Part 10

Még egy kis vesszőfutáson kellett Valentine-nek keresztül menni. A sarkon teljes számmal együtt ülésezett, vagyis állomásozott a „Kristóf-térparancsnokság“. A mindennapos urak sorba nyujtogatták a fejüket a közeledő Valentine elé, a szárnyon elhelyezkedett gentleman füttyentett egy halkat, leadta díszkréten az első jó kritikát, aztán megtörülte a monoklit és az erős napsütésben felhuzott szájjal szemrevételezte cipőtől kalapig az üdítő jelenséget. A sorban azt mondta valaki: ahá, hiszen ez a… csak annyit hallott Valentine, mert tapintatosan elhallgattak az urak, annál feszültebb szemmel és figyelemmel gusztálták meg a lesütött szemű szép teremtést, aki elhaladt a sor előtt. Közben Mómit hangosan megszervuszozták ugyan, de a köszönő félre, a legtanulságosabb öltözete dacára, pillantást se vetettek. (Igy van, ha szép dámával sétál az ember.) A Valentine fülét két lépés mulva vidám kuncogás ütötte meg; valamelyik gavallér szellemességet talált ejteni. A zúgó fülével Valentine mintha elkapott volna egy szót: Szumatra… vagy csak hallucinált? Meglehet.

Azok ott hátul már elcsöndesedtek. A Kristóf-térparancsnokság testületileg utána merengett a megfoghatatlan kecsesen, szinte muzsikára lépegető bűbájos madárnak. A kacagás meg a viccek a Kristóf-szoborról szoktak visszaverődni; a sóhajt, az árva sóhajt, azt inkább lenyelték.

Valentine-nek pedig délután, mikor az iróasztal fiókjában lomolt, a kezébe került a régi intézetbeli notesze. Az volt rányomtatva: Felsőbb Leányok Jegyzőkönyve. Elkezdett lapozni benne. A vége felé látott egy nyomtatást az oldal felett: Milyen figyelemreméltó könyveket olvastam?

Valentine fölvette a tollat és odaírta az elsápadt plajbászos sorok alá:

– Az élet könyvét.

És ahelyett, hogy leitatta volna az írást, egy csillagos könnycseppet pocskolt oda az ibolyatintás betűi közé, melyek olyan idegesen ágáltak egymás mellett, mint a szeizmográf-tű vonalai.

Később behozták az ozsonnát Valentine-nek. Ő már egy pár napja nem ment le délután a terraszra, mikor a pokeristák összejöttek. (Mert mióta ilyen meleg lett, ott folyt a kártyázás madárdal és virágillat mellett.) Valentine kényelmetlenül kezdte magát érezni a bandában. Valahogy nem találta meg a kontaktust a ház régi jóbarátaival; azelőtt oly könnyen fecsegett velük, s olyan jóízűeket tudott köztük kacagni; most nem is bírta már visszaképzelni a két hónap előtti kellemes órákat a vendégeikkel; a társalgás (már amennyit a poker megengedett), mióta hazajött, oly idegennek tetszett neki s oly szívtelennek minden, amit itt mesélnek; elpillantott a lombokba néha s azt gondolta: mi közöm mindehhez? s alig bírta belélopni a cigarettfüstbe s kilehellni az orrocskáján a sóhajait, melyeket a nehéz rózsaszagos levegőből inhalált… ha Terka, vagy az édes Kokó, vagy akármelyik kedves jó fiú gyöngéden emelné rá a szemét, mikor itt-ott kettesben állanak meg a széles terraszon, vagy lenn a kertben Ágót ugratni, futtatni, vakargatni; ha a szemébe nézve szokatlan hanggal, mely az ember szívén visszhangzik, megkérdezné: hogy érzed magad kedvesem, mondd meg mi jár mostanában reggeltől estig a meleg homlokodban és mit álmodsz éjszaka vagy mit álmatlankodol? Nem, a fő témájáról senkivel se beszél egy percig se, s valami nyomasztó felleget sejt mindig a könnyed diskurzusai felett. Milyen fárasztó minden szó így, s milyen fölösleges, édes istenem, akár ki se nyissa az ember egész nap a száját! A fiúk különben kezdtek ritkulni megint, az első napok után; nem találták Valentine-t abban a kezes hangulatban, hogy visszamelegedjenek a Palya házához, úgy, mintha semmi se történt volna. Valentine csak nagy kérésre állott oda az ingujjas bajnokokkal a ping-pongasztalhoz, bágyadtan játszott és az első harmincas után elvesztette a türelmét; táncolni pedig már egy pár nap óta hiába hívták, Valentine azonnal leintette a grammofont (amelynek a torkából oly ijesztően rotyogott egy saxophon, mikor a tánczenét rákezdte). A fiúk látták, hogy Valentine ideges, hát aztán nem is molesztálták. Egy-két fiú azért is maradt el a háztól, mert most hogy Valentine szabad lett, mintha valami kis obligóval járna a Palyáék kapuját nyitogatni; és hát a jólnevelt ember, aki nem akar frivol látszatot kelteni, zavarba jön a barátai előtt, ha afféle megjegyzést tesznek, hogy: hallom öregem, udvarolsz a szép kis Poóy Valinak! Mert némely fiatal úrnak nem is az az álma, hogy elvált asszonyt vegyen el feleségül. Meg aztán amúgy is már kezdtek elszállingózni Pestről öregek, fiatalok pusztákra, Lillafüredre, Balatonra, meg Északi-tengerre.

