Part 11

Az íróasztalkán ott állott egy kis ügyetlen figura. Valami bronzból való kezdő isten (olyan zöld, mint a mázos korsók, a régiségtől), aki szétálló lábakkal ült egy állat hátán, amely farkas is, kutya is, majom is lehetett. Békász György úr ásói vetették föl ezt az ősvilági kicsi bálványt a jávai földön, valamely rengetegben; ő hozta el egyszer ajándékba Valentine-nek. Most egypár napja fedezte fel Valentine: oldalt feküdt a vitrin legalján. Először száműzte az íróasztalnak abba a bizonyos fiókjába, a nem kivánatos fotográfiák közé. Másnap elővette, de csak azért, hogy majd visszaküldi Békász György úr címére, úgyis el kell már alkalmasint kezdeni az egymástól kapott emlékek diplomáciai kicserélését. Igen, de hol lakik ez az ember most Pesten, ha ugyan még itt tartózkodik? Dundi, aki rohant Palyáékhoz a György és Lali hö-hö-hö tü-tündéri párbaját előadni (ami egész estére s még másnapra is merengővé tette Valentine-t), Dundi nem tudott szolgálni a mérnök úr címével Valentine-nek, megígérte, hogy utána jár, de mindeddig, úgy látszik, ellustálkodta. Akkor másnap Valentine visszatette a vad istent a vitrinbe, hogy mindenesetre a szeme előtt legyen. Ma délben pedig, mikor a vitrinjét turkálta, hogy valami munkát adjon magának, fogta a bálványt és odaállította a régi helyére, az íróasztalára. Mért ne álljon ott? Ő ugyan nem fél tőle. Igaz, hogy ez minden percben Györgyre fogja emlékeztetni, dehát annak is áll elébe, csak gyönge ne legyen soha az ember. Aztán mindig úgy szerette ezt a mulatságos szörnyeteget ott látni maga előtt; olyanformán hatott az, mint valami ijedt nebuló kidagadt szemeivel, tátott szájával és két nagy lapátfülével.

Valentine az asztalnál állott, felvette a bálványt, szórakozott mosollyal nézegette oldalról, szembe, hátulról. Jól esett a hűvös bronz a kezének. S aztán a csipkefüggönye rózsái, pávái közé bámult, a bronzot önfeledten emelgetve a kezében, lassan, lassan. Györggyel azt beszélték meg még Velence előtt, hogy elmennek majd nyárára autón a Hortobágyot bejárni, meg a Sárrétet (a György láplakó őseinek a hajdani mesés dsungeljét), azután meg elindulnak Északra, felhajóznak Izlandig, megnézik Reikjavik főváros modern és szomorú, árnyékarcú lakosait… Mint a felhőnek, aki egy kurta felhőnyi életben az egész világon szét tud nézni, úgy kellene az embernek is egyetlen életében megismerni mind az öt hazáját, az öt földrészt, a tengereket, a legárvább kis szigetet is meglátogatni s úgy vinni el magával ennek a világnak az emlékét az örökkévaló néma merengésbe. Oh, az a György de lázasan, de érdekesen tudott idegen szokásokról, szépségekről beszélni, de csodálatos volt őt mindig hallgatni, a szemébe merülve, mint Álomországba. Azt is mondta György, hogy nem az _ént_ kell keresnünk, hanem a másik embert és minden rendű és minden színű istenteremtésével próbálni kell egy kicsit együtt élni, annak a lelkében, és aztán olyasfélét, hogy a végtelenségben rejlik az a boldogság, amit keresünk a földön. Óh, hova lett ez a végtelenség és hol van most csak egy morzsa kis boldogság?

Odakint a fasor alatt egy fekete lakk hintó gurult el, sötétkék függönye félig le van húzva, a nap ellen. Látni ilyen zárt magánfogatokat a legforróbb nyári napon is itt-ott az utcákon. Ebben az ismeretlen hintóban mintha a gyász meg a bánat utaztak volna hangtalanul egymás mellett…

– Segíts meg édes jó istenem, segíts meg engem! – Valentine a kebléhez szorította a bálványt és becsukott szemmel kezdte hintáltatni fölötte lecsüggesztett fejét.

