Part 6

Az idegen sugdosódva, sebesen beszélt. A gyermek bólintgatott és mindent egészen természetesnek talált. Örült, hogy új barátja, aki már nagy volt, mint az öregek, mégis elhitte és komolyan vette a játékot. Tetszett neki, hogy a rét egy tó, melyben el lehet merülni és az árnyék palló, melyről nem szabad lelépni. Ő is mesélni kezdett, mind a ketten meséltek és időnként együttérzően összekoccantották a fejüket.

– És a tóban, ugy-e, halak is vannak és úszni is tudnak, mint az igazi vízben?

A férfi meghökkent. Kezét végighúzta a homlokán: a lyukon át megint kieshetett valami a fejéből. Egy ideig merően nézett az erdő felé.

– Onnan jön ki a sötétség, – mondotta hirtelen szorongással, – már készülődnek az árnyékok.

A gyermek szeme érdeklődve követte a tekintete irányát.

– De ugy-e, azért ott tündérek is vannak? És törpék is vannak az erdőben és ezüstöt ásnak a holdvilágnál?

– És óriások is vannak, – felelte az idegen komoran, – azok igazán vannak. Én is óriás vagyok… Lehajtotta a fejét és alulról, kutatóan pillantott a gyermek arcába. Mikor látta, hogy nem kételkedik a szavában, diadalmasan felcsillant a szeme: életében először érezte azoknak a boldogságát, akikben hisznek… Óriás vagyok, mormogta, mintha önmagának beszélne, – hiába tagadják a szigorú házban a vászonkabátosok. Nyomorultak! Rázzák a fejüket, amíg dühbe hoztak, aztán megijednek és teszik magukat, mintha hinnének. De én átlátok rajtuk, – homlokára mutatott és mintha valaminő hiányt jelezne, sebesen mozgatta kezét a levegőben, – igen ám, ezt tartják ott rólam, pedig… óriás vagyok.

A gyermek szepegő elragadtatással nézett fel rá. Hangja vékony és remegő volt, mikor megszólalt:

– De ugy-e, az óriások nem bántják a gyerekeket?

Az idegen szeliden rázta meg a fejét és a gyermek megnyugodva simult hozzá és úgy csüggött az ajkán, mintha újabb mesét várna.

– Még… még, különben elmegyek…

– Elmégy? Én is megyek, – mormogta a férfi sajátságos hangon. – Az árnyékok elől megyek el, oda túlra, ott mindig világos van…

– Hol? – kérdezte a gyermek érdeklődve. Ő sem szerette a sötétséget.

– Odaát, – és az idegen vértelen keze, mint egy reszkető, sápadt folt emelkedett a levegőbe… Egyszerre nem reszketett többé a keze. A hangja erős és biztos lett és a szeme fénylett, mintha messze ragyogás tükröződnék benne. – Odaát mindig világos van és én elvezetlek a világosságba, mert tudom az utat…

A gyermek az erdőn túlra gondolt. Túl az erdőn, túl a szakadékon egy búcsújáró kápolna állt a dombon. Mikor tavaly oda zarándokolt processiókor az édes anyjával, a kápolnaajtóban egy öreg anyóka előtt, egy asztalkán, sok viaszgyertya égett. Sok viaszgyertya, hosszúak, rövidek, tövig leolvadt gyűrűk, lábon maradt fekete kanócvégek. A lefolyó viasz egész napon át csepegett az asztalról és kemény tócsába dermedt a lépcső hideg kövén… Este lett, mire anyjával hazafelé indult. A búcsúsok hangosan imádkoztak, míg a szakadékot megkerülték, ő pedig titokban megette a mézeskalácsos szívet és vissza-vissza nézett a sötét erdőből és mindig újra látta a lángoló kis asztalt a kápolna kapujában… Erre gondolt most is és a mézeskalácsos szívre, mely enyvízű volt a tükördarab körül, de különben jó volt. Szerette volna újra megenni.

– Menjünk, – mondotta a gyermek éhes vágyódással.

