Part 1

TORMAY CÉCILE

VIASZFIGURÁK

BUDAPEST

_Singer és Wolfner kiadása_

1920

_Második kiadás 6–9 ezer_

_Fenntartunk minden jogot, a forditásét is._

_Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1920._

Budapesti Hirlap nyomdája.

Időtlen bolt.

Rozzant fekete fahíd vezetett át a folyón. Korlátja mellett ósdi, zöldüveges lámpák égtek. Burkolatán kisértetiesen kongott az emberek lépése. A híd alatt, az ívek sötét üregében, megkétszereződött a kongás. Olyan lett, mint a lélekharangok hangja. De az emberek nem vették észre és szüntelenül jártak a hídon, a szürke, hideg víz felett. Magukbazártan, idegenül mentek el egymás mellett. Félrefordították a fejüket és a tekintetük sohasem találkozott.

Pedig az útjuk egy volt. Mindannyian az öreg város elnéptelenedett negyedébe igyekeztek, egy gyanús, kanyargó sikátorba, melynek tulsó végében barátságtalan vén ház állt.

A ház félköríves, szúette kapuja, mely egészen megfeketedett az időtől, mindig zárva volt. A lépcső megrogyott. Az udvaron sem járt senki. Nyárban csenevész fű nőtt a kövek között és az üres lakások ajtaját csupán a szél csapkodta. A lakók rég elmentek innen, vidámabb hajlékot keresni. Csak patkányok és pókok éltek még a házban és egy furcsa, kicsiny bolt, mely az íves, fekete kapu mellett húzódott meg a falban.

Valahányszor vevő nyitott a boltba, alacsony ajtaja felett vijjogni kezdett a rozsdás csengő. A mennyezet nyomott és füstös volt. A padló süppedt és a magas küszöbről zökkenve léptek az emberek a homályos helyiségbe, melyben, mióta a legöregebbek csak emlékezni tudtak, görnyedten és változatlanul ült magas székén a boltos. Ha szünetelt a munka, egykedvűen forgatta mállott üzletkönyvét. Ilyenkor a forduló lapok szele, egyenletes időközökben ingatta meg a kalmárasztalon a finom, idegenszerü mérleg selyemszálon függő tányérkáit.

A falak mentén, mintha egymásba kapcsolódó kezek visszahajlított újjai ropogtak volna, csontszerüen ropogtak a polcok. A szúette deszkákon, akár csak egy ódon, kolostori gyógyszertárban, színes cserépedények álltak kialvó vörös felírásaikkal. Ha a bolt gödrös padlóján lépések jártak, az edények összecsörrentek és hirtelen édeskésen fanyar szagok szűrődtek át a dohos levegőn.

A polc felett egy óra ketyegett. Ez az óra titokzatos és ijesztő volt. Egyik mutatóján halálfőt viselt, a másikon egy emberi szívet. A szív mutatója csak a perceket jelezte; a halálfő mutatója többet győzött: az az órák felett uralkodott. És míg az idő rovásos lapján, lankadatlan hajszában keresztezte egymás útját az élet és a halál két végzetes mutatója, a rozsdás csengő egyre vijjogott az ajtófélfán.

Új jövevények érkeztek. A boltot idegenszerű alakok töltötték meg. Halálosan sápadt emberek tolongtak a homályban. Egyhelyben topogó lábak türelmetlensége, falhoz szorított testek surlódása hallatszott.

A rémlátó, lázas izgalomban szinte félelmes volt a kalmár érzéketlen nyugalma. Bármi történt is körülötte, aszott keze nesztelenül dolgozott tovább és hártyaszerű szemhéja sohasem rezdült meg. Egészen mozdulatlan volt, mintha ráfagyott volna az opálszínű szemgolyókra, eltakarva a csodálatos pupillák felét, melyekben nem merült el a külső világ képe. Minden kép csak a felületükön maradt és mint sötét vizek jegének a tükréről, dermedten, holtan verődött róluk vissza.

Az emberek összeborzadtak. Hanem aztán, mikor intett nekik, azt hitték, hogy mosolyog és megfeledkeztek mindenről. Könyörögni kezdtek. De ő nem hallgatott rájuk, mert ő senkit sem szeretett, senkit sem gyűlölt.