A mamlasz kis jávai isten roppant meg lehetett tisztelve, hogy ilyen művelt, modern lélek menekül hozzá megrendülésében.

Ma este (édes, langyos júniusvégi este) Györgyéknél csak egy vendég volt vacsorára, Bori néni, Zsindelyes néhai állatorvosának az özvegye, Györgynek a kedves keresztanyja. Odakint ültek az udvar belső sarkában, az ócska filagóriában hárman, a virágos porcellán lámpaernyő gyöngéd világánál, a földből nőtt kecskelábas asztal mellett. Ott egynéhány görbe fájok volt, hűséges, régi háziállatok, melyek almával, szilvával szolgáltak a jegyzőháznak. Egy darabon az udvar földjét szabad volt a csibehúrnak ellepni, az a kedvenc sétáló, pihenő szőnyege a nevendék liba-ruca népnek; s a lámpa rézsút aláfutó sugaraiban a kerítés mentén a krumplivirág derengett, mint megannyi sárgás pici lampion japán tetőcskék között.

A sötét csibehúr közt, vagy tán a szomszéd kertben, telegrafált szorgalmasan a tücsök.

Bori néni, isten tudja hányadszor támadt rá vacsora előtt óta Györgyre:

– Nohát, hogy ilyen csuda ember lett az én rossz Gyurikámból. Te vagy az lelkem, aranyom, csakugyan? Én csak azt hajtom magamban, álom ez, te Bori, álom ez mind, hallod!

Hol a vállát, hol a térdét veregette meg Györgynek, rácsóválva a fejét boldogan, nevetősen.

György a fekete utáni cigarettjét szívogatta s gyengéd mosolyokkal cirógatta vissza a Bori néni dédelgető kezeit. El ne felejtsem megjegyezni, hogy Bori néni is vígan fúvogatta a füstöt a lámpaernyő alá, szaporákat, laikus erőseket szippantván a György-féle finom cigarettből.

György meg nem állhatott már egy bágyadt sóhajt, a hallgatag kerítés felett elnézve, a fehér hold felé. (Az olyan tiszta fehér tud éppen ilyen nyári este lenni, mintha egy felhajított hólabda ragadt volna meg az égen.)

– Fáradt vagy fiam, úgy-e! – az édesanyja hajolt szelíden Györgyhöz. – No, iszen ki is jutott máma neked, elhiszem lelkem.

György igyekezett derült arcot mutatni, amint az anyja felé fordult:

– Bizony, kedves anyám, egy napra tán elég is volt; kijöttem egy kicsit a munkából, mióta idehaza vagyok.

– Nagy nap volt, csuda nagy nap is volt, barátom! – Bori néni felcsóválta a fejét és a szép érzéstől behunyta mindig csudálkozó, mindig mosolygó szemeit. – Csak gondoljátok el lelkeim, hát volt valaha ilyen kukullórium Zsindelyesen?

Hát nagy nap is volt. Hát volt is _kukullórium_ délelőtt Zsindelyesen, de milyen!