A férfi annyi céltalan tűztől kiégett szeme könnybelábbadt a hálától, mikor a fenntartás nélkül odaengedett kis kezet megfogta. Valaki hitt benne, valaki rábízta magát…

– Te velem jösz és a többiek követnek, – mondotta ünnepélyesen. Aztán sebesen indultak el a növekvő alkonyaton át. A gyermek a meséi, a férfi a valósága felé ment és közben mind a ketten végtelen elragadtatással mosolyogtak. Csak mikor a rét közepébe értek, jutott eszébe a gyermeknek az eredi szakadék.

– Azon a szakadékon nincs híd, mint a tavon…

– Mindenütt van híd, – felelte a férfi rajongó, lázas hangon, – mindenütt van híd, még ha nem is látszik és mindenen át lehet menni. Az óriás átmegy a szakadék felett…

– Átmegy… suttogta a gyermek és tudatlan szemében az a hívő, áldozatkész feltétlenség tükröződött, melyet csak a kinyilatkoztatók bírnak a követők tekintetéből kiváltani.

Az idegennek varázslatos szavak jutottak eszébe a világosságról, az erdőn túlról, szavak, melyeket a gyermek ellenőrizetlenül szívott föl magába, szavak, melyekkel csak ködszerű igéreteket és meséket és látomásokat lehet elmondani. Kimondta valamennyit, mámoros lett tőlük és szenvedő arca rejtélyesen átszellemült. Nem gondolkozott, egy belső áradás törte át lelkében a gátakat és sejtelmes kinyilatkoztatásokat sodort az ajkára…

Csak utóbb eszmélt rá, hogy beszélt, csak utóbb fogta föl a hangja értelmét. Ebben a pillanatban vette észre, hogy a fa árnyéka már eltünt a fűről. Az estszürkületben színtelen és halott tóvá lett a rét és elöntötte egyformaságával a pallót. Nem volt többé híd a tavon… Ott pedig, ahol az előbb élő, zöld erdő állt, egy sűrűsödő fal tömörült össze.

A vezető összeborzadt. Úgy rémlett neki, hogy utána jött és most elébe került az a szomorú, szörnyű fal, melytől elmenekült. Lenyügözött, régi kétségbeesések, alaktalan vad rémlátások, elmúlt sötét haragok emlékei szálltak a mélyből a felszínre. Tudatán fátyolszerűen átsuhant a csendes szigorú ház létezése és a világosság, melyet mások számára akart messze-messze valahol megtalálni, torzan, kisértetiesen derengett föl egy pillanatra a saját homloka mögött. Irtózva húnyta le a szemét. Mi történt? Hiszen az előbb még olyan egyszerű és biztos volt az út… A lépte akadozott, mintha földi indák között járna és szinte elviselhetetlenül nyugtalanítani kezdte az a nyugodt gyermekkéz, melyet a tenyerében tartott. Nehéz lett neki, túlnehéz volt neki a mindenre kész hit, mely tőle várta a világosságot és a beteljesülést.

– Vezessen hát, siessünk, – suttogta a gyermek türelmetlenül.

De a vezető tétovázott és minden elmúló pillanattal vesztett az erejéből. Kínlódó agyából akadályok jöttek elő és elállták az utat. Hasztalan küzdött ellenük, nem bírta őket félrelökni, mert nem hitte többé önmagáról, hogy óriás.

Elhagyta önmagát. Kételkedett és gyönge lett…

A gyermek, mint egy szimatoló kis állat, megérezte az erősebbiknek a nyugtalanságát és ösztönszerűen eleresztette a kezét. Ő pedig a félúton megállók reménytelenül kettétörött mozdulatával megállt az erdőszélen. Nem létezett többé számára híd sehol… Verejtékes lett a homloka. Félteni kezdte saját magától azt, akit az előbb még vezetni akart.

– Eredj innen, – suttogta megalázkodva. – eredj, amíg nem késő.

A gyermek csodálkozva, csalódottan pillantott rá. A rajongónak átengedte magát, az elvihette volna őt még a szerencsétlenségbe is, de a kételkedőnek ellene fordult. Egyszerre megvető lett az arckifejezése.

– Hát csak igérgetni tudtál?… – kérdezte ellenségesen. – Hát mézeskalácsot sem kapok?

Kihívó csúfolódással vetette hátra a fejét:

– Ugy-e, nem mersz átmenni a szakadék felett! Ugy-e, nem bírsz elvezetni a világosságba?

