Part 3

– Másnap reggelre megvolt az ezüst drachmám. „Soha többé! Soha többé!“ És elindultam, hogy megvegyem a fuvolát. Minden istenekre! az volt egyedüli gondolatom. De mentemben el kellett haladnom a vén kapu alatt, melynek árnyékában a tarsosi kalmárok szivárványos üvegekben illatszereket árultak. És én olyan régen vágytam egy szivárványos, illatos üvegre, olyan régen! Nem, nem akartam megvenni. A fuvolát akartam, csak a fuvolámat. Mégis megkérdeztem mennyi pénzért adnák. Egy ezüst drachmáért! Kezembe vettem az üveget, hogy közelebbről lássam. De jaj nekem, egy pillanat múltán a tarsosi emberé volt a drachma, enyém az illatszer… és fuvolám nem volt.

Megint csak sírtam, sirattam magamat, sirattam a fuvolámat. És este, mikor újból azúrszínűvé lett a város, újból kinn kóboroltam a kanyargó sikátorokban és megközelítettem egy másik férfit és reggelre volt egy másik ezüst drachmám. Siettem, siettem, hogy megvegyem a fuvolát. Higyj nekem, a kalinitide Athenére, nem volt más gondolatom, csak ez. De amint mentem, el kellett haladnom a syracusai kalmárok előtt, akik az Agorán ezüstpikkelyes kigyó-karpereceket árultak. És én gyermekkorom óta kívántam egy ilyen hajlékony ezüstkígyót a karomra. Tudod, minden leánynak volt a városnegyedünkben, csak nekem nem volt… A syracusai kínálta, félrefordítottam a fejemet. Aztán csábítóan rábeszélt és én visszanéztem… Már a karomra csavarodott az ezüstkígyó és – fuvolát nem vettem aznapon sem.

Lais elhallgatott, a szeme nedves lett és lepillantott a mellére, mintha könnyét keresné a gyöngyök között.

– Ó, Dorion, és azután is estende, mikor a város megtelt azúrral, mintha az égnek a tükre lenne, nem egyszer bolyongtam a tekervényes, szűk sikátorokban és megközelitettem a férfiakat. De hídd meg, mindig újra csak azért, hogy legyen egy ezüst drachmám, hogy megvegyem a fuvolámat. És még sem vettem meg soha!… Igy lettem az az isteni Lais, akinek Korinthos népe szobrokat emel templomaiban, az a híres Lais, akit egyedül Dorion nem szeret.

Fölállt, két keze közé fogta az ifjú fejét, gyöngéden hátra hajlította és belemerítette a szemébe egész győzhetetlen szépségét.

– Ne hagyj ez éjszaka magamra. Maradj velem!

Mintha felhők szálltak volna föl Dorion szeme mélyéből, homályos lett a tekintete, de ő azért mégis nevetni akart:

– Szép vagy! Fiatal vagy…

És elindultak együtt Lais háza felé.

Adimanthos kertjeiben megszüntek egy pillanatra a hangok, a hymnusok, a táncok. Mintha hirtelen szorongás gyötörte volna a lombokat, a virágokat, elakadt a kertek lélegzete. Lais ment el… És Dorionnal lassan haladt a kytherei rózsafák között, a csillagok alatt. Nyomában halkléptű rabszolgák vitték az üres hordágyat.

Elérték a házat. Az oszlopokon myrthuságak fonódtak össze. Nászvirágok koszorúzták az ajtót. És a hetaira királyian lépett át a küszöbön.

… Mire eljött a rózsaújju hajnal, a mámorban földúlt nyugágy mellett, Lais a rableányok alázatával ült a földön. Haja aranyfényű és súlyos volt a vállán, mint a szent szobrok bronza és ibolyaszínű szemében, melyet mérhetetlenül megnagyított az éjszaka, szomjasan koldult a szerelem.

Dorion azzal a diadalmas megvetéssel tekintett le rá, mellyel a férfi arra az asszonyra néz, akit szerelem nélkül ölelt. Összecsatolta vállán köpenyét és kegyetlen mozdulattal egy ezüst drachmát vetett a hetaira térdére.

– Lais, ezen a drachmán vedd meg végre a fuvoládat.

