Part 8

Egyszerre megsajnálta a ponyvasátor vevőit, amazokat odakinn, akik nem látják a szépséget… Csupa szánalomból megint szeretni kezdte őket. Szívesen adott volna nekik a viaszfiguráiból, ingyen, most mindjárt, ha véletlenül megállnának az ablaka alatt. Arra fele nézett félénken, szégyenben. Hirtelen úgy tett, mintha ez csak véletlenül történt volna. Elfordult. Úgy sem áll ott senki. Soha, senki…

Az emberek között, csak a kiválasztottak látják a szépséget. De ők sem a szemükön át… a sebeik nyilásán át látják. És azután ők tanítják meg látni a többieket.

Most már világos lett előtte, hogy amióta a városban élt, itt a többiek között, erre a látásra akarta őket megtanítani. Idő kell hozzá. Talán majd később. Talán korán jött… még várni kell.

És mialatt ő várt, a ponyvasátoros nyomában elözönlötték az utcát a mézesbábosok és gyertyaöntők. Egyiknek a szerencséje csábította a másikat. Végre is annyian voltak és olyan lármásak, hogy a magisztrátus róluk nevezte el „Gyertyaöntők utcájának“ az utcát. Ettől a nagy tisztességtől még merészebbek lettek a hírverő, élelmes bódésok. Rikító, hangos cégtáblák alatt jó pénzért már hamisított viaszból gyártott portékát árultak. És ha maguk között csunyán marakodtak is, a vevőikkel szemben összetartottak. Nem árulták el egymást és boltzárás után együtt ittak a „Három lúdtoll“ vendégfogadóban.

A viaszfigurák magányos, hallgatag mestere nem járt közéjük. A bódésok ezt nem tudták megbocsájtani és kárörömmel nézték, hogy mialatt nekik minden sikerül, a másik hasztalan állítja ki nap-nap után a kovácsműhely boltozott falnyílásába a szobrait.

Az emberek még mindig elmentek mellettük. Bár ekkoriban már nemcsak a külvárosi nép és a búcsúsok vásároltak az utcában. Előkelő urak is jártak arra, akik gyertyát vettek a bódésoknál, hogy a bűneikhez világítsanak és finom hölgyek, akik a bűneik fejében égették el a gyertyát az oltár előtt, a leimádkozós koldusasszonyok asztalkáján.

Ezek sem álltak meg… Pedig annak, aki a kovácsműhelyben lakott, már őszülni kezdett a haja és mindennap fáradtabb lett a lépése, mikor este hiánytalanul beszedte az utcára nyíló falüregből a viaszfiguráit. Fáradt, fáradt volt a mozdulata és a szeme is, az ő várakozó tekintetű szomorú szeme.

Aztán egy késő őszi estén történt. Aznap korábban szedte be a szobrait a falüregből, mint különben. A „Gyertyaöntők“ utcáján hideg szél fújt végig. Elfújta a lámpákban a lángot és az üvegek úgy zörögtek tőle a magasban, mintha a lámpák is vacogtak volna.

Bereteszelte a kovácsműhely ajtaját és tüzet gyújtott a kohóban. Leült a szőnyegre és mert fázott, a térdére hajtotta a végét. Szemébe ötlött, hogy amióta megfoltozta, megint csak elszakadt. Szinte gépiesen kotorta elő a rozsdás vasdarabok közül a zsákvarrótűt. A fonalat is megtalálta. Befűzte és megint visszakuporodott a szőnyegre, de azért nem csinált semmit. A lángba nézett. Minden egyéb hideg és sötét volt.

Hát eljött az az idő, mikor az ember már nem várhat tovább?…

A mellében sajátságos fájdalom emelkedett. Olyasfélét is érzett, mintha a szeme elzsibbadt volna és a nyaka, a térdei megbénulnának. Ez lenne a legjobb! Nem mozdulna többet, így ülve maradna és nem tenne egyáltalán semmit azért, hogy tovább éljen.

A szél volt? Nem! Valaki zörgetett…

Felszökött a földről és az alatt a pillanat alatt tündérmesék repültek át a képzeletén. Már az ajtónál állt. És míg egyik kezében görcsösen, öntudat nélkül szorította a zsákvarrótűt, a másikkal végtelen izgalomban félrehúzta a reteszt.

