Part 12

Harmadnap estefelé, mikor György megjelent a polgármesterék teáján (jó későn ment, tudta, hogy ha nincs is kikiáltva Zsindelyesen thé prolongé-nak az ilyen ozsonnai vendégség, a derék vendéglátó vidéki familiáktól úgyse szabadúl az ember vacsora nélkül), hát persze, javában dühöngött a charleston a szecessziós szalónban. Éppen ezt a dicső látványt akarta György mennél későbben élvezni. Ami széket, asztalkát lehetett, a falhoz toltak és zongorától az ebédlő küszöbéig, elég sűrűn forgolódtak a lányok, asszonykák a zsindelyesi gavallér-haddal, vakációra megjött diákokkal, jogászfiúkkal, nősülendő, meg még mindig nőtlen városházi, bírósági, takarékpénztári urakkal vegyesen a fiatalabb korosztálybeli férjekkel. Uniformis is szerepel egy a rendes kék zakók közepett (a sötétkékséget itt-ott fehér nadrágok üdítik), az az aranygombos zöld zubbony, a fekete bricsesz, lakkcsizma: a helybeli csendőrhadnagy. Éppen áttáncol az ebédlőbe a gömbölyű kis sárgaruhás partnerével, ott kényelmesebben zengetheti a sarkantyut. Amint György körülköszönt a fal mellett üldögélő mamáknak, a sarokban nézelődő, politizáló nehezebb uraknak, az ismerős táncosnépnek, akinek éppen elkaphatta a tekintetét, a zongorás ifjú vagy egy percig halkabbra fogta a lelkes kalapálást a billentyűkön s a csevegő gavallérok, a mohón duruzsoló, nevetgélő táncosnők is megcsöndesedtek egy kicsit: az érdekes vendég az egész szalonra valami ünneplő hangulatot parancsolt… azok a zsindelyes-környéki előkelőbb földesúrfiak, akik netalán erre az egyszerű polgárfira is a született fölényükkel nézhettek volna, bármilyen hatásos is a megjelenése s bármire is vitte a közönséges világban, azok amúgy sem igen keverednek a zsindelyesi társadalommal, még a polgármester házát se felejtik el szépen kikerülni.

György egy-két percig udvarolt a polgármesternének, aki maga hozta neki pihegve a csésze teát és roppant elszomorodott, hogy nem tudott csak két fejletlen kis vajaspogácsát belediktálni arról a roskadozó süteményes tálcáról. Azután odaállott a sarokba a politikus urak közé, kik mohón rázogatták a György kezét: éppen azokról az óriási tervekről, kilátásokról beszéltek, amelyekre György az ártézi víz feltörése után rászabadította a fantáziájukat. Azóta felküldték a vizet Pestre vegyi vizsgálatra, mert György kiszaglászta, hogy az ártézi forrás világításra is alkalmas lesz, sőt hogy gyógyfürdő-alapításra is reményt nyújt, a zsindelyesi Kossuth-kert tölgyei és juharfái árnyékában. Elujságolták Györgynek, hogy a jövendő szép igéretei fejében mégis csak elszánták magukat a tegnapi közgyűlésen az új városháza megépítésére (amit szintén György ajánlgatott a városi embereknek, hogy munkát, kenyeret adhassanak a nyomorgó, züllő dologtalan szegénységnek). Azután szépen letelepedett György a mamák koszorújába, mert az idősebb asszonyok Zsindelyesen még nem táncolnak, szerencsére; azok persze mind fel voltak vele, hogy a szerény jegyzőfiúból miféle „nagyvilági jelenség“ lett, külföldinek nézhetné az ember, komolyan, vagy azt lehetne hinni, hogy valami pesti báró úrnak jutott eszébe lejönni a zsindelyesi piacon végigsétálni délben, hacsak olyan hamar fel nem ismerné az ember az elegáns báró úr orcáján a szegény jó Békász Miska bácsi vonásait. A hosszú szikkadt doktorné, (kinek a két kulcscsontja felett szimmetrikusan egy-egy üreg mélyedt, sónak és paprikának) ő rögtön franciául kezdett beszélni Györggyel, de az első heves roham után visszahúzódott a biztonságosabb magyar anyanyelv mögé. Különben a zsindelyesi mamák is, mint a világ minden mamái, lassankint a lányaiknak adták vissza a figyelmüket, meg a komolyabb számba menő táncosoknak, epekedő szemekkel lesve tekinteteket és hangokat, amelyekből talán-talán már sejteni lehet, számítani, hogy télire lakodalmas tánc lesz ebből a rogyásig gyakorolt különleges charlestonból…