Elment. Belélegzette a tenger sós fuvallatát, biztos lábbal tiport végig a harmatos földön.

A nap átragyogta a világot. A kertekben Lais rabnői énekelték a virradat hymnusát és a völgyi utcából egy csapat aethiopiai közeledett a márványoszlopos házhoz. A syriai fejedelem birodalmakat érő ajándékait hozták Korinthos legszebb asszonyának.

Dorion fiatalnak és erősnek érezte magát és elűzte az éji képeket.

Hanem aztán este, mikor az új hold ráhajlott az Akrokorinthos ormára és fölékesítette a tengerparti város márványhomlokát és ezüstöt öntött a kettős öböl vizébe, az ifjú dalnok, mint hirtelen szárnyas erőt érezte visszatérni szívére Lais nagy óráját.

Ajkán újra élt a Lais isteni ajka, szemében újra égett győzelmes pillantása és lüktető vérében kigyuladt a hetaira valamennyi csókja. Az éjjeli láz kiszárította a torkát. Vágytól őrjöngve, emésztő, vad szomjúságában futni kezdett a völgyi utcán át a kertek felé és sápadtan, lihegve ért el a márványoszlopos házhoz.

De az ajtó zárva volt, mintha soha többé nem nyílna ki; és odabenn, a világtalan falak között, halkan sírdogált egy fuvola hangja.

A veszély.

A tenger nagy és erős volt, az asszony kicsiny és öreg. Vizes, szürke szemmel nézték egymást és titokzatos dolgokat mormogtak.

Aztán jött a szél és közbekiáltott. A hullám vijjogva csapott föl a révgátra, szétömlött a köveken és megint visszafolyt. Messze, a hideg szürkeségen fehér tajtékú forradások villantak föl szüntelenül.

Az asszony begörbített háttal, pislogva állt a parton. Nem szitkozódott. Türelmes mozdulatokkal simította ki arcából lobogó ősz haját és arra felé nézett, ahol az ólmos víz az ólmos égig ért.

Mióta réges-régen, a halászfalu temploma körül járni megtanult, mindennap eljött ide. Valamikor az atyját várta, aztán a férjét, a fiát… az unokáját. Várni, várni: asszonyok sorsa! És ő egy egész életen át várta azokat, akik sokszor elmentek és csak egyetlen egyszer nem jöttek vissza. A tenger kifürkészhetetlen, nem mindig adja vissza a partnak a halászokat. A part pedig vár, mint az asszonyok, vár, vár és két karját kitárja.

A halászfalu utcáján egy pár nehéz cipő kopogott végig. A terecskén hangosak lettek a lépések a visszhangban. A templomküszöb előtt elhallgattak egy pillanatra… annyi időre, míg valaki térdet hajt, aztán felelgetve kattogtak tovább egymás mellett a tenger felé.

Egy asszony fordult ki a parti ház mögül. A révgát irányába nézett és erőlködve, hajlottan igyekezett előre, mintha a sótól sűrű levegőn át, fejével akarna magának lyukat fúrni. Mögötte egy másik jött. Hátrább még egy. Megint kopogott egy pár otromba cipő a templomfal alatt.

Már négyen álltak a révgát partján; kemény ajakkal, félig lehúnyt szemmel, lihegő mellel. A falu felől pedig jöttek mások, egyenként, szótlanul és a nehéz, vörös arcok szinte világítottak a végtelen szürkeségben.

A házak testében kinyíltak az alacsony ajtók. Csoportosan kezdtek jönni az asszonyok. Mögöttük vén tengerészek ballagtak, olyan mozgással, mint az ingó bárkák. Kevesen voltak. Ráncosképű, kicsiny öregek, akiket meghagyott a tenger. Szemük kifakult a régi viharokban. A bőrük száraz és kemény volt, mint az avult vitorla. Félfülükben apró függő lógott. Mikor a révgátra értek, nyakukba húzták a bojtos, kötött sapkát és leültek a kövekre. Aszott kezük, mint a parton száradó tengeri moszat, tétlenül zsugorodott össze az ölükben. Fogatlan ínyükkel erősen szorították a rövidszárú tengerészpipát és lassan szítták, hogy estig eltartson benne a dohány. Ritkán szóltak, olyankor is csak az időről. Közben sokat köptek, de mindig a föld felé, soha a tengerbe.

