Part 4

A forrásokból kék naiádok merültek föl; a fák törzsökéről, hamadryádok váltak le, kinyújtva lombos zöld kezeiket; a bozót sűrűjéből szőröstestü, dévaj satyrok szökdécseltek elő. Zene, kacagás hallatszott az egész földön és a harmatos lejtőn, a pineák rőt oszlopközén dübörgő vágtatással nyargaltak át a kentaurok csapatai.

– Aphrodite!

És ekkor karcsú mezítelenségében, ragyogón, mint egy tiszta láng, a gyermek Eros is hirtelen megjelent. Ibolyaszínű sötét haja lobogott a szellőben, a foga fehérebb volt a jázminvirágnál és kezében a végzetes íjj olyan hullámos, mint az anyja ajka.

– Aphrodite!

Valóban ő volt hát az ezer hymnusban, ezer imában ünnepelt. Az éjek megtermékenyítője, a látható és láthatatlan, a vágyak vivője, aki uralkodik minden felett, ami élő a magas légben, a termő földben, a mély tengerekben. Valóban ő volt hát! Egy, öröktől fogva egy, ki a fiatal földnek szépséget és szerelmet adott és az elaggott világnak reménységet ad.

Olyan mozdulattal tárta ki karját, mintha egyetlen ölelésben akarná átfogni a mindenséget.

– Mily álomból ébredek? – Pillantása híveire tévedt. – Élnétek valamennyien?

– Élünk, – felelt egy óriási zengő kar. – A te öved az élet örök köre. A te leheletedben élünk. Mi a Természet vagyunk.

– És én? Ki volnék én?

– Te, – csendült a kar szava, – te minden asszony és minden istennő vagy. Győzhetetlen, örökkévaló, ki a fényt és árnyat szövöd, aki erőt adsz mindeneknek és megfékezel minden erőket. Óh, csillagok, óh, tengerek istenasszonya! Te, ki a magot megérleled, te, ki a végtelen forgatagában kerengsz.

A hymnus fölszállt, terjedt az ürben, megérintette a föld végső határait és az ezernyi és ezernyi hangot fuvolájának szavával a kecskelábú, kóbor isten, a nagy Pán vezette.

– Halljad istenasszony, halljad népeid hymnusát és add meg, hogy soha el nem múló örömödben élhessünk tovább.

De ekkor hirtelen egy szomoruan édes hang hullámzott el az ujjongó dal fölött. És hirtelen elnémult az éneklők kara. Nagy csend támadt köröskörül; titokzatos rémület reszketett át minden teremtményeken, mert ismét meglátták a kereszt árnyát, mely egy messze napon a keleti égen emelkedett, ismét látták a vér szent fátyolát, mely mint baljóslatu felhő a szemhatártól a szemhatárig terjedt és hallották a szelet, mely végtelen siránkozásba csapott át.

Az istenasszony mellében egyszerre fölvette a szív a távol hang édes, szomorú lüktetését: tulajdon szíve dobbanásában ismert reá a lengő bronz ájtatos dallamára. És ő is látta újból az emelkedő fekete keresztet és a kereszten meglátta vérző fiát. De oldalán ott volt a szárnyas gyermek, a szép lángoló ifjú, gyilkos cyprusnyíllal, csalhatatlan aranyíjjal a kezében.

Bánatos asszonyi, fájó anyai büszkeség fogta el… az ő fiai a legnagyobb istenek… És két fia közül melyik volt kedvesebb néki? Jobban melyiket szerette? Azt-e, aki megsebzett minden embert, vagy azt, akit minden ember megsebzett? Azt-e, aki megszenvedtetett mindeneket, vagy azt, aki mindenkiért szenvedett? A myrthus-koszorúsat? A tövis-koronásat?

Mint akkor régen, térdén érezte ismét a keresztről leemelt meggyötört test súlyát és a szeretet irgalmával hajtotta le fejét. Ez a mozdulat istenibb volt a szépségnél.

