Part 7
– Ne jajgass, te asszony! – mordult rá a strázsamester. – Így van ez jól! – és a csizmája hegyével megrúgta a kuruc Guzon földre hullott híres szablyáját.
A nagyparókás császári tiszt szétvetett két lábán hintálta a testét és gonoszul mosolygott.
– Így van jól!… Ha ők agyon nem verik egymást, mi sohase készülünk el velük…
Viaszfigurák.
Már sok nap óta tudta, hogy nem fog többé visszajönni hozzá, mégis nyitva hagyta a műterem ajtaját. A lámpa is égett reggelig és ő felkönyökölve virrasztott.
Lenn, az utca mélyén, lépések jártak az ablak alatt. Ilyenkor hallgatódzva fennakadt a szivében a vér. Aztán gyorsan ömlött, mintha eléje akarna rohanni valakinek. De a lépések mindig odébb mentek, elmúltak a csendben, mint az órák.
És a vágyódás nőtt és a szenvedés nem fáradt el.
Lehetetlen volt ezt elviselni. Valamit tenni kellett ellene. És aztán, mert máshoz nem volt bátorsága, egy éjjelen elmenekült a reménytelenül kihült házból. A műteremben, mint a kisértetek, tapadó, vizes rongyokba burkoltan, eléje jöttek félbenmaradt szobrai. Nem állt meg. Lélekszakadva nyargalt le a meredek lépcsőn. Kiiramodott a kapun és minden erejéből futni kezdett. Futása riadozva visszhangzott föl utcahosszat, mintha a hajdani élete kiáltozott volna utána a kövezetből. Kuszán, bomlottan kiáltozott és üldözte az emlékes utcákon át. El akarta fogni, hogy visszarántsa magához. De ő tovább rohant, messzebb, egyre messzebb, a külső városon át, idegen kertek, idegen ablakok alatt.
Egyszerre, mintha kiugrott volna a kövezett utcákból, zökkenést érzett a fejében. A föld puha és engedékeny lett a lába alatt. Kinn a nagy országúton titoktartó, csendes, lágy porban járt. És az elmult életéből csak azt vitte magával, – ami elől elfutott. Vitte két üres karjában, vitte hült helyét a mellén, vitte hörgő vággyal egész lobogó, szomjas fiatalságában. Vitte nappalokon és éjszakákon, erdőkön és réteken át.
Hogy merre járt ezekben az időkben, arra később sohase bírt visszaemlékezni. Magányos szenvedéséből csak az az óra maradt a tudatában, amelyben megállt. Egy erdei irtásban állt, kemény, zörgő füvek között, lábon maradt öreg tenyészfák hüvösében. Nem messze tőle, egy kicsiny tűz égett az erdő szélén. Az, akinek a keze meggyújtotta, hűtlen lett hozzá, – nem volt ott többé.
A tűz csendes kínban, elhagyottan égett. Senkinek semmiért. És ő belebámult, fájdalmasan, szánakozva, mintha a saját végzetébe nézne, mintha önmagát sajnálná.
Magányosan, szenvedőn elégni. Senkinek, semmiért… Mire való ez? Mire való? Miért kell ilyesminek lennie? Pedig az egész világ tele van ilyen tüzekkel…
Végighúzta két kezét az arcán. Aztán sokáig állt mozdulatlanul. Tekintete zsibbadtan követte a fölszálló füstöt. A füst az erdő lélegzése szerint lassan andalgott a napfényen az irtás füvei fölött. A napfény márványos lett tőle. A füst játszott. Megkerülte önmagát, áthemperedett egy fatörzs odvas üregén. Az üreg mélyében mint egy jegeces aranyfürt, elüldözött vadméhek lakatlan köpüje tapadt a fekete kéreghez.
Valaminő félöntudattal futott oda. Belenyult az üregbe és kiemelte belőle a köpüt. A köpü szélein az üres sejtek, mint a hártyaüveg, száraz kis nesszel töredeztek össze az újjai alatt. Beljebb lágyabbak lettek a sejtek, a kelyhükben méz volt, hímporszínü, szagos, meleg méz, messze virágok párzásának elorozott édessége.