György összefonta a karjait a mellén, belémerengett a táncosnép monoton keringelésébe. A vikszos padló gyengén, elmosódva tükrözte a lila, fehér, zöld, rózsaszín és narancsszín ruhácskákat s a gavallérok sötét és világos nadrágszárait. A fülébe kalimpált Györgynek az a szívtelen charleston-nóta; nem is zene ez, csak valami gépnek a pontos zakatolása, amely szabályosan forgatja az ő engedelmes eleven bábjait… azon az alacsony zongorán látni az össze-vissza heverő kottákat, TIP-TOP, HALLO! WHO, WHO? HULA-LOU s más efféle riasztó címekkel, nagy fehér szemű és szájú üvöltő négerekkel és expresszionista rémületekkel a fekete meg vörös kottafedeleken, mintha azt a szerencsétlen rajzművészt pofoncsapták volna, attól látná ezeket a szétesett házakat és ablakrepedezést. S aztán itt ebben a polgármester-házban is van egy hatlámpás rádió, s ott áll a sarokban a grammofon egy piros politúros kis állványon… hát mi különbség van még a szelid vidék, meg a veszett nagyvárosok közt? Istenem, ezek a kisvárosi diákemberek, pláne a lányok, a lányok, a szende, szemérmes és rajongó kisvárosi leánylelkek! György a hangulataira emlékezett, az illuzióira, melyekkel a harctéren hegedűszó mellett hazagondolt, hazavágyakozott Zsindelyes ártatlan világába, hol a felvirult lányok halkkal énekelgetnek a Kossuth-kert alkonyatában, karonfogva járva, vagy otthon a derékig érő hajukat fésülve s felkoszorúzva Erzsébet királyné-frizurába; s elképzelte, hogy szavalnak honleányi lázzal (és lámpalázzal) a nőegyleti estélyen; s hogy zongoráznak érzékeny szép ábrándokat, amelyeknek a bágyadt kottáit már csak a kisvárosokban látni… igen ezek meg itt, tessék, a charlestont gyúrják, ugyanazzal a kurta hajjal, ugyanazokban a kurta, sikoltó színű szoknyákban, ugyanazzal az elszánt nekifeszüléssel, ahogy attól a nemzetközi társaságtól látta György először Batáviában, mikor hazafelé iparkodott. Se lakzi nincs, se próbabál nincs, ünnep sincs, nem, közönséges poros péntek van ma Zsindelyesen és táncolnak, mintha napszámba kéne járni ezt a bájtalan és üdvtelen charlestont.

Ő nem táncol. Megfogadta, hogy nem fog táncolni. Azt érzi, hogy az elesettek homlokát rugdossák azok, akik most ebben a világban táncolnak.

Háború volt. Háború… hát lehet azt elfelejteni? Nem igaz az? Azt mondják, elmult. Mi jelent az, hogy elmult? Hogy már nem tartozik az emberre, mintha meg se történt volna? Elmult. Milyen jó a világnak, hogy ez a szava van. György ezt a szót nem akarja megérteni. Soha, soha, soha nem mulik el az, ami megtörtént. Még egy álom se mulik el, hiszen az is _történt_, hogy álmodtál… nem igaz?