Aznap hetipiac is volt; a kaskás vásárló asszonyok, a nagyzsebes kofaság, meg az aratáselőtti embervásár ténfergő napszámosnépe mind versenyt szaladt oda, nagy zsivajjal a városháza elé, mikor az a háromszögletű fúrótorony recsegve-ropogva szakadt össze az erőszakos vízsugártól, mikor az végre kiszökött a föld alól, sisteregve, mint a tűz és fehér habokat hányva, mintha valami eltemetett tenger akarna hirtelen feltámadni s ebben a percben el akarná söpörni Zsindelyest, meg az árva tanyákat, a falvakat köröskörül, az egész messzi vármegyét! A hajdúk kirohantak a városháza kis kapuján a nagy rezes botokkal, hogy talán veszett kutyát kell kergetni, az emeleten kicsapódtak az ablakok, a piactéri boltokból kiszaladtak a vevők a boltosokkal, boltosnékkal egyetemben; a harangozó mind a négy oldalon kikukucskált a kis ablakon a toronyból, majdnem hogy a kötélhez kapott rögtön, a nagy veszedelemre. Volt hűhó, kézcsapkodás, sivalkodás, a nagy tolakodástól alig birta György a három emeletre szökő sugarat csővezetéssel, srófolással megkötöztetni, míg a vadul süvöltő sörényes sárkányból tiszta ártézi víz lett hirtelen, amely gőzölögve, nyugtalanul és izmosan lüktetett a derékszögű csövön öt-hat méterre előre. Kacarászva, tapsolva, boldogan visítozva szorultak félre az asszonyok, leányok a szikrázó cseppek elől, nem győzték a képüket, a pruszlikjukat, a kezüket törülgetni; a munkások ásóval-kapával hamarosan lefolyót csináltak a víznek az árokba, a csövön meg ott mesterkedett a városi mérnök úr, míg a száját lejjebb szállíttatta, úgyhogy a végin szépen megjuházva adta az áldott ivóvizet a mélységes földnek a szilaj eleme. Kannákkal, korsókkal lepte el a fehérnép a csuda csövet, az urak alig tudták kivárni, míg lehűl a viz, hogy sorba kóstoljanak belőle; de azután olyan ragyogó szemekkel, olyan méltányló fejbólintásokkal néztek széjjel, mintha legalább is a bánáti újbort kóstolgatnák. A zsindelyesi kerekes kútakon bizonyosan leszalad a lánc a hengeren, bánatában. György pedig már magyarázott lelkendezve az előljáróknak, a nagy gazdáknak, meg a collstokos, kötényes iparos embereknek, akik csendes figyelemmel kezdték körülvenni; városi villanytelepről beszélt, a tanyákig, a falvakig való világításról, kis gazdasági vasútakról, villanyos hajtással, ipartelepről, malomról, modern műhelyekről, melyekben gyártást, üzemet, minden munkát mesés könnyűséggel és elképzelhetetlen haszonnal el tud végeztetni majd ennek a víznyomásnak az ősállati ereje és hatalma. Az emberek édeseket sóhajtottak, a szemük mintha álomképbe merülne, amint azt az egyszerű, rozsdás csövet nézegették, hogy ömlik, hogy szakad abból a szerencse, csakugyan, esze ágában sincs elállani: s így fog előzuhogni nekik holnap is, meg mindörökre. A leveses harang éppen rázendített a toronyban, s az a harangszó mintha a zsindelyesiek napsütött hangulatát zengette volna. Jóízűen megnevették azt a sátoros cigány embert, aki oda volt a cső szája elé térdepelve s erőszakosan nyeldekelte a meleg vizet, amely messzire freccsent az olajos képéről s csurgott lefelé vastagon a tömött szakállából. A gyerekek – akik már elősereglettek a legutolsó kis viskók tájáról is – víg lármával gázoltak térdig a vizes árokban. Ott hancuzott köztük Szultán, Zsindelyes város megválasztott bolondja (kinek a Szultán név azokkal a csikos pokrócrongyokkal együtt szakadt a nyakába, amelyeket télen-nyáron féltékenyen összefogott a kiaszott kóró testén). Boldog óbégatással ugrált, a rongyait széjjel lebegtetve, mint tépett szárnyait valami nyurga, sötét madár, a hamis kölykök elől, akik persze mind Szultánra paskolták azt a vadonatúj, drága ártézi vizet. Még most is ott mulatnak tán, be nem telve az örömmel, hogy új patakot adott az isten Zsindelyesnek.