Ráhajolt, ki akarta szívni a mézet. És az ajka mohón vergődött a viaszon, úgy mint régen, azelőtt, mikor csókolt. Egyszerre az egész teste megérezte a szája mozgását és megvonaglott tőle. Szinte fölágaskodott a fájdalomtól. Hirtelen hátraeresztette a fejét, mintha csók elől térne ki a szája. Két merev karjával eltólta magától a viaszt. De nem dobta el, csak tartotta a levegőben és az újjai tétován belemélyedtek, mintha kerestek volna benne valamit, mintha hangszerbe kaptak volna és a dalt keresnék.
Fölragyogó nagy tekintetétől a gyötrelemig tágult a szeme… Ujjai egy meghitt vonal gyöngéd hajlását hozták ki a viaszból a felszínre. Ez a vonal maga után emelte a többit. Mint a dallamok, úgy folytak össze az élet vonalai. És ő a két kezével, a leheletével dédelgette, kérlelte a viaszt. Megalázkodott előtte, hizelgett és parancsolt neki és emberölő vágyódása ezalatt lassan, lassan előhívott belőle egy arcot, amelyet szeretett.
Elhalványult, mikor viszontlátta. Az az arc a vágyódásának a tükröződése volt, a szenvedésének a megvallása. Kivette a melléből, a kezében tartotta. És a kezében könnyebb lett, már nem fájt olyan nagyon.
Fojtott lélegzettel hajolt föléje. Körülötte a déli csendben mindenhatóan élt az erdő élete. Ősi vad szerelmek láthatatlan vére lüktetett át a rengetegen. A fülében érezte ennek a veszedelmes sűrű vérnek a lüktetését és elhomályosult tőle a szeme. Egyszerre erőszakosan hátrahajlította két tenyere között a viaszfejet, mint régen a másikat, az igazit, az élőt és belefektette a fűbe, hogy egészen a birtokába vegye. Kétoldalt lekönyökölt melléje, felülről nézett le reá. Halálos komolyan, egyre közelebbről, olyan közelről, hogy nem láthatta többé. Lehunyta a szemét és a szája megérintette a viaszt. Nem vonta el, enyhülni hagyta rajta az ajkát, mint a szomjas ember az üres pohár hidegjén. Aztán hosszasan önfeledten megcsókolta.
Egy csók, az elmult kertek kulcsa… Csókolni kezdte a viaszajkat, szégyenben, elragadtatottan, rémült gyönyörben, fájdalmasan és a száj lágyan, engedékenyen visszaadta a csókját, hozzátapadt, felvette az ajka formáját, megfogta és nem engedte el.
Mintegy ködön át eszmélt magára. Iszonyodva érezte a józan esze tántorgását és felhördült a csendben. Kétségbeesett lázadással belevágta dühös tíz újját a viaszba. Letépte a szájáról, belemarkolászott, összegyömöszölte. Vádoló vad szavakkal beszélt hozzá és a két kezével kergette el magától, amit sajgó vággyal, koldulva előhivott. Visszaűzte a viaszba azt az arcot, amelyet szeretett.
Nem látszott többé. Eltünt… Lihegve horgasztotta le a fejét, mintha futva, lázas vándorlásból tért volna vissza szenvedő önmagához. Visszatért, kábultan, megalázva, de – ekkor fogta föl: az útból elhozott magának valamit. Kezében tartotta a viaszt, melyet nehéz órájában a természet oly egyszerű fenséggel nyujtott oda vigaszul a fájdalmának, hogy nem vette észre a mozdulatát…
És ettől a naptól kezdve, az erdők kék reggelén, a rétek rekkenő termékeny forróságában és a folyóparti hűvös estéken gyakran látták őt a hegyi pásztorok, a szénégetők, a favágók és lenn a völgyben a halászok, mikor szobrokat formált a vadméhek égettarany viaszából.
Mesélt magának a viasszal. Kiformálta belőle, amire emlékezett és amiről álmodott, mindent… egyedül azt az arcot kerülte el a keze, amelyet szeretett. Nem hívta elő a viaszból többé soha. Nem hívta… de az az arc csodálatosan, fátumszerüen mégis benne volt mindenben, amit teremtett. Rejtélyes büvöletével ott bujdosott az idegen formák és vonalak mögött, a felszinen tükröződő képek alatt a mélyben. A művészet halhatatlan része: a vágy képe, a szenvedés megvallása, maga az élet, a szerelem, a szépség volt.
