Part 9

Igen bizony. Az óriási vívóterem két végében, a két öltözőben most göngyölik a komoly doktorok a vattát a két ellenfélnek, Békász György és Horváth Lajos uraknak a nyakára meg a csuklójára. Az a doktor különben a legrendesebben kitapogatta a György pulzusát, mielőtt a csuklót elkezdte volna bandazsirozni, sőt a homlokát is megtapogatta s meg is kérdezte, nincs-e láza a derék szál fiatalembernek, mintha nyugodtabb lélekkel adhatna ki a kezéből egy tökéletesen egészséges férfiut, halálra kaszaboltatni. György illendően megnyugtatta a doktort, hogy köszöni, pompásan érzi magát; de a mosoly inkább melankólikus, mint könnyelmű mosoly volt, amint a doktor arcát nézegette, ki olyan udvarias közönnyel babrált vele, mint a fodrász vagy mint a cipőbolti segéd. Meg a vívómestert, aki derült arccal járt-kelt az öltözők közt hangosan, cigarettet kinálgatva, barátkozva, kedves rózsás kövér képével, mint egy budai vendéglős a szeretett vendégei közt. Meg Szabó Makit, aki az imént mutatkozott be Györgynek és lázasan segédkezett a doktornak. Meg aztán Pipit, Csete Pipit, aki mint valami fürge bálrendező szaladgált ki-be, öltözőből a terembe, teremből az ellenséges öltözőbe (csoda, hogy onnan kartácstűzzel vissza nem riasztották), onnan az irodába, előszobába, telefonfülkéhez, vissza a terembe, cikázásaiban vidám szervusz apuskám!-okat kiáltva a terembe szivárgó ismeretlen gavallérok közé, meg az irodából kukucskáló diákforma fiúk felé jóakaratú mosolyokat és kézlegyintéseket rádiózva, el nem hanyagolva Györgyöt percenkint mohón megölelni s megnyugtatni, hogy: Ragyogó kondicióban vagy apuskám! – valamint a bandázson szakértelemmel egy-egy picit babrálni s aztán a doktornak a vállára veregetni, meg a vívómesterre odarázogatni messziről a fejét, lelkesen, mintha bátorítani kéne azt a pocakos bácsit s egyet ölelni rajta hamar, ha összeütköztek, felkacsintva vidoran a szemébe, mintha kérdené suttyomban: no, meg vagy elégedve velem, öreg mester?

Csete Pipi, ha nem is ünnepiesen, de legalább sportszerűen jelent meg a mérkőzés színhelyén az ő sárgás-zöld knikebokerjében. Még egy pillanatnyi vizit az ellenfél öltözőjében és futó felülvizsgálata a kiválasztott pengéknek és Pipi egypár visszhangos köhentés után beugrott a György öltözőjébe, ahol a mi hősünk keresztbevetett lábbal ült, lassúkat szippantva cigarettjén és komolyan hallgatva a doktort, aki a pesti orvostársadalom nyomorusága felől mesélt neki.

Maki a maga részéről csöndes konyakozásba volt merülve. Ott állott egy szép üveg Hennessy a tálcán…

– Hát apuskám kezdhetjük a heccet. Ahogy mondtam kérlek alássan, _rajta_ után azonnal támadni, támadni, furt támadni apuskám, egy pillanatra ne engedd kérlek alássan előre jönni, a Lali gyerek ismétlem, hamar ideges lesz és aztán őrülten félti az orrát, az a gyengéje kérlek alássan. Kapd be ezt a pohár konyakot, apuskám.

– Köszönöm pajtás, nem iszom. – György félremozdította a Pipi karját és kibökött a fejével a terembe:

– Miféle urak ezek itt, pajtás?

– Ezek, kuncsaftok, apuskám, a legragyogóbb uriemberek, minden párbajom végig gibicelik.

Szabó Maki is megnyugtatóan mosolygott Györgyre.

Pipi az ajtóból friss haptákkal üdvözölt egy ujonnan érkezett gibicet, aki még gombolkozott, most jött a zuhany alól, a vívóleckéje után.

