Part 2

Kinn, a végtelen fehérségen vajudva jött át az esti szürkület. A falban olyan lett az ablak ferde nyílása, mint egy merev szem, mely minden pillanattal jobban megvakult, de azért tovább is konokul, gonoszan nézett be a házba. Hólyagos üvegjén gyöngyszínű hártya harapódzott el. Az ereszről ősz pillák ereszkedtek le rá, alól puha, fehér szemhéj dagadt bele.

Talán egy óránál is több idő múlhatott már el, amióta az emberek utólszor mozdultak. A füst marni kezdte a szemüket. Mila elfordította arcát a tűztől. Az ablakra nézett. Egyszerre úgy rémlett neki, hogy egy torz emberi fej tolódik bele a világtalan nyílásba és megint eltünik. Aztán mintha valaki járkálna a ház körül… Nem hallatszottak a lépések a hóban, az sem hallatszott, hogy egy kéz befelé nyomja az ajtót, Mila azért mégis bizonyos volt benne, hogy odakinn történik valami.

Remegni kezdett. A kutya is figyelt. Orrát összeráncolva tartotta a levegőbe. Az öreg pásztor nyugtalanul forgott. Ilia és az asszony kinyitották a szemüket.

A szúette fekete ajtó sarkai mozogtak. Recsegés hallatszott. Az ajtó kinyilt; a hó besüvöltött a házba és a küszöbön tántorogva Luca állt.

– Luca… motyogta az öreg asszony. – Luca…

Az ember berántotta maga mögött az ajtót. Iszonyodva nézett hátra, mintha félne, hogy odakintről utána nyul valami, felnyalábolja, megint belelöki a kavargó, szörnyű havazásba és neki újra körbe kell futnia és újra csak ide kell visszatérnie.

A térde behajlott. Kimerülten dült a falnak. Reszkető testéről tompa csattanással esett le az olvadó hó.

A vén pásztor, mióta felfogta, hogy miért jött vissza a fia, kárörvendőn vigyorgott maga elé. Ez a lelketlen vigyorgás lassan átterjedt a többiek arcára is. Csak az asszony maradt Luca mellett. Kötényével szárította a haját és a szeme közé lehelt, mintha oda akarta volna adni neki szegény öreg teste melegét. Luca feleszmélt. Borzadva nézte a füstön át a kutyáját, az embereket, a vizes foltokat a köveken. Eltorzult az arca. Eszébe jutott, hogy az előbb, kinn a hóban, reménykedni bírt, mikor ide gondolt, és azt hitte, hogy közben valami jó csodának kellett történnie a házban. Most egyszerre meglátta, hogy semmi sem történt, semmi sem változott. A válla rángatódzni kezkett. Két kezét a szemére szorította.

Az arcokról eltünt a vigyorgás. Egyetlen pillanat alatt mindannyian megértették, hogy innen nem lehet többé menekülni. Lucával közelebb jött az emberek zsibbadt agyához az, ami odakinn történik. A hó körülzárja őket, be akar áradni, meg akar fojtani mindenkit…

A gyerek felsikított.

Az emberek szeme beesett, hátuk puposan elferdült, mintha hirtelen megöregedtek volna. És a vén pásztor siralmas nyöszörgése úgy hangzott, mintha mindannyiuknak a hangja lett volna.

– Kialszik a tűz. Egy darab fát. Egy darabkát…

Az asszony apró topogással indult el a fal mentén. Csak mikor már egészen körüljárta a kunyhót, fogta fel, hogy mit keres. Újból kezdte. A sötét szegletnél lehajolt és mintha jeges, fekete vízbe nyúlna, előre tólta a kezét.

– Hamar… Kialszik…

Az öreg asszony felegyenesedett. Megnyúlt, ólomszínű arcában hangtalanul nyílt kerekre a szája. Két üres keze gyámoltalanul meredt csípője mellett a levegőbe.

Mindannyian ránéztek és ő lassan, ijedten kezdte ingatni a fejét.

Mila oda ugrott és megragadta a vállát:

– Elfogyott?

Halkan akarta volna kérdezni, hogy a többiek ne hallják, mégis rikácsolt, mikor beszélt.