A szépség nem hagyja nyugodni azokat, akik adni tudnak belőle.
A viaszfigurák mesterének úgy rémlett, nem felel neki többé az erdő és a folyók völgye.
A gondolatai messzire kezdtek terelődni, el innen, máshová, az erdőkön túlra. És egy napon elindult, hogy megmutassa a városoknak a szépséget. Tarisznyájában vitte, a viaszban vitte, büszkén, titokban. Az emberek nem tudták, mit hoz nekik, nem tudtak róla semmit és nem köszöntötték. De ő tudta és mosolygott, csodálatos nagylelkü mosolygással.
Már esteledett, mire egy messze idegen város sok fekete tornyát meglátta az ég alatt. Elvétett utcalámpák hunyorogtak át a sötéten. Zegzúgosan jött eléje a kövezet.
Egyszerre egy alvó, öreges házon akadt meg a szeme.
A ház földszintes volt. Elfeketült zsindelyteteje nyitott félszerben folytatódott és négy faoszlopon mélyen belekönyökölt az utcába.
A falusi kovácsműhelyek jutottak eszébe. Hajdanában bizonyosan lovat vasalt a félszer alatt a kovács… Ez a gondolata valahogyan oda kapcsolta őt a mogorva házhoz. Gyermekkora óta mindig szerette a kovácsműhelyeket. A tűz és az erő lakott bennük… Szerette a lángoló kohót, a műhely sötét mélyében, a tűzfényben mozgó pörölyös embert… szerette a vasalásra váró, falnak támasztott kerekeket, melyek messziről gurultak oda és messzire fognak még gurulni, az izzó patkókat az üllőn, melyek távol, idegen utak felé készülődnek.
A kovácsműhelyek az érkezők és elmenők utján, a Messzeségek kapujában állnak. És őt, legrégibb emlékezése óta, mindig rejtélyesen és ellenállhatatlanul vonzotta a Messze. Most is oda gondolt, mert hiszen számára minden, ami után vágyott, messze volt. A szerelme is… a művészetének a beteljesülése is. Már messze volt – még messze volt…
Felsóhajtott. Aztán erőltetni kezdte a szemét, hogy jobban lásson. A nyitott félszer alatt az ajtófélfáról egy vaskampón nagy, rozsdás patkó lógott.
„Ez szerencsét hoz“, gondolta magában, mialatt bezörgetett. Jó ideig várt és hallgatódzott, de odabenn nem mozdult senki.
Mögötte egy sötét, nehéz szekér dörömbölt lefelé az utcán. A fuvarosember gyalogosan ment a lovai mellett és a szél ellen egy papirszarúban égő gyertyát vitt. Mikor észrevette őt a félszer alatt, átkiáltott hozzá:
– Hahó! Hiába zörgetsz ott! A senki háza az. Meghalt a kovács. Csak a lelke jár haza kisérteni…
A szekér zaja visszhangozva odébb dülöngött a házak között. A fuvaros hangja elveszett a szélben. És ő megint egészen egyedül volt. „Meghalt a kovács… a senki háza ez…“ Csak egy pillanatig tétovázott. Vállát az ajtónak feszítette. A kovácsnak úgy is mindegy lehetett… Odabennről a dermedt csendből kihallatszott, amikor a zár nyelve ketté tört. Az ajtó kinyilt és a túloldali utcalámpa világa, mint egy puha sárga macska, átsettenkedett a küszöbön.
A kovácsműhelyben régi kihült füstszag érzett. Minden elmúlt és csendes volt a házban. Csak a szél vinnyogott az ormótlan kürtőköpönyegben, a kohó szabad tűzhelye felett.
Egy pillanatra összerezzent. A kiégett tűzhely előtt, lehajtott fejjel guggolt valaki… Jobban odanézett, már nevetett. Halk nevetése, a nagy csendben, neki ütődött a falnak és a ház mintha élni kezdett volna tőle.