Még most is, ha lefekszik éjjel és felmered a fekete plafondra, úgy elijed és úgy elcsodálkozik. Ma is _másról_ beszélt mindenkivel ő is… miféle felfoghatatlan szórakozottság, önfeledtség ül ezen a világon, mint a köd. Ő nem gyilkolt. S most se tudja belátni, elhinni, elképzelni sem, hogy a bajtársai, a gyerekkori játszótársai öltek, öltek, istenadta életet vettek el, akár a fegyverek. Pedig ott játszódtak le a szeme előtt az operációk a hadszíntéren. Úgy sejti azokban a feloldódott percekben az éji sötétben az ágyán, hogy azóta mindig így el van a szeme meredve s így fel van a szája nyilva, mint a bámész gyereknek, s várja, várja, hogy ez az ájult világ mikor fog felocsudni s mikor kezdődik már el az iszonyú emlékezés, a kéztördelés, a hörgő szörnyűködés…

A föld, a föld, a mostoha Niobe, nem akarja siratni gyermekeit.

Ez az imádott, áldott hazai föld mintha soha nem is álmodná, hogy érte ezer és százezer zsenge szerelmes élet hanyatlott el most és az elaludt századokban. Nem, a föld nem adja viruló orcáit a beteg gyásznak, nem, mert nem engedi a nap, amely lesüt rá delejesen… meg az eleven szelet is küldik valahonnét, hogy dudorásszon, susogjon bizalmasan fűszálról-fűszálra, a madarakat, hogy frissen fütyörésszenek, hogy kedve legyen a zöld életnek gerjedni, kelni megint, mohón piruljon a lucerna virágja s a búza meg a rozs szárai hajladozzanak édesded álomban, mint sejtelmes citeraszóra valami mesebeli lehunyt szemű hercegkisasszonyok.

Az édesgyökér édesen kérezkedik fel a földből, édesedik a szőlő, meg mind az örökös gyümölcsök: édes a tehenek teje, kik terhes tőgyüket estefele hazahozzák a füves legelőről. És édes, édes a gyermekek kacagása…

Nyugodjatok halottak, feledjetek.

Mi volna bántani való, követelni való ezen a táncoló fiatalságon? Olybá tünnek, mint az ártatlan gyerekek, mint az öntudatlan mosolygó virágok, mint játszó nyulacskák a mezőn.

Györgynek a szívét mintha valami langy szellő simogatná. Meghatottságot érez, amint elnézi ezeket az inkább kipirult, mint kipirosított helybeli kisasszonykákat, mily kevés, mily tünékeny ez a kis könnyű életük, ez a nevetgélésre s álmodozásra adott nyárelőjük; ezekben a ragadó, pirosló kurta selymeikben György hirtelen pipacsféléknek képzelte őket, kiknek holnap már fonnyadni kell, hiába süt olyan gyönyörűen a nap az égen. És ugyanaz az egyetlen gondolat bujkál és virraszt ezeknek a nevetgélő táncos lányoknak a titkos homlokában is, mint a mamák merengő szemében: a férjhezmenés. A köteles és oly nehéz, oly bizonytalan férjhezmenés. György valami zavart kezdett érzeni: itt ki van állítva, vagyis ültetve közszemlére mintegy, a lányok szeme elé, akik férjhez szeretnének menni… észrevette, hogy egy-egy pár idekapja feléje a fejét, róla diskurálnak. Egyik-másik zsindelyesi kisasszony visszanézeget rá fordulatai közben, elkapja a pillantását, mikor a Györgyével találkozott, de Györgynek nem nehéz megérezni, hogy hangulattal, ábránddal felejtődtek rajta azok a lányszemek; ő valami regényhősszámba mehet ebben a csöndes szük kis világban; és aztán hallhatták félfüllel, hogy válófélben van, szóval úgy vehetik, hogy szabad és istenem, melyik leányt lehetne letiltani róla, hogy most álmodjon valamit esetleg… hisz végre ő is zsindelyesi fiú, talán összehangolódik egy helybeli úrilánnyal, pláne hogy társaságba kezd már járni s úgy látszik, mintha itthon szándékozna maradni… A Frankóék Pulija, kinek olyan merész két huncutkája van, mint a spanyol táncosnőknek, szinte követelőleg mosolygott oda már egypárszor a György szemébe a leventéje mellől, kinek a fehér nadrágja talpallóval van a sárga cipőre leszorítva… Talán nem is szép tőlem, hogy itt ülök, hasztalan képzelődést gerjesztve mamákban és lányaikban, gondolta György és lesütötte a fejét, mintha szégyelnie kellene magát; de még valami más érzése is támadt, mint a kényelmetlenségé: hiúság és büszkeség lopózott a szemébe, mert ide varázsolódott eléje egy mosolygó, ragyogó szőke grácia, ki elhomályosította az egész szalón vonagló tarkaságát, óh, mintha csak a Kohinoor gyémánt esne oda a zsindelyesi órás és ékszerész szegényes kis kirakatába. Csak ő teremne most itt, nézne szét hódítóan a szalón közepén és ő táncolna ennek a zongorának a szavára, hogy állanák körbe néma csudálattal és ő fölállana, odalépne a tünemény mellé, kézen fogná s úgy nézne végig a zsindelyesi leánykoszorún: lássátok, hát ez _Ő_, drágáim én nagyon sajnállak…