Mikor hívón megint leszólt hozzá a bronz szava, szomorúságába zárkózottan elindult, hogy fölvegye ösvényén lépteinek nyomát. Nem fordult hátra, hasztalan hangzottak föl az elhagyottak kiáltásai, a nagy Pán könyörgése, a dryádok siralmai, a kentaurok riadt vágtatása. Nem állt meg többé, csak a vadliliom előtt, hogy fölvegye fátyolát, csak az aureola előtt, hogy fölvegye a fű közül. Aztán fátyolosan, megkoronázva haladt tovább a gyászos cyprusok felé. Fekete árnyék borult reá; kialudt benne minden boldog emlék; leigázva némult el örökre.

És a magasban a bronz csak énekelt tovább. Az elsötétült légen lassú borzongás reszketett át; a megszentelt oszlopok közé titokzatos homály ereszkedett. Mikor átlépte a templom küszöbét, egyetlen egyszer, visszavágyóan hátrafordult. Feje fölött szárnycsattogás hallatszott. Az alkony komor tüzében fehér galambok seregei oszlottak szét és eltüntek az esthajnalcsillag ragyogásában, mely mint az ég első könnye csordult ki a boltozatból.

A Boldogasszony behatolt a csendes homályba. Lassan közeledett az oltárhoz. Körülötte nem csillogott többé semmi: láthatatlanná lett a fogadalmi kincs. Az éjszaka olyan hideg és szegényes volt, mint a nazarethi kunyhóban, hová az Ur hirnöke elhozta neki a csodás igét:… Ave… gratia plena: benedicta tu inter mulieres.

Elérte az oltárt és egy utolsó sóhajjal megadta magát az ijedt csendnek. Érezni kezdte, hogy jeges dermedés emelkedik térde felé, érezte, hogy szíve dobbanása késedelmeskedve gyengül.

Fölhaladt a lépcsők fokán; elfoglalta talapzatát; megtalálta a régi mozdulatot. Merevedő testét elhagyta az élet végső melege, ereiben színét vesztette a megalvó, sűrűsödő vér, az aureola súlya alatt tömören keményedtek össze a szállongó, könnyü fürtök. Szíve nem dobogott többé és az egyenletes, jeges dermedés mozdulatlan, emléktelen kőszoborrá változtatta azt, ki a boldog Arkádia tükröző vizében egy pillanatra viszontlátta önmagát.

Az egyiptomi aranykigyó.

Letette a tollat és hátradőlt a karosszékben. Egész életén át dolgozott. Elkészült a nagy munka. Hajdan, ha erre a pillanatra gondolt, sokkal ünnepélyesebbnek képzelte el. Most, hogy bekövetkezett, kopottan változatlan maradt körülötte minden. Az óra tovább ketyegett a falon. Az íróasztali lámpa épp úgy füstölt, mint az előbb. Nem történt semmi különös pedig – ő befejezte „Egyiptom pusztulásának“ tizedik kötetét.

Elhasznált pergament-arcán sajátságosan kezdtek mozogni az aszott ráncok. Valami mosolyogni akart volna odalenn, sok minden alatt, a lelke legmélyében, de a szája sehogy sem engedelmeskedett… Torzan széthúzódott: elfelejtette a mosolygást régen.

Fiatal ember volt, mikor szerződést kötött a tudomány igazával, – a saját hírnevével. Azóta szívósan, fanatikusan dolgozott.

Bejárta a Nilus nagy, hallgatag völgyének a romjait. Átkutatta a thebaei sziklasírokat. Szóra kényszerítette Abydus királytábláinak sok ezeréves néma rejtélyét. Leolvasta a templomfalak és obeliscusok kőmondáit… kemény gránitromokból és lepkekönnyű papyrus-tekercsekből tanult.

Már őszült a haja, mikor az összegyűjtött anyaggal, mint egy rablott kinccsel, elrejtőzött poros, csendes kis szülővárosába. Ott hosszabbak és egyformábbak voltak a napok, mint máshol. És ő a történelem bölcsészetének az algebrájával zavartalanul magyarázhatta meg Egyiptom pusztulásának valódi okát.

Az első kötetben a legrégibb Egyiptom talányos arca fölött szaggatta szét a mondák ködfátyolát. A másodikban összerombolta a hyksosok pásztormeséit. Aztán dühösen, irgalom nélkül harcrakelt az évezredek bűvöletével… Letépte a bálványdinasztiák aranypólyába göngyölt mumiáiról a festett istenarcokat. Emberekké törpítette a Ramsesek és Tunidák és a saisi pharaók emberfölötti árnyképeit. Megölte az actiumi tenger és a Nilusmente valamennyi meséjét.