Hoo… Halló…

A vén halászok hunyorgatva néztek ki a nagy vízre. Messze, messze, két hullám között fölbukkant és eltünt valami.

Hoo… hoo… halló…

Az első hazatérő bárka. Aztán jött a többi. Végtelen barázdákon billegő madarak, melyek a tenger alól kerültek föl a szemhatárra. Vitorlák nőttek ki a vízből. Tövükben kicsiny, sötét alakok. Az árbockötelek, mint fekete erek lüktettek a nagy háttéren.

Az ég egyre lejebb ereszkedett. A szél erősebb lett. Sósan, lucskosan nyargalt a vízről a föld felé.

A parti úton egy fuvaros ment megrakott kocsija mellett. A ló sörénye lobogott. Az ember káromkodása elveszett az örvénylő levegőben. Aztán soká nem jött senki, aztán egy vándorló igyekezett a falu felé. Gallérját veszettül ringatta a szél. Kalapját régen elvitte. Mintha menedéket keresett volna előle, benézett a házak ablakán, kopogott a zárt ajtókon. A házak nem feleltek. A falu a révgáton volt. A vándorló is arrafelé fordult, de az emberek nem vetettek rá ügyet. Szívük a szemükbe szállt. Feszülten, némán néztek a vízre mindannyian.

A nagy tengeren ekkor már egymás fölött rohantak el a hullámok. A rév előtt őrjöngve ágaskodtak. Egy pillanatra fehér tajtékzimankó táncolt a kiálló szirtek körül. Eltüntek, mintha hóförgeteg nyelte volna el őket, aztán megint fölbukkantak, mint levegő után kapkodó rémek és fekete szájnyílásukból bugyborékolva ömlött ki a beszívott víz. A hullám bőgve esett hanyatt. Esésétől visszatántorodott a tenger, megrepedezett, márványos lett messzire.

– Hoo… Halló…

Kinn, a dühöngő szántásban, viaskodva hányódtak a halászok bárkái. Eltüntek a vízhegyek között, mikor újra fölmerültek, közelebb voltak a révhez.

Csend lett. A zátonyok!… Nagy, éles kaszák meredeztek ott a víz alatt és a halál fogta őket a kezében. Az első bárka most járt közöttük. Egy hullám oldalt kapta, meglóbálta. A bárka ágaskodott, mint egy vad ló. Farára ült, aztán orral bukott előre a hullámvölgybe és a víz szétcsattant körülötte.

– Donald!…

Egy asszonyi hang sikított bele a tenger mennydörgésébe. Senki sem törődött vele. Az asszony pedig, mintha szégyelte volna a kiáltását, szájára szorította a kezét… Tavaly őszkor az atyja és a bátyja, ott a zátony fölött, épp azon a helyen fulladt a tengerbe. A víz zöld tölcsért formált, ahol elmerültek. Látta őket eltűnni, aztán várt, aztán nem látta őket soha többé.

– Donald, – mondotta az asszony egészen halkan és az arca krétafehér lett. Csak két napja múlt, hogy megesküdött vele az öreg templomban.

– Hoo… Halló…

A part kiáltott, a tenger felelt.

A bárka tajtékot taposott. Vitorlái egy pillanatra fájdalmasan duzzadtak. A kötelek feszültek, mint a húrok. Az egész alkotmány remegett. Lucskos fedélzetén az emberek, mint az ördögök ordítoztak. Donald, a vörösképű nagy halász, egész testével nekifeküdt a kormánynak és ő is ordított.

– Hoo… Halló…

Az első bárka tántorogva ért a révbe. Vitorlái csattogva húzódtak össze. A vasmacska beleharapott a vízbe.

Hátrább két bárka jött egymás mellett, mint a testvérek, aztán jött a többi. A halászok szeme olyan vörös volt a sós széltől, akár a gyulladt seb. Színtelen, gyér hajuk a homlokukhoz tapadt, nyakukba hajló viaszosvászon-fövegükről csorgott a víz.