Forróságot kapott a homloka, a két keze is megmelegedett hirtelen; köhintett egyet nyugtalanságában és felállott önkénytelen. S szétnézett, a remegő cigarettel az újja közt, mintha hamutartót keresne, pedig ott állott a hamutartó egy elébe tett puffon.

– No jöjjön már egy kicsit csárlesztonozni, látom táncolhatna! – Frankó Puli siklott György elé, izgatottan ránevetve s egyet pukkedlizve kislányosan. – Nem vagyok kedves, hogy én kérem fel magát tisztelt büszke gavallér? Úgy-e, ma úgyis az a divat, hogy a lányok udvarolnak a fiúknak!

– Nagyon kedves, igazán… köszönöm… nem, nem kisasszony, nem táncolok… bocsásson meg… – alig tudta már kikerülni György a Puli karját, az olyan makacsul nyulkált a György dereka felé, mialatt Puli hivogatólag ingatta a fejét és trallalázni kezdte azt az amerikai kottát, amelyet a zongora lármázott.

A polgármesterné csattanósakat tapsolt a György háta mögött:

– Éljen, éljen! Táncoltasd meg Pulikám ezt a komoly moszijőt!

És mind a mamák nevettek és karban biztatták Pulit, aki pajkos jókedvvel kapkodott a György keze után.

A lányok meg itt is, amott is megállottak a gavallérjaikkal és vigan integettek (bár kicsit irigyen) a szemükkel, a kezükkel Pulinak, hogy csak szorítsa Györgyöt, ne hagyja!

– De kérem, nem tudok táncolni… lehetetlen…

– Ugyan, öt perc alatt megtanítom! Nem lehet a mai világban nem táncolni kérem szépen, csak tessék jönni, egy-kettő!

Hiába minden kitérés, hátrálás, a vakmerő Frankó Puli előrántotta a György hátradugott kezét, húzta kacagva a szalón közepére.

– Hallja? Milyen isteni zene! Erre a legkönnyebb lépni, meglássa…

A Valentine-t kezdte rá a zongora.

György alig bírt illendő gyöngédséggel szabadulni a Frankó Puli keze közül. Nevetett kínjában, zavarában, mialatt egy-két ügyetlen csusszanást tett kénytelenségből a Puli erőszakos húzgálása közben. Végre szédülve visszahátrált a székéhez, hálás kézcsókkal megköszönvén a kedves Puli önfeláldozását.

De ha valaki valahonnan messziről most ide nézett volna, az úgy láthatta volna, hogy ez az úr szépen elvegyül a bűnös táncos világba charlestonozni.

Ott, egy belvárosi kis utcában, a Hungária közelében, ott, a fodrászüzlet sarkában, ül György a manikűrös kisasszony asztalkája előtt.