Gondolatainak és tudásának érintésétől meghaltak a mondák, elapadtak a mesék. Csak hideg, föltétlen tények maradtak. Csontvázak, romok és sírok. Ezeknek a gúnyos tanuskodásával bizonyította be hetedik kötetében, hogy a lealázó szenvedély, mely az imperátor Antoniust egy királyi hysterika – a degenerált Kleopátra rabjává alacsonyította, a psychosisnak egyik fajtája volt. A hátralevő három kötetben azután a pharaók birodalmának végét a kiélt fajok elöregedésének csalhatatlan törvényeivel igazolta.

Alapos munkát végzett. Elméletét józan pontossággal vezette végig harmincegy egyiptomi dinasztián és tíz folio-köteten…

Közben, igaz, hogy eljárt kissé az idő, de hát… Fáradt gyengédséggel pillantott le a kéziratára és mintha elismerést várna valahonnan, tétován körülnézett a penészfoltos négy fal között.

Az ernyős petróleumlámpa világánál tátottan ásítottak feléje a meddő karosszékek. Sohase használta őket senki. Az elferdült könyvespolcról kifejezéstelenül meredtek rá a mállott kézikönyvek. Rég kivette a lelküket, nem volt többé köze hozzájuk.

Egyszerre sajátságos ürességet érzett maga körül. Az üresség tőle indult ki és szétáradt az íróasztalon… Valaminő halvány, ijedt kérdés kezdett botorkálni a homloka mögött. Mit fog csinálni holnap? Holnap és azután? Az üresség még egyre terjedt. Elharapódzott a dohos divány, a székek, a könyvespolcok fölött. Kivájta a bútorokat a helyükből és maga állt mindenüvé. Aztán kiment a csukott ajtón a pitvarba. A vén tudósnak hirtelen eszébe jutott, hogy odakinn sincs senki. A városkában sincs senki. Sehol sincs valaki. Az üresség pedg ment tovább, ment és nyelte a távolságot és a tért és már mindenütt ott volt, mire az öreg ember kereső gondolatai megérkeztek.

Először esett meg vele életében, hogy észrevette a magányosságát.

Az arca olyan kifejezést öltött, mintha kérdezni akarna valamit. Hát csak dolgozni lehet egyedül? Ő most örülni szeretett volna!

Nyugtalan lett. Szinte fájdalmasan emelte ki, sok üléstől gémberedett testét a karosszékből.

A szék nyögött. A deszkapadló ropogott. Járkálni kezdett a szobában. Kidugta a fejét a pitvarba. Sebesen megint visszahúzta. Kinyitotta az ablakot. Nem tudta, hogy kinyitotta. Visszaült az íróasztalához és ritkán pislantó, merev madárszemével az ajtóra nézett.

Miért néz az ajtóra? Ugyan ki jöhetne? Az atyját, az édesanyját régen eltemette. Barátai sohasem voltak. Az asszonyok pedig… Ő csak aranybarnatestű, gyöngyös egyiptomi királynőket ismert, akik sok ezer év előtt meghaltak már.

Összevonta a szemöldökét, mintha messzelátón át elmosódott, távol vidékeket nézne. Egyszerre eszébe jutott valaki… Iskolásfiú volt még akkor. A nyers, fiatal éhségektől nem tudott aludni. Az akácok virágoztak és a nagy egyiptologus rossz verseket írt. Azóta sok idő eltelt. A városkában már régen vén tudósnak hívták a gyerekek és a szomszéd utcában szomorúan, lassan megöregedett egy szép barna leány.

Ott, annak az utcának a végében, az összebúvó zsindelytetők fölött, ütni kezdett a plébánia-templom toronyórája. Az öreg nem számlálta, hányat üt. Mindegy volt neki. Úgyis csak az időről mondott valamit. Az időről, amely múlik, vagy talán már el is múlt.