A küszöb előtt, prémes bundájában egy testes ember topogott a hidegben. Kövér pofája szinte rábuggyant az ajka szegletére, melynek a gödréből, mint két haragos kis furó, kemény pödört bajusz meredt ki.

Az ember türelmetlennek látszott és parancsoló hangon beszélt.

– Adjon egy csomag gyertyát. – Mikor a másik nem mozdult, szelidebben folytatta: – Kérem… hamar, sietek…

A viaszfigurás megrázta a fejét, olyan furcsán, ijesztően rázta, mintha nem tudná abba hagyni.

– Én nem árulok gyertyát… Ott… menjen oda, azokhoz…

A bundás úr minden pillanattal türelmetlenebb lett.

– Hát nem érti? Ma korábban zártak a bódésok. Mind hazamentek. A házamhoz meg vendég jön. A szolgáló adott kölcsön egy faggyúgyertyát. Ez nem elég. Ne vesztegessük az időt! Ahol ennyi viasz van, ott tán csak jut belőle valami hasznosra is. Na, hallja, már, adjon legalább egy gyertyát. Megfizetem… jól megfizetem.

A mesternek elfacsarodott a szíve. Hát ez volt az, amire olyan régóta várt?… Le szerette volna ütni a kínzóját, az arcába szeretett volna ordítani. De a düh és kétségbeesés összeszorította a torkát. Hiába rázta a fejét, azalatt is érezte, hogy kifosztotta az élet és tudta, hogy a szobrai nem kellettek soha senkinek, az alatt is látta, hogy a kabátja rongyos és a keze olyan sovány, hogy sírni lehetne fölötte a szánalomtól.

Megszánta magát mélyen, határtalanul és egyszerre tenni akart valamit magáért, hogy legyen amiért érdemes a holnapot várni.

A bundás úr most már szinte toporzékolt a türelmetlenségtől.

– Az Isten szerelmére meddig ácsorogjak még? Mondom, hogy nem érek rá…

De ő nem hallott semmit. Csak csitította, csak biztatta magát. Hátha az a végzet, hogy ennek az embernek a közönséges kezében lássa meg egy látni tudó az ő viaszfiguráját? Közben kínlódva lélegzett. Sűrű és fojtós volt neki a levegő. És mintha ezen a fojtós sűrűségen át a testével kellene magának útat fúrnia, küzködő mozgással, lassan indult a falipolc felé. Kinyujtotta lesoványodott kezét és leemelte a kis fuvolásleányt. Egy pillanatig úgy tett, mintha a szívére akarná fektetni, aztán idegenül, rekedten nevetett.

Ettől kezdve minden gyorsan történt. Mereven leguggolt a tűzhely előtt és bele tartotta a lángba a zsákvarró tű hegyét. A tű átizzott, egészen vörös lett. Szinte sütötte a kezét és ő olyan hirtelen rángatódzó és mégis pontos mozdulatokkal, mint ahogy talán csak azok mozognak, akik ölnek, keresztül húzta a hosszú tűvel a fonalat a fuvolásleány szép kis viasztestén. A viasz sistergett, mintha fájdalmában a szobor szisszent volna fel a kezében. Le kellett hunynia a szemét. Nem tartott soká. Már elvágta a fonalat a kicsiny viaszfej fölött.

– Vigye, – mondotta kimerülten, – van benne kanóc.

Az idegen úr csak ekkor értette meg, hogy mi történt. Mulatságosnak találta az ötletet. Jóízüen nevetett és mialatt elégedetten átvette a viaszfigurát, egy nagy ezüstpénzt tett le maga mellett az ülőre… Egy pillanattal később már behallatszott a nyitott ajtón át siető lépéseinek a távolodó kopogása.

– Elviszi… mondotta a mester félhangon. Hát már ennyire jutott? Kanócot húzott a szépségbe. Meggyalázta pénzért… Elviselhetetlen undor fogta el. A gyomra szinte émelyegni kezdett.

– Nem engedem. Visszaveszem tőle… De hátha nem adja ide? A hangja elrekedt a félelemtől. Valami átbillent az agyában. Lázadó dühösen felkapta a tallért és kiiramodott az éjszakába.