Egy hete hogy feljött megint Zsindelyesről. Elfelejtette volt a hotelben meghagyni, hogy a postáját hova küldjék utána. Kezdte már odalent, Zsindelyesen, nyugtalanítani, hogy nem érdeklődtek-e utána levélben vagy sürgönyben Hágából. De hiszen írhatott volna a Hungária postájára, elküldték volna neki, ami a címére érkezett. Hanem egyéb is izgatta: az, hogy netalán kereste valaki Pestről is, nem tudhatni ki, s micsoda fontos ügyben esetleg. Azután meg Csete Pipit megbízta volt, hogy keressen ügyvédet neki, aki szakszerűen a végére jár ennek az ő kényes dolgának, s hátha már az ügyvéd tett is valami lépést és a legsürgősebb szükség van az ő jelenlétére… de ezeket az érveket inkább már csak az autón gondolta át György, mikor elindult az országúton Pest felé; otthon egy nagyon meleg éjszakát áthánykolódott és akkor határozta el, hogy jön vissza; azt érezte, hogy nem bírják az idegei ezt a csöndet és ezt a messzeséget Pesttől (mintha a szumatrai rengetegek csöndje és messzesége kismiska lett volna ehhez képest!), igen, mintha türelmetlenül várna rá Pest, mintha hiányoznék onnan egy Békász György nevű úriember, mintha isten tudja, mi történhetne az ő távollétében. A félbemaradt rajzait is otthagyta a Hungáriában s hirtelen előfogta a lelkiismeretfurdalás: dolgozni, dolgozni, hisz oly terméketlenül, oly hiába telnek a napjai! S csak azt érezte minden percben, míg jobbról balra meg visszaforgott az ágyán, meg mialatt felülve, a falnak hajtotta álmatlan meleg fejét, hogy nincs otthon és hogy otthon kell már lennie; mintha otthonabb lehetne valahol ezen a világon, mint ebben a megfeketült fedelű zsindelyes házban, ahol a szomszéd szobában az édesanyja alszik csendesen…

És hát másnap reggel elindult.

A holland minisztérium nem érdeklődött; hiszen még le se telt a magyar mérnök szabadsága. Pipi pedig (aki ragyogóan megörült Györgynek, meg a taxitlan autónak) egy szóval sem említette az ügyvédet; György se kérdezte s másnap szinte valami nyomás alól lélegzett fel, mikor megint egész estig nem referált Pipi semmiféle ügyvéddel való érintkezése felől. Mert az első két nap Pipi reggeltől estig gondját viselte Györgynek, korzóra, strandfürdőre, nyári Gerbeaudba, színházba hurcolta, alig engedte éjfél után a szobájába felmenni, a fáradt és hervadt kedvű embert; harmadnap már eszébe jutottak egyéb relációi is és elengedte Györgyöt a maga lábán kószálni, nézelődni Pesten, az autót kölcsönkérve tőle, de ebédre meg vacsorára hűségesen jelentkezett a György asztalánál a Hungáriában, alázatos tisztelettel.

Egy ilyen déli kószálásában a Dorottya-utcában, mikor a kirakatokat nézegette (sokáig, mint általában azok, akiknek nincs vásárló szándékuk), egyszer csak becsalták egy kapu alá azok a nagy díszfényképek, amelyek ott üveg alatt sorakoztak. A társasági fotografus kirakata volt az. Grófnők, grófok, angyalpucér csecsemők (akik alá ugyancsak kegyelmes grófnevek voltak írva), követek, miniszterek, bankárfélék, nagy színésznők, meg kevésbbé kötelező nevű előkelő szépségek. György nem is ismerte az arcokat, a neveket… hanem egy névtől, egy arctól aztán majdnem hogy odabukott a homlokával ahhoz a nagy darab ragyogó üveghez. Úgy kapta vissza a fejét, mintha valami lánghoz ment közel az arcával az ember. Igen: Poóy Valentine. Alá volt írva rondírással a neve. A leányneve. Téli fénykép volt, Valentine kis puha kalapban, figyelő, komoly szemekkel nézett a reá nézőre, oldalt hajtva a fejét gyöngéden, a lágy szőrmegallérra, mintha annak az állatocskának a finom, meleg bundájához akarna tapadni hűségével, szeretetével. Ezt a képet ott is látta György, odahaza, a Trombitás-úton…

Azok, akik a kapu alatt kijöttek, bementek abban az egy-két percben, törhették a fejüket, valjon mi lelte ezt az urat, hogy kisiet a kapu alól s rögtön visszasiet, megáll, arrább lép, visszalép, szembefordul a másik oldalra a kirakott képekhez, megint visszafordul, s úgy teszen, mintha rövidlátó volna s lehajolva sorba olvasgatja a neveket arrább, arrább húzódva, majd megint visszaáll az előbbi helyére, letörli a fotografia előtt az üveget a tenyerével és az orrát is odanyomja az üvegre, mint a vonaton, ha valami lebilincselő tájtól nem tudunk elszakadni… pedig most igazán kevesebbet láthat, mint az előbb; árnyékot kapott az üveg a szapora lehelletektől.