Nem, nem ez a nagy nap okozta a György bágyadtságát most vacsora után… hanem a semmi kis napok egymásután, amelyeknek nem volt meg az igazi tartalmuk, szenvedélyük, életük. Igy volt minden este; nappal igyekezett a technikus olvasmányainak adni a figyelmét, zsindelyesi jó ismerősök gondjaival, kérdéseivel törődni, tanácsokat meg segítséget adni, aki arra volt szorulva, s tervezgetni, kitalálni minden lehetőt, amivel ezt a legszűkebb hazáját, ezt a Zsindelyest boldogíthatná; dehát mindez a zsindelyesi feladat meg se kottyant az ő tetterejének és képzeletének, ezeket a kis, sablónos alkotásokat, újításokat elvégezhetné Zsindelyesnek akárki; a zsindelyesi problémák inkább csak a szívét foglalkoztatták, nem az elméjét; igen, ha az a szív nem lenne túlontúl elfoglalva más valamivel, amivel nem lehet előhozakodni az úri Casino tornácán, a délutáni Víznéző-asztalnál (ahol tudniillik az asztaltársasági urak nézik, de nem isszák a vizet), sem az özvegy anya előtt nem akarózik Györgynek azt a valamit szóbahozni, pedig az özvegy anya szívét is ugyanez a valami foglalkoztatja; de György ezt legfeljebb sejti s attól tart, hogy a hangos tanakodás csak jobban elfelhőzné majd az édesanyjának az érzékeny kedélyét. Igen, éppen az édesanyját kell legjobban kímélni az élet árnyékától, őt nem szabad beavatni az embernek a sötét kríziseibe, a csúf hánykolódásaiba soha, de milyen megdöbbentő néha fölfedezni, hogy éppen az előtt a valaki előtt, akinek a vérző testéről szakítottak le, akihez mégis a legközösebb közöm van itt a földön, az édesanyám előtt nem nyitom ki soha a szám arról beszélni, ami bennem a legüdvözítőbb, a legfájdalmasabb, a leghalálosabb, a szerelemről…

Estére, mondom, mindig elvesztette György a nappali frisseségét, érdeklődéseit, szórakozottságait: lehangolódott, szószegény lett, türelmetlen lett, összevissza járkálta magában az udvart, meg-megállott a vonat sipját és halkuló ropogását hallgatni… szeretett volna mint a bolond nekiszaladni, némelyik alkonyattal, utólérni azt a vonatot… és a kézimunkás özvegyasszonnyal üldögélve, némelyik pillanatban oly zavartan érezte meg, hogy únja is így órákat tölteni az egyszerű asszony közelében, akit pedig talán jobban imád a lelkében, mint itthon kis fiú korában imádott. Elszokik a fiú az anyjától, idegen világot lélegzik magába: csak egy gyermekkor van, amelnyek az anya a királynője; azután azt a trónt megeszi a szú, nem lehet oda többé visszaültetni őt.

– Hallod – azt mondja Bori néni, miközben odakacsintott a komaaszonyra és suttyomban megkönyökölte, – hallod Gyurikám, ugyan néztek ám azok a fruskák ma délben is! Mikor ott bajoltál azokkal a srófokkal; megállottak glédába, barátom, a patika előtt, éppen kijöttek korzózni.

– Igen? – György aléltan szólott és lenézett, a cigarettje hamvadása érdekelte.

– A biz’ a fiam, csak legalább egyszer is oda pislogtál volna az izgatott hölgyecskék közé! – Megint rebbent a könyökével egyet és újra kacsintott a jegyzőné felé Bori néni, kinek ez a kedves szokása volt, hogy a beszéde fontosabb momentumaira kacsintással hívta fel a figyelmét a másiknak és meg-megbökte a könyökével a karját annak, akihez szólott. Most huncutkodott Bori néni, hogy nem Györgynek magának, hanem az édesanyjának adta a fény- és könyökjeleket. – Igen, kérlek, és pedig az a pisze Puli volt a legizgatottabb, csak hihihizett ott nagy feltűnően, de le nem vette volna rólad egy liter parfümért a szemét, Gyurikám!

– Pulinak hivatja magát, csak nem tán? – az özvegy jegyzőné felhúzta a szemöldökét és belecsudálkozott a Bori néni vídám szemeibe.