– Matyi, várj csak… – Valentine felpillantott a szobalány után, mialatt a félcitrom a savanyú könnyeit potyogtatta a teába a kicsi kéz erős szorításától. Matyi visszafordult az ajtóból:

– Parancsol, Valika kisasszony?

(Kisasszony! Matyi tán a kedvében akar járni, hogy tovább is kisasszonyozza, így igyekezvén a maga módja szerint tapintatosnak lenni a Valentine uratlan állapotában; vagy csak rájár a szája a kisasszonyra, hiszen egy napig se volt a szeme előtt Valentine, nagyságos asszonysága rövid napjaiban.)

Valentine nem parancsolt semmit. Szinte önkénytelenül fogta vissza Matyit. Hangot kívánt, emberi szót. Oly roppant egyedül érezte magát. A Sipszijétől is elfordult ezekben a napokban a szíve; nem talált semmi mulatságot ebben a szunyókáló, meg dörgölőző parfumös pincsiben (akit György unalmas kis naplopónak nevezett egyszer). A Sipszi bohóc sírását nem bírta már elszenvedni: olyasmit érzett, mintha a Sipszi az ő fájdalmát csufolná ki.

– Mondd Matyi, mondjad kérlek… – hirtelen eszébe jutott, hogy Matyin már egy pár napja valami lehangoltságot venni észre. – Hát aztán megvan a fiúd, Matyikám… aki érted szokott jönni a kimenős délutánjaidra?

– A kérőm, kisasszony? Megvan, igenis. – Elmosolyodott és elpirult Matyi.

– Mert mióta hazajöttem, nem láttam, hogy bejött volna a kapun.

– Igenis, itt volt, Valika kisasszony, szombaton is elmentünk a nénimékhez Pestre.

– Szóval nincs valami baj köztetek.

– Nincs, kérem, amugy semmi baj se volna köztünk…

– Amúgy? Hát máskép? Volna valami panaszod, Matyikám? Látod, feltűnt nekem, hogy nincs az a jókedved mostanában.

Matyinak a tekintete lecsúszott a Valentine szeméről a kis ezüst késre, amellyel a vajat hasogatta a szelet kenyérkén. Kicsit vonakodva szólalt meg:

– Tessék elhinni, Valika kisasszony, éppen elég oka van az embernek, hogy bánatoskodjon, ebben a jelenlegi rossz világban.

– Hát mi történt veled… veletek.

– Hiszen semmi se, Valika kisasszony, kérem, Csak megint megcsalódtunk egy kilátásban.

– Micsoda kilátásban, Matyikám?

– Tetszik tudni, Valika kisasszony, kilátásunkba volt kérem, hogy a Gyuri hajójegyet tud venni, most a télen már nagynehezen megígérte neki az apja, hogy megsegíti a kimenetelben…

Valentine elvette a findzsát a szájától s magasat lélekzett, olyan szívdobogást kapott hirtelen.

– Gyurinak hívják?

– Igenis kérem, Valika kisasszony, Kaponya György.