– Nem viszlek oda…

– Miért nem? – feleselt a gyermek ingerülten.

– Mert… nem tudom… nem tudom többé az útat, – és azoknak a lemondásával sóhajtott, akik csak akkor fogják fel a lehetetlent, mikor elindultak feléje.

– Megcsaltál! – rikácsolta a gyermek hirtelen gyűlölettel. Felemelte az öklét és a testtartása egyre fenyegetőbb és vadabb lett.

A férfi felordított.

Ettől a hangtól megtorpant a gyermek. Ingadozott… hátrálni kezdett és folytonosan szemmeltartva a másikat, alattomosan, baljóslatúan belekúszott a sötétségbe.

A kínlódó ember arca eltorzult és az alakja ugrásra készen hajolt előre. Iszonyodva eszmélt a saját mozdulatára és karját keresztbe csapta a mellén, mintha gúzsba akarta volna kötni a testét, hogy ne tegyen kárt senkiben.

Ebben a pillanatban egy nehéz, sebes madár suhogott el a feje felett. Még egy… még egy… Kövek suhogtak a levegőben, seregestől repültek, mintha temérdek kéz hajította volna őket… mindazoknak a keze, akikről azt hitte, hogy hinni fognak benne. Most… ez a homlokát érte: egy kő a szeme közé csattant. Mint egy szétáradó, meleg kéz, valami elborította az arcát és lefelé nyomta. Felhördült, aztán tompa zuhanással elbukott. És a sötétben kegyetlenül, bosszúállóan nevetett a gyermek.

Az erdei visszhang felkapta a nevetést, futva magával vitte. Megismételte itt is, ott is és megszámlálhatatlan nevetés támadt köröskörül, mintha bosszúállóan, kegyetlenül egy kijózanodott tömeg nevetett volna megkövezett apostolán.

Aeterna Hungaria.

A csend roppant boltozata alatt, a nagy sík földből, csak az öreg csárda ütötte fel a szalmasüvegét. Vedlett homlokába, bozontos üstökben, gyalúforgács lógott. A kapuja nyitva volt, mintha kiáltani akart volna valamit a gémeskútnak. Leselkedő két kis ablakszeme ferdén nézett a vörös alkonyatba.

A szemhatár tüze előtt apró fekete lovasok csapatai vonúltak el a Duna irányába. Kopják mozogtak az ég alján, mintha a nádas indult volna útnak. Szélhordta tülkölés hallatszott. Buda felől egy kartács bőgött le a síkra.

A zsombékosból fölrebbentek a vízi madarak. Ezüstös kócsagok szálltak át az égen. A gémeskút körül nyugtalanul nyerítettek a kipányvázott lovak.

Csend lett megint. Halkan, halkan csak az őszi szél ballagott a zsoldosok országútján, csak a csárda homlokán himbálódzott a gyalúforgács fürtje. Egyszerre szokatlan külsejű ember állt az ajtóban. Mintha szimatolna, magasra emelte az orrát és a szemhatárt kémlelte. Kopott violaszín zekéjén piszkos csipkegallért viselt. Hosszú, egyenes kard lógott az oldalán. Széles, puha kalapjáról esőverte, színehagyott tollak fityegtek a nyakszirtjébe. Az arca keskeny és zöldes volt, a haja pedig kéken fekete, mint a hispánoké.

Egy darabig még állva maradt, aztán megint visszabújt az ajtón.

– Már ágyúznak Buda alatt, – dörmögte és felült az ablakdeszkára.

A mozdulatától hirtelen sötétebb lett a csárda. A kemence tűzfénye megéledt. A tűznél két trevisói ember szárította a gunyáját. A szoba tulsó végében brandenburgiak ültek az asztalnál. Az innenső szegletben egy vallon úr fizette az italt. Körülötte veszedelmes arcú kalandorok könyököltek a cinkupák között. Minden nemzetségű idegenek voltak. A római császár ő majesztásának a zsoldosai. Afféle nyúzó-fosztó katonanép, melytől jobban félt, akit megvédtek, mint aki ellen hadakoztak.

A spanyol odaszólt az ablakdeszkáról a trevisóiaknak. Az arca klastromias kifejezést öltött.

– Tudjátok-e, hogy a római pápa ő sanctitása bűnbocsánatot hirdet annak, aki a török ellen megy?