Most már tisztán látszott. A műhely közepén, a földbe gyökerezve, az üllő guggolt zömöken, felhúzott vállal… Szemközt a fújtató, mint egy szárazbőrü óriás denevér, csucsorította a csőrét a kohó felé. Arra indult. Rőzsére lépett. Felnyalábolta a földről és hirtelen világu tüzet gyujtott. Ekkor ötlött a szemébe, hogy a tűzhely előtt egy avult szőnyeg fekszik. Fáradt volt, a szőnyeg puhát mutatott. A nyers viaszt tarisznyástól a feje alá gyömöszölte, aztán elnyújtózott a szőnyegen.
Nem aludt el mindjárt. Egy ideig még nézte, hogyan ringatódzik a tűzfény a falon. Az üllő kipörölyözött vállán, mint apró kalapácsütések, hirtelen lángok ragyogása ugrált. És közben olyan furcsa, fulladt csengés rémlett a csendben, mintha bura alatt izzó vasat kalapáltak volna.
Ettől a csengéstől a kovácsra kellett gondolnia. Arrafele akarta fordítani a tekintetét. De valami csendesen, jóltevően lefogta a fejét. Az anyja keze jutott eszébe, az ő hűvös, türelmes kis keze és a gyerekkora, mikor még volt, aki megfogja a fejét, hogy ne lásson olyant, amitől félni lehetne. Aztán egy másik kezet érzett az arcán… Ennek az érintése gyönyörüen sajgott át a testén. Ez a kéz forró és türelmetlen volt és erővel fel akarta nyitni a szemét. Fájdalmat okozott neki és ő mégis utána nyújtotta az ajkát, hogy belecsókoljon a tenyerébe. De ágaskodó szája csak egy viaszarchoz ért… Félálomban emlékezni kezdett rá, hogy azt az arcot valamikor a saját szívéből vette ki. Hogyan került a szívébe? Pedig bizonyosan tudta, hogy azelőtt ott volt, hiszen onnan vette ki a két kezével és beletette a viaszba. És azóta mindent bele tudott tenni a viaszba, ami fájt.
Kis vártatva elmúltak ezek a gondolatok is. Úgy tetszett neki, hogy a kovács ott áll a kürtőköpönyegnek dülve és egy csiptetőfogóval vasat hevít a parázsban. Tagbaszakadt nagy árnyéka rávetődött a tűzre… A műhely elsötétült és az ő homloka mögött is kialudt, ami világos volt.
Mikor másnap reggel felébredt, lelkendező sietséget érzett magában; mintha küszöbön állt volna, mintha a küszöbön túl várnák esdekelve az emberek, hogy odaadja nekik a Szépséget. Bőkezűen, ingyen, egészen ingyen fogja adni és az emberek hálából majd elviszik a hírét, messzire, túl a városon… ahhoz is, aki elment és nem tért vissza…
Ijedten bámult a levegőbe. Hát ezért jött volna ő ide az erdőkből? Azért, mert az erdők hallgatnak és a városok elmondják egymásnak, amit tudnak?
Az ajtó felé fordult. Megrázta a fejét… Másért jött. Nem kapni, – adni akart: szépséget akart adni a többieknek. Mialatt adakozó büszkeséggel erre gondolt, észrevette, hogy a ház előtt emberek állnak és kiváncsian leselkednek a kovácsmühely ajtaja felé. A lámpatisztogató, aki létrával a vállán, fütyölve jött lefelé az utcán, egyszerre abbahagyta a fütyölést. Szétvetett lábbal megállt a kovácsműhely előtt és hetykén bekiáltott az ajtón.
– Hát itt ki bújt meg?… Kitől vették bérbe ezt a gazdátlan házat?
– A kovácstól! – hangzott ki a műhelyből és akár csak a régi gazda idejében, a félszertető alatt leereszkedett a falüreg deszkatáblája. A boltíves nyílásban az emberek egy fiatal fejet pillantottak meg. Az idegen haja szőke volt, a szeme pedig mintha összebeszélt volna az éggel. Ha felfelé nézett, egészen kék és ragyogó lett és hideg és acélszínü, valahányszor az emberek tolakodó tekintetével találkozott.