– Különben, – azt mondja Pipi – ha zavarnak apuskám, intézkedem, kérlek alássan.

– Világért se pajti, csak maradjanak, ha mulatni akarnak.

Ezzel György kilépett a terembe.

Pipi még a hátába sugta:

– Csak szorítsd apuskám, ha baj lesz, ott állok, belevágok!

Lali is kivonult az öltözőből; a segédei, a doktorai mögötte.

György érezte, mikor a Lali sápadt fejét megpillantotta, hogy fut valamiféle villámlás a szivén felülről lefelé. A két doktor félreállott a két pengével, mind a ketten huzgálni kezdték a penge élén a kis vattacsomójukat. Györgynek hirtelen meleg lett az arca s a békén lebocsátott öklei megreszkettek az izgalomtól.

Igen, ennek a Csete Pipitől vezetendő, első vérig menő párbajnak az izgalmától, amelyet Pipi gyerekjátéknak nevezett. György a műegyetemi évek alatt kitünően megtanulta a vívókard forgatását. De a velencei éjszaka után semmi dühöt, semmi gyülöletet nem érzett már az iránt a táncos gyerek iránt. Eszeágában nem volt a Lali halálát kivánni, nem, egyáltalán nem volt a Lali vérére kiváncsi. Látott elég vért négy és fél esztendőn keresztül Lengyelországban, Bukovinában, Szerbiában és Asiago körül meg a Piavénál. Mikor azok az urak megjelentek nála a Hungáriában, kedve lett volna valami keserű dikcióval rájuk támadni, hogy hazafiakhoz méltónak tartják-e könnyelmüen egymásra szabadítani két élni, dolgozni, használni termett testvérüket, mert hiszen minden reggel olvashatják a fájdalmas vezércikkekben, hogy testvérek vagyunk, akik magyarok vagyunk és ennyi pusztulás, ennyi szenvedés és ennyi romlás után, a legszentebb, legszerelmesebb kötelessége mindannyiunknak minden megértéssel, odaadással, önfeláldozással a békét, a szeretetet megkeresni, hogy megsegíthessük egymást, hogy meg tudjunk együtt erősödni, hogy ezt az elejtett országot még egyszer fölemelhessük. Igenis, urak, ha jelent igazán valamit a szivetek mélyén az, hogy magyarok vagytok és ha nem merő naivitás és nem ásítani való laptöltelék a szemetekben mindaz a keserves siralom, mindaz a didergő féltés és mindaz a nyöszörgő epekedés, amivel reggelről reggelre hozzátok fordulnak megőszült, megcsalódott bátyáitok, akiknek hosszú életük a mi boldogságunkért lángolt el és akik nem tudnak, nem akarnak hit és reménység nélkül a halál éjszakájába vándorolni! És meg szerette volna kérdezni György a segédektől, hogy jut mindig idejük efféle affaire-ekkel elfoglalni magukat s hogy mint érett emberek, nem röstellik-e, hogy ilyen haszontalan lovagiaskodásnál asszisztáljanak, már amennyiben nem gondolják komolyan a két testvérük közt való vérontást. Ő a férfias munka s az elemekkel, fenevadakkal való küzdelem világából jön ide, semmi türelme, semmi gusztusa hazugságnak, komédiának odaadni magát, ő majd a maga részéről emberebbül és magyarabbul fogja ezt az esetet rendbehozni.

De ebből az ideális mondanivalóból egy hangot nem adott ki György, mialatt a Lali segédei előtte állottak. Az extravaganciából biztos botrány lenne megint; Valentine persze megtudja majd és ki fogja nevetni. Amellett még kínos is lehetne Valentine-nek, hogy futóbolond számba megy Pesten az az ember, akivel nemrég a pap elé állott, egy felejthetetlen szép májusi délelőtt… nem, Isten őrizzen ettől.

Most hát itt áll Lalival szemben a vívóteremben. Édes istenem, ennek a Lalinak olyan fehér a melle, mint egy diákgyereknek.

Meghajtják egymásnak ünnepiesen a fejüket, György és Lali. György teljes szemeivel, szinte barátságosan fogadta be a Lali lámpalázas pillantását.