A fal mentén nyekkent a polc. A lámpa sercegett. Kiszívott kanócán körbe-körbe szaladgált a láng. Leguggolt, pislogott… Egyszerre nem volt ott többé.

A vén tudós sötétben maradt. Bosszankodva keresgélte a gyufát. Az egymás fölé hányt jegyzetek alatt fölborított valamit. Egy régi agyagváza sima, hűvös kis testéhez ért a keze. Ki tudja, mióta állt már az íróasztalán? Lomtár volt. Apró régiségeket tartott benne. Ahogy jobban odanézett, úgy rémlett neki, mintha látná a sötétben. A formáját, a színét és szája előtt a szétgurult régiségeket.

Nem értette, mi történt. Idegesen pillantott maga mögé… Odakintről, a vasrácsra hajló akácgallyak között, gyöngéd, enyhe holdvilág derengett be az ablakon. Mire visszafordult, már ezüstös köd káprázott az íróasztalán is. Az öreg belehajolt a holdfénybe és megfeledkezett róla. Nézegetni kezdte a kicsiny régiségeket. Kéziratán ezeréves scarabaeus-kövek, múmiapólyák foszlányai, zöldmázos terracotta-fetisek hevertek. Közöttük egy elvékonyult arany kigyókarperec.

A multkoriban… Megrázta a fejét… Azelőtt volt; vagy harminc év előtt. Luxor, – de lehet, hogy Abu Simbel környékéről hozta magával az apró holmit. A pikkelyes aranykígyót pedig?… Most már emlékezett: egy tevehajcsártól vette a gizehi nagy Sfinx tövében. És azóta sohasem akadt ideje, hogy tudományos alapon határozza meg a kis karkötő korát és muzeális értékét.

Egy pillanatra valaminő kötelességszerü kényszert érzett, hogy világosságot gyújtson és elővegye a nagyítóüvegét, de azért mégsem mozdult. Furcsa, jóleső fáradság lepte meg. Lefegyverzetten, zsibbadtan pihent, mintha mindenből kikapcsolódott volna és semmivel sem függne össze többé. A fejében kerekek voltak, melyeken azelőtt szíjak forogtak és munkára kényszerítették a kerekeket. A szíjak könnyen, simán lesiklottak. Most maguknak forogtak a kerekek, zümmögtek és nem végeztek semmit. És ez jó volt.

A nyitott ablak előtt szél járt az akácfák között, izgatott terhes szél. Szagok sodródtak vele és zöld színekre kellett gondolnia tőle. Mintha virágos rétek repültek volna át a városon és erdők és hegyi vízek és fölszántott, nedves barázdák.

Az akácgallyak inogtak az ablakrácson. A holdfény mozgott az íróasztalon. Az öreg gyorsan, erősen lélegzett. Egyszerre meghökkent… Olyasmit érzett, mintha fejében a fölszabadult kerekek visszafelé forognának, elferdülve, sebesen. Egy pillanatig tartott. Aztán már nem birt ilyesmikkel törődni. Köröskörül valószínütlenül elbillent minden. Mintha a holdfény és a sokszagu, bomlott szél légverése nyúlt volna a dolgokhoz.

A holdfény, a veszedelmes hamisító… Nem gondolta tovább a gondolatát, de azért nyugtalan félöntudattal oldalt hajolt, hogy kivonja magát a hold világosságából. Mozdulata közben elkáprázhatott a szeme. A kígyó finom testén emelkedni és horpadni kezdtek az aranypikkelyek. Aztán, mintha fészekben lenne, hirtelen karikába csavarodott a pharaók históriája fölött. Lapos kis fejét emelve tartotta. Jáspis szeme fénylett, mintha látna.

A tudós nem vette le róla a tekintetét. És mialatt mereven nézte, a nilusmenti kigyó ott a holdfényen, rejtélyesen hívni kezdte a Mesét. Az öreg ember tiltakozó agya hiába vergődött. Nem a könyve Kleopátrájára, hanem arra a másikra kellett gondolnia. Az jött feléje, tapadó ezüstös fátylai alatt, isteni mezítelenségében. Jött… És egyszerre egész bűbájával kilépett a megöltnek hitt meséből az az álomszemű egyiptomi királyasszony, aki Antonius ajkán, tébolyítón marcangoló csókjával, egy percre visszatartotta a világ lélegzetét.