– De bizonyisten Idukám, még nem is hallottad? Puli! Tavaly még beérte a Polettal, de már úgy látszik, az idén az se sikkes, letette, akár a szalmakalapot. Na, nem elég modern az etonhoz, vagy hogy mondjátok odafel Pesten, Gyurikám?

– Itn, Bori néni. Itn.

– Mitn, te? Ii-tn? A kis cicám jobban tudná nyávogni, mint én!

György odanevetett szeretettel Bori nénire, ki hamar egyenesre kapta a fejét, mert jelezni akarta a György arcán komolyan csüngő anyának, hogy ni csak, figyeld, milyen jókedvet csinálok neki!

– De iszen kimondják ezek, lelkeim, attól ne féljetek! Olyan modernek hallod, hogy akár Párizsba ki merném őket állítani. Micsoda, barátom, nem találsz már ezek közt egy Boriskát, meg egy Idácskát se, mint mink voltunk itt, fiam, a magunk idejében. Ez mind kérlek, Babszi, meg Pista, meg Csuri, meg Fifi! Pincsinév kell nekik barátom, meg még a juhászpuliról is leszedik a nevet maguknak. Frankó Puli, hallottál már ilyet, mióta kisétáltál az állókából? Én uram, istenem!

Azt hitte volna az ember, hogy a szörnyűködéstől csapja össze a kezét Bori néni, de nem, sőt kifutó jó kedvvel kacagott fel, elköhögve kómikusan bosszankodó képpel a felét a kacagásnak, attól a cigarettafüsttől, amit a gégéjére talált szippantani.

Az özvegy jegyzőné pedig mélabúsan ejtegette a fejét.

– Bizony, édes Borikám, nem ismer már rá az ember a világra.

– Miféle világra ismernél itt rá, Idukám? Hallod, ez is világ, amaz is világ volt. Örülj, hogy ezt is láthatod, kérlek. Nincs igazam Gyurikám? Amaz a miénk volt, emez ezeké a Fifiké. Semmi beleszólásunk barátom. Firtatják ezek a mi régi módinkat? No látod, mit akarsz tőlük, kérlek!

Ez a szelid özvegyasszony nem akart semmit, legfeljebb egy-egy hangulatnyit emlékezni, s elgyászolgatni magában azokat a régi, szép, szemérmes, poétikus erkölcsöket. Gyámoltalanul nyilatkozott a Bori néni támadására:

– De édes jó Borim, csak szebb volt az a mi világunk, mikor se festék nem volt a nőkön, se a térdök nem látszott ki a szoknyából?

Bori néni cinikusan rántotta fel a két vállát egymásután, meglepő hányivetiség tört elő a hangjában. (Talán csak erőlteti?)

– Mit tudhatom én azt, kedves lelkem? Tán csak csupa önzés az embertől, ha azt hajtja, hogy így volt szebb, meg úgy volt tisztességesebb az a mi drága szép világunk? Tudod, milyen helyesek kérlek, ezek a mai fruskák a testhezálló kis kosztümökben, meg avval a pöttön kalapocskákkal a fejükön? Bizony isten mondom, utánuk sóhajtok egyszer-másszor, irigylem őket, barátom, kinevethetitek ezt a vén csacsi fejemet.

És sürgősen kacsintott és könyökölt újra, hogy elejét vegye a jegyzőné minden szende tiltakozásának. Odaintett a György elmélázó feje felé, mintha olyasmit akarna mondani, hogy: ne bánts csak, bízd rám csak, én tudom, mit akarok!

– Bizony, szegény Idukám, – azt mondja aztán sajnálatos hanglejtéssel, – elmehetünk, hallod, Kukutyinba avval a mi lejárt kis rövid eszünkkel, hosszú hajunkkal. Tudod, hogy megfájul a szívem, nem restellem megvallani kérlek, hogy az én fiatal asszony koromban még a bokánkat se volt szabad kimutatni? Milyen formás lábom volt nekem is, kérlek, hiszen megmondhatod, Idukám… bezzeg kinevetnének, ha máma kezdenék tüntetni a szép lábommal, mi, Gyuri fiam? Pedig letromfolhatnék még egynéhány lőcslábú modern hölgyet, akik kirakatják magukat a fényképész kapujába. Jaj, gyerekek!