Utól akarta érni a bundás nyárspolgárt. Elveszi tőle a fuvolásleányt és a szeme közé vágja a pénzét… Ez lehűtötte. Szó sincs róla. Ilyent nem bírna tenni. Csak meghajtaná magát előtte és udvariasan oda nyujtaná neki a tallért. „Bocsásson meg uram, hogy zavarom… Az a viaszfigura nem eladó“… Megállt egy pillanatra, hogy hallgatódzék. A lépések már messze hangzottak, valahol a szomszéd sikátorban. Utánuk rohant. Megint más irányból hallotta a kopogásukat. Innen is, onnan is hozta a szél a visszhangjukat.

Kétségbeesésében megint nyargalni kezdett. Előre-vissza és minden szegletnél kapkodta a fejét és lélegzetvesztve nézett be a sikátorok barátságtalan sötét távlatába.

Valahol egy kapu nyilt. Ennek tisztán hallotta az irányát. Arra felé szaladt. Már későn volt. Mire odaért, becsattant a kapu.

Többször egymásután megfogta a kilincset. A csengőhöz is hozzáért, de meghúzni nem merte, csak tartotta rajta a kezét. Mozdulatlanul tartotta. Egyszerre visszakapta. Mit mondana, ha belülről kinyitnák a kaput? Mit is lehet ilyenkor mondani… Az ember lehajtja a fejét és úgy tesz, mintha keresne valamit a földön, a küszöb előtt. „Oh semmi, egy emlék. Megszokásból egy kicsit a szívemhez nőtt. Csekélység… ne fáradjon, kérem, ne keresse.“ Ezt mondja ilyenkor az ember és ha van annyi ereje, mosolyog és odébb megy.

Meggörnyedt és elfordult a csengőtől. Ebben a pillanatban kivilágosodott a kapu mellett két rácsos földszinti ablak.

Most már nem kellene tovább itt maradnia. Mit ácsorog?… Mégis felágaskodott, a rács közé dugta a fejét és nyomorultan, szenvedően belesett az ablakon. Egy izléstelen módos szobába látott. Középütt hosszú terített asztal állt. Az asztal körül vasárnapiasan kiöltözött asszonyok és csunya férfiak ültek. De ezek nem fogták meg a szemét. A szeme lázasan keresett tovább.

Mintha mellbe lökték volna. Most látta meg! Ezüstök és üvegek csillogásában, a fehér abroszon, ott égett az ő szép fuvolásleánya a faggyúgyertya mellett.

Faggyúgyertya mellé teszik és még csak azt sem veszik észre, hogy a kettő nem illik együvé… Esznek és isznak a világában és beszélnek, mintha valamely felettük álló hatalom kényszerítené őket a saját maguk hangos, közönséges megvallására.

Egy őrült gondolata támadt. A hattyudal meséje. A haldokló szépségből zene árad… Talán hallszik odabenn a fuvolásleány hattyudala? Az emberek, ha nem is értik, mégis érzik, hogy valami történik a levegőben. És talán ugyanabból a kényszerből beszélnek, mint azok az alacsonyrendüek, akik émelygősen, szinte parancsszóra beszédbe fognak, ha valaki a szobában egy hangszeren, a szívevérével zenélni kezd.

A szájára nyomta a kezét, hogy kínjában fel ne ordítson.

A szobor kis feje körül könnyű lángoló fürtök lobogtak. Keskeny arcocskája rejtélyesen világitott. És a teste is világított, mintha meleg égő vér áradt volna le a belsején.

Tébolyodottan kitágult szemmel nézett rá. Egy pillanatra diadalmasan szép volt a kis szobor. Aztán mintha hirtelen kín járta volna át a tagjait, szinte megingott a talapzatán.

A mestere fejét két oldalt keményen fogta az ablakrács. Nem bírta elfordítani. Látnia kellett mindent.

Odabenn az égő kanóc hőségében esdeklőn egymásba kulcsolódott a görög leány fuvolát tartó két keze. Finom hangszere elferdült. A teste roskadozni kezdett. Terméketlenül keskeny csipőit megfacsarta a tűz és a feje megadóan lehanyatlott, mint egy máglyán égő néma áldozaté.

Ez több volt, mint amennyit a mestere elbírt. Erőszakosan rántotta vissza az arcát a rács közül. A falnak dült és két öklét régi, boldogtalan gyerekmozdulattal a szemének szorította.