A lámpatisztogató kényelmetlen mozdulatot tett a fejével, mintha le akarna rázni magáról valamit, ami gúzsba kötötte. Nem kérdezősködött tovább és gyorsan odébb ment.
Ettől kezdve nem zavarta senki a kovácsműhely csodálatos lakóját. A szomszédok megszokták, hogy ott van, az utcabeli gyerekek pedig nem féltek többé a kisértetes háztól. Szerették látni az idegent, aki reggelenkint, mint egy polcot, kifeszítette a félszer alatt a boltíves falüreg deszkatábláját és viaszfigurákat állított reá. Azt is szerették, hogy mindig olyanfélén pillant ki az utcába, mintha várakoznék.
Utóbb aztán, mikor látták, hogy sohasem áll meg senki a műhely előtt, elunták az ácsorgást és ők is odébb mentek.
A viaszfigurás szomorúan tekintett utánuk. Miért mennek el? És miért nem állnak meg a többiek sem? Ettől a gondolattól izgatott lett. Kifutott a ház elé: úgy nézett a szobraira, mintha az utcán elhaladó emberek futólagos, idegen tekintetével akarná őket nézni. Valami vak nyugtalanság lepte meg. Kételkedni kezdett. Onnan az utcáról nézve már nem tetszettek neki az ő kedves kis szobrai… már egyáltalán nem tetszettek neki. Úgy érezte, teljesen kihült rajtuk a keze melege, megszünt közte és köztük az összetartozás és ő eltávolodott tőlük, odébb ment, előbbre… sokkal előbbre.
Zavarba jött. Szinte szégyelte a szobrait. Visszaugrott a házba és hirtelen belegyűrte egyiket a másik után a termésviaszba, melyet az erdőkből hozott magával a tarsolyában.
Más figurákat fog formálni, egészen másokat, egyszerübbeket, igazabbakat, olyanokat, mint az élet… És mialatt önmagában mindent megtagadott, amit eddig teremtett és mindent attól várt, amit ezután fog teremteni, átsuhant a lelkén valami, ami talán a művészek imádsága volt:
„Uram, add meg nekem mindennapi gondolatomat és bocsásd meg a tegnapit…“
Ebben a pillanatban öntudata alatt kifejezhetetlen szépségben fogant meg egy új alkotás sejtése. Elragadottan, szinte testi gyönyörűséggel hagyta átremegni magán a sejtés álomszerü, illanó varázsát, a keletkezés névtelen boldogságát. Aztán, mintha az új élet első mozdulása rázta volna meg, felriadt és öntudata egy felette álló kényszerben, utána kapott a sejtésnek. Meg kellett fognia, alakot kellett adnia neki, ki kellett hoznia magából a létbe. Felelőtlen elragadtatásából egyetlen perc alatt vajudó küzdés lett.
Két tenyere közé szorította fejét és üldözötten járkálni kezdett körben, a fal mentén. Soká járkált igy nem tudva a saját teste mozgásáról, míg végre a célhoz érők mozdulatával megállt.
A kohó előtt állt. Kezébe vette az összegyömöszölt nagy viaszgöröngyöt. Letérdelt vele a rongyos szőnyegre és néhány percig mozdulatlanul tartotta bele a tűz melegébe. Mikor lágy és engedelmes lett, kivájt belőle egy darabot. Formálni kezdte.
A világ fiatalságának a szobrát kezdte formálni: egy görög fuvolásleányt…
Feszült, halvány arccal, fegyelmezetten, mámortalanul dolgozott órákon át és közben egy-egy pillanatig szinte kivülállóan figyelte magát. Hirtelen változón gyönyörködött és félt. Olykor úgy érezte, agyában izmok játszanak és mindent bírnak és mindent felemelnek, aztán nem tudta miért, lankadtan elejtik amit markoltak és megalkuvásra készen már-már beérnék egy gyönge félig-meddiggel. Homlokán verejték gyöngyözött. Kényszerítette magát az akarásra. És néma diadalujjongások, gyermekes csüggedések, ijedt alázatok között, fel-fellobbanó szertelen vad gőgben két teremtő kezével kiszabaditotta a viaszból a szépséget.