Legyintett és kacagott a nagy lemondásban Bori néni, szinte ráesett a jegyzőnére, megölelte s odadörzsölte a homlokát ahhoz az ezüstös hajhoz.

György meghatott mosolygással nézte, hogy hull egymásra a múltnak elsápadt két rózsaszála.

Bori néni nagyon belé akadt ebbe a témába.

– Osztán kérdem tőletek, csakugyan hát mért lett volna erkölcstelen minékünk is akkor a lábunkat megmutatni a világnak? Itt van a parasztnép ni, annak mindig szabad volt kurta szoknyába járni, annak az indiszkrét veres strimflijét sose prédikálta ki a pap, no nem igaz?

– Szent igaz, Borikám! – az özvegy jegyzőnének nevetve kellett megadni magát erre az okoskodásra.

– Hű, barátom, – Bori néni egész bele tüzesedett a témázásba, – ma meg pláne selyem strimpflit húznak a gazdalányok is. Látjátok? Ugy recsegnek el a pallón az ablakom alatt délután kettesbe Dóró Peszti, meg Husvét Lidike, hacsak nem Cicának, meg Fifinek híjják már ezeket is. Jelzem fiam, ennek a Dóró Pesztinek is le van a haja tavasz óta nyisszantva, mint a bubis kisasszonyoknak. Mennek kérlek, a simi-kurzusra az Ipartestület termébe. Megállok a múlt héten a járdán, néztem fel az ablakba, lelkem, hát csak vihogtam ott magamba, mint a bolond, ráncigálja nékik a Juki bandája és toszitják dühösen barátom azt a simit előre-hátra, de tele, kérlek, a terem dugig vasalt réklivel, meg ezüstgombos lajbival, nohát ez a modern Zsindelyes barátom, és még képzeltem, micsoda parfümszag lehet odabe, hallod Gyurikám, mert ezek már parfümöt is használnak, mióta ez az új világ van rajtunk…

– Ugyan, Bori néni, a paraszt lányok?

– Az fiam, hát, már mint a polgárlányok, mert annak tisztelik magukat. No de megnevettem, halljátok, most vagy három esztendeje, mikor a Szent László-patikus mesélte, hogy visszahozták neki a rezeda-parfümöt a tanyáról, hogy azt mondja, becsapták őket, azért a drága pénzért olyan szagot mértek nekik, amilyen van az ő kiskertjükben is dosztig, hát arra kérlek, azt mondta a Szent László-patikus, jól van lelkem, csak jőjjenek be holnap, másnapra aztán benzint csepegtetett nékik a parfüm közé, az osztán megtette a hatást!

Bökött egypárat Bori néni sebesen a felderült arcú jegyzőné karján és hatalmasan rákacsintott: nézzed már, hogy tud nevetni a te szomorú pulyád!

Győzedelmesen emelt fővel kivárta, míg György elneveti a magáét, azután befejezte kedélyesen a zsindelyesi parfüm-tényállást:

– De így van, barátom, az egész városban, a gazdalánynak egynek se kellett a tiszta rezeda, se gyöngyvirág, se orgona, abba mindbe belekevernek a patikában nékik jódot, tormaszeszt, fogcseppet, minden betegséget, úgy osztán imponál a parfüm az orruknak.

A tücsök is igyekezett a György kedvén könnyíteni, olyan hűségesen kapargatta azt a vékonyszavú tamburáját. Mintha csak egyenesen ennek a bánatba szorult léleknek a kedvéért virrasztana, hangászkodna késő este. De amarrább, a gőzmalom tájékán békakoncert kezdődik ilyenkor, mikor úgy elszenderedik minden Zsindelyesen. Ott húzódik el a kis Pókos patak, annak a partján ülnek a békák a fűzfák alatt; azok űzik azt a szapora szomorú hu-hu-huzást; ha fiatal az ember és boldogan álmodozik, édes és hangulatos fuvolázásnak hallja, most meg György éppen azt figyelte magán, hogy az embernek, ha sebesült a szíve, mennyire több hajlama van erre a fájdalmas hüledezésre figyelni, mint a kedves, virgonc tücsökszóra. Mert azok a békák csalódást, rémületet siránkoznak, hideg életük misztikus szenvedését panaszolják fel éjszakahosszat a holdvilágnak.