Csete Pipi, mint vezetősegéd, állást vett a két féltől egyenlő távolságra, jobbjában a pengével, baljával a derekához illesztve a hálós vívósisakot. Suhintott kettőt a pengéjét kipróbálni, miközben egy röpke szervuszt küldött valamelyik most fölfedezett „kuncsaft“ felé, aztán egyet köhintve, mereven előre nézett és elkezdte hadarni, mint a diák a leckéjét:

– Uraim önök a kiállás tényével tanuságot tettek bátorságukról és eleget tettek lovagias kötelességüknek felkérem önöket béküljenek ki.

Itt szünetet tartott Pipi, de csak annyit, amennyit a zenében egy negyeddel jelölnek. S azon nyomban folytatta, rá se nézve a felállított felekre:

– Minthogy önök felhívásomnak eleget nem tettek…

György előre lépett, a jobbkezével mosolyogva elintette a doktort, aki már közeledett avval a girbegurba sötét vívópengével (amelyről lehetetlen az embernek arra a krajcáros bocskorszíjra nem emlékezni, amit a falusi gyerek olyan élvezettel szokott a szájába gyömöszölni). És odafordult Pipihez, aki már emelte a pici fejére azt az óriási zord sisakot. Pipinek tátva maradt a szája meglepetésében, mikor György szelíden, nyugodtan megszólalt:

– Ha jól értettem, kedves barátom, békülésre hívtál föl bennünket. Köszönettel fogadom a baráti szót és a magam részéről boldogan ragadom meg az alkalmat, hogy jóvátegyem azt a meggondolatlanságot, hogy fegyverrel a kézben álljak szembe egy derék jópajtásunkkal, akinek az épségén a legkisebb csorbát is ejteni, úgy érzem, sem okom, sem jogom nincsen.

Szabó Maki Pipire nézett, Pipi a vívómesterre pislantott, aki a sarokban állott a falnak támaszkodva; a vívómester a huszárezredeshez fordúlt. A huszárezredes Lalira bámúlt, aki el volt pirulva s jobbra-balra kapta a fejét zavarában.

György pedig semerre se nézett, szilárdan indult előre s megállott egy lépéssel Lali előtt.

– Kedves barátom, tudom, kettőnk közül én vagyok az, aki vétett a másik ellen. Engedd meg, hogy barátaid előtt kifejezzem őszinte sajnálatomat a történtek felett és hiszem, hogy megbocsájtod és elfelejted a veled szemben való szamár viselkedésemet.

És erős lendülettel kezet nyújtott Lalinak.

Lali, mintha valami súlyos tenyeret érzett volna a hátán, amely előre bíztatja, közelebb lépett, úgy adta a kezét Györgynek, kinyitott száján talán egy korrektül megfogalmazott mondat lebegett, de abból a György meleg szemébe tekintve, csak annyit tudott elsusogni:

– Szervusz, szervusz, kérlek… – és istentudja a György karizmainak az energiája, vagy valami rejtettebb vonzás tette-e, hogy a kezet rázó ellenfelek egyszerre csak összeölelkezve, állottak a vívóterem közepén.

A vívómester elővette a háta mögül a két tenyerét és nagyot bólintva, olyan két tapsot hallatott, hogy hólyagpukkanásnak is megjárták volna.

– Bravo, bravo urak! – s megindultan pislogott György felé apró nefelejcs-szemeivel.

(Ez a jámbor öregember egy karcolást se látott szívesen a vívótermében.)

György, ahogy Lalival elengedték egymást, emelt fővel körülnézett. A kuncsaftok moccanás nélkül állottak ott a fal mellett sorakozva, akár a fabuzogányok.

Csete Pipi már odadobta Makinak a sisakot meg a pengét és szaladt a kibékült felekhez:

– Ragyogó, ragyogó, boldog vagyok uraim!

Kemény haptákot csapott és:

– Gratulállak apuskám, gratulállak apuskám! – – kapkodta a György meg a Lali kezét és összevissza ölelte őket, a huszárezredeshez és a vívómesterhez meg a falnál duruzsolni kezdő kuncsaftokhoz kapkodva lelkesült verébfejecskéjével:

– Ezt vártam urak, szavamra tudtam, az én intencióm volt, kérlek alássan!