– Bűnbocsánat neked… szabad zsákmányolás nekem! – kiáltotta a vallon gúnyosan.

Akik értették a beszédüket, nyitott szájjal röhögtek.

A spanyol dühösen belevágta sarkantyúja taraját a vakolatba, de azért keresztet vetett magára.

A trevisóiak összenéztek.

– Temérdek kincs van ám még Budán…

– És szép török asszonyállatok…

Nagyot horkant erre a szóra a bajor muskétás, aki hanyattfekve aludt a szoba közepén egy lócán. Termetes formája kétoldalt lebuggyant a padról, óriás flintáját magához ölelte, mintha asszonyt szorongatna.

A férfiak nyaka vörös lett, mint a nyershús, a szemük fehére nedves. Trágár vágyakozás csattant ki a beszédjükből. Szennyes mozdulatok között koccantak a cinkupák.

Egy flandriai ember ezalatt parazsat kotort ki a tűzből és a tenyerén táncoltatta. Pipára gyújtott. Vékonyszárú, kis cseréppipát szívott, melynek olyan volt a formája, mint a makk csészéje. Aztán oldalt nézett. A szomszédja előrelógó fejjel szunyókált a lócán. Belefordította a parazsat a nyakába.

Az ember szinte vonított a fájdalomtól. A többiek veszettül nevettek. Az asztal végében abbahagyták a brandenburgiak a kockajátékot. Nem látták már a kockát. A pipafüst sem látszott többé, csak nehéz, karcos szaga érzett a homályban.

A szurtos ablakokról régen elapadt a napvilág. Kívülről egyre sűrűbben hallatszott lódobogás. Éjjeli szállásra egyre többen tértek be a pusztai csárdába. Zsoldba szegődő zsoldosok, kóbor szabad katonák. Többnyire az ausztriai hercegségekből vetődtek át Magyarországba és mint az egyéb gyülevész hadinép, a Lotharingiai úr táborába igyekeztek, a pogány ellen, Buda ostromára.

Furcsa, idegenszerű alakok töltötték meg a csárdát. Az emberek alig fértek egymástól. Öklelődzés támadt a sötétben.

A korcsmáros, egy sunyiképü sváb, a pajtába, meg a padlásnyílás létrája felé terelte a jövevényeket. Aztán letette a mécsesét az asztalra. Az öreg asszony bort hozott.

Odakintről ismét lódobogás hallatszott. Egetverő káromkodás rázta meg az ablakokat.

– Korcsmáros! Hej, ide!…

A katonák figyelni kezdtek. A korcsmáros megismerte az új vendég hangját. Hírtelen lekapta fejéről a bojtos sapkát és mialatt remegve futott a ház elé, csupa tiszteletből, féloldalt, a nadrágja korcába gyűrte a kötényét.

– Mit hallani Budáról? – hangzott be odakintről.

– Oh, mein Gott, – tördelte a szepegő sváb hang – tiszta időben olykor ágyúzást…

– Marha!… Azt kérdeztem, mit tudsz róla, mikor lesz az ostrom?

A korcsmáros rémületében most már éppen semmit sem tudott. A jövevény félrelódította a küszöbről.

Az ivóban kíváncsi csend támadt. Az új vendég sarkantyúja csengett. Rengeteg szablyája, láncos buzogánya zörrent, ahogy mozdult.

Mindenki ránézett. Hatalmas szál ember volt őkegyelme.

Süvegje alól a szemébe lógott az üstöke. Araszos bajusza mellett, ösztövér arcán, rosszul beforrott sebhelyek nyoma látszott. A vállán akkora medvebőrt viselt, hogy amint járt, itt is, ott is, kiverte a cinkupát a katonák kezéből. De azért rászólni senki sem mert.

Néhány végbeli német talpas mindjárt felismerte. Szájról-szájra adták a nevét. Aki tehette, menten félrekotródott az útjából.

– Guzon Gejza… – mormogták tisztelettel. És mindegyik hozzágondolta a másik nevét, amelyet kimondani nem mertek: A „Gézengúz…“ Veszedelmes kuruc híre volt őneki, félt tőle jóbarát, ellenség egyaránt.