A jókedélyű Bori néninek pedig még mindig volt kacagni valója azon a szomorúságon, hogy ő már nem érvényes itt, ebben az újmódi világban:

– Jaj, jaj, halljátok, nem borzasztó, hogy így kimaradtam a kombinéból, meg abból a pojáca pizsamából?

A jegyzőné kicsit zavarba jött, aztán büntetőleg oda legyintett egy kicsit a komaasszonya karjára, nevetve:

– Ejnye, édes Borikám, a cica karmoljon meg, hát mért nem veszed magadra, vedd fel csak, ha úgy megkívántad!

– Fel is veszem, barátom, ne féljetek, csak még egyszer húszesztendős legyek! Sose is bocsátom meg magamnak fiaim, hogy nem születtem legalább harminc esztendővel későbben, higyjétek meg, kérlek! Hadd gyujtsak rá már még egyre ebből a finom cigarettából, hallod, legalább ezzel az eggyel modern vagyok, hogy dohányzok, mi, Gyurikám?

– Ebben aztán igazán semmi sincs, drága Bori néni. – György gyufát rántott Bori néni elé s aztán kivett a skatulyából egy marékkal és belédugdosta a cigaretteket a keresztanyja horgolt zacskójába. – Tessék, ha ízlik Bori néni, legalább otthon is eszébe jutok róla.

– Köszönöm, édes Gyurikám, de valami remek gőze van, akár a meleg habkóknak, ezt is onnan hoztad tán magaddal, arról az Indiákról?

– Nem éppen olyan messziről, édes Bori néni, csak a pesti hotelből.

Bori néni már készülődött, ugrált a cigarett a szájában, míg a kesztyűt, napernyőt, zacskót összeszedte:

– Hát megmondhatnád Pesten, Gyurikám, hogy ide, a zsindelyesi trafikba is ilyet küldjenek. Szörnyesztő barátom, hogy micsoda pelyvával traktálják az embert a drága sok pénzért!

Hanem ezt az érzékeny sérelmét se volt hajlandó komolyan venni Bori néni, úgylátszik, mert olyan szívből nevetett hozzá, olyan ártatlanul, mint a gyerek. Ez a kedves, jó természete van Bori néninek. Végig fogja nevetni az életet.

Ahogy végignevette a pallót, miután összevissza csókolták egymást a kapuban az özvegy jegyzőnével, Bori néni még visszafordult volt a komaasszonyára (a holdvilágnál is kacsintva):

– Hej, de szívesebben mennék én is simizni, mint aludni, mit gondolsz Idukám!

György, amint visszafelé sétált az út közepén, a keresztanyját a kapujáig elkísérvén meg-megemelte a fejét, azt a nótát figyelni, amelyet a harmadik utcán vitt hazafelé valami csendes kedvű legény:

– A babám… igazán… és megint csak: a babáám… – ezt lehetett kivenni belőle; bágyadtan szakadozott az egész nóta, mint az ökörnyál. Talán idei nóta volt, talán még az apai nóták közül maradt fenn Zsindelyesen, György bizony nem tudott ráismerni. Csak míg hallgatta, hallgatta az álmodozó hangot, maga se vette hirtelen észre, hogy duruzsolni kezd ő maga is valami idegen melódiát… igen, egyszer egy spanyol matróztól tanult egy régi szép andalúziai népdalt; annak az első versét angolra fordíttatta azzal a bánatos szemű spanyol fiúval, ő meg aztán a maga módján magyar verset csinált belőle, úgy szerette dudolni néha, mikor a tengert nézte magában:

Dávidot a királyságra, Jeremiást a sírásra, Engem azért teremtettek, Hogy tégedet szeresselek.