A tenger rossz volt, de a fogás jó és a kátránybűzös levegő egyszerre halszagú lett. Nagy kosarakban ezüst között turkáltak a hajósfiúk. Körülöttük görbecsőrű sirályok csapkodták a vizet.

A révben nőtt a lárma. Az emberek partra emelték a kosarakat. A hajókötelek között, mint a pókok, apró gyerekek kapaszkodtak. Szitkozódás, siető mozgalom volt minden. Csak a kicsiny öregek hallgattak. Csendesek, szerények lettek. Itthon voltak a fiatalok.

Egyszerre egy sápadt asszony tolakodott előre. Tágranyitott, rettenetes szemmel nézett a bárkák felé és közben hangosan számlálta a partra ugráló fiúkat, aztán énekelni kezdett, mintha gyereket ringatna a dalával.

A halászok félrelökték, de ő azért csak énekelt tovább és lóbálta a fejét és rázta az öklét a zátonyos víz felé. Valamikor ott járt szerencsétlenül a szép, erős hajó. A gyerek is rajta volt. A legkisebbik, az utolsó. A ködben hallatszott a kiáltozása, soká, keservesen. Az anyját hívta; az anyja is hallotta. Aztán… harmadnapra kivetette a tenger a fiút. Halántékát betörte a zátony. A szája nyitva volt. Látszott a sok apró foga. A szeme is nyitva volt és úgy nézett ki, mintha üvegből lenne. Csak az egyik keze hiányzott, azt elvitték a halak. Az asszony pedig kiült a partra és énekelt, mintha gyereket ringatna.

– Hoo… Halló…

Az utolsó hajó járt a zátonyok között és az anyóka, aki elsőnek jött, végsőnek maradt a parton.

– Angus, Angus, – motyogta és mialatt szorongva nézett a zátonyok felé, öreg feje ide-oda hajlott, meg-megrándult, mint a bárka kinn a tengeren.

A vándorló ember az asszonyhoz szegődött. Nem szólt, de azért ő is nézte a hajót.

Mögöttük lassan csendesedett el a rév. A tenger népe csoportokba verődve húzódott a falu felé. A magukra hagyott bárkákon már csak az ingó árboclámpák éltek. Bádogbordáik között szurtos világ csepegett bele a tengerbe. A fény a hajók sötét teste mellett, a víz mozgása szerint szétfolyt, összezsugorodott és elterült megint.

A fekete ég, mint egy kátrányos ponyva, lecsúszott a magasból és belemerült a tengerbe. A révgát kis világítótornya hirtelen kinyitotta egyetlen vörös szemét és keresztülnézett az ágaskodó hullámokon. A tajték vérzett, ahol a fény hozzája ért. A szél elkapta a habját és a sötétségen át repülő rongyokban dobálta a partra.

Éjszaka lett. Angus magányos hajója pedig még most is kinn tántorgott a zátonyok között.

Az öreg asszony összekulcsolta két kezét és imádkozni kezdett. A vándorló szánakozva nézett rá. Az asszony fölsóhajtott. Az ember is sóhajtott. Ezután, maguk sem tudták miért, de már nem voltak egészen idegenek egymásnak.

– Mindig ilyen rossz errefelé a tenger?

– Sokszor ilyen, – mondotta az asszony alázatosan.

– A fiad az ott kinn?

– Az unokám. A fiam már nem jön vissza, az apja se jött vissza, a nagyapja se.

Az ember borzongva nézett a víz felé, hol a sötétben nem látszott többé a hajó. Egyszerre érezni kezdte, hogy fázik. Indulni készült.

– Éji szállást kell keresnem. Messziről jövök.

– Messziről? – ismételte az asszony közönyösen, mialatt keresőn nézett bele az éjszakába. Messziről?… De nem tudta fölfogni, hogy az ember földön járva is jöhet messziről.

– Ott… ott…

A világitótorony fénye a rév előtt egyszerre kiemelte a feketeségből a hajót. A vörös világ kévéje végigsöpört a bárka fedélzetén, az emberek mintha tűzben álltak volna egy pillanatra. És megint sötétbe tűnt az egész.

– Itthon vannak, – mormogta az anyóka csendesen és a vándorló felé fordult, mintha öntudatlanul adni akart volna neki valamit abból a jóból, amit érzett.