Perc alatt egy csomóban állottak hangos jókedvvel a felek, segédek, orvosok, vívómester és asszisztensei, meg egynéhány „kuncsaft“, akik odajöttek és bemutatkoztak Györgynek. Persze már mindent tudtak és most némi meghatottsággal néztek annak a hőbörtös szumatrai jövevénynek a szemébe, aki a charleston miatt fel akarta forgatni a világot.

Az üveges irodafülkében egy rajongó nebulónak most jutott eszébe tapsolni s éljenezni a terem irányába. Viszont egy páran rögtön lepisszegték ott a zsufolt helyiségben. Az ifjú vívónemzedék izgatott vitát kezdett, míg Csete Pipi az impozáns knikebokerben ki nem rontott és haza nem zavarta a társaságot.

Szabó Maki pedig közben pálinkás poharakért szaladt be a vívómesteri lakásba.

Ezen az éjszakán pedig a belvárosi vendéglő különtermében, ahol felek és segédeik együtt dáridóztak (a békelakoma szimpatikus ötlete Csete Pipitől származott), Szabó Maki könnyektől (meg egyéb folyadékoktól) átázott hangon jelentette ki Györgynek, hogy ez volt a legszebb eset a prakszisában és hogy hajlandó Pesten bárkit provokálni, akinek nem az lenne a felfogása, hogy Békász György a legideálisabb lovag ezen az egész gyáva pimasz világon. Pipi ragyogó tósztot vágott ki, tusst adatott a bandával és aztán a búskedvű Györgynek a háta mögé ültette a primást, aki a megfelelő hallgatókat húzta szordinóval a György fülébe, míg a másik oldalról az elérzékenyült Lali egy-egy lágy pajtási puszit mázolt a képére s nem győzte nyögdicsélni, milyen borzasztóan boldogtalan volt amiatt, hogy azt a végzetes szerepet kellett játszania a György tragédiájában.

Záróra után, reggel öt órakor, mikor Györgygyel, meg Csete Pipivel a Hungária felé zörgött a konflis, György átölelte a Pipi nyakát és lehajtotta kábúlt fejét a Pipi fordítva feltett kalapjára, leragadó szemmel, mosolyogva:

– Köszönöm édes pajtás ezt a kellemes éjszakát, köszönöm… tudod úgyse birok mostanában aludni.

– Jónapot drága Valika, isten hozta!

Mómi, az ismert Cirlik Mómi hajolt elébe Valinak a Váci-utcai flaszteren, hangtalan összetéve sarkait és Girardiját vigyázatosan emelve le fejéből, hogy a haja simaságát egy szál is el ne zilálja véletlenül. (Tudjuk, hogy Cirlik Mómi másodiknak jött be tavaly a _Szinház És Élvezet_ elegáns-versenyén; Mómi szerint neki járt volna az elsőség, de ebben az országban egy patricius-fiú nem húzhatta le Pallavicini Gyurkát, az őrgrófot.) A Girardit ma tüntető sétára hozta Mómi, ki hosszas megfontolás után szakított az idén a nyári szürke kalapokkal, miután ez az arisztokrata divat már minden konfekcióssegéd fejére ráragadt.

– Jónapot Mómika, de régen nem láttam.

– Hát még én magát, drága kicsi baba! – Mómi áhítattal lehellt egy kézcsókot a Valentine karkötőórájára, mely pontosan félegyet mutatott. De Mómi nem az órára volt kiváncsi, hanem közben a Valentine megpirúlt arcocskájába és üdén mosolygó kék szemeibe lesett föl avval az extra kis érdeklődéssel, ami benne van a legdiszkrétebb gavallér tekintetében is, mikor először találkozik egy leányismerősével, akiből asszony lett. Mómi kómikusan ijedt arcot csinált:

– Hogy mer ennyire szép lenni, Vali baba, hiszen ez már türhetetlen! Ha én volnék a rendőrség, nem engedném az utcára: nem látja, hogy veszélyezteti a forgalmat?