Ha férfival alkudott, aggastyán fejének vonalai közé rejtélyesen lágy elemek vegyültek és leheletszerűen, elragadó asszonyi arc suhant el az arca felett. Ha asszonnyal kötött üzletet, meglazult vonásait hirtelen fiatal erő kapcsolta össze és ő a csábítás férfiarcú lárváját mutatta a vevőnek.

Férfiaknak asszonyarccal, asszonyoknak férfiarccal osztotta áruját a kalmár, akinek valamennyi vásárló más-más nevet adott. Voltak olyanok, akik Sorsnak hívták. De ő azért megértette, akárhogyan szólították, mintha az ő neve lett volna mindennek a neve, ami után emberek vágyódnak, amitől emberek félnek. Megértette… és sietett, ha fel akarták tartóztatni és sohasem felelt, hogy ha hívták.

Most sem felelt. Ódon boltjában közömbösen árulta tovább azt, amit az emberek a maguk számára akartak. Részvétlenül mérte a boldogságot és keverte-keverte vegyítette, hogy többnek lássék.

Aztán fizetésre került a sor. A kalmár felnyitotta mállott üzleti könyvét. Lélegzetfojtó csendben, lassan húzta végig mutatóújját a két rovaton: Tartozik… Követel… És a vevők verejtékes kínban fizettek roppant árakat.

Egy dús öreg bankár pénzért akart boldogságot vásárolni. A boltos nem adott neki. Pénzzel kisebbé lehet tenni a szenvedést és szebbé a boldogságot, de pénzen boldogságot venni nem lehet.

Egy fiatal, szerelmes király tört magának utat a tolongók között. A boldogságért még a királyoknak is fizetniök kell: ő a koronájával fizetett… Már mások jöttek a nyomában. Mások és ujra mások. Öregek, ifjak, papok, szinészek, durva gyármunkások, előkelő dámák, parasztok, remegő iskolásfiúk.

Festett képű céda leány állt a kalmár-asztal előtt. Eddig cifra, zenés házakban, szennyes gyalogjárók szegletén, féllánggal égő utcalámpák alatt kereskedett a szépségével. És most a szépségével fizetett.

Egy katona… fiatal, szinte gyermek még. A bátrak keresztjét akarta. Kék szeme világát adta érte.

A nagy államférfi… Krétafehér lett az arca, mikor egy hideg gyémántköves csillagért a becsületével kellett a boltosnak fizetnie. Utána valaki egy zacskó aranyért a szabadságát adta oda. Aztán szép pár fiatal emberre került sor. Mámorosan mosolyogtak és szorosan fogták egymás kezét. Az alku hamar ment. A férfi, kitől nagyot várt a világ, ragyogó jövőjének kincséért vett boldogságot. Oldalán a lefátyolozott asszony tiszta, mocsoktalan multjával fizetett.

Helyükbe új vevők tódultak. Fénylő nevek, szürke névtelenek. Erősen körvonalozódó alakok, elmosódott jelenések. Leghátul egy szegény kis varróleány. Ő az egészsége árán vásárolt magának egy egyetlen vasárnapi délutánt betöltő, szegény kis boldogságot.

Megint szólt a rozsdás ajtócsengő. Vijjogott, huhogott, mint a halálmadár. Hosszúhajú deák botlott le a magas küszöbről. Kabátja újjából kiállt a könyöke. Égen-földön nem volt egyebe, csak a fiatalsága. És a deák éppen annak az árán akarta megvenni az ő boldogságát: akadémiák koszorúját… világraszóló hírnevet. Mire nagysokára kiért a boltból, megőszült a haja, meghajlott a háta: öreg ember lett belőle.

A polc felett ütött az óra. Az emberek arca eltorzult, mintha a tompa ütések valami iszonyatosra emlékeztették volna őket. Kapkodni, sietni kezdtek, de a boltos most is nyugodt maradt. Számára nem létezett idő: ő nem nézett az órára soha…

Kinn ezalatt, a szűk sikátorok zavaros kanyargásában sötéten tapogatódzva közeledett az éjszaka. Ahol a házakhoz ért, rajtuk hagyta fekete újja nyomát. A szél fütyölt és a boltban, az ódon mécses kanócán önmagától kigyult a láng. Egy darabig ingott, mint aki magasból ugrik, aztán erőre kapott és csak az ajtónyílás légáramlása szerint szállt és emelkedett.