A győző önmaga felett érzett borzongása futott rajta végig. Aztán elszomorodott. A forma születésével benne halt meg valami. És ő kicsiny és magányos lett megint.
Esteledett a kovácsműhelyben. Fáradt volt. Ekkor eszmélt rá, hogy éhes. Az üresség ásta a gyomrát és kellemetlen gondolatokat kergetett a fejébe. Eszébe jutott, hogy talán még sem fogja a viaszfiguráit elajándékozni. Most még volt miből élnie, de később, ha majd mindene elfogyott? Az a lehetőség, hogy valamikor árú lesz a művészetéből, megalázta. Árú… ez a szó úgy hangzott, mintha valami tompa csattanással a magasból a földre esett volna. Meg akarta magát vigasztalni. Erőszakosan másra gondolt. Pénze lesz, sok pénze. Az emberek hihetetlen árakat fognak fizetni a szobraiért és ő fehér viaszt vásárolhat a munkájához, hótiszta fehér viaszt. És télen, ha az utcaszegleten a kicsi öreg asszonyok sebesen pislognak és kinyújtják felé kéregető aszott kezüket, nem kell majd zsebredugott kézzel félre néznie, rettenetesen mindig félre nézni és úgy tenni, mintha nem látná őket.
Adni fog nekik… mindenkinek. És ha majd gazdag lesz, a szobrait is odaadja ingyen, csak úgy mosolyogva, könnyedén. Aztán inteni fog, hogy ne köszönjék meg, mert hiszen ilyesmit úgy sem lehet megköszönni. Azt sem lehet megköszönni, ha valaki szeretetből odaadja magát egy másik embernek.
Megint érezte, hogy éhes és elindult, hogy kenyeret vegyen magának. Megbotlott a rongyos szőnyegben. Az éhség dühössé tette, türelmetlenül rugott rajta egyet. Már megbánta. A szőnyeg mindig barátságos volt hozzá.
A boltban, ahol kenyeret vett, lisztet és zsákokat is árultak. Megkérdezte, nem kaphatna-e egy zsákvarró tűt meg puha gyapotfonalat? Úgy rémlett neki, hogy valami durvaságát kellene jóvá tennie.
A boltos közömbösen rakta ki eléje, amit kivánt, és nem törődött vele többet.
Hazament. Lángoló tüzet rakott a kohóban, aztán elalvás előtt ügyetlenül igyekezve soká foltozgatta a hosszú zsákvarró tűvel a rongyos szőnyeget. Fenn a falipolcon pedig ott állt holnapot igérően a kis fuvolás leány és tiszta mezítelenségéből szétáradt a szépség a kormos műhelyfalak között.
A mestere mosolygott, mikor elaludt. Csak nagyon rövid ideig aludt. Valami lázas nyugtalanság verte föl álmából. Végtelenül fiatalnak és újnak érezte magát.
Az ablakkereszt apró üvegkockáin kéken, hűvösen virradt. Az üres utcában még csak a reggeljáró ember lépései kongtak, aki mindig éppen annak az ablaka alatt megy el, aki korán ébred. Kis vártatva a külvárosi napszámosasszony jött: a sötéttel kelő, a befelé igyekvő, az örökké fáradt; aztán a vacogó kisleány, akit odabentről, a meleg szobából sajnálnak…
Hirtelen fölült a szőnyegen. Dolgozni akart. A Sorsnak a képét akarta megformálni: egy rejtélyes öreg kalmárt, akinek az arca érzéketlen és mozdulatlan és mégis mindenkinek mást mutat…
Mikor elkészült vele, úgy hitte, ez lesz az a viaszfigurája, mely megállítja az odébb menőket. Később még sokszor, nagyon sokszor, – minden legutóbbi szobráról hitte ugyanezt. A tengerjáró ifjú halász… A vén tudós, a gyöngyös egyiptomi királyasszony… Kalitkáival két kezében a gondtelt kis madárkereskedő. De az emberek nem álltak meg. Talán erősebben kellene hozzájuk szólni, hogy fölnézzenek?…
Ekkoriban formálta meg a dühös, konok vitézek dulakodó csoportját; a hegyipásztort, akinek vad haja szinte lobogott a viaszban, mintha viharban állna, magasan fenn a hegytetőn és az őrült szobrát, aki a szakadék partján gyermeket vezet…
Egyszer karácsony éjjelén, mikor jobb volt és elhagyatottabb, mint rendes hétköznapokon, a Megváltót hívta el magához a viaszból. Nem a mennybeszállót, a dicsfényest, hanem a daróckaftánost, őt, aki ismeri a járást a szegények között.