György nem tette volt a tárcájába a menyasszonya arcképét; hiszen magával hordozta őt elevenen, melegen, s a hotelszoba asztalára se állította ki, a személyzetnek mutogatni; neki magának nem volt szüksége a papir meg a festék segítségére, hogy mindig maga előtt lássa, akit szeret; úgyse látott más egyebet maga előtt, mint ezt az egyetlenegy arcot, mint aki az utcai csillagász távcsöve előtt áll és az esthajnalcsillagba merül belé, köröskörül pedig szürke, fekete az egész mindenség.

Végre kijött a kapu alól. S azonnal visszafordult, hátra indult az udvarba. Fölmegy a fényképészhez, elkéri, vagyis megveszi ezt a fotografiát. Igen, de a fotografus megkérdi, kihez van szerencséje, milyen jusson akar ennek a fényképnek a birtokába jutni? Mit mesélhet neki! Oh nem, ez lehetetlenség. S aztán, ha ideadná, akkor is azt kellene éreznie, hogy lopta a Valentine fényképét. S minek is jutott eszébe megszerezni, hiszen ő nem emlékezni, hanem feledni akar, s arra van szüksége, hogy ez az arc elhomályosodjon, elenyésszen előle. Talán inkább arra kéri meg a fényképész urat, hogy legyen szíves ezt a képet bevenni a kirakatából. Hogy ő ne csábulhasson ide holnap is, nézegetni… dehát ilyen hóbortossággal igazán nem fog egy idegen ember elé állani. Hát aztán végérvényesen kisétált az utcára, jellemesen elfordítva a tekintetét az egész galériától…

Másnap délután meg az történt vele, hogy a Szervita-téren, mikor a könyvkereskedésből jött ki, hirtelen elkáprázott a szeme; Valentine-t látta felsétálni az autóbusz-megállónál az óriás cserebogár tetejére. Úgy szökelt felfelé az a szőke lengeség a lépcsőn, mintha a mennyországig meg sem akarna állani. Egy pillanatig látta az arcát György, látta, vagy sejtette a Valentine kék szemeit, szőke haját, fényes mosolyát. Káprázhatott a szeme a túlságos napsütésben. A másik pillanatban hátraarcot csinált György és sietni kezdett a Kossuth Lajos-utca felé; de félperc múlva visszafordult és megállott, azután elkezdett szaladni a járdán, mintha zsebmetsző után vetné magát. Utólérte az autóbuszt a Gizella-téren, de még a megállóhely előtt abbahagyta az üldözést. Ott ült fent az a bizonyos szőkeség, csevegett valami monoklis őszes dandyvel. Nem Valentine… s milyen jó, istenem, hogy nem ő az! Ebben a mai divatjukban úgy hasonlítanak a nők egymáshoz, nem csoda, ha ilyen tévedés esik az emberrel. Mit is csinált volna most, ha csakugyan ő lett volna, aki odafent ül? S ha ő is észrevette volna? Hogy kell vagy hogy illik viselkednie, hogy véletlenül találkoznának! Gőgősen kétfele szoktak ilyenkor nézni, vagy köszönni kell hidegen, netalán megállani néhány udvarias és felületes szóra? Haragban vannak ők, halálos ellenségek ők, mint két rokon vagy két politikus? Vagy az is megtörténhetne, hogy rémülten és boldogan futnának az egymás karjába, s összecsókolnák egymást zokogva, a nyilt utcán? Óh, borzasztó vad és ismeretlen ez az élet. Nyögött egy óhatatlan jajt ott a földalatti lejáró előtt György, mint a lázas gyerek; lehet, hogy az az idős néni meghallotta, azért nézett oda Györgyre, mikor indult a homályos lépcsőzetre lefele.