Most is úgy állt a csárda közepén, mint egy büszke pusztai bika. Haragosan jártatta körül a tekintetét. Rangos helyet keresett. Végre is a muskétás lócáját szemelte ki magának.

Félkézzel megbillentette a padot. A muskétás, flintástul legördült a földre. Az ember nagyot nyekkent estében. Guzon uram pedig letelepedett a lóca kellő közepére és bort rendelt.

Egyideig, mint valami trónuson, magányosan ült a többiek feje felett, közben dörmögött és szidta a labanc mindenségét: úrnak érezte magát! De egyszerre felhorkant. Váratlanul, nagykevélyen, helyet foglalt valaki mellette. Dühösen nézett a tolakodóra.

Szélesképű, hajdúviseletű ember volt. Fején akkora rókabőr kényeskedett, hogy az orra is alig látszott ki alóla. Deresedő haját megnövesztve hordta, a bajuszát meg bécsiesen beretválta… Néhány percig csak dölyfösen állta a kuruc tekintetét, aztán mintha megúnta volna a dolgot, tempósan hátat fordított.

Guzon uram rárivallt:

– Hallja-e kegyelmed, azt proponálnám, hogy a képit fordítsa felém!

– Nemes, nemzetes és vitézlő Bató András vagyok, hát ne kommandérozzon nekem!

A kuruc összeráncolta a homlokát.

– Bató András?… A lipótvári végek katonája? Igaz a, most már ráeszmélek! Kegyelmed a Spankau generális cselédje volt, vagy mi a nyavalya…

Ez a beszéd megszúrta a Bató András úri máját. Nagyot szisszent haragjában.

– Nem voltam én senki cselédje! Nemes ember vagyok, katona, csak úgy, mint kegyelmed, de még valamivel különb is!…

– Eb ura a fakó! Én a Thököly uram katonája voltam. Magyar vagyok, hát labanc létire ne mérje magát össze velem.

– Végtére, úgy látom, mégis csak hozzánk állt! – Bató András még mondani akart volna valamit, de aztán nem mondta. Tenyerébe törölte a száját és nagyot nyelt, mintha vastag ételt evett volna.

A császári emberek, ausztriai hercegségbeliek, meg morvák és csehek csak egyre emelgették a fejüket a két magyar mögött. Alattomos kárörömmel hallgatták, mint piszkolja envérét ez a dölyfös ázsiai náció és összeintettek a szemükkel.

Guzon uram hangosat ordított:

– Korcsmáros, hej! Valami jófélét!

A vén svábot közelről érte az ordítás. Riadtan kapta füléhez a kezét és hirtelen elugrott a hallgatódzva ólálkodó császáriak mellől.

– Jobbat nekem! Hatputtonyost! – parancsolta Bató, hogy le ne maradjon.

A sváb hanyatt-homlok rohant italért. Ahogy futott, lefonnyadt sapkája kinyúlt a feje mögött és a bojtja lobogva fickándozott a levegőben. A császáriak összesúgtak:

– Csak két magyar van a korcsmában, mégse férnek egymástól…

– Hál’ Istennek, mindig így volt, – dünnyögte ásítva egy horgasorrú strázsamester. Aztán elnyújtózott a fal mellett és a fülére húzta a köpönyegét. A többiek is szalmát hintettek a földre. Akinek nem jutott hely, az asztalra vagy az asztal alá feküdt. A brandenburgiak, mintha fűrészeltek volna, egyenletesen horkoltak a szegletben… Lassan-lassan elcsendesedett a csárda. A mécses is álmos lett. Alig-alig lobbant.

De Guzon Gejza nem hagyta ennyibe:

– A madárijesztő teremtésedet, sváb patkány, olajat ide! Nem vagyok én vakand, hogy sötétben üljek. Látni akarom a Bató András labanc fiziognómiáját!

– Én meg azt rekommendálnám kegyelmednek, – tódította Bató uram, aki csak félig ült a lócán, – hogy ne tanyázzék olyan terebélyesen, mint valami boglyakemence.

A mécses megint életre kapott. Guzon egy kis helyet engedett maga mellett, de nem állhatta szó nélkül:

– Ne olyan fennen! Megfért már kegyelmed kisebb helyen, – a vacakban is, hisz onnét rántja elő a császár, mikor szüksége van rá.