Sokszor ütött az óra. Az ajtónyílás ritkulni kezdett. Már nem vijjogott a csengő, már nem jött új vevő. A mécses lángja is lassan megnyugodott. Kék világa derengve szőtte át a csendet.

A kalmár előregörnyedt és félig lehunyt, rideg szeméről élettelenül verődött vissza a temérdek kincsnek a képe, mellyel az emberek boldogságukat megfizették. Egy darabig fásultan nézte nyereségét, aztán hideg kezével besöpörte zöld kötényébe az egészet. Megfordult és ijesztő, feltarthatatlan lépésével indult hátra a bolt tulsó végébe, hol egy falüregben fekete függöny alatt, kicsiny, ólomkarikás ablak rejtőzött.

A boltos feltárta az ablakot és kihajolt a nyiláson. Alatta sötét végtelen semmi volt… Csak egy pillanatig pihent a mély semmi felett, aztán kifordította kötényéből az ablakon át napi keresetét.

Sikoltva, csörömpölve, örvénylő forgatagban zuhant alá az ürbe az óriási kincs: ifjúság, dicsőség, mult és jövő, királyi koronák, szépség, szabadság, becsület,… mindaz, aminek csak addig van értéke, mig emberek tartják a kezük között.

Mikor odalennről nem szállt fel többé semmi nesz, a boltos becsukta az ablakot és visszament asztalához.

Ebben a pillanatban sóhajtás hallatszott a szeglet irányából. Mialatt a kalmár arrafelé nézett, elgondolkodva végighúzta újjait a homlokán. Kezének árnyéka alatt laza vonásai hirtelen a csábítás férfiarcú lárvájává tömörültek össze. Igy fordult a vevőhöz és emlékezetében ekkor felderengett, hogy már reggel óta… tegnap óta, talán régtől fogva látta azt az alázatos, várakozó árnyat, mely most felsóhajtott. De vannak olyanok, akiket a kalmár nem vesz észre mindjárt; vannak olyanok, akikről hosszú időn át megfeledkezik…

– Ki vagy te? – kérdezte és a szája alig mozdult.

– A gyermekem anyja vagyok, – felelt egy halk suttogás, melyben mégis olyan mindenható erő rejlett, hogy az árnyékból egyszerre élő asszonyt formált.

– Boldogságot akarsz venni?

– A gyermekem számára, – mondotta elszántan az asszony.

A kalmár mozdulatlan szemhéja mintha megrezdült volna az opálszínű szemgolyók felett. Boltjában időtlen idők óta árulta azt, amit az emberek boldogságnak neveznek, de a vevők mindig csak önmaguknak vásároltak, csak önmagukért fizettek. Ez a szenvedő, halvány asszony: egy gyermek édes anyja, ez volt az első, aki másnak akart venni és a sajátjából akart fizetni.

A boltos megint közömbös lett. Elővette avult üzletkönyvét. Mutatóújját lassan végighúzta a két nagy rovaton: Tartozik… Követel… Becsapta a könyvet és megrázta a fejét.

– Nincs semmid a világon. Ugyan minek az árán akartál a gyermekednek boldogságot venni?

– A magam boldogsága árán, – felelte az asszony és hangja olyan végtelenül tiszta volt, mint aminő csak az lehet, amit könnyekkel mostak fehérre.

– Az alku áll. Fizess! – dörmögte a boltos, mialatt előrenyult és szörnyű két kezével felszakította az asszony fiatal mellét. Aztán a tátongó seb vérző nyílása fölé hajolt és belenézett vásárlója szívébe. Ebben a percben meglátta azt a boldogságot, melyet felkínáltak neki.

A kalmár, aki semmi felett sem csodálkozik… elcsodálkozott.