Ezen az estén először engedett a Csete Pipi csábításának, aki mióta György Pesten van, mindig ki akarta vonszolni vacsora után a nyáréji mulató telepekre. Ma nagyon megkívánta csakugyan az éjféli hűvösséget, nemcsak a városi meleg ellen, a fejének a folytonos forrósága ellen is, amit az álmatlanságainak meg talán a sűrű tépelődésnek köszönhetett. Jól is esett neki, csakugyan, az eszét a publikum zajongásával kábítani, meg az ötpercenkint változó könnyű buta muzsikával, figyelni a pincérek ünnepi lázát, a virágárúsnők megható erőlködését, akik összevissza zarándokolnak a rózsacsokraikkal, a szegfűszálaikkal az urakhoz, akik félve néznek, mikor a Természet legbájolóbb ajándokait nyújtják oda nekik… meg elszórakozni Pipin, aki nagyon itthon látszott lenni e villanyrózsás kert közepére tett szellős varietében, fel-felköszön és kacsingat és nagyokat helyesel a fejével a vakító színpadocskán kuplézó, meg tündéri mezekben ugrabugráló művésznőknek, akik nem e földről való misztikus szép neveken szerepelnek és a programban mint Párizs kedvencei s mint Montekarló gyöngyei vannak feltüntetve. A színpadról leszabadult művésznők ott portyáztak a teremben; odalebegtették a kezüket Pipihez, aki szervusz anyuskám!-mal üdvözölte őket s aztán sürgősen ajánlotta Györgynek, hogy meghívja az asztalhoz a ragyogó cicát, mielőtt más társaság rátenné a kezét. De György fagyosan mondott le már vagy harmadszor a szerencséről, semmi kedve rátenni a kezét a cicákra. Nem szabad kedves pajtás…

– Miért apuskám, ki tilthatja meg neked?

– Én magam, pajtikám.

– Talán megint szerelmes vagy valakibe, kérlek alássan?

– Talán… igyál Pipikém, szervusz.

Az éj folyamán megjelentek az asztalnál Szabó Maki, meg valami táncos színész, aki túlboldogan üdvözölte Györgyöt.

– Szervusz, apuskám, azt hiszem már találkoztunk! – felkiáltással és öt perc mulva koccintás közben megölelte Györgyöt és teli találatot cuppantott a szájára, a barátság örök pecsétje gyanánt.

Négy órakor tért haza György. Alig aludt valamit; reggel félnyolckor már odalent ült a Hungária kávéházában a külföldi lapjai társaságában. Roppant lehangoltságban, unalomban mászkálta el a délelőttjét, örült, hogy eszébe jutott végre a manikür, avval valami elfoglaltságot ad magának vagy félórára. A feje kábult kissé, kábult maradt és még most is, a manikűrös asztalkánál is émelyedett az éjszakai pezsgőtől. Nem szerette a pezsgőt, még nem tanult bele.

Ez a kisasszony milyen figyelemmel, milyen odaadással nyisszantgatja az ő erős körmei körül azt a bőrt a finom kis ollójával. Valami megindító, valami kötelező, isten tudja, hogy ennek az idegen, dolgozó kéznek a meleg fogásait érzi az ember az ujjain. Ez a manikürös kisasszony még álmában is körmöket láthat, csak körmöt és körmöt, több fényes körmöt, mint csillagot az égen. Dolgozik. És hallgat. Miken gondolkozhat? Mintha illenék beszélni hozzá. Rossz így ülni, barátságtalanul. Cigarettezni se lehet most, a másik kéz a melegvizes csészében ázik. Az asztalka üveglapja alatt mindenféle külföldi ezüstpénzek szoronganak. Különös ábrándvilág. Biztos emlékbe kapta a kisasszony idegen uraktól. Az ember megkíván így az unalmas csücsülésben egy másik emberi hangot, egy női hangot…

– Kedves kisasszony, mondja kérem, sok a dolog mostanában?

A kisasszony fölnéz, hálásan, szomorúan:

– Dehogy kérem, dehogy van sok dolog. Még kevés is alig. Ilyenkor már nagyon sok közönség hiányzik a városból.

– Úgy, persze, nyaralnak.