– Igen. Nagyon jóképű fiú, ahogy kivettem messziről. Derék, csinos gyerek.

– Óh Valika kisasszony, kérem, de milyen rendes, tisztességes fiatalember, hogy nincs még egy Budapesten, tessék elhinni. Csak nincs szegénynek szerencséje…

Valentine felpillantott a Matyi hangjára. Valami fényesség korcsolyázott a szobalány két szemében.

– Azt kezdted mesélni, hogy az édesapja valamit ígért…

– Igenis, azt ígérte, hogy ha most a tavaszon eladja a házat, mert kimennek a tanyára lakni, hát szóval, hogy a pénzből megveszi Gyurinak azt a jegyet Amerikába.

– És hát nem adta el a házát, vagy mi?

– Dehogynem, eladta kérem, de tetszik tudni, Valika kisasszony, ahogy a pénz a kezébe volt, rögtön megsajnálta.

– Már mint a pénzt, nem a Gyurit! Mi?

– Igenis hát, mert ilyen kutya parasztok, kérem. A másik két fia lebeszélte, hogy inkább nekik vegyen földet és az öreg különben se szíveli a Gyurit, mert elkivánkozott iparosnak gyerekkorában.

– Milyen iparos a… a kérőd? (A Gyurid, úgy akarta kérdezni Valentine.)

– A Gyuri? Nyerges- és szíjjártó-segéd. Nem tudja már vagy három éve folytatni, nincs ennél az iparnál most sehol se munka, tetszik tudni, Valika kisasszony kérem.

Nem tudta Valentine, bizony sejtelme se volt efféléről, hogy melyik iparnál van munka s melyiknél nincsen. És talán most gondolt világéletében először arra, hogy azokat a guszta sárga dámanyergeket, meg a kecsesen ezüstözött lószerszámot ilyen iparossegédek csinálják. A vitrin porcellánjai közé merengett, úgy kérdezte szórakozottan:

– Igen… és hát mivel foglalkozik ez a fiú most?

– Portás, odaát a Nagydiófa-utcában, olyan kicsi szállodában, tetszik tudni, Valika kisasszony, kérem. Éjjeli portás. Úgy útálja szegény…

– És mondjad, Matyi… nagyon szerelmes vagy a… a te Gyuridba? (Jaj, csakhogy ki tudta már mondani. De jó, de rossz…)

Matyi hirtelen lekapta a szemeit a Valentine érdeklődő, gyöngéden mosolygó tekintete elől. Valentine nem értette, mitől ijedt meg ez a lány egyszerre.

– No, mi lelt, mért nem felelsz?

– Mit tetszik énrólam gondolni, Valika kisasszony kérem. Én tisztességes vagyok…

– Jaj, te bolond Matyi… – Valentine szívből felkacagott s aztán majd hogy el nem sírta magát a megindultságtól, amint nézte, hogy csipkedi ott előtte Matyi a fehér kötője fodrát, szemérmes zavarában.

– Hát hogy kérdezzelek. Nem szereted őt?

– Azt nem tudom, Valika kisasszony, kérem. Csak azt tudom, hogy nekem már az élet se kell, hogyha tovább így kell várni, hogy sohase lehet megesküdni…

– Dehát miért nem esküdtetek meg már, ha szeretitek egymást?

– Azért kérem, Valika kisasszony, mert nekem sincs annyim, hogy abból szoba-konyhát vegyünk, meg bútort… négy éve már pedig, hogy a Gyuri a kérőm lett… azért szánta rá magát, hogy elmegy Amerikába, hogy azt a kis pénzt összedolgozza. – Matyi betette a szemét és megrázta keservesen a fejét: – De nem birom én ezt már sokáig… úgyis nagyon könnyű meghalni máma… tessék megbocsátani Valika kisasszony, kérem.

És kifordult az ajtón Matyi, mielőtt ott Valentine előtt elpityeredett volna.