– Nagy árat kinálsz, – mondotta komoran, – és tudod-e, hogy ennél az alkunál még túl is kell fizetned a portékámat? Még ráadás is jár! Mert igazi boldogságot csak úgy adhatok a gyermekednek, ha nem sejti meg az áldozatodat és nem lesz érte hálás soha… Állod még az üzletet?

A halvány vevő intett és a kalmár nem várt tovább. Kérlelhetetlenül belemarkolt az asszony sebesült mellébe és égő, szerelmes szívéből kitépte szeretőjének a képét.

A boltban egy pillanatra megdermedt a csend. Fenn a titokzatos órán találkozott a két mutató és a halál rávetette futó árnyékát az életre.

Fehér halál.

A nehéz, téli ég lassan sülyedt le a magasból. Az ég és a vad Karsztok között összeszorult az éjszaka sötétje. Aztán, csak úgy magától, meglazult a boltozat a hegyek felett és egyszerre esni kezdett lefelé az ég.

Esésétől egy éjszaka alatt fehér lett a karsztvilág.

A hegyek puhán nőttek a förgetegben. A horpadásokban dagadt a hó. A kőmező felett, a repülő, fehér termésben, mint óriási kaszás, aratott a szél. Kaszált vadul és sikongatott hozzá; boglyát rakott és szétverte megint.

Ember nem mozdult, állat nem bőgött sehol. A hegyi pásztorok már lehajtották barmaikat. Elhagyott kunyhóik, mint a halottak, úgy feküdtek a zimankóban és nyitva maradt ablakszemükbe belehullott a hó. Csak legfentebb, a szétmarcangolt sziklák között, ahol se fa, se bokor nem nőtt már, élt egy magányos kunyhó. Ijedten lélegzett a havas förgetegben. Tetőjén, a nyomtató kövek között fuldokló füst szivárgott elő.

Odabenn emberek voltak. Odabenn égett a tűz. Az alacsony, fekete ajtó kinyilt olykor. Egy pásztorlegény aggodalmasan forgatta fejét a nyílásban. Nyaka előrenyúlt, hosszu haja mereven himbálódzott kétoldalt a füle mellett. Sokszor egymásután fölpislogott a havazásba. Utóbb lassú, alázatos mozdulatokkal kezdett hajlongani, mintha köszöngetne valakinek. Közben a hegyomlások felé nézett, ahol a mélység felett, a kerengő hóviharban, egy sötét feszület állt. A legény többször, erősen a mellére ütött és hirtelen megint visszabújt.

A kunyhóban hideg volt. Falán, a betapasztott nyers kődarabok között, hegyesen fújt át a szél. A szegletben pásztorbotok álltak. Egy rozsdás kampón, állatkolompok között, száritott halak függtek ferdén, mereven. A halak nehéz szagot terjesztettek. A levegő fojtós volt a füsttől. A lehajló, kormos mennyezet alatt, mint egy fekete barlangban, emberek ültek a tűz körül.

A hosszúhaju legény mellett egy leány kuporgott. Szoknyáján az öccse guggolt. Szemközt az öreg asszony fújta a tüzet. Aszott képe egy-egy pillanatra kerekre fuvódott, szeme kidülledt az erőlködéstől. Ilyenkor a tűz fénye vörösen ugrált az arcán és a falon. Mialatt lélegzetet vett, a fény megint visszahullott a zsarátnokba. A fal szürke lett, az asszony arca kicsiny és ráncos.

A fal mellett valami mozdult. A halomba dobott báránybőrök alól egy borzas ember emelte fel a fejét. Arca fakó volt, nagy orra és kiülő álla olyan csomós, mintha mohos gyökerekből nőtt volna össze. Nyöszörögve rimánkodott.

A kunyhóban senki se mozdult. Az öreg ember újra kezdte:

– Eredj Ilia, eredj legalább te…

A hosszúhaju pásztor morogva kullogott az ajtóhoz. Kinézett a havazásba. Közben nagyot sóhajtott. Odabenn is meghallották.

A leány nyugtalanul tekintett az egyetlen ablak felé. Az öreg ember köhögve siránkozott. Átkozta a havat, a hideget, szidta a többi pásztort, aki idején lement a hegyekről. Egyszerre maga elé bámult és szorongva kérdezte:

– A fekete Jován is lehajtotta már a berdoi marhát? – Hirtelen a nagyobbik fiára nézett, aki reggel óta nem mozdult a lócáról és nem szólt senkihez sem.