Elégetik… Nem lesz többé és amíg volt, soha senki se látta meg a szépségét…

Egyszerre tántorogni kezdett a lábán, mintha el akarna esni. A válla surlódva csúszott lefele a falon. Furcsán előre botlott és vesztett egyensúlyban, szakadozott lódulásokkal, futásnak eredt. Menekült innen és nem vette észre az utcákat, amelyeken átrohant.

Azon az éjjelen álmatlan, nehéz kínban hánykolódott a kovácsműhely pislogó tűzhelye előtt, a rongyos szőnyegen. Az egész élete eszébe jutott. És mintha bosszúállóan az életébe akarna visszamarkolni, keze bele-bele kapott a szőnyegbe, összefacsarta olyan erőfeszítéssel, hogy elfáradt tőle. Aztán megint eleresztette, mintha undorodva magasból ejtené le és lassan, céltalanul mozgatta felette az újjait a levegőben.

Mikor virradni kezdett, hanyatt feküdt, hogy ne kelljen a falipolcot látnia, melyről tegnap a fuvolásleányt levette. A többi viaszfigurát sem akarta látni. Semmit, ami emlékeztet. A kormos boltívet nézte a feje felett. Ebben úgy elfáradt, hogy már nem is bírt gondolkozni. Különben mire való is lett volna az ő gondolkozása? Azelőtt, ha a szenvedése jutott eszébe, értelmet látott benne. Csak a szenvedésen keresztül lehet eljutni a szépséghez. De hát mit ér a szépség, ha az is csak fáj, ha az ember nem válthat meg vele senkit, sem önmagát, sem mást?

Végighúzta a kezét a homlokán. Képzelődött volna? Két könyökével azért mégis felemelte kissé a testét, feje hátra lógott, a szája kinyilt, mialatt hallgatódzott.

Odakinn kopogtak az ajtón.

Visszaereszkedett a szőnyegre és egészen csendben maradt. Közben szegény kis bosszúálló örömet érzett. Tőle akarnak valamit… Tőle! Mikor még ő kopogtatott, olyan hosszú időn át kopogtatott, hogy közben a haja is őszülni kezdett, nem nyilt ajtó és ő mindig kívül maradt.

Odakinn megszünt a kopogás. Lassú lépések mentek odébb a félszertető alól.

Utánuk figyelt. Izgatott lett és megbánta, hogy nem mozdult az előbb. Miért is tette? Egyre ilyeneket tesz… egyre önmaga ellen… Ekkor vette észre a szőnyeg mellett a földön azt a pénzt, amelyet a fuvolásleányért kapott. Megrúgta a cipője hegyével. Semmi köze hozzá. De mégis… eszébe jutott valami. Oda fogja adni a kis öregnek az utcaszegleten. Ez végre megint egyszer olyan gondolat volt, aminek örülni lehetettt…

Délfelé járhatott az idő, mikor újból kopogást hallott az ajtón. Fejébe szökött a vér. Hát mégis meglátta valaki tegnap ott az asztalon az égő fuvolásleányt? És most itt van, eljött hozzá.

A szíve őrülten vert. Hátra rázta a homlokából a haját és lesimította gyűrött ruháját. Egyszerre minden eltörlődött a fejében, amit az éjjel gondolt, minden javíthatatlanul várakozásteljes lett benne megint. Elfutotta a könny a szemét. Valósággal szeretni kezdte azt, aki kopogott. Hálás volt neki, hogy eljött és szinte ünnepélyesen nyitotta ki az ajtót, hogy bebocsássa.

Egy finom külsejü fiatal úr állt a félszertető alatt. Megbillentette a kalapját, aztán belépett. Egészen közel jött és ostoba orrhangon, sietve beszélt.

– Tegnap este egy barátnőm valami viaszfigurát látott. Nagyon megkívánta. Szeretnék neki ajándékba vinni egyet… Olyasfélét… Bizalmaskodóan mosolygott. – Kettőnknek fog világítani. Hiszen érti… Hosszú kanóc legyen benne, hogy egész éjjel kitartson…

A mester arca elsötétedett. Szinte a vicsorítás vágyát érezte az állában. Újjaival türelmetlenül dobolt az üllőn és közben felfele nézett. Az ajtó nyilásán át az eget nézte.

– Szép idő van, – mondotta kis vártatva tompa, távol hangon. – Nem gondolja, hogy most nagyon kék lehet az ég az erdő felett?