Tavasszal olykor mesélő kedve támadt. Ilyenkor kicsinyke hercegnőről mesélt a viasszal, pávatollas lovagról, boszorkányról. Nyárban pedig, mikor az erdőkre gondolt, nymphákat és fiatal faunokat formált. És a keze úgy nyúlt a viaszhoz, mintha hűvös lombokat hajlítana, mintha erdei forrásba merülne.
Egy mezitelen gyermek Eros, karcsú és ragyogó, mint egy tiszta láng és a végzetes íjj a kezében, olyan hullámos, mint az anyja ajka… Egy kicsiny Aphrodite szobor…
Ezen a vaszfigurán sok napon és sok éjszakán át dolgozott. Már jóformán elkészült vele, mikor egyszer nagy harangzúgásban virradt a reggel a város fölött. A szoborral a kezében kihajolt az ablakon, hogy megtudja, miért harangoznak.
Fehér ünneplő ruhában leányok mentek misére a műhely előtt a nagy templom felé.
Boldogasszony napja van ma…
Visszafordult az ablakából. És mialatt a gondolatai elindultak tömjénszagú, orgonás, régi templomok alatt, egy lehelet könnyű viaszréteggel, mint egy földig omló zarándokköpennyel, ájtatosan eltakarta a pogány istenasszony mezítelenségét. Gyöngéden összekulcsolta két halvány kis viaszkezét, szép fejére aureolát tett. Boldogasszony szobrot formált belőle az ünnepre…
Odaállította a fehér Madonnát is a többi viaszfigura mellé és mint tegnap és mint azelőtt, várakozó nagy tekintetével kinézett az utcába.
A búcsúsok lépése sietve kopogott odébb a kövezeten. A sikátorokból mellükre szorított imádságos könyvvel asszonyok jöttek elő. Összefogódzkodva gyerekek haladtak az utca közepén. Szemközt, az üres háztelken, mintha magától nőtt volna, ernyős ponyvasátor ütötte föl a fejét. A sátor alá egy sebesen mozgó, lármás emberke fehér abroszos asztalt állított. Mézeskalács-szíveket és huszárokat, ehető szemüvegeket, rikítóra festett viaszgyümölcsöket rakott rá sorban és hosszú kanócuknál fogva, sok piros és sárga viaszgyertyát akasztott fel a sátor oromrúdjára.
A kovácsműhely boltozott falüregén kihajolt a viaszfigurák fölött a mester arca. Ugyanazok, akik az ő szobrai mellett mindig elmentek, most zsivajogva álltak meg a mézesbábos ponyvája előtt… Csődület támadt. A mozgékony emberke rikácsolva kínálta az asztal mögül a holmiját. A vásárlók tülekedtek, kiabáltak és elkapkodtak a fehér abroszról mindent. Aztán vitték az ablakok alatt, a viaszfigurák előtt a nefelejtskoszorús, angyalfejes, rózsabimbós vásári gyertyákat, a szentképes mézeskalács-sziveket és hazug színű viaszgyümölcsöket…
Ő pedig elfordult és lehorgasztotta a fejét. Nem irigység volt, amit érzett, nem csúnya hirtelen marást érzett a lelkén, hanem olyasfélét, mintha tudatlan kezek odakintről lassan, kínzón letördelték volna róla azt, ami fénylett.
Ezekben a percekben szürkébb lett a lelke. De ő nem tudta ezt. Éppen ekkor vette észre, hogy a szeme egy világos kis foltot néz, mely a kürtőből kereken és kéken esett le a tűzhely hamújára, mintha leszálltában szétterülő szoknyácskával egy csillámló kis tündér repült volna oda. A déli nap sütött le a kéményen át. És ő valami könnyű és friss örömet érzett ennek a színes libegésnek a láttán. Olyan szép és csodálatos volt: a nap a hamúban…