Part 13

– Igen. (A kisasszony újra a körmöket figyeli, úgy diskurál.) És aztán tetszik tudni, nem úgy megy már a manikűr se, mint egy pár évvel ezelőtt.

A kisasszonynak ráncok nyujtózkodnak a homlokán. Olyan jó, rendes arca van. Az orcái mintha nem természetes rózsaszínűek volnának. Igen, lilás ez a rózsaszín, az ablakon bevetődő napsugár világában. A szája ni, milyen erősen be van azzal a ruzszsal húzva.

György szeliden, szinte bánattal szól:

– Ugyan kisasszony, hát már magának miért kell a festék? Hiszen olyan kellemes arca van.

Felmosolyog, egy kis sóhajt nyel és visszahajtja a munkájára a fejét:

– Uraságod ugyebár azt gondolhatja, hogy kacérságból használok festéket.

– No, hiszen akkor se bűn kérem…

– Nem is… csakhogy tessék elhinni, hogy az ilyen leánynak, már mint ilyen manikürkisasszonynak, nagyobb szüksége van erre a kicsi mázolásra, mint azoknak a kacér úrihölgyeknek.

– Miért, kedves kisasszony?

Keféli sebesen a megkent körmöket, de habozás után mosolyogva magyaráz, halkabban, a szemét föl nem vetve a kíváncsiskodó vendégre:

– Mit tetszik gondolni, a főnök úr nem adna túl rajtam rögtön, ha azon sápadtan jönnék ide reggel üzletbe? Az urak nem nagyon szeretik kérem, hogy ha valami fakó, kiéhezett kisasszony fogadja őket a manikürasztalnál. Szabad a másik kezet?

György zavarba esett, amint a kisasszony arcát jobban megnézte. Bizony édeskevés hús volt azon.

– Bocsásson meg kedves kisasszony, csak nem kell éheznie.

– No nem, hálaistennek, valamennyit csak összekeresünk… de mégis husikát kellene enni a jó kinézéshez az embernek, nem azt a kávécskát mindig, meg a főzeléket. És tetszik tudni, jó levegőn kellene lenni, sétálgatni legalább eleget…

– Istenem, arra csak ráér, kedves kisasszony, nem?

– Nem mondhatnám kérem. Tetszik tudni, zárás után, estefele tánckurzusra megyünk, a nővéremmel, azután már késő van, fáradt az ember, inkább lefekszik.

– Tánckurzusra járnak? Ejnye, ne haragudjon kisasszony, hát miért muszáj arra a haszontalan tánckurzusra menni?

– Miért kérem? Először is kell az a kicsi mozgás az ember tagjainak, egész nap kucorog az ember itt a széken. Azután talán nekünk is jár az a kicsi mulatság, bár egyszerű leányok vagyunk. Meg az ismeretségért, tetszik tudni… hát az embernek a jövőre is kell gondolni, igaz kérem? Mink Erdélyből jöttünk fel, a hugommal, elárvultunk kérem, ő kalapszalónban van, együtt lakunk…

Úgy megállott megint György az utcán, mikor kilépett a fodrászüzlet ajtaján, úgy megállott ott és úgy nézte a szemben ragyogó babakereskedés kirakatát, ahol a kopasz, meg lakkal festett eton-hajú karakter-babák mosolyogtak fürdőtrikóikban és kurta szoknyácskáikban, csupasz karjaikat előre tartva, mint csupa pici Frankó Puli, aki mind az ő kezéért nyul: gyere, gyere te bolond, miért nem akarsz charlestont táncolni? Szőke baba is van köztük, annak világosabb az arca, mosolygóbb, édesebb. A napfény úgy pártolja azt a felragasztott arany selyem hajacskát, olyan vakító odanézni, olyan kellemesen kínos, olyan varázsosan boldogtalanító.

*

– Ki az?

Palya kopogtatott.

– Nem zavarom? Jó reggelt, drága kis pintyőkemadár.

Valentine hamar az íróasztalka mappájába helyezett valami nagy papirokat, azután sietett a papa gyöngéd ölelésébe.

– Világért se papa, nagyon kedves, hogy feljött.

A délceg Palya, friss, sárga gabardinben, vaskos vaddisznóbőr-kesztyüit a balkezében fogva, kis adag rosszalással a hangjában, de csupa gyönyörűséggel a mosolygó szemében veregeti meg a Valentine fehér arcocskáját:

– Persze, mindig a szobájában kell megkeresni az én komoly kis remetémet. El akarom csalni egy kis túrára, tudja, hogy most jobban ráérek.

– Köszönöm papa…

– Nem? Már megint csak a fejét csóválja? Azt szeretném, ha maga vezetné a kocsit pintyőkém, hiszen egészen kijön a gyakorlatból. Kimehetnénk például Gödöllőre, Kassovitzéknél ebédelnénk, hogy megörülnének.

– Nem papa, tudja, hogy nem mozdulok ki szívesen.

Ó, hogyne tudná a jó Palya. Hiszen épp ez az, a Valentine állandó komolysága, némasága s emberkerülése, ami a Palya napsütött hangulatának is árnyékot ad mostanában és egyszer-másszor oly nem kedves órákat okoz az ő borongáshoz nem szokott lelkének. Palyáné meg Bürü már második hete vannak oda Brioni-szigeten, Scholz Terka, meg az édes Kokó társaságában (aki ugyancsak Brionit találta kiválasztani nyaralásra az idén). Palya pedig önfeláldozóan úgy döntött, hogy itt marad az elcsöndesült házban, Valentine mellett, akit semmi áron nem lehetett rávenni, hogy elmenjen valamerre nyárára. Gondolta Palya, hogy majd csak kedvet csinál az elbánatosodott kis lányának és együtt aztán elruccannak Párizsba, vagy valami angol hajóra, hol gyönyörködhet, mulathat, feledhet a szegény kicsi baba, kinek oly üres lett az élete hirtelen. De nem, Valentine hallani sem akart eddig az utazásról. Se vendéglátásba, se meghívások elfogadásába, se színházbamenésbe, se Svábhegybe, se Gerbeaudba nem egyezett bele, de oly konokul tért ki minden szórakozás és minden kis kirándulás elől, mintha csak attól rettegne, hogy találkoznia kell valakikkel, vagy talán csak valakivel, akinek a szeme elé kerülni valami életveszedelem volna. A jó Palya, ki kezdte elhanyagolni a legényes mulatságait, hogy az árva pintyőkéjét szórakoztathassa, ő meg mindennap erőltette, amennyire tehette, hogy Valentine jöjjön-menjen, mutassa magát a világban, s talán lappangott az ő fejében is valami váratlan, véletlen, éppen nem normális találkozásnak a gyanuja; de nem lehessen tudni, hogy a merész szellemű Poóy Palya megütközött-e valami nagyon az