Oly keserű lett egyszerre az a tea, meg ezek a mézédes Gerbeaud-falatocskák a kis üvegtálon… tessék, itt van a vidám, helyes szobacica, kinek a fiúk utána szoktak pillantani lopva… Valentine-nek eszébe se jutott soha, hogy ez a Matyi valahol született egyszer és ugyanaz a vérkeringés és eszmélet jár benne, mint őbennük, mintha az ilyen Matyit valami bazárból szerezték volna be… s most az a meglepő, bánatos rívás tör fel belőle, mint némely bőrbabából, mikor megnyomják a mellét. Nem tud megesküdni, boldog lenni Matyi, valami hitvány kis pénz miatt. Valentine hirtelen maga előtt látta azt a 73-as és 83-as megállót a Széna-téren, a sok-sok-sok siető fiatal és nem fiatal irodista-lánnyal, akiken észrevenni, hogy kalap, kosztüm mindig tavalyi s mindig csak át van alakítva s oly kopottak a kis retiküljeik… mikor fognak ezek mind férjhez menni? És ő, lám, gond és akadály nélkül álmodozhatott, őutána kapkodtak a fiúk és őérte mintha az a mesebeli lovag jött volna el a tengerentúlról, akire várnak a leányok minden zongora meg talán minden írógép mellett…

Ez a szegény Matyi. Itt hagyta a szívét a szobában. Valentine keblét ismeretlen nyugtalanság, melegség futotta át. Olyasmit érzett, mintha talán illett volna le is ültetni most a Matyit, mikor mesélt, oda a divány sarkára ni, egyszer kivételesen. Istenem, hiszen nem is látta volna senki…

Egy pár nap mulva, ebéd után, mikor anya és leánya felállottak az asztaltól (Bürü már elszaladt, papa pedig nem ért rá hazajönni ebédre), Palyánénak eszébe jutott valami s visszatartotta Valentine-t, aki már indult a lépcsőre, hogy szokása szerint egyet bolyongjon odalenn a kertben, egyedül.

– Kérlek babukám, valami komoly dologról kell veled beszélnem.

– Miről babukám? Tessék.

– A nyaralásról. Legfőbb ideje, babukám, hogy eldöntsük már egyszer ezt a kérdést.

Valentine elmosolyodott; valami komolyabbtól tartott:

– Istenkém, hát olyan sürgős az a nyaralás?

Palyáné szinte szigorúan biccentett Valentine felé:

– Igenis, olyan sürgős, babukám. És végre szeretnék a szándékaid felől tisztában lenni.

– Semmiféle szándékaim nincsenek, babuka.

Valentine a legszelídebben szólott, sőt szerényen, tágra nyitott őszinte kék szemeivel. De Palyáné hangja, mintha kicsit ingerültté válna:

– Azt látom, hogy nincsenek szándékaid. Éppen ez az, hogy már több mint egy hete tárgyalunk és készülődünk és te babukám még nem döntöttél. Hezitálsz.

– Én nem is hezitálok, drága babuka; egyelőre nagyon jól érzem magam itthon. Gyönyörű idő van és imádom ezt a mi kedves kis kertünket.

Palyáné enyhe rosszalással rántott picit a fején erre a naív beszédre:

– Jól tudod, édes fiam, hogy nem a gyönyörű, vagy a nemgyönyörű időről van szó, hanem arról, hogy június közepére már a tenger mellett illik lenni az embernek.

– De kérlek, babukám, én a világért sem akarom, hogy miattam elkéssetek a tengerről. Menjetek szépen, énvelem ne sokat törődjetek. Vegyétek úgy, mintha… igen, hisz már az idén úgysem az volt a programm, hogy veletek nyaralok.

– Nem, babukám. Ugyanezt mondtam éppen tegnap papának, mikor a dologról diskuráltunk. Papa az, aki ragaszkodik hozzá, hogy velünk gyere. Az én felfogásom szerint neked nem kell föltétlenül a szüleidhez tartani magad.

Valentine-nek kis hideg érte a szívét, valahonnan. Az édesanyjának a két szeme, mintha valami üvegfalon túlról csillogna rá, oly ismeretlenül, rokontalanul. Izgalom melegítette meg a Valentine homlokát, egy eddig elhessegetett sejtelem szabadult elő hangosan a száján:

– Annál kedvesebb, drága babukám, hogy ez a felfogásod. És én megnyugtathatlak, hogy nem akarom hozzád kötni magamat. Nagyon jól érzem, hogy kényelmetlen vagyok neked.