– De kérem… A fiatal úr sértődötten szegte hátra a fejét és mintha meg akarta volna magát boszúlni, szemét fölényesen és gonoszul a mester rongyos kabátjára szegezte.

Ő maga is odanézett és ösztönösen olyan mozdulatot tett, mintha el akarná takarni. Abbahagyta. Mindegy volt neki minden. Állával a falipolc felé intett.

– Ott vannak a viaszfiguráim, de nem adok belőlük.

A fiatal urat ez az elutasító válasz kihozta a sodrából. Zavarba jött, már nem beszélt orrhangon és bizonyos tisztelettel nézett a mesterre. Minden átmenet nélkül alázatos lett, olyan furcsán alázatos, hogy a másik megsajnálta őt. Segíteni akart volna rajta. Valaminő elfogadható magyarázatot szeretett volna számára kitalálni, hogy ne rontsa a kedvét.

– Nagyon drágák a szobraim. Nem tehetek róla, igazán túlságosan drágák… – Megkönnyebbült. Ez természetesen hangzott. A fiatalember most mindjárt el fog menni és ő megszabadul az egész kínszenvedéstől. Felpillantott, de a másik még egyre előtte állt.

– Mire vár? – kérdezte tőle kétségbeesetten.

– Hiszen én minden árat megfizetek…

A mester egy pillanatig elképedve bámult rá. És mialatt hirtelen változó, hol könnyelműen gonosz, hol könnyelműen jó szemébe nézett, úgy rémlett neki, hogy a fiatalember arca nem egy ember arca többé, hanem sok, megszámlálhatatlanul sok emberé… A szemöldöke gúnyosan felhúzódott. Nevetni szeretett volna. Annak a sok arcnak az arcába szeretett volna nevetni a keserűségtől. Összeharapta a fogát. Egy félszegen megadó mozdulatot tett a levegőben.

– Hát akkor válasszon…

A fiatalember egyszerre egészen boldognak látszott és olyan kedves örömmel vette le a polcról a kis Eros szobrot, hogy a mester nem bírt rá haragudni.

– Köszönöm… igazán nagyon köszönöm. De a kanóc… Ugy-e kérem, lesz szíves…

– Ne aggódjék, húzok bele kanócot is.

Kezet fogtak. A fiatal úr még az ajtóból is visszaköszönt. Aztán elmentek a hetyke idegen lépések a kovácsműhelyből és a négy fal között nagy és kifosztott lett a csend.

Másnapra híre futott a városban a csodálatos mesternek, aki csupa különcködésből rongyos kabátban jár és egy kovácsműhelyben figurákat formál a viaszból. Mintha magától jött volna, egyszerre mindenütt beszélni kezdtek róla. Valószinütlen titokzatos dolgokat beszéltek. És mikor a fiatalember elmondta, hogy a mester drágán adja a viaszfiguráit, hogy jóformán alig akarja őket eladni, nem szorul rá és kegy, ha valaki kap belőlük, akkor egy csapással divatba jött.

Szép ajkak játszottak a nevével. A palotákból tódulni kezdtek a kovácsműhelybe.

Világító viaszfigurák!… Az ötlet új volt és izgatta az unatkozó, bágyadt embereket. Szobrok, amelyek elégnek! Ez előkelő, finom pazarlás volt.

Rangos dámák hintója állt meg a nyitott félszer előtt. Udvari hölgyek, tekintélyes urak, ünnepelt színésznők, hercegek, főpapok, még az akadémiák koszorús szobrászmesterei is bekopogtattak a viaszfiguráshoz.

És a szomorú szemű, hallgatag mester valami beteg kétségbeeséssel adta el egymásután a szobrait. Mint egy játékos, aki felrak minden tételt, mert abban hisz, hogy egyetlen kártyával majd mindent visszanyer. Vigyék hát a szobrait! Vigyék, még ha ilyen megalázóan, kanócosan is viszik. Valahol egyszer talán csak mégis meg fogja látni valaki az igazi szépségüket és eljön hozzá és azt mondja: adj nekem egy viaszfigurát, de ne legyen benne kanóc… És ezért az egyért nem sajnálja, ha elégetik valamennyi szobrát.