– Hát kegyelmedet, meg Thököly uramékat honnét rángatta elő a török, meg hová lökte vissza, ha nem a vacakba? Pedig ugyancsak udvarolták, venálták azt a kutyafejű népet?

Guzon szomorúan csüngesztette le a fejét.

– Való igaz, hogy megcsaltak minket a Portán, de százszor inkább megcsalják kegyelmeteket Bécsben.

– Az régen volt, – mondotta Bató András becsületes hittel. – Most minden másként lesz. Nem fognak többé megcsalni. Megigérte a császár! Maga a hatalmas Leopold!

– Sokszor megigérte, sohase tartotta! – Guzon súlyosan legyintett a kezével. – Ez a mi bajunk. Másnak mindig hiszünk, magunk között meg, tudja Isten, hogy van…

– Nem mondom, hogy jól van. De majd csak másként lesz. Gyöngék, állhatatlanok voltak a mi kegyelmes bécsi-magyar uraink. Idehaza egymáson akartak hatalmaskodni, odafenn meg kapkodtak a donációk, rangos titulusok után, míg mi a sok ellenséggel verekedtünk. Hej, ezért is hízott el a vérünkön az a pogány nadály.

– Úgy ám! De mit várhattunk a pogánytól, mikor a keresztény császár is a mi vérünket szívja. Istenigazában, úgy meghízott rajtunk a török, meg a német, hogy nincs tőlük helyünk a tulajdon hazánkban.

Egyszerre sóhajtottak mind a ketten. Guzon uram meglóbálta a fejét.

– Biz’ Isten, azt kell hinnem, már csak sóhajtani tudunk mi magyarok egy szívvel.

Aztán… Bató uram, meg a kuruc Guzon, mert egy harmadikat szidtak, megbékéltek egyidőre. Elkeseregtek a haza sorsán. Sóhajtoztak, hallgattak, olykor köptek is egy nagyot. Közbe gondűzőnek, a kupa fenekén keresték az igazságot.

Mind a kettőjüknek fejébe szállt a bor. Megint hangosabbak lettek. Nem vették észre az idő mulását. Egyszerre csak odatapasztotta szürke arcát a hólyagos ablaküvegre, a lucskos októberi virradat.

Kinn, az ólmos ködben, huszárok ügettek a katonák feneketlen országutján. Egyik-másik bezörgetett a csárda ablakán. Nyeregből kihajolva ittak, megint tovább poroszkáltak. A sövényen kakas kukorékolt. Mindennyelvű káromkodással ébredeztek a katonák. Fázósan ődöngtek elő a pajtából, ásítozva nyújtózkodtak. Néhányan már itattak, nyergeltek a gémeskútnál.

Bató uram az ablak felé nézett.

– Hadd menjenek, – dörmögte gőgösen – megvárom, amíg magányosan mehetek.

– Hát ugyan ki keverednék az ilyen jött-ment néppel, – felelte a kuruc. – Aztán meg, még ha utolsónak mennék, akkor is elsőnek érkezném. A kegyelmed parókás bécsi gazdái, ha máskor nem, ostromkor előre eresztik a magyart…

Most már benn az ivóban is feltápászkodtak az emberek. Ki a kardját, ki a flintáját tisztogatta. A spanyol az ablaknál állt és az üvegbe tükrözte magát. Beletörölte arcát szennyes csipkegallérjába. Visszarázta homlokából a haját és kerek mozdulattal fejére tette a tollas kalapot.

A trevisóiak tisztelettel nézték.

– Mégis előkelő ember lehet, mennyit tisztálkodik!

Ezalatt egyenkint másztak le a padlásról a vendégek a létrán. Aki tehette, fejberúgta az előttejárót. A csárda körül csapatosan keltek útra a katonák. A korcsmáros orditozott: a bor árát kérte. Az emberek hátbavágták, fizettek is valamicskét és kurjongatva mentek odébb a síkon elvonúló magyar huszárok után.

Bató András várt még egyideig. Közben kiitta a borát. Guzon uram is fölállt. Hatalmas teste egyetlen ránditásával helyrelökte vállán a medvebőrt. Egész tenyerével nyomta fejébe a süvegét. Az arca egy pillanatra felfúvódott a visszatartott szótól, aztán – mégsem állta a hallgatást.