Palyáné piros lett ettől az utolsó mondattól. Soha még ezen a hangon anya és leánya nem társalogtak ez alatt a födél alatt. Erős lélekzetet vett; aztán elmosolyodott, úgy bólintott lassan Valentine felé, ki fölindulva, merően nézett a Palyáné szeme közé:

– Hát babukám, ha azt érzed, az mindenesetre nagyon intelligens tőled. – Felkapta a fejét idegesen a kandalló empíre-órájára, mely belébongott puhán, visszhangosan a hirtelen csöndbe, szinte részvéttel és békítően. Palyáné lépett egyet, mintha menni akarna. S aztán visszafordult Valentine-hez, vállat vonva, könnyű kis nevetéssel:

– Szóval, tisztán látod a helyzetedet. Helyes, babukám. A magam részéről tudtodra adom, hogy mi legkésőbb egy hét mulva megyünk Brioni szigetre. Bécsből megírták nekem, hogy az idén ott van az egész osztrák arisztokrácia. – Ez után az utolsó szó után néhány ütemnyi szünetet tartott Palyáné, a szemhéjait ájtatosan lecsúsztatva. – Természetesen nem kívánom, hogy itthon kuksolj és unatkozzál, babukám…

– Köszönöm, nem félek az unalomtól.

– Pardon, nem mintha bele akarnék avatkozni a hangulataidba, babukám. Tudom, hogy azt kikérheted magadnak. Csak hát mit csinálnál itt egyedül egész nyáron?

– Mit? Hát, kérlek, majd… kijárok szépen a MAC-ra, a tenniszre, ott mindig van társaság.

Ebben a pillanatban jutott eszébe. De mire kimondta, már érezte Valentine, hogy ez csak üres kifogás marad. Hirtelen ezer meg ezer mérföldre képzelte magától azt a bájos, hangulatos szigeti grundot a fák között, ahol mindig megpihennek egy-egy percre a fiúk, a lányok a fehér kiránduló-hajóknak visszaintegetni. Ez a boldogság már elveszett az ő számára.

Palyáné kissé türelmetlen lett:

– Ha megengeded, mégsem tartom formásnak, hogy így magadra maradj. Határozottan nem a legjobb hatást tenné az ilyen látszat, mintha a kedves szüleid itt felejtettek volna.

Valentine udvarias gesztussal készült valami hálás megjegyzést tenni, de nem jutott szóhoz az erélyes Palyánétól.

– Azt akartam proponálni, babukám, hogy utazz el valami francia fürdőbe. Például Vichybe. Igen előkelő. Az idén pláne nagyon felkapták. Nem is drága, kérlek, tudod, a frank…

Valentine csak bámult a sebesen, hangosan magyarázó Palyánéra. Az édesanyja ez, aki küldi, sürgeti, aki mennél messzebb akarja tudni magától a gyermekét? Francia fürdőbe, vad idegenek közé. Mintha a mesék mostohája állana előtte, ki a védtelen árvát az erdőbe kergeti, a viharba. Belekapott az anyja szavába, szinte kiáltva:

– Egyedül? Egyedül menjek?

Palyáné nem tudott rögtön hangot adni. Rémület nézett reá a Valentine szemeiből. Hanem aztán nyugodtan, sőt valami felületes jóindulattal reagált:

– Miért ne? Azt hiszem, senki sem akadhat fenn azon, hogy egy elvált asszony egyedül megy fürdőre.

Elvált asszony… asszony… Valentinenek a térdei meginogtak, pedig oda volt az ajtó mellett a falhoz támaszkodva, kényelmesen. Szeretett volna az édesanyja elé rogyni, felkönyörögni hozzá: jaj, ne beszélj így anyám a gyönge kicsi lányoddal.

– Különben pedig nem szükséges, hogy egyedül eredj, babukám – azt mondja Palyáné, – úgy hallom, Csocsó is Vichybe készülődik. Mehettek kettesben Csocsóval. Milyen szerencse, látod.

A Valentine orcái tulipánpirosak lettek.

– Észrevehetted kérlek, hogy Csocsóval már nem érintkezem.

– Ugyan! Nem tudtam, hogy összevesztetek, babukám.