Az öreg ember apró madárszemével riadtan, elragadtatva pislogott, mintha gyönyörű, idegen fénybe nézne: az aranykigyó urrá lett Egyiptom tizkötetes pusztulása fölött… De csak egy pillanatra. A tudós már nem gyönyörködött. Hirtelen zavaros aggodalmat érzett. Hátha az a régi mese az élet és az igazság és az ő könyve, az agyrém? Hátha nem a kilobbanó nagy vénségben, hanem magában a nagy, lángoló ifjúságban: a szerelemben van benne Egyiptom igazi története?

Két kezével kapott a fejéhez, mintha a fajok elvénülésének a tántorgó elméletét akarta volna föltámogatni a homloka mögött. Begörbülő ujjai között szánalmasan kezdett remegni a feje és szegény öreg szeme kétségbeesetten meredt az ajtó felé, mintha várna valakit, aki neki ad igazat. De onnan, az ajtó felől, megint csak az üresség tudata állt eléje. Senkije sem volt a világon. Behúnyta a szemét és fölsóhajtott. Valaminő tévedés lehetett az életében… Vajjon nem volt-e meg ugyanaz a tévedés a könyvében is? Bizonytalanul derengett át a gondolatán, hogy mind a kettőben megölte a mesét, hogy nem volt szíve egyiknek sem…

Ebben a pillanatban belökte a szél az ablakot. Az öreg fölrezzent és kinyitotta a szemét. A holdfény már lefordult az íróasztaláról. A becsapódott ablak mögött, a megszokott, otthonos penész-szag érzett és „Egyiptom pusztulásának“ fehérlő kéziratán, a kis aranykígyó, már csak egy darab élettelen archeológia volt.

A vén tudós megdörzsölte a szemét, mintha bolondot álmodott volna és egészen föl akarna ébredni. Kissé szégyelte magát. Oldalt nézett, köhögött, a torkát köszörülte. Aztán fölényesen visszatette a vázába az aranykígyót és… a tíz kötet indexére és a halhatatlanságra gondolt.

Ő volt.

A nagy orosz mocsarak felől repülő, fehér förgeteget hajtott a szél a határmenti városra. Az örvénylő hóban meleg emberi hajlékok kitaszított fénye didergett remegve az ablakok előtt. A házak alján kisértetiesen követték egymást a behavazott utcalámpák. Föllobbanó, eltünő apró fénypontok. Mintha viaszgyertyás körmenet kanyargott volna lefelé a hegyoldalon. A holtra fagyott folyó vén hídján két kicsiny lángsor szaladt át. A toronyóra tompán ütött. És ekkor egyszerre, mintha láthatatlan kezek tüzet csiholtak volna egy óriási fekete falon, lefutó ragyogások támadtak az éjszaka sötétjében: a templom csúcsíves ablakai élni kezdtek a zimankó alatt…

Az emberek elbújtak, még kutya sem ugatott. Csak túl a sorompón, kinn az országútján vergődött a hóviharban egy magányos szekér a városvégi korcsma felé.

A korcsma ivójában már sokan voltak. A nedves venyige füstölt, az ázott darócruhák gőzölögtek a pálinkaszagú melegben. A hosszú asztal körül fáradtan, szótlanul ittak az emberek.

Fuvarosok, munkások, züllött diákok, csavargók. Az egyetlen széken egy katonaviselt ember ült. A kemence mellett a megolvadt, havas lábnyomok között vöröshajú asszony feküdt a padlón. Félig nyitott szemmel, fájdalmas arckifejezéssel aludt. Szétterített szoknyáján két gyerek vinnyogott.

A korcsmáros időnként bedugta fejét a söntés felől és egy darab szénnel számokat írt a falra, ott, ahol még tartott a vakolat.

A fuvarosok pálinkát akartak.

Valaki leesett a lócáról. Mikor a földre ért, fölébredt és káromkodott. Megdörzsölte a térdét, aztán lehúzta a csizmáját, a lámpa felé emelte és hunyorogva átnézett lyukas talpán.