– Isten áldjon, – mondotta az ember – és összemarkolta mellén a lobogó gallérköpönyeget.

– Négy szöglete van a szobánknak, – dünnyögte az asszony – és mi csak ketten vagyunk: Angus, meg én. Elférsz ott te is.

Az ember bólintott:

– Hajnalban úgyis tovább megyek.

Most, hogy Angus hajója a rév vizén járt, az asszony másra is bírt gondolni.

– Aztán hová mégy?

– A városba.

– A nagy városban? – kérdezte az anyóka olyan irtózattal, mintha ez a szó egy ellenséges valaminek volna a neve, ami megbélyegzi azt, aki közel merészkedik hozzá.

– Nem kell oda menni, – dadogta kisvártatva és szegény agyában egyszerre sok, sok óriás kunyhónak a képe merült föl és végtelen sok fuvarosszekér és hajók és lámpák. Köd, hideg nyomorúság és rossz leányok és minden bűn, amiről valaha életében hallott. – Nem jó odamenni, – ismételte csökönyösen és csak rázta a fejét.

– Hát te soha se voltál ott?

– Soha! – mondotta fölháborodva. Senkim se járt arra.

Az ember csodálkozva nézett rá:

– Pedig közel van ide…

– Közel?… Az asszony olyan mozdulatot tett, mintha azt a közelséget el akarná taszítani a kezével.

– És ő? Ő se volt ott? – kérdezte a vándorló kétkedve, mialatt arrafelé intett, hol Angus rozzant, vén hajója tépett vitorlával, megzúzott bordákkal úszott be a révbe.

– Ő se, – felelte az asszony szárazon.

Körülöttük a partot véges-végig ragadozó fehér hullámkarmok marcangolták. Kinn, a zátonyok fölött vadul bömbölt a tenger. A távol éjszakában egy eltévedt gőzös szirénje tülkölt, mintha magányos kínjában a láthatatlan révhez rimánkodott volna.

Az anyóka egyszerre ellenségesen nézett a vándorlóra.

– Ne szólj Angusnak a városról. Oda nem mehet. Oda nem engedem!

Az idegen semmit sem értett többé.

Az asszony keresztet vetett magára és a nagy Ismeretlen borzalmával mondotta:

– A városban túlsok a veszély…

Boldogasszony Arkádiában.

Valamikor régen, az Erymonthos lankás oldalán, fekete cyprusok alatt emelkedett az Aphrodite templomának márvány homloka. Hosszú sorban ragyogtak a ióni oszlopok. Közöttük lassan lengtek a tavaszi szellőnek kifüggesztett virágfűzérek láncai és az ünnepélyes csendben egy-egy rózsa szirma nesztelenül hullott le az előcsarnokban őrködő szent delphinek és galambok kőformáira. Az áldozati oltáron meggyújtott myrthus fűszeres füstje, mint egy ottfeledett, néma hymnus karcsún, egyenesen szállt föl az árkádiai istenek azúrjába…

Múltak az évek. Elhagyatottan állt a templom. Ösvényét nem érintette immár halandó lába. A vadon burjánzó füvet emberi léptek helyett csak magányos hyácintusok szaggatták föl. Az ősi cyprusok roskadozva hajoltak meg szomorúságuk súlya alatt. Lombjaik közé nem szálltak le többé Aphrodite galambjai és a szent hetairák könnyü térdei körül nem vertek többé hullámokat a bokrok virágzó gallyai.

De egy napon a mezők csendje hirtelen megszakadt. A magas Phigalia felől egy csapat keresztény zarándok jött le a tájra. Megpihentek a pusztuló templom oszlopai alatt és mert Palesztina felé arra vitt az út, új oltárt emeltek a régi fölé és reá helyezték az istenasszony szobrát, mely a bozótba zuhanva, elfeledve hevert nagy idők óta. Mezítelen márványtestét ájtatosan befedték hosszú zarándokköpenyükkel, örökifjú fürteit, melyek a tenger hullámzásának képére voltak formálva, nehéz aureolával koronázták meg.