– Ugyan ne bolondozzon Mómi! – Vali felkacagott és önkénytelenül maga körül pillantott. Hirtelen két köszönést is fogadnia kellett a másik járdáról és három ismeretlen gavallért vett észre, kik ezen az oldalon előttük mentek és éppen visszafordítják a fejüket, ott közvetlenül mellette pedig egy nagy kövér férfiú állapodott meg hirtelen és aztán úgy tett, mintha a Roth Margit ujdonságai bilincselnék le a figyelmét.

Vali kicsit zavartan kapta vissza a fejét. Mintha valami más érdekelné most őrajta az embereket, mint az untig emlegetett szépsége. Már mikor befordúlt (ma legelőször a hazajötte óta) a Váczi-utcába, valahogy kényelmetlenül érezte magát egyedül. Leánykorában a francia kisasszonya nélkül sohase látták a Belvárosban. Az édesanyjával készült jönni ma kommissiózni, de Palyáné reggel kimentette magát, gyöngélkedik. Azokat az új fürdősapkákat, trikókat, papucsokat be kell már szerezni: otthon minden nap élénkebben tárgyalják a nyaralást; meg a Pesslnél is dolga van, a Weszelyhez is be kell szólni a húrozni adott raquette-ek miatt és hát egyéb halaszthatatlanságok.

– Hát drága Vali baba, magát meg kell gratulálni, – azt mondja Mómi, jókedvűen meghajtva fejét a Valentine orrocskája felé, mikor visszafordult a kedvéért a Gizella-tér felé.

Valentine elnevette magát:

– Miért, talán mert elválok? Már maga is tudja, Mómika? És hát maga olyan természetesnek találja, hogy az ember elválik?

– Ne mondja, hogy ember, Vali baba, az csúnya. Maga tündér, Valika.

– Köszönöm, Mómika.

– Még magamra is otrombának találom a tisztelt ember nevet. Igenis, azt találom természetellenesnek, hogy egy drága tündér egész életére egyetlenegy úrhoz tartsa magát.

Közben Móminak egynéhány kalapemelést kellett viszonoznia. Félhangon, panaszos arccal adta vissza a szervuszokat; nem mindenkit vett szivesen észre.

Valentine visszafordult Mómihoz:

– Mégis, hogy képzeli maga, Mómi, egy nő életét?

– Ahogy az enyémet, drága baba, aki itt a tisztelt földön a pillangók után orientálódom. A pillangókat tartom a legokosabb tanároknak. Látott már házas pillangót, drága Valika? Nem mindig egyedül röpködnek az életben, oly tündérien habozva és álmodozva?

Oh nem. Valentine ma reggel is, a terraszról reggelizés közben utána talált sóhajtani két friss tengerzöld pillangónak, akik szorosan egymás mellett haboztak és álmodoztak az ágyások fölött.

Mómi pillanatra a Valentine háta mögé húzódott valami dámák elől, aztán hozzáfűzött még valamit a bölcs tanításhoz:

– Persze, maguknak egy kicsit férjhez is kell menni, ezt be kell látnom, drága Valika, és azt se mondom, hogy aztán később meg nem állapodhatnak egy másik úrnál. Végre is el kell helyezkedni, hiába, szegény árva babáknak.

Persze nem őnála. Ezt Mómi mindjárt igyekezett sejttetni azokkal a drága elvált babákkal, akiket oly szivesen kisért a Váczi-utcai flaszteren.

– No nézze már, – azt mondja Valentine, mikor a sarkon fölnézett a révedezésből, amely hirtelen elfogta, – el is néztem a Weszelyt. – És kedveskedve ránevetett Mómira.