A diákok nevetni kezdtek. Az ember haragosan meredt rájuk. A félszemén tejfehér hályog volt, egészen olyan, mint a lovak szemén, az arca vörös és fényes volt a fagyástól.

Most már mindenki nevetett. A korcsmáros véletlenül rálépett a földön kúszó gyereknek a kezére. A gyerek visított, a vöröshajú asszony felült és szitkozódva hívta az Istent.

– Hiába hívod, úgy se jön!

– Bezzeg nem jön, – dörmögte a félszemű ember, – nálam se járt soha.

– Nálam se…

– Az Isten is olyan, mint a pénz… csak az urakhoz megy.

Egy hórihorgas, borzas diák fölsóhajtott:

– Hogy van pénz a világon, azt még csak elhiszem, de hogy Isten volna, azt már igazán…

Az apró, szurtos ablakok alól fuldokló köhögés hallatszott és egy csavargóformájú tüdővészes ember hirtelen felkönyökölt a lócán. A szeme sajátságosan égett, kiálló pofacsontján tüzelt a feszes bőr. Rekedten rivalt a diákra:

– Se pénz, se Isten, se urak, se semmi!… Mindennek vége legyen!

A kemence irányából aggodalmas hang emelkedett:

– De hát mi lesz, ha semmi se lesz?

– Hát semmi! Az a legegyszerűbb…

A félszemü közelebb csúszott a tüdővészes csavargóhoz.

– Honnan kerülsz ide, testvér?

– Az asztal alól, – dörmögte a katonaviselt.

A fuvarosok nyitott szájjal röhögtek.

A tüdővészes ember sebes, bizalmatlan pillantással nézett körül, aztán olyan halkan felelt, hogy csak a közel ülők hallhatták.

– Szibériából?… – ismételte ijedten a félszemű és hirtelen odébb húzódott.

A diákok összenéztek. A borzas diáknak krétafehér lett az arca.

– Te is megszöktél?

Az orosz nem felelt, csak köhögött fuldokolva rettentően és a köhögése úgy hangzott, mintha a mellében vásznat hasogattak volna.

– Sokan voltatok odaát? – kérdezte a diák elgondolkozva.

– Sokan…

– Hát ők hol maradtak?

Az orosz lehorgasztotta a fejét és fásultan faragni kezdte az asztal deszkáját.

A félszemű nyugtalan lett. Többször egymásután az ajtóra nézett.

A katonaviselt oldalba lökte.

– Tán vársz valakit?

– Csendőrt vár! – a diák szava beleveszett a rekedt munkáshangok zsivajába. Az asztal végén ordítozni kezdtek a részeg fuvarosok.

– Se Isten, se cár, se urak, se semmi!…

A lármázó emberek egymást tüzelték, egyik-másik már ököllel verte az asztalt. A poharak csörrenve, mereven ugráltak. A korcsmáros fenyegetődzött.

A katonaviselt megint oldalba lökte a félszeműt.

– Csak ordítani tudtok! Ha most bejönne ide a cár, úgy állnál előtte, mint a beteg kutya. A csendőr előtt is úgy állnál, az urak előtt is.

– Nem állnék föl senki előtt! – a félszemű dühösen rázta csizmáját a levegőben és a hangja sűrű lett, mint a sár.

– Nem állnék föl az Istennek se, a cárnak se! A csizmámat vágnám a fejéhez, hadd lássa, milyen rongyos.

– Fogd be a szád! – rivalt rá a katonaviselt.

– Te fogd be a szád! – kiáltoztak a munkások ellenségesen. – Te se a cárnak, csak a ruhájának állnál föl.

– Hiszen a ruha a cár! – üvöltötte a borzas diák. – A csendőr is csak ruha, az urak is csak ruhák!

A félszemű csúfolodva vigyorgott a katonaviselt emberre.

– Jönne be ide a cárod egy rongyos daróckaftánban, tudom Istenem, hogy nem állnál föl előtte, pedig három évig görnyedtél a kabátja előtt…

Az orosz szárazon köhögött.

– Minden csak ruha a világon, csak a ruha mondja, hogy ki kicsoda, mondja annak, aki elhiszi… Egy pillanatra lopva, elégedetten föltekintett, aztán mintha megfizették volna érte, figyelmesen faragta tovább az asztal deszkáját.