Új melegség járta át az elhagyott, megzöldült márványokat. Ismét lobogott a szent tűz. Ismét szállt a myrrha és a tömjén füstje. Felhői mint hajdan, illatosan foszlottak szét az áldott mezők fölött és az annyi gyümölcsözéstől kimerült vén olajfák megifjodva nevettek a szellőben száz meg száz ezüstajkukkal… A nagy Nyár behatolt az újra fölszentelt templomba és hasonlóvá tette önmagához. Beletükrözte szőke ragyogását a háromlábú pogány urna szentelt vizébe, meggyujtotta az ereklyetartót, a mécsek és a kelyhek aranyát és egy pillanatra habozva borult Krisztus szűz anyjának szobra elé, mely fenségesen, fénytelenül emelkedett az árnyak között. Aztán… megérintette a Nyár egy égő sugárral a mozdulatlan kőkezet.

És csoda történt. A márvány kék ereiben lüktetve indult el az élet; a dermedt mell fölszabadult, duzzadva emelkedett a durva köntös ráncai alatt és odabenn a kőben megdobbant a Boldogasszony szíve. A szent Szűz homloka körül lángott fogott a nehéz, byzanci aureola, meleg lehelete nyomán kinyílt az ajka, azúrral szegett szeme fölött megrezdültek a hosszú pillák. A Boldogasszony könnyű mozdulattal vált el élettelen talapzatától és leszállt oltárának lépcsőin.

A templom csillogó kövezetén tétován, ingadozva állt meg; ámulva tekintett a kincsekre, melyek környezték. Magára hagyatva az ismeretlen gazdagságok ragyogásában, hirtelen félelem fogta el. Egész lelke riadtan fordult hátra. És újból látta a nazarethi kunyhót, Judea szelid halmait, pálmák árnyékában a kutat, falainak övében a lármás Jeruzsálemet, a mezítelen Golgothát. Szeme megtelt könnyel és pillantása az égre menekült, mely mélyebb volt, mint a fehér galileai boltozat, hová isteni fia tekintett, mikor a népnek az új Igét hirdette a Genezareth köves partjain.

„Jézus szerette az eget, a termést, a virágokat, a vizeket, mindent, a mi élt és tiszta volt.“ És mintha ez a gondolat kézenfogta volna a Boldogasszonyt, kilépett az előcsarnok oszlopai alól.

A magas légből kerengve, rejtélyes galambok seregei közeledtek a földhöz. Kitárt szárnnyal egy pillanatra mintegy megálltak az aureolás szent fő felett, aztán kivált a fehér csapatból a legfehérebb és a Boldogasszony vállára ereszkedett, mialatt ő lassan haladt le a templom lépcsőzetén. Ösvényén suttogva távolodtak egymástól a cyprusok, hogy utat engedjenek neki; a hyácintusok lába alá sereglettek; körülötte, mint légies virágok, koszorúban ringtak a pillangók.

És a Boldogasszony elindult a régi Árkádia mezőin. De a mozdulattól homlokán lobogó lángot vetett a nehéz aureola; sűrű fátyola alatt fullasztó lett a lég. Lankadtan, ingadozva állt meg újból. Mintegy álomban, leemelte fejéről a szentséges koronát és gyöngéden az érintetlen fű közé helyezte.

Gyorsabb lett a lépte, szabadabb a lélegzete és, mintha még mindig álmodnék, mentében egy vad liliom virágára függesztette szomorú fátyolát. Sötét haja fékevesztetten áradt szét a vállán és a viharos hullámokban a nap tüze hirtelen vörös tündöklést gyújtott.

Isteni bájjal emelte kezét a homlokához, szintúgy, mintha el akarná törülni a súlyos aureola nyomát; és e mozdulat árnyékából szeme szomjasan itta föl egy végtelen pillantásban az örök ifjúságot, mely a mezőkön, az erdőkön, a forrásokon, az egész mindenségen végiglüktetett… Mely messze időkben ismerte ő ezt a tájat? Mikor volt az, hogy jöttére kivirágzottak itt a myrthusok?

Lágy nevetés ömlött szerte a légben és a Boldogasszony egy szentségtörő ajak lehelletét érezte a nyakán. Két karját védekezve emelte föl; riadtan fordult hátra.

