyőerdő felé botorkálni, amelyben a második henger volt. Ugyanakkor egy második csillámló titán emelkedett ki az üregből.

A második szörnyeteg az első nyomában haladt. A tüzér erre nagy vigyázattal Horsell felé kezdett kúszni a mezőséget borító forró hamuban. Sikerült elevenen elérnie az országút mentén huzódó árkot s ebben Wokingba menekült. Története itt szakadozottá vált. Wokingon lehetetlenség volt áthatolni. Úgy látszik, hogy néhány ember élt még ott, de eszméletlen volt; sok megpörkölt, égett holttest hevert az úton. A katonát a tűz eltérítette útjából s mikor az egyik Marsbeli óriás visszafordult, elbujt valahol a még csaknem perzselő romok között. A szörnyeteg üldözött valakit; mikor utólérte, fölkapta egyik acéltapogatójával s odacsapta fejét egy tölgyfához. Végre a beálló éjszakában a tüzér hirtelen rohanással eljutott a vasúti töltésre.

Azóta a töltés mentén rejtőzködve Maybury felé közeledett, azt remélve, hogy ha London irányában halad, kijut a veszedelemből. Az emberek árkokba és pincékbe rejtőzködtek s az életben maradottak nagy része úton volt Woking és Send felé. Szomjúság gyötörte, míg a vasúti híd közelében rá nem akadt egy összezúzott vízvezetéki csőre, melyből a víz szökőkút módjára bugyogott ki az országútra.

Ez volt az a történet, amelyet szakadozottan elmondott. Beszéd közben, mialatt meg akarta velem értetni, mit látott, kissé nyugodtabb lett. Mint beszélgetés közben említette, dél óta nem evett semmit. Az éléskamrában találtam egy kis ürühúst és kenyeret s behoztam a szobába. Nem gyujtottunk lámpát, mert féltünk, hogy a Marsbeliek figyelmét magunkra vonjuk s kezeink minduntalan érintkeztek evés közben. Míg beszélt, a dolgok körvonalai homályosan kiemelkedtek a sötétségből és az ablak mellett tisztán látszottak a letaposott bokrok és az összetört rózsafák. Egész csapat ember vagy állat rohanhatott keresztül a pázsiton. Lassacskán kivehettem fekete, rémült arcát. Ilyen volt kétségkívül az én arcom is.

Evés után fölmentünk halkan a lépcsőn dolgozó-szobámba s újra kitekintettem a nyitott ablakon. A völgy egy éjszaka alatt tele lett hamuval. A tűz mindenfelé szünni kezdett. A lángok helyét gomolygó füst foglalta el; de az összeroskadt, puszta házak s a fölperzselt fekete fák romjai, amelyeket előbb az éjszaka elrejtett, ott hevertek most kietlenül, félelmesen a virradat kegyetlen fényében. Itt-ott volt egy-egy tárgy, amely szerencsésen elkerülte a pusztulást. Itt egy fehér vasúti jelző, amott egy üvegház vége maradt meg fehéren, épen a romhalmaz közepette. A háborúskodások hosszú történetében sohasem volt még példa ily különbséget nem ismerő, általános pusztításra. S a hasadó hajnali fényben a három ércóriás ott állt forgó csuklyákkal, ragyogva, az üreg körül, mintegy szemléttartva a pusztítás szörnyű munkája fölött.

Úgy látszott, mintha az üreg szája kiszélesedett volna. Újra meg újra élénk zöldszínű füstgomolyok emelkedtek ki belőle a ragyogó virradatban. Kiemelkedtek, kavarogtak és széthasadozva elenyésztek.

Az üregen túl ott álltak a tűzoszlopok Chobham körül. Az első napsugár érintésére vérvörös füstoszlopokká váltak.

XII. Mit láttam Weybridge és Shepperton pusztulásából?

Amint jobban megvirradt, elfordultunk az ablaktól, ahonnan a Marsbelieket megfigyeltük, s amily halkan csak lehetett, lementünk a lépcsőn.

A tüzér egyetértett velem abban, hogy a házban nem maradhatunk. Ő, mint mondta, London felé szándékozott s onnan a lovastüzérség 12. ütegéhez akart visszamenni. Az én tervem az volt, hogy visszamegyek egyenesen Leatherheadbe. A Marsbeliek ereje oly lesujtó hatással volt reám, hogy föltettem magamban, hogy elviszem onnan feleségemet Newhavenbe s késedelem nélkül menekülök vele együtt erről a vidékről. Azzal ugyanis már tisztában voltam, hogy London környékén iszonyú küzdelem fog lefolyni, míg e rettentő teremtményeket sikerül valahogyan kipusztítani.

Csakhogy közöttünk és Leatherhead között ott feküdt a harmadik henger, az őrködő óriásokkal. Ha magam vagyok, azt hiszem, elszántam volna magamat s nekiindulok az egyenes útnak. De a tüzér lebeszélt erről.

– Igazságtalan dolog volna, – így szólt, – erővel özveggyé tenni a feleségét!

Végre ráálltam arra, hogy vele megyek, az erdők védelme alatt, észak felé egészen a chobhami útig, mielőtt elválok tőle. Onnan aztán Epsom felé kerülve, megyek Leatherheadbe.

Azonnal útnak akartam indulni; de társam, aki tényleges szolgálatban volt, okosabbat ajánlott. Egy palackot kerestetett velem, amelyet teletöltöttünk whisky-vel s minden használható zsebünket megtömtük kétszersült-csomagokkal és hússzeletekkel. Azután kimásztunk a házból s oly gyorsan, amint csak tudtunk, leszaladtunk azon az irgalmatlan úton, amelyen éjszaka feltörtettem. A házak elhagyottaknak látszottak. Az országúton három megszenesedett holttest feküdt egy csomóban – a hősugár áldozatai; s imitt-amott leejtett tárgyak voltak a földön – egy óra, egy fél papucs, egy ezüstkanál s más efféle értéktelen apróságok. A sarkon, ahol a postahivatal felé fordul az út, egy kis kocsi hevert törött kerekére fordulva, tele ládákkal és bútordarabokkal, de ló nélkül. Egy pénzszekrényt sietve feltörtek, azután a törmelékek közé dobtak.