A katonaviselt nem mert többet szólni. A munkások lázba jöttek.

– Nem tiszteljük senki ruháját!

– Nem tisztelünk semmit!

– Csak a pálinkát…

– Az éhséget!

– Azt se, amíg lopni lehet!…

– Ülve maradunk a csendőr előtt is, még a cár előtt is!

A félszemü tenyérével csapkodta a padlót.

– Nincs olyan hatalom, amelyik felparancsolna engem innen… Nincs olyan…

A korcsma fölött ebben a pillanatban, nyugalmas, érces szárnycsapással suhant át valami az éjszakán. A falban megrezzent az apró ablakok üvege… Odakinn tompán zúgott át a hóviharon a templomi harangok éjféli szava.

– Karácsony van. Krisztus a földre jött, – mondotta a vöröshajú asszony a szegletben és keresztet vetett.

Az emberek erőltetetten nevetni kezdtek, de a durva, idétlen arcok gyűlölködő izgalma, mintha fölengedett volna. Bárgyú visszagondolás kifejezése tükröződött az ittas szemekben.

Ők is meghallották a harangzúgást. Öregek, férfiak, munkások, csavargók, mindannyian elmúlt karácsonyéjjelekre emlékeztek. Behavazott templomok, éjféli misék, térdeplő népek, megszentelt gyertyák…

– Nem állunk föl… dadogta egy hang halkan, csökönyösen.

– Nem állunk föl… – hörögte a többi fojtottan, akadozva, mintha a harangzúgás szorította volna össze a torkukat.

És ekkor váratlanul, szelíden, lassan kinyílt a korcsma ajtaja. A harangzúgás hirtelen hangosabb lett. Fenségesen tódult a külső nagy sötétből a korcsmaszobába.

Odabenn hirtelen csend támadt.

A hóviharban rongyos daróckaftánban egy koldus állt a küszöbön. Az arca halvány és szenvedő volt, sötét haja nedvesen csapzódott a vállára. Nagy, fénylő szeme, mely nem parancsolt és nem tiltott, a végtelenség magányos szomorúságával nézett az emberekre.

És a füstös, zsúfolt csapszékben egyszerre fölálltak valamennyien…

A jövevény lassan, biztosan haladt át a korcsmaszobán, úgy, mint aki ismeri a járást a szegények között. Rongyos, barna kolduskaftánjának bő újja eltakarta mellén összekulcsolt két kezét. Lépte nem vert zajt a megilletődött csendben, mégis haladt, mozdulata nem látszott, mégis mintha köntösének suhanása szelíden megsimogatta volna az elfehéredett arcokat.

Mindenki ránézett és… senki se tudta, hogyan történt, – egyszerre nem volt ott többé…

Az emberek egy pillanatig még dermedten állva maradtak. Értelmetlen zsibbadt kifejezéssel fordultak össze a tekintetek.

– De hát miért álltunk föl?

– Ő volt, – mondotta az asszony halkan.

Te csak dolgozzál.

Az átjáró ház légvonatos, nagy udvarában mindenki Pintyőkének hívta a madárkereskedőt. Pedig, ajtaja felett a falon, rég belepte a korom a cégérnek oda mázolt idétlen pintyet, melynek a neve leszállt reá.

Földszintes szobája a hátsó lépcső mellett húzódott meg és az emeleti folyosó árnyéka nem engedte a küszöbig a napot. A szoba kicsiny és kényelmetlen volt. Kalitkák lógtak az ajtószárnyon, az ágy felett, köröskörül a sötét üregekben, a zeg-zúgos falon. Kalitkák álltak az ablakdeszkán, a szekrény tetején, a földön, az asztalon, még az egyetlen széken is.

Pintyőke nem ülhetett tőlük kényelmesen soha. Az asztalt sem használhatta. Az ágyban nem mert nyújtózkodni. És ettől a határoltságtól lassankint olyan határoltak és apróak lettek a mozdulatai, mintha kalitkában élt volna ő maga is. Egy madárszagú, szűk kalitkában, melynek négy fala között tanította évek óta énekelni váltakozó madarait.