– Luca, – mondotta az öreg, – Luca…

De az ember hallgatott. Tüskés álla remegett a hidegtől. A gyér szőrszálak is remegtek félig nyitott, otromba szája felett. Sóvárgó szemmel egyre a tüzet nézte, odamenni azért mégis lusta volt.

Az emberek nem beszéltek többé egymással. Csak a kutya ásított hangosan, csak a nedves fa pattant. Ilia pedig számolni kezdte az újjain, hány napja mult el, hogy a fekete Jován is lement a havasról. Jován volt mindig az utolsó a pásztorok között. Mindenkije meghalt, hát nem szeretett a falujában lenni. És most már ő is elment innen… Ilia az ötödik újjához ért. Abbahagyta az egészet és közelebb csúszott a leányhoz:

– Mila, rám hallgatnál-e?

A leány nem felelt, de azért engedte, hogy a legény hozzá bujjék. Meleget tartott a közelsége.

Ilia a megtűrt állat tekintetével nézett rá. Arca szánalmas kifejezést öltött, amig erőlködve kereste a szavakat. Egyszerre, mintha a bensejében súgta volna valami, egészen bizonyosan megtudta, hogy csak Miláért maradt fenn ilyen sokáig a havason. Meg akarta volna ezt neki mondani, hogy legalább ő is tudja, de azért mégsem szólt semmit. A szemhéja kivörösödött és lehorgasztotta a fejét.

Még a mult télen volt, hogy lenn a faluban először gondolt a leányra. Sohase mert erről beszélni, csak gondolt rá erősen, szépen és tavaszkor beszegődött a Mila atyjához, fel a havasra. Aztán beteg lett az öreg. Nyár derekán utána jött az egész házanépe. Kuruzsló parasztot is hoztak, papot is hívtak. A kuruzsló holdtöltekor kutyacsontot temetett a küszöb alá. A pap egész napig jött a hegyeken át és ráadásul két külön ezüst koronát kért azért, mert megigérte, hogy útközben még hazamenet is fog imádkozni.

A pásztorok énekeltek a tetőn és mind letérdeltek a sziklaparton, a fekete feszület körül.

A pap visszafordult a völgyhajlásnál és megáldotta a hegyeket és a hegyek népét.

Aztán elmult az ősz a Karsztról. A szétizzott, forró sziklák kihültek az ég alatt. A havason siralmasan zörgött a futófű és a pásztorok elmentek mind és elhajtották magukkal a beteg gazda marháját.

A lejtőkön távolodó kolompolás hallatszott. Egyre halkabban, egyre halkabban. Aztán feljött még egy utolsó, messze kolomp hangja és szétpattant a hűvös csendben, mint a nagy mélységek életének felszálló buborékja.

A hegyek magánya végtelen és félelmes lett. A kunyhóban pedig csak tovább várták az emberek, hogy vagy felkel, vagy meghal az öreg pásztor, de se felkelni, se meghalni nem tudott. Közben leesett a hó az égből.

Iliának elszakadt a gondolat a fejében, mint egy fonál, amelyet hirtelen megrántottak. A zsiros, mállott báránybőrök között felkönyökölt a gazda. Borzas szemöldöke összehúzódott és szeme önzőn hunyorgott, mialatt egymásután megnézett mindenkit a házban. Mintha számlálta volna őket, nem menekült-e el valaki közülök. A melle fütyölni kezdett, a hangja is fütyölt.

– Nézz ki Ilia. Talán csak elállt már azóta…

A legény nem mozdult. Mila elaludt a vállán és lehellete melegen áradt a nyakába. Ez jó volt. Ilia lecsukta a szemét.

Az öreg pásztor várt egy ideig. Fogatlan szája szögletesen mozgott, mint a kérődző barmoké. Aztán a fia felé fordult. Hangja megint alázatos lett.

– Luca, te… nézz mán ki egy kicsit.