Az az egy azonban késett. A viaszfigurák pedig napról-napra fogytak a polcon. Az ősz, a tél elmúlt, tavasz lett a tetők felett és a mester öregedő feje felett. A külvárosi kertekben már virágzottak a fák. És ő sokszor fordította arrafelé az arcát és a kezét kinyújtotta a félszertető alól a napsütésbe.

Aztán egy napon elvitték kanócosan az utolsó viaszfigurát is a kovácsműhelyből. A polc üres volt és reggel a mester nem eresztette le többé a boltozott falnyilás deszkatábláját. Ajtót sem nyitott, csak ült felhúzott térddel, csendesen a kihűlt tűzhely előtt és egy vesszővel lassan kotort a hamuban. Lassan, egészen lassan. A kovács az acélt hevítette valamikor a kohóban, ő pedig, de hányszor, melengette ott lágyra szobraihoz a viaszt. És minden ugyanaz, a viasz is, az acél is, és mindennek a lelke a tűz, az erőnek is, a szépségnek is. De a tűz kialudt a kohóban…

Kinn könnyű hintók álltak meg a ház előtt. Ideges lovak patkói csapkodták a kövezetet. Beszéd hallatszott. Lépések jártak a nyitott félszer alatt. Előkelő újjak kopogtattak finoman az ajtón.

Ő még mindig a hamuban kotort. Közben egyre többen érkezhettek a ház elé. Odakinn hangosabb lett a beszéd. Türelmetlenebb lett a kopogás.

Megrándította a fejét és körülnézett. Külön-külön mindent megnézett a műhelyben. Utolsónak lepillantott a rongyos szőnyegre és végighúzta rajta a kezét, mintha búcsúznék. Aztán felállt és vállára vetette a tarisznyát, amelyben egykor, fiatalon, az erdei vad méhek tiszta viaszában elhozta ide a szépséget.

Egy szabadba vágyó mozdulattal feltárta az ajtót. Az ajtó lendülése elől hátra ugrottak a közel állók. Hirtelen kiváncsi csend támadt. Az előkelő dámák és finom urak mélyen hajlongtak…

Néhány pillanatig mozdulatlanul nézett le rájuk. És ezalatt, mintha összefolyt volna szeme előtt a kép: a sok arcból egy egyetlen arc lett. Egy könnyelműen gonosz és könnyelműen jó arc, amely hódolt neki. De ez már nem tartóztatta őt. Átlépte a küszöböt, fásultan intett be az üres polc felé.

– Mind elvitték…

Körülötte egyszerre kezdettek el beszélni valamennyien.

– Türelmesek leszünk.

– Várni fogunk.

– Eljövünk holnap…

Megrázta a fejét:

– Holnap sem lesz itt semmi. Azután sem… Áthaladt az emberek között. Elindult lefelé az utcán.

Kérdőn fordultak utána a tekintetek, tiltakozón, mintha tartóztatni akarnák. De ő nem állt meg. Mentében beszélt hátra és ez szinte úgy hangzott, mintha messziről szólna vissza.

– Amíg az én viaszfiguráim nektek világítottak, én égtem el. Nincs tovább. Isten veletek…

TARTALOM.

Időtlen bolt 3 Fehér halál 10 A fuvola 29 A veszély 37 Boldogasszony Arkádiában 45 Az egyiptomi aranykígyó 54 Ő volt 61 Te csak dolgozzál 67 A mesekönyv kis hercegnője 73 Az apostol 81 Aeterna Hungaria 89 Viaszfigurák 100

TORMAY CÉCILE KÖNYVEI:

A RÉGI HÁZ. Regény. 23–26. ezer.

EMBEREK A KÖVEK KÖZÖTT. Regény. Harmadik kiadás.

DAS ALTE HAUS. Hatodik kiadás. (S. Fischer, Verlag Berlin.)

MENSCHEN UNTER STEINEN. Második kiadás. (S. Fischer, Verlag Berlin.)

DET GAMLE HUS. Második kiadás. (Nyt Nordisk, Forlag Kobenhavn-Krisztiánia.)

ULWINGS HUS. (Dahlbergs Forlags A. B. Stockholm.)

AU PAYS DES PIERRES. Harmadik kiadás. (Calmann Lévy. Éditeur Paris.)

APRÓ BÜNÖK. Novellák.

APRÓDSZERELEM. Novellák.