Ilia arca egyszerre vérvörös lett, aztán szürke, mint a kövek a falban.

– Megfagyunk, – mondotta sokszor egymásután és hangja alig hasonlított emberi hanghoz.

– Megfagyunk! – ordította Luca túl hangosan, hogy az atyja is meghallja, hogy ő is féljen, ha már mindennek az oka volt.

A rémület a szeglet felé hajtotta valamennyiüket. Senki sem hitt a másiknak, mindenik kapkodva keresett a sötétben.

A hadonászó kezek már régen lehanyatlottak, de az emberek még mindig a földön térdeltek.

Luca volt az első, aki felszökött, aztán menekülve ugrott az ajtónak. Egyszerre tágra nyílt a szeme, csupa fehér lett, mintha hóval lenne tele. Keze irtózva csúszott le a reteszről és begörbült ujjakkal kapott a fejéhez…

Ilia mozdulatlanul nézte őt. Közben olyasmit érzett, hogy valami ide-oda kezd billenni az agyában és fenekestől felfordul a homloka mögött.

Az öreg asszony fásultságát visszatérítette a többiek rémülete. Elővette a baltát és egymásután feldarabolta a pásztorbotokat. Óvatosan tett egy darabka fát a pislogó hamuba és megint csak fújni kezdte a tüzet, csendesen, megindítóan, mintha semmi se történt volna.

Luca falánk szemmel leste a lángot. Mila és a gyerek összebújt. A füstös kis meleg átjárta a testüket és maguk sem tudták miért, megint reménykedni kezdtek. Talán eláll reggelig a havazás. Talán feljönnek értük a pásztorok. A tűz fölé tartották a kezüket. Fenn, a mennyezeten óriás kezek szétterülő árnyéka látszott. A gyerek bárgyún nevetni kezdett, aztán hirtelen abbahagyta és ijedten húzta fel a vállát, mintha nevetésével egy kést hajított volna a feje fölé, mely mindjárt vissza fog esni reá. De a kés beletörött a levegőbe. Nem volt sehol. És a csend rettenetes lett.

Ilia két tenyerébe temette az arcát, hogy semmit se lásson többé.

– Megfagyunk, – dünnyögte szinte titokzatosan, de már nem értette, mit jelent ez. Közben a kékvirágos köcsögre gondolt, melyben gőzöl a forró tej a tűzhely szélén. Világosan kezdte látni a nagy buzavirágokat a köcsögön. A rőzsét is látta a padka mellett, a dohányt az asztalon. És a huga énekel… Míg erre gondolt, könnyei lassan csurogtak végig az arcán.

– Ő énekel – mondotta szeliden – és én megfagyok.

Ezalatt nagy és sötét lett a hegyek éjszakája és az ablak előtt, a tűzfény kifelé küzködő világosságán, mint meghalt ezüst lepkék, estek keresztül a hópelyhek.

Senki se bírt aludni.

A pásztorbotok már elüszkösödtek a parázsban. A lócát darabolták fel. Utána a küszöb korhadt deszkája került a tűzre, a gyerek egyetlen játéka: a fütyölős faparipa, a rongyok, a szemét.

És a reggel még mindig nem tudott megvirradni. Luca dideregve kúszott az apjához. Kihúzta a nyirkos szénát a teste alól és a parázsba vetette. Az öreg könyörögve nézett reá, de nem védekezett.

Ez volt az utolsó eltüzelni való. Ezután nem volt más egyéb a házban. És kinn sem volt semmi a hegyeken, se fa, se bokor. Halott kövek a halott hó alatt.

A széna füstölt. Apró gomolyok futkostak az emberek lába körül, épp úgy, mintha szürke patkányok hemperegtek volna elő a tűzből. Fölfutottak a falon. Elbújtak a föld alá. Megint előmásztak és közepükben kék láng ágaskodott. A széna szálai vörösek lettek, mint az izzó drót és csavarodva zsugorodtak össze.

Némán, kétségbeesetten nézték mindannyian. Egy marok széna, aztán egészen hideg lesz. Egy marok széna az élet, aztán meg kell halni.

A füstpatkányok megint előmásztak a tűzből. Egy pillanatra nagyon sokan lettek. Ellepték a kunyhót. A külső sötétség pedig erőszakosan kezdett befelé ömleni az ablakon. Feketén tódult át a kövek között, az ajtó résein, megfogta a falat, a görnyedt hátakat. Aztán előbbre csúszott… az arcokat törölte el. Egyszerre nem látszott többé semmi. És a kifosztott kunyhó iszonyodva sóhajtott fel a sötétben.

Rémült bénulás fogta el az embereket. Gondolataik már nem követték egymást. Mint fájdalmas lökések, járták át nagy időközökkel öntudatukat.

– Meghalunk…

A sötétben hirtelen nagyobb lett a hideg. Kínja beleharapott az emberi húsba, megmarta az arcokat, a csontokat kezdte rágni.

Egy ujabb lökés jött az emberek fejébe. Felfogták, hogy soká tart, amíg meg lehet halni.

Az átfagyott tető reccsent egyet-egyet. A kutya türelmesen, reménytelenül vonított. Valaki nyöszörgött. Valaki jajgatva imádkozott. Valaki káromkodott. Aztán abba maradt minden, mintha a kunyhó hallgatóznék az éjszakában és megint csak újra kezdődött az egész.

Az ablak üvegjén megfakult a feketeség. Ismét látszottak a hópelyhek. Nagy lomha pihék. Néha megálltak a levegőben, zeg-zugosan botorkáltak, aztán rohanni kezdtek és veszettül követték egymást. Közöttük jött be a reggel a házba. Émelyítő fehér világosságában csak az arcok maradtak meg kékes foltokul.

Megint multak az órák. Az ablak üvegje meghasadt, az ajtón repedések támadtak a hidegtől. És az emberek olyan gépiesen mozogtak a négy fal között, mint a csendes őrültek. Az időre már nem emlékeztek. Nem tudta megmondani senki, mennyi telt el belőle. Olykor világos volt, olykor sötét, de a hó azért csak hullott tovább.

Ilia nem nézett ki többé az ajtón. Az öreg gazda sem küldte már. Beesett arccal, kiálló sárga pofacsontokkal nyúlt el a hátán, mint egy lélegző halott. Luca összehúzódva feküdt mellette a földön. Fagyástól dagadt képébe belenyomódtak az elszenesedett szilánkok, mégsem emelte fel a fejét. Csak a lábát mozgatta lassan, furcsán, hogy el ne haljon egészen.

Az asszony, mikor senki se nézett rá, lehúzta magáról a ködmönét és a gyerekre terítette. Hadd éljen, amíg tud, úgyis kevesebb ideje volt eddig, mint a többinek. Közben fennhangon kezdte mondani a haldoklók imádságát. Mikor befejezte, mintha valami eszébe jutott volna, az ablakhoz vánszorgott. Dereka egy ideig bizonytalanul hajladozott a ferde nyilás előtt, aztán megfogódzott kétoldalt a kövekben és kinézett a hegyomlások irányába, oda, hol Krisztus feszülete állt.

Mila követte az anyja tekintetét. Luca is felült, a többiek is arra felé néztek. És ebben a percben egy sokszor visszaűzött és legyürt gondolat vonaglott át az arcokon. Mindannyian zavarodottan pillantottak a földre és olyan kusza mozdulattal vetettek magukra keresztet, mintha fejükről és vállukról akarták volna leszaggatni a vallást, az ájtatos hitet, valamit ami nem látszott és mégis gúzsba kötötte a testüket.

Luca szólalt meg elsőnek. Gyáva, rekedt hangja kimondta mindnyájunknak a gondolatát.

– Az a kereszt fából van…

Többet nem mert mondani. Elég volt. A rég kisértő gondolat előjött a lelkek titkolódzó sötétjéből. Élni kezdett, hatalmasan, követelőn, betöltötte a házat, nem maradt tőle másnak helye. És a halálfélelemtől kitágult szemgolyók az ablak felé fordultak.

Az a kereszt fából van… Az emberek agyában kinlódva küzdött a homályos hit és a rimánkodó életösztön. Mellük nyugtalanul lélegzett, megfagyó lehelletüktől szaggatottan füstölt a szájuk. A vad hideg pedig, mint emelkedő jeges víz szállt a talpuktól a szívük felé.

– Megfagyunk, – dadogta Ilia és félig lehunyt szemmel Milára nézett.

A leány arcán könnyek folytak végig, az állán megkeményedtek, de ő már nem bírta felemelni a kezét, hogy letörölje őket. Félrenézett és közben reszketett egyenletes, kínzó reszketéssel, amitől a csontjai fájtak.

Ilia erőlködve nyitotta ki egészen a szemét. Mila nyaka idegenszerűen ferdült oldalt. Teste csúszni kezdett a fal mellett a föld felé. A legény fel akarta fogni. Elkésett. Mila, két tenyerét kitárva, csattanva terült el a hideg hamuban.

– Megfagyunk, – de most már sötét dühvel mondta ezt a szót, melynek értelme elkopott a végtelen ismétlésben. – Megfagyunk! – orditotta, – pedig a kereszt fából van.

Egy szökéssel talpon állt. Mozdulata feltörte a dermedést az átfagyott házban. Mintha a kunyhó mégegyszer, utolszor kinyitotta volna félholt szemét, mindenki reá nézett. Mindenki küldte őt, hangtalanul, könyörögve, tegye meg azt, amit senki se mer megtenni.

Luca négykézláb mászott a baltáig és félszegen tólta Ilia felé. Az asszony szolgálatkészen félrehúzta a reteszt.

Egy pillanatra beáradt a külső világosság a haldokló kunyhóba és a hó mint fehér rém tódult a küszöb felett. Ilia mögött becsapódott az ajtó. A ház újra elsötétült és a csend olyan nagy lett, hogy az ablak repedt üvegjén hallatszott, amint a hópelyhek halkan hozzá verődtek.

Szörnyű finom kis nesz. Mintha halottak jeges, fehér újjai kopogtattak volna az ablakon, hogy eresszék már be őket a házba.

Kinn, Ilia vergődve távolodott a havon. Olykor elbukott. Olykor lesüppedt. Csak a fél teste látszott. Kis vártatva megint előtünt, mintha alulról tólták volna fel és megint elmerült, mintha visszahúzták volna.

Egyszerre ott térdelt a sziklaparton, a feszület előtt. Két karját többször egymásután felemelte a levegőbe, mint a megfagyó madarak csapkodó szárnyukat. Aztán lehorgasztotta a fejét. Lassu zsibbadás lepte meg. Közömbös lett előtte minden, a szenvedés is, a félelem is, a halál is. Nem akart volna többé lélegzeni. A hideg levegő járása fájt a mellében. Szerette volna lehunyni a szemét. Legyen vége hamar mindennek. És közben mégis hallotta, amint az előbbeni akarása, az ő hangjával beszél gyöngén, messziről és könyörög az Urhoz bocsássa meg, amit neki meg kell tennie, mert olyan nagyon szereti azt a leányt, aki nem szereti őt.

Mintha feleletre várt volna, bágyadtan hátraeresztette a fejét.

Szorongó némaság áradt szét a tájon. Fehér csend hullott a magasból, fehér csend emelkedett a mélységekből. És az őrjitő csenden át ég és föld között, végtelen ringó hófal nyargalt körben. Az ég valahol messze fenn, a föld valahol mélyen lenn lehetett. Nem látszott belőlük semmi sem. Közöttük csak hó volt már a világon és Krisztus és az ember.

Az ember felkapta a baltát és belevágta a keresztbe.

A kunyhóban nem mertek többé az ablakra nézni. Mintha egy közelgő ökölcsapástól féltek volna, mindannyian válluk közé húzták fejüket és össze-összerezzenve vetettek magukra keresztet.

Egyszerre megálltak a kezek a levegőben. Fojtott recsegés hallatszott át a havazáson. Az emberek egész testükkel hallották ezt a hangot. Aztán távoli zuhanás zaja tört be a házba, tompán, ünnepélyesen, mint mikor egy élő fa kidől.

Percek multak el, míg Luca fel merte emelni fejét az ablaknyilásáig.

Kinn egyenletes, fagyos fehérség volt minden. A Megváltó feszülete nem állt többé a kiugró sziklán ég és föld között.

Ilia félni kezdett. Mióta a kereszt ledült, borzasztón egyedül volt. Hátra pillantott. Szeme segítséget kért a kunyhótól. Halálos fáradtság és végtelen kétségbeesés volt ebben a tekintetben. De Luca feje visszarándult az ablaknyilásból és ő magára hagyatottan, kapkodva, mintha tüzes vashoz nyulna, lefeszítette az Ur bádogképét a keresztről. Mialatt a kezében tartotta, sírni kezdett, arcához szorította a rozsdás bádogot és sokszor megcsókolta rajta a kihullott szegek nyomát. Aztán áhítatosan letette maga mellé Krisztus képét a hóba és széthasogatta a fát.

Karjában vitte be a feldarabolt keresztet a házba. Vitt annyit, amennyit elbírt, még egyszer fordult és még sokszor. Melle vonaglott az erőlködéstől, szétzilált haja a szemébe csüngött.

Mikor utolszor húzta be maga mögött az ajtót, Milára nézett, mintha várna valamit, aztán bátortalalanul körüljártatta szemét a kunyhóban.

Az emberek könyörgő tekintettel meredtek rá, de senki sem szólt hozzá, senki sem nyúlt a kereszt fájához.

Ilia felsóhajtott. Megtörölte ködmönébe a kezét és hozzáfogott, hogy tüzet élesszen a széttiport, régi hamuban. Soká kellett dörzsölnie a fát, karja mindegyre lehanyatlott. Sok kénes gyufa kilobbant. Végre egy szikra éledt. Kicsiny vörös szem, mely belenézett az emberek szemébe.

Vinnyogó öröm tagolatlan hangja járta át a levegőt.

Egyszerre temérdek apró szikra villant fel a forgácson. Finom ropogás hallatszott, mintha egerek rágták volna a fát. Szép, élő pattogás. Füst kelt. A nyirkos fán sisteregve forrt a nedvesség és fellobbant az első láng. A szegletből elvadult, gémberedett alakok vonszolták magukat a tűz felé. A begörbült kezek kinyiltak, nyomorék, görcsös újjak mozogtak a levegőben, az arcok előre tolódtak. Szinte fájt a bőr az emberek képén, ahogy a tűz sütötte őket. De ez a fájdalom jó volt, mert élet volt és állati meghatottsággal tükröződött vissza a szemekben.

– Még… még…

Ilia egy nagy hasábot tett a lángra. A nedves fa elnyomta a tüzet, aztán mint vörös fúró süvöltött keresztül a fán egy láng, mely kerek lyukon bujt át és sziszegve nőtt a levegőben.

Megértették mindnyájan… A magányos láng a kereszt szögének helyén tört elő és fényénél egy pillanatig látszott Krisztus fejének formája, mely a megfeketedett fában világosan maradt meg a bádog-kép alatt. Aztán, mint izzó vér borította el a tűz az oldaltcsukló fő tövises vonalát; víz freccsent a levegőbe… Pattogó szikrák hullottak szét.

Az emberek borzadva néztek össze, titkosan, lopva, úgy, hogy Iliának ne szóljon a tekintetük.

És míg az alacsony tető alatt erősen lobogott a láng, kinn ritkulni kezdtek a hópelyhek, mintha elolvadtak volna a kunyhó melegétől, mintha a kereszt égő fájából a tűz és az élet gyönyörü feltámadása szétáradt volna az egész világra.

A hegyek tisztán és fehéren álltak körben a kis kunyhó felett, benn pedig megint emberekké lettek az emberek.

– Te tetted, – mondotta Luca és félrerugta a baltát, mintha bűnös szerszám lenne. Az öreg pásztor a tűzhöz kúszott és rossz pillantást vetett Ilia felé. Mila, mialatt melegedett, idegenül nézett a legényre. Az asszony és a gyerek közel bujt egymáshoz, mintha ellenség volna a házban.

Ilia magányosan állt a kunyhó közepén. És mialatt hatalmasan élő lett a kereszt melege, mint egy szentségtörőtől, elhúzódtak tőle a megmentett emberek.

A fuvola.

Adimanthos kertjeiben Lais szépségét ünnepelte az istenek városa. Korinthos virága összegyült. A fáklyák rózsák között égtek és eltaposott rózsák vérétől piroslott a peristylion márványa. Az árnyékban kymbalonok csendültek. Háromlábú urnákból tarsosi fűszerek füstje emelkedett. Az aranykelyhekben az aranynál gazdagabban csillant fel a bor és az oszlopok körül fiatal rableányok szőtték nesztelen táncukat.

De ki látta a táncolókat? Ki hallotta a zenét? Lais hatalmának voltak a foglyai mindannyian.

Biboros nyugágyát koszorúban fogták körül az ódák és szobrok mesterei, szellemes bölcsek, tékozló kéjencek, dús kalmárok, tengerjáró kalandorok, barbár országok idegen fejedelmei. Forró leheletüktől megingott a fáklyák lángja, reszketett az éji lég. Korinthos szomjazott.

Lais mosolyogva vetette hátra rózsakoronás fejét. Lassu pillantása alatt elsápadtak az arcok.

– Aphroditére! – kiáltotta a szobrász Myron. – Te szebb vagy a szépségnél. Egyetlen csókodért átlépném Hades kapuját és az Acheron agyagjából formálnám meg szobrodat.

– Én élni szeretnék egyetlen csókodért, ó Lais, hogy megtaláljam benne az örök igazságot, – mondotta Aristippos, a kecses ifjú bölcs.

Egy gazdag bithyniai kalmár merészen hajolt a hetaira fölé.

– És én, hajad aranyáért oda adom minden aranyomat, felajánlom minden rabszolgámat, ha rabszolgám akarnál lenni és ha házamba jönnél, tied lenne házam a kraneai úton.

Lais hallgatagon mosolygott tovább. A syriai fejedelem szemében vad tűzzel lobbant fel a kivánás.

– Napjaidért, ó Lais, egy egész birodalmat kinálok én, melyet aranyfövényes folyó szel át és egyetlen éjszakádért Aegeos tengerének egy myrthus-fedte szigetét vetem lábad elé.

Halk moraj kelt. Egy beesett arcú költő, kit Euripidesnek hívtak, megcsókolta Lais saruját.

– Ne hallgass rájuk. Többet adnék mindenkinél. Ők csak meghalni, csak élni akarnak érted. Fogollyá akarnak tenni aranykincsben, koronák abroncsában. Én kytharám játékában a halhatatlanságot kínálom neked.

Lais elfordította a fejét, mintha fáradt lenne. Tekintete a vén bölcsre tévedt, ki rongyaiban gúnyosan hallgatott oldalán.

– És te, Attika legszellemesebb koldusa, te nem igérsz és nem kérsz semmit?

Diogenes, mintha messziről jönne vissza, tétován emelte fel kopasz fejét.

– Lais, emlékezem, egyszer Alexandros, a makedoniai elémbe állt és én csak arra kértem, ne vegye el tőlem árnyékával a napot. Téged csak arra kérlek,… állj közém és a nap közé.

– Jó Diogenes, ha be akarsz lépni házamba, előztesd meg magad tízezer drachmával.

A vén bölcs felsóhajtott:

– Neked kevés, nekem sok volna, sok arra, hogy megvásároljak egy kiábrándulást.

De a hetaira már nem figyelt szavára. A peristylionon ebben a pillanatban egy ifjú ember haladt át. Ránézett és nem bírt mosolyogni többé. Oda engedett kezét elvonta a syriai fejedelemtől. Összemarkolta nyugágyán a virágokat és a férfiak arcába dobta, hogy elhárítsa magáról sovár tekintetüket.

– Elég volt! Menjetek! Küldjétek hozzám Doriont.

Ellenséges csendben követte mindenki Lais tekintetét és zúgolódva húzódtak el tőle a hódolók. Diogenes gúnyosan nevetett; Myron az isteneket káromolta, a többiek pedig egyszerre meghallották a zenét, meglátták a táncoló leányokat. A szomjúság kifáradt és a vendégek elszéledtek a kertek éji árnyékában.

A hetaira felemelkedett a biborról és fejedelmi mozdulattal hívta magához az ifjút. Dereka körül, mint élő virágon a harmat, megcsillantak a gyöngyök.

– Dorion! Jer hozzám, oly régen várlak!

Az ifjú korinthosi habozva közeledett. Arca szép volt, akár egy érintetlen leányé, a szeme hideg és kegyetlen, mint a kényurak szeme, az alakja karcsú és izmos, mint azoké az athlétáké, kiket Myron örökített meg. Lais szerelemmel szerette őt, habár csak egy névtelen költő volt, aki ódáit a külvárosok népe előtt énekelte.

– Miért futsz előlem? Miért vágyódom egyedül utánad? Hát nem tudsz te szeretni?

– Téged, ó Lais, nem akarlak szeretni. Úgy mondják, mestere vagy a furfangos bűbájnak, mellyel össze lehet törni a férfiak szívét. Az elmúlt isthmosi játékok idején Klinias is miattad vetette le magát az Akrokorinthos faláról, pedig ő jó volt és neked adta minden javait.

– Nekem higyj, ne a többieknek…

– Hogyan hihetnék neked, ó Lais, hisz magad is csak egy gyönyörű hazugság vagy.

– Minden hazugság a földön. A szépség a múlandóság hazugsága, a szerelem a régi sötét ösztönök hazugsága és a világ boldogsága… az asszonyok hazugsága. Szeress engem, ó Dorion, és én megtanítalak a boldogságra.

Lais enyelegve simította végig az ifjú ember mezítelen karját.

– Ne illess! Én olyan kezeket szeretek, melyek csak vélem enyelegnek, olyan ajkakat szeretek, melyek csak engem csókolnak. A pirenei vizekre! Nem tudnálak szeretni, mert szemed sötét árnyékában mindig azokat az éjszakákat látnám, melyeket más karok között virrasztottál át, a csókjaidban mindig annak az aranynak a csengését hallanám, amellyel megfizettek.

– Hát azért nem szeretsz, mert mindenki szeret, mert Lais vagyok? Ó, Dorion, ha tudnád!… Jer, hallgass reám. Figyelj. El akarom mondani, hogyan lettem hetaira.

Dorion egy párnát vetett a földre és kelletlenül ereszkedett le rá a nyugágy mellé. Lais legédesebb, leghalkabb hangján beszélni kezdett.

– Tengeren túl születtem. Kicsiny fuvolásleány voltam. Társnőmmel eljártam a lakomákra, a nászünnepekre, a temetésekre; és így kerestem meg kenyeremet. Egy napon, – nem felejtem el soha, – a kikötőbe, valamilyen csapszékbe hívtak a hajósok és egy részeg tengerész összetörte a fuvolámat. Sírtam egész éjjel, jajgattam virradatig. „Összetörték a fuvolámat. Hogyan fogok megélni ezután?“ És ott sírtam még akkor is az ajtóm küszöbén, mikor az új nap fölkelt, mikor társnőm egy másik fuvolásleánnyal haladt el mellettem a sikátorban. Rózsakoszorú volt a hajukba fonva, átölelve tartották egymást, – nevettek és vígságuk megsebezte magányos szívemet. Nem tudom, hogyan, ekkor hirtelen eszembe jutott egy leány, aki az én utcámban lakott, aki épp olyan szegény volt, mint én és mégis byssosból szőtt peplost és borostyánkőnyakéket viselt. Pedig neki sem volt fuvolája. De estende, mikor azúrszínű lett a város, mintha az ég szállt volna le a házak közé, kinn kóborolt a kanyargó sikátorokban, megközelítette a férfiakat és… reggelre mindig volt egy ezüst drachmája. „Egy ezüst drachmán új fuvolát vehetnék“ – gondoltam szívdobogva. És este, mikor a város egészen kék lett, elindultam én is a kanyargó, szűk sikátorokban és félénken megközelítettem egy férfit. Rám nézett, a hajcsárok tekintetével, akik a fölkínált állatot vizsgálják: „Szép vagy, fiatal vagy!“

Lais nagy szeme fátyolos lett és fátyolos lett a hangja is.