Az ember leeresztette egyik lábát a lócáról. Mialatt a másikat nyujtotta lefelé, lusta paraszteszében is mozogni kezdett valami. Az öreg akadozó hangjával átjött hozzá a tulsó szegletből az ijedtség. Mint egy alaktalan állat kúszott át hozzá és ráfeküdt a mellére. Luca kinlódva lélegzett. Szempillája fennakadt. Egyszerre félni kezdett ő is.

Félrerugta a kutyát az útból. Kibujt az ajtón. Kinn már nem fújt a szél. Megfulladt a rettenetes, hangtalan havazásban. Csend volt és a mértföldes csenden át, átlátszó hófelhők zuhantak puhán a kisérteties hegyekre.

Luca szeme sebesen pislogott, amint a hópelyhek nekivágódtak. Egyszerre a nyakához kapott.

– Krisztus segits!…

Két keze belemarkolt a havazásba, mintha át akart volna nyulni a hegytetőn, hogy belekapaszkodjék a fekete feszületbe. Meg akart fogózni valamiben, ami mozdulatlanul áll a mozgó levegőben. Ugy érezte, hogy sülyed. Feje felett összecsap a hó, mint valami laza, fehér iszap. Élni, élni, akárhogy, csak élni…

És Luca a menekülő állat rohanásával iramodott neki a zimankónak.

Eleinte sebesen futott, nagy, esetlen szökkenésekkel, aztán hirtelen lehasalt. Négykézláb kúszott előre a hegyomlások partján. Ismét talpra ugrott. Egy ideig forogva kereste az irányt… Támolyogva, bukdácsolva futott tovább… Már másodszor nyargalt át a hómezők holt sivatagján, vissza-visszatérve, rémesen kerengve egy láthatatlan vonalon, melyen a hó mindig újra betakarta előbbeni nyomát. Tébolyodottan kereste a sziklaösvényt, mely a völgybe vitt. Letérdelt. Két kezével túrta a havat. Arcát előre tólta, mint egy kutya, amely gödröt kapar. Egyszerre nem ismert meg többé semmit, nem emlékezett semmire. Mit akart? Miért jött ide? Lehunyta a szemét, de hiába, a szemhéja mintha meghasadt volna, keresztül látott rajta. Egyre látta a kérlelhetetlenül tóduló havat. Fülébe fagyos kóc tömődött, a torkába is. Felugrott és rettenetesen kitátotta a száját, de nem bírt kiáltani. Megint csak futni kezdett és őrjöngve cipelte, hajszolta a testét a vakfehér kavargáson át.

Benn a kunyhóban már olyan régen várakoztak az emberek, hogy kiesett fejükből annak a tudata, amire vártak. Mint lenyügözött torzképek, feszesen ültek a tűz körül. Sok idő telt el. Az öreg pásztor mozdult meg elsőnek. Hamuszürke arca előbujt a homályból. A tűz fénye beleesett a szeme gödrébe. Erőtlenül kezdte rázni öklét a levegőben:

– Szétütöm a fejét… Szétütöm…

Ilia a leányra nézett.

– Mi az? Mit akarsz – dadogta Mila és a félelem fojtogató súlya egyszerre ránehezedett az ő mellére is.

Ilia a füléhez hajolt:

– A bátyád elvitte innen a bőrét.

A fal mellett újra beszélni kezdett az öreg:

– Átkozott kutyája!… Nézd meg, Ilia, hol marad?… Istenem, Istenem. Ne hagyjatok itt ti is…

Mila megmarkolta a legény kezét. Félni kezdett, hogy ha kiereszti a házból, ez sem jön vissza többet. Egyszerre bújtak ki mindketten az ajtó nyílásán.

Odakinn néma nagy magány volt minden. Luca nyomát rég betakarta a havon a hó.

– Elment…

Mila hangja sűrű és idegenszerű volt.