– Maga nagyon csábosan tud beszélni, Mómika! – s valami büszkeséget, valami hiú repesést érzett, amint a nevezetes szép fiuval indult visszafelé a mindjobban hangosodó Váczi-utcába. Kellemesen hatott a fülére, a szemére a déli zsibongás; úgy ragyogtak az ékszerek a kirakatokban, oly boldogan tekintettek elő az üvegek mögül a kitett festmények, a díszbe kötött könyvek arany sarkai; a bronz szobrocskák, a nyakkendők, dísztollak és fésük úgy mosolyogtak mindenünnen, a sima kocsiút is mosolygott a nap alatt, a pneuk nyomai, mint valami levasalt sötét csipkék csillantak föl, amint egy-egy árnyék keresztül sétált rajtuk. Milyen édes az élet, milyen öröm ennek a szép világnak nekiszabadulni, milyen könnyű, mennyire nem tartozik a tegnap a mára, hát ki vigyázna fel itt, ki az, aki a lelkünkbe bekopogtatna és követelőzhetne rajtunk?

A járda szélén egy fekete jambósipkás leánynak akad el a lába hirtelen, kinyitja a száját és rábámul Valentine-ra. Két fiú közt jött, az egyik az úttesten loholt mellette, leszorult a járdáról. A két fiú meglepetten köszön. Valentine megismeri Veres Pálnébeli leánypajtását. Ni, Peterson Nyuszi.

– Szervusz, Nyuszkó! – s odalebbenti vígan a kezét.

– Ppáh!

Az a Nyuszkó alig tudta csodálkozásában ezt a pá-t francia baba-stilusban rouge-ozott szájacskáján kiadni. S mit kell neki rajta úgy megbámulni? Még meg is áll, mintha csudát látna. S el se mosolyodik, semmi öröm a szemében, csak buta kiváncsiság és abban a kiváncsiságban mintha megütközés, vagy mi lappangott volna. Valentine rohamos jó hangulata hirtelen elveszett; érezte rezzenni az idegességet az orcáin, a karjain és pillanatról-pillanatra jobban lehangolódott. Mint mikor az égő szalma szikrái virgonc mód röppennek felfelé s aztán sápadt hamupelyhek ereszkednek alá bánatosan.

Mómi is kiesett váratlanul a kedves dédelgető, mulattató szerepéből.

– Haallatlan… – olyan érzékenyen nyögött, mintha legalább is a tyúkszemére léptek volna. (Bocsánat, Mómika, a hasonlatért!) – Látta baba ezt a Macskánszky grófot?

– Nem láttam…

– Zöld kalap van rajta. Júniusban. És akár decemberben! Hogy lehet ezt a zöld kalapot az utcára hozni. Nézze, nézze ezt a sok ispánt vagy micsodát a Váczi-utcában.

– Miért, hát mi a baj, Mómi? – Valentine nem valami hűségesen érdeklődött, az ernyője kis örvös bulldogfejét nézegette.

– Mintha nyulat kergetni csődülnének a Belvárosba, ezekben a vadító zöld kalapokban. Hol látott még egy nagyvárosban Európában ilyet? Hogy divat szerint öltözött urak ezt a betyárságot csapják a fejükbe. Hiszen ez valami szörnyűség.

Valentine még mosolyogni is elfelejtett a Mómi mélységes elkeseredésén.

Mómi összecsapta a keztyűjét.

– És egy Macskánszky gróf! Egy mágnás se érezze ezt a lehetetlenséget. Kétségbe kell esni az embernek.

Oh, bizony, ha már a mágnások se tartják meg London százszor szent parancsolatait. Hogy legyen az embernek még valami ambiciója, ideálja ezen a világon, mikor a mágnásvilág ilyen cinikus tud lenni a Mómi reszkető féltékenységével szemben minden anyag, szín, vonal, árnyalat és harmónia iránt. Hiszen akkor nincs is miért élni az embernek.

– Ma különben is olyan szerencsétlen napom van, drága Vali baba.

– Ugyan, Mómi, mi történt magával?

– Az történt Valika, hogy most uzsonnához volt már muszáj öltöznöm, mert ötig mindenféle dolgom van. Ezt a lilával szőtt barna kamgarnt kellett fölvenni, úgy-e, tudja, hogy ez a fashion az idén külföldön délutánra. Ehhez persze ez a matt selyem ing dukál, mondjuk ezzel a charmeuse csíkokkal és ez a matt selyem nyakkendő, de ebben akkor persze nem szabad annak a charmeuse csíknak lenni.