Valentine összeszorította a száját, nem kívánt magyarázkodni. Nem vesztek össze, oh nem, inkább nagyon is jóba kezdett lenni Csocsó Valentine-nel… hanem Valentine nem volt kapható többet, a leglázasabb telefonok dacára sem, hogy Csocsóval meg a kompániájával elmenjen valahova. Azt az egyetlenegy kirándulását a moziba, azt se tudták még kiheverni az idegei, a lelke: a bántó érdeklődést, amivel a páholyt a világos percekben a publikum vizsgálta, Csocsónak meg a fiuknak azt a szabad beszédét, azokat az intim firtató s ajánlkozó tekinteteket, amelyeket a drága fiúk a szemébe csúsztattak, a kezük szórakozott, hosszas szorítását köszönéskor s az ujjaik vonagló simulásait azalatt, meg Buksinak a kómikus szájrándulásait, orrcimpafeszítéseit és olvatag szemeit a félsötétben az oldalánál, meg a tremolozó sóhajait az amerikai vígjáték legkacagtatóbb jelenetei alatt… harmadnap azután már hallott is egy mindenttudó nénitől a poker után egy fidélis kis megjegyzést a Buksi iránt való szimpátiája felől… igen, és negyednap aztán nem kért többet Csocsóból meg a buksizmusból.

Palyáné, úgy látszik, nem akarta a kérdéseivel molesztálni Valentine-t; a karkötő órájára pillantott, indult kifelé:

– A te dolgod, mit csinálsz Babuka. Majd kitalálod magadtól is.

Valentine nem tudta tovább a kétségbeesése hangját visszatartani. A hajára kapta a kezeit, úgy nyögött fel a plafond felé:

– Mi lesz velem, istenem!

Palyáné megfordult a küszöbön:

– Mit akarsz. Mi lelt egyszerre kérlek.

A sírás játszott a Valentine hangjában:

– Mit csináljak, anyám, mondd, hát mit fogok én csinálni.

Palyánét készületlenül érte a Valentine gyermeki kitörése. Pár lépést tett visszafelé, az asztalhoz. Igyekezett a nehéz kérdésre a legkönnyebb választ adni:

– Hát majd férjhez mégy. Férjhez fogsz menni, baba, magától értetődik.

– Kihez? – összecsapta a kezét Valentine s aztán eltemette a szemét a két tenyerébe.

Palyáné felhúzta a vállát és elnevette magát:

– Azt bizony, babukám, csak a jósnőm tudná neked már most megmondani, ott a Csengettyü-utcában.

Valentine nem is igen hallotta az édesanyja szavát. A sötétben, a befogott szemei előtt, senkit, senkit, senkit nem látott, nem is akart látni… ilyen pillanatokban, ha fiúra, férfira próbált gondolni, mindig csak az a Békász György-féle komoly, férfias fej kezdett a homályos horizonon fölrémleni. Abból pedig csak az az egyetlenegy példány van a világon. Leejtette a kezét az arcáról és könnytől elfutott szemmel fordult az édesanyjához, aki éppen indulni akart megint:

– Anyám… hát addig mit csinálok ezen a borzasztó világon.

Palyáné egy csöpp hajlamot sem érzett most ilyen filozófiákhoz:

– Amit akarsz, édes babukám. Szépen kérlek, hogy nekem mennél kevesebb fejtörést okozzál.

És ment ki.

Valentine lépett egyet. Fájdalmasan, szenvedélyesen kiáltott az édesanyja után:

– Ti vagytok az oka, hogy Györgyöt otthagytam! Igenis, csak te vagy az oka, megmondom!

Palyáné picit megrázkódott a támadásra. Egy-egy lassú lépéssel jött vissza az asztalig, a mellére emelve a jobbkezét:

– Én? Hogy érted ezt, kérlek? És hogy használhatsz ilyen hangot az édesanyáddal szemben. – Palyáné megfogózott a szék támlájában.

Valentine pedig úgy állott, felkapott fővel, a szivárgó könnyein át elszántan a Palyáné szemébe nézve:

– Igen, az édesanyámmal szemben kellett volna több respektust éreznem, jobban kellett volna tartanom tőle, az, félnem kellett volna tőled, akkor biztosan nem követem el ezt a könnyelműséget.