– Ne kezdjük újra a beszédet, – dörmögte félvállról, – mert akárhogy is fontolgatnók, búcsúzóúl mégis amondó lennék, hogy csakis a kegyelmetek jezsuita, labanc praktikája hajtotta ezt a szerencsétlen nációt a török karjába. Adjon Isten! De ezért a bűnükért verje is meg kegyelmeteket!

Bató András fölfortyant:

– Fogja be a száját, Guzon uram, ha bölcsebbet nem tud. Úgyis hiába keni ránk. Tudjuk mi jól, hogy a kálomista kurucok adták el az országot a töröknek.

Guzon, aki már indult volna, fenyegetően visszafordult.

– Dehogy adtuk, – rivalta dühödten, – vették ők maguktól, egyenesen a császár kezéből. Ami pedig igaz, legyen igaz! Kollonich úr, az a hóhér cardinális, kerékbe törette a papjainkat; kinzókamráiban akart német szóra édesgetni minket. Pogányabb volt a pogánynál! A basák pedig megengedték, hogy magyarul beszéljünk, hogy a magunk módja szerint imádjuk az Istent.

– Be is hódoltak ezért a gráciáért szépen a töröknek… Protestáns törökök kegyelmetek! Az üstökük helyébe kontyot növesszenek!

A kurucnak szikrázott a szeme.

– A labanc rézangyalát, hát kivel beszél itt kegyelmed? Én a hazámért verekszem, a hazámra esküdtem! Kegyelmed meg a miatyánkos császárra esküszik. Bitang zsoldért ontotta a vérét!

– Én… zsoldos! – hörögte Bató András és belekékült az ajka. – Thököly volt az, meg az ő szegénylegény ármádiája, meg te… te Gézengúz!

Guzon Gejza elbődült, mintha tagló érte volna a homlokát. Láncos buzogánya fütyölve repült elő a medvebőr alól. A szeme vérbe fordult.

Bató András is megcsóválta a maga buzogányát. És a két magyar lihegő, sötét gyűlölettel egymásnak rohant…

A korcsmáros, aki már jóideje csak az ablakon mert belesni, úgy elrémült, hogy élete párjával együtt a tyúkólba menekült. Az asszony valamennyi szoknyáját a fejére borította, a sváb meg behúnyta a szemét és ha egy-egy vad ordítás kihallszott a csárdából, bedugta az újját a fülébe.

A nap megjárta az eget, mire a korcsmáros nagy óvatosan elő mert mászni az ólból. Hosszú orrán pókháló lógott. Kék mándlija csupa piszok volt.

Köröskörül hallgatott a tájék. A nagy, nedves őszi csend ráfeküdt a földre. Buda felől nem bőgtek már az ágyúk. Csak a boltozat égett a Mátyás király vára felett, mintha túl a Dunán tüzet raktak volna éjszakára.

Errébb, a zsoldosok úttalan országútján egy csapat lovas poroszkált. Ausztriai hercegségbeli emberek voltak javarészt, meg vegyesen csehek, morvák, szerviánusok. A csapat élén egy nagyparókás császári tiszt ügetett a csárda felé.

A katonák kiabáltak. Hívták a korcsmárost. Sietős volt az útjuk. A budai győzelem hírével őket küldték világgá, ha nem is szagolták a puskaporát.

Az emberek sebtiben csutakoltak a vályunál. A császári tiszt úr már indult volna a csárdába. De a küszöbön szitkozódva visszahőkölt. Egy szempillantás alatt mögötte tolongtak az emberei. A horgasorrú strázsamester előre dugta a fejét. A csehek, a szerviánusok bámészan néztek be a válla fölött a szobába.

Odabenn veszett fölfordulás látszott. A kemence oldalában egy nagy lyuk tátotta a száját. Az asztalok, a lócák deszkája laposra hasalt a földön. És a romok között, egymás mellé bukva, véresen, eszmélet nélkül ott hevert a két magyar.

A csehek és szerviánusok röhögve hunyorgattak össze. A sváb korcsmáros a füle tövét vakarta. Az asszony hangosan sírt és a kezét tördelte.

O Du mein Herr… O Du mein Vater…