– No és? – Valentine iparkodott erre a fontos témára terelni a gondolatait.

– No és keresgélek a nyakkendőim közt, de egy félóráig drága Valika, és ami nyakkendő megy az inghez, a közt egyetlenegyet nem találok, amelyikben ez a hülye charmeuse csík ott ne volna. Természetesen a nyakkendő szine, selyme, minden menne, dehát akkor az ingben nem szabad a charmeuse csíknak szerepelni, mert az aztán túl unalmas. És hát véletlenül mind azt az inget, amelyikben nincs ott az a csík, elhurcolták nekem a mosodába. És akkor megint elkezdtem a nyakkendőket turkálni, tudja kérem, egy óra hosszat és hát nincs, ami megy, ne adj Isten, nincs és nincs! Szóval az ing maradt és ezt a halvány pöttyös nyakkendőt látja, az imént vettem meg hozzá a szamár fejemmel, ami még most is fáj attól a dühös kutatástól, hiába szedtem be még otthon három szem pyramidont.

– Szegény Mómika! – Valentine majdnem megsajnálta.

Szegény. Úgy hat most a bájos ifjú hölgy mellett, mintha a szivét öntené ki, mintha epedezne, fohászkodna hozzá boldogtalanul. Pedig ilyen szép gavallérnak nem is lehet olyan reménytelen a helyzete efféle felszabadult asszonyka mellett, mit gondolnak? Oh, de milyet csalódik, aki így messziről nézi a Váczi-utcában delenkint szépelgő és szenvelgő Cirlik Mómit. Ez a déli udvarlás a programmjában van; a legodaadóbban az elvált „babákat“ kisérgette, mert ez talán a legérdekesebb, mindenesetre a legfelelőtlenebb; itt-ott komolyabb ábrándjai kerekedhettek, de az az alattomos gyanum a mi csábító hírű Mómikánkkal szemben, hogy ő szendén beéri mindig a regényes látszattal, az eredményért a lehető legkevesebbet buzgólkodik. Ezzel már nem is terhelheti Mómi az idejét, a figyelmét, mert ezt mind a saját maga legkötelezőbb személye foglalja le. Először is hatkor kel, hogy félnyolcra kint lehessen az ő kis aszfalt- és kátrányfedéltelepén (aminek az emlegetésével még soha senkit nem untatott). Tizenegykor hazatér, lefürdik és öltözködik. Gallért, nyakkendőt, kalapot szabatni (nem készen venni, ezért Londonban megharagszanak), egy öltözet ruhát legalább hétszer próbálni a szabónál, mindezt ebéd előtt; kora délután tárgyalásai vannak vállalatoknál, ügyvédnél, banknál; kinéz egy órára megint az angyalföldi telepre; estefelé legalább két órát alszik, hogy este friss legyen; a vacsorákról pedig ő az első, aki megszökik, hogy frissen pöföghessen ki reggel a telepre. Mit akartok szegény Mómitól, ti, irigy polgáremberek?

Ott jöttek el a fényképes kapualj előtt, ahol a zöldkalapos ifjúság szokta ebben az órában a tegnapi s holnapi lovagias elintézéseket letárgyalni. (Tán a lovagias felfogás teszi, hogy sétabot helyett ezekkel a kis kutyakorbácsokkal járnak.) Valentine előtt összekapták a fejüket, egy-kettő lerántotta a kalapot, Valentine megneszelte, hogy a háta mögött azonnal izgatott suttogásba esnek mind a kis Tucat Tamások. Siettetni kezdte maga mellett Mómit. Rézsut szemben, a Lechnertől kilépett egy karcsú, vállas, barna uriember és elfordult a Gizella-tér felé. Jaj. Valentine megállott és azt hitte, hogy ott nyomban a szíve verése is megáll.

– Mi az, Vali baba?

– Semmi, csak azt hittem… – nem fejezte be, nevetett.

Mómi valamennyire felélénkült:

– Erről a kalapdologról jut eszembe Valika: hogy tetszett a _Green hat?_ Olvasta persze?

– Nem, csak hallottam róla. Jőjjön Mómika, sietek.