Maga mögött egy szárnyas, szép ifjút látott, aki, mintha gyors repülés után akarna lecsapni, kitárt szárnyakkal ereszkedett alá.

– Aeolos és Eos szülötte vagyok, – mondotta dallamosan. – Nem ismersz hát reám?

A szent Szűz merengve pillantott körül. Révedezve nézett a messzeségbe, hol a Kyllene magasba nyúló orma megsebezte az eget. És mintha onnan, a szemhatárról terjedt volna szét a földön, jött volna feléje az elfeledett antik mosoly, kinyílt az ajka és mosolyogni kezdett ő is.

– Zephyros? Te volnál? Reád ismerek!…

– Te mondád, – susogta a tavasz szárnyas szelleme. – Dicsértessék a visszatérted.

A Boldogasszony, hogy elrejtse legyőzhetetlen mosolyát, földre sütötte a szemét. Lelkében ekkor távol, homályos képek ébredtek és eltakarták a galileai látományokat. Úgy rémlett neki, mintha élt volna, mielőtt a csillag leszállt Bethlehemben, régebben, sokkal régebben, a végtelen időkben, az örökkévalóságtól fogva, mielőtt az első virág kinyílt, mielőtt az első tavasz kivirágzott a földön. Ő nemcsak az a szegény, alázatos asszony, aki egy judeai falu kútjából merte a vizet és kit önakaratán kívül választott az Ur angyala. Egy másik végzete is volt. Nemcsak Isten fiának adott ő életet, de talán a világ boldogságának is.

Lágyan futó kacajjal lebbent át Zephyros a légen és amerre elszállt, csillanó rezgés, susogás és illat ébredt a nyomában. A fák törzsökében asszonyi formák mozdultak, légies leányok hintálták magukat a lombok között, asszonyi testek lüktettek a források felszínén. Az erdők mélyéből elfojtott nevetés, zengő dobogás hallatszott és a Visszatérő lépte alatt, mintha a nap aranyából termettek volna, csillagos virágok nyíltak a mezőn.

– Narcissos! – kiáltotta a Boldogasszony és hangja olyan új volt, hogy összerezzent tőle. Aztán riadtan hallotta ismét a távolból visszatérő kiáltását és a szomszéd berek sziklafalán egy szomorú leány formáját látta meg.

– Echo! – szólította a nevén most, hogy fölismerte; majd sietve indult le a domboldalon a gránátalmaligeten át, melynek gallyain egyszerre termett a lomb, a virág és a gyümölcs. Hallotta, amint feje fölött nagy gazdagságukban megpattantak a biboralmák, hallotta, mikor lábához hullottak, föltárva leves drágaköveiket.

Álmodozva hajolt le egy gyümölcsért, mely aranyvörösen csillogott a fű között és e percben döbbenve emlékezett: újból látta a szép királyi pásztort, ki a választás mozdulatával nyújtotta neki az itélet aranyalmáját. Mint akkor régen, most is csak szépségének pompáját viselte volna? Fátyoltalan volt hát megint?… És egy istenasszony léptével haladt tovább a völgy felé.

Odalenn, ősi platánusok százados árnyában, kanyargó partok között futott az Erymanthos folyó. Tajtékzón, sustorogva verődött az érdes szírteknek, zsongva hömpölygött a sima kavics fölött. De egyszerre a domb felől közeledő léptek neszére várakozó, fenséges csend támadt a völgyben. Elhallgattak a suttogó platánok, elnémultak az állhatatlan vizek és a rengeteg egy pillanatra visszatartotta nagy lélegzetét. A folyó megállt medrében, ragyogó béke terjedt szét fölötte; átlátszó, mozdulatlan tükörré lett. És a kék tükörben a Boldogasszony egy mondhatatlanul tiszta testet látott, egy diadalmas főt, melyet a nyárnál gazdagabb hajzat koronázott és két nagy szemet, melyben egyesült minden csillagzatok hatalma.

– Aphrodite! Aphrodite!

Az isteni név végigfutott a mindenségen, a füvektől az erdőkig, a harmatcsepptől az óceánokig, a rögtől a messze hegyekig és a szelek megszámlálhatatlan szárnyai fölkapták, vitték magukkal mint repülő lantok húrjai.

– Aphrodite!