Palyánénak remegtek az orrcimpái idegességében. A hangja felülkerekedett a Valentine izgalmasan csengő szaván:

– Hogy az anyádat nem respektálod, édes fiam, azt talán jobban illett volna ki nem mondanod hangosan; ami a könnyelműségedet illeti, arról pedig saját magadnak felelhetsz, angyalkám, másokat ne próbálj a tisztelt könnyelműségedért kérdőre vonni.

Valentine még előbbre lépett s keserüen és még erősebb hangon tört elő a mondanivaló a szivéből (a könnyei egyenesen a parkettre csöppentek):

– Nem? Azokat sem, akik neveltek? Akik így törődtek a gyermekükkel? Akiknek köszönhetem, hogy olyan lettem, amilyen vagyok?

Palyáné felnyilt száját kétszer is összecsukta, mielőtt megszólalt volna. Az ujjai izgatottan doboltak a támla tetején. Végre idegesen félrekapta a fejét és egy szép kis aranyrámás gyümölcs-csendéletnek látszott mondani nyugalmat erőltető hanggal, kis mosolygó fölényt biggyesztve az ajkaira:

– Ugy látszik, a szegény babuka még mindig szerelmes abba az úrba, akitől olyan szeleburdi fejjel megszökött a nászútja közepén.

És gyorsan Valentinehez fordult, hogy a jelenetnek véget vessen már egyszer:

– Köszönöm babukám, nekem éppen elég ebből az izgalomból, örülök, ha még ezek után el fogok tudni aludni.

Hátat fordított Valentinenek és elvonult, most már visszavonhatatlanul, a hálószobájába, az ebédutáni pihenésnek szentelni magát.

Valentine pedig a napos, tücskös, madaras kert helyett a beárnyékolt, néma leányszobába ment, leesett arccal a párnácskák tarka habjai közé s azokat a feje fölé szorítva, feküdt ott moccanat nélkül vagy egy óra hosszáig.

Mikor azután fölkelt a diványról, fáradtan, száraz szemmel, kétszer is megbotlott a szőnyegen, amíg a tükréig vánszorgott. (Úgy szédelgett a feje a hosszú, hosszú vak gondolkozástól.)

– Jézusom! – a szívére kapta a kezét, úgy megijedt attól a Valentinetől, aki kisírt szemével reá meredt a tükörből.

Mintha vérfoltok ülnének a két orcáján. Odakapott a képéhez. Akár valami ragacsos sárba ért volna az újjával. Oh, utálatos. Az alsó ajkáról vörös jégcsapok csüngöttek alá. Persze, a rouge meg az arcfesték, ami szétmázolódott a sírástól. A haja összevissza ágaskodott a feje tetején, mint azoké a csavargó gyerekeké, akik az utcán birkóznak.

– Pfuj milyen csunya vagyok! – Jól esett neki hangosan kimondani, mintha ezzel valami büntetést mért volna magára.

Azok a Paprikajancsik a budai búcsúkon, azok is korrektebbül festenek, mint ő ebben a percben. És aztán a szegény bohócok nem szépséget és ifjúságot akarnak azzal a képük közepére mázolt piros naranccsal hazudni, hanem becsületesen megnevettetik vele a publikumot a drága garasáért. Valentinenek, míg émelyült grimaszok közben mosta le az arcáról az odkolonnyal a festéket, eszébe jutottak a Váczi-utca déli dámái, kiknek az ember messziről először a festését pillantja meg, csak azután az arcukat, mintha az a piros vakolat egy méterrel előre jönne az arcuk előtt. Valami szánalmas, hogy azok milyen komolyan viszik ott a bőrükön a rikító festékréteget. Legalább elnevetné magát valami szegény ember a járdán.

Valentine önkénytelenül a rouge után nyult, mikor a képét felszikkasztotta, a lemosott ajkait korrigálni. Hanem a tükörbe mosolygott bágyadtan és visszatette a rouge-os tégelyecskét. Minek? Kinek? Semmi kedve nincs mutogatni magát.

Valakinek azért is, éppen most kellene látni őt, így, arcfesték és rouge nélkül. Annak a valakinek, aki neki a liliomról kezdett egyszer beszélni, amely sohase profanizálja mennyei fehér teintjét, meg a rózsaszín rózsáról, amely nem szokta a piros pipacs sikereit megirígyelni.