Ilia testét, mint nyers lökés, járta át az életösztön. A másiknak a szökése felébresztett benne valamit, ami erősebb volt Milánál. Kirántotta kezét a kezéből, de azért mégis feléje fordult. A külső világosságban mintha hirtelen megcsunyult volna a leány. Nem volt olyan többé, mint tavaly, mikor megszerette. Akkor kivánatos és telt volt a csípője és a melle hullámzott, mint az érett termés a szélben. Akkor vörös volt az arca, meg a karja a sok meleg vértől. Ilia soha sem látott nála szebbet. Most ellenségesen nézett rá és mialatt elhúzódott tőle, kegyetlenül örült, hogy csúnyának látja és sok mindenre visszaemlékezik, amit nem bírt elgondolni akkor, amikor még kívánta őt. Eszébe jutott, hogy egyszer a szeplős favágóval látta a híd alatt és hogy Mila a többiekkel nevetett, mikor ő elbotlott a táncban és kitörte a karját. Minden átmenet nélkül hirtelen az anyja jutott eszébe és a kis húga, akinek kalárist igért. Bizonyosan kijönnek elejbe mindennap a falu végére és sokat törlik a szemüket. Otthon pedig, a tűzhely szélén készen áll a kékvirágos köcsögben a meleg tej. Rőzse fekszik a padka mellett. Dohány is van az asztalon. És ő mégis itt maradt ezért az idegen leányért, akit a favágóval látott a híd alatt, aki nevetni tudott, mikor ő kitörte a karját.

Ilia haraggal, fájdalmasan rázta meg a fejét. Kemény szőke haja sebesen himbálódzott a füle mellett és szeme egyszerre keresni kezdte a sziklaösvény nyomát a táncoló levegőn át. De semmi sem látszott többé. Lába alatt csikorogva süppedt a hó. Állán és a homlokán apró, hideg szúrásokat érzett, mintha megszámlálhatatlan kis kés esett volna nyitott pengéjével az arcába.

A leány a lesben álló ragadozó tartásával figyelte őt, hogy elfogja, ha menekülni akar. Ilia, mint egy ugrásra kész fenyegetést érezte a leány közelségét: hátrálni kezdett, de Mila utána ment és talán azért is, mert fázott, hozzá simult.

A legény vézna testén, ott, ahol Mila csípője érintette, idegen forróság nyilallott végig. Lélegzete rövid lett, a nézése bárgyú. Egyszerre nem tudta többé azt, amit az előbb tudott és sovány, fiatal arca megint szánalmas kifejezésű lett. Már nem gyűlölte a leányt, már nem látta csúnyának. Az anyja, a húga, a kékvirágos köcsög, a rőzse, meg a dohány kiment a fejéből.

– Az ember nem bátor magáért, – mondotta meghunyászkodottan. – Csak másokért, Mila, csak másokért… hogy ha látják.

Térdük összeért. Egészen közel bújtak egymáshoz és mintha megint közös lett volna a sorsuk, lassan, borzongva néztek körül. Tekintetük a havazáson át megtalálta Krisztus bádog képét a fekete kereszten. A kiugró szikláról magányosan ékelődött bele a feszület az égbe. Túl rajta megszünt a hegytető. Felette a magasság, alatta a mélység tele volt kerengő, rajzó pehellyel.

Ilia, mintha hátulról megtaszították volna, térdre esett a hóban.

Mila is letérdelt. Ő is imádkozott. A rettenetes fehér halál pedig hullott a fejükre, a keresztre, az egész világra.

Egyszerre csak fölrántották mögöttük a kunyhó ajtaját. A gyerek kidugta fejét a nyíláson és szepegve mozgatta állát előre, hátra, mintha integetni akarna. Az asszony is odajött, a kezét tördelte. Benn a vigasztalan, bűzös viskóban pedig inogva ült a báránybőrökön az öreg pásztor és kiaszott teste ide-oda lökdösődött az erős sírástól.

– Itt hagynak… Itt hagynak.

Csak akkor csendesedett el, mikor Iliát meglátta. Lucáról nem kérdezett semmit, a sírást is abbahagyta. Sebesen keresztet vetett magára és elbújt az állatbőrök alá. Már nem félt olyan nagyon, hiszen most már nemcsak reá nehezedett a hideg, nyugtalan súly: a többiek is viselték. Megoszlott. Könnyebb lett.

Ilia is ilyesfélét érzett, mikor a többiekre nézett; Mila is. Mindannyian. És ettől kezdve alattomosan, kegyetlenül őrizni kezdték egymást, hogy senki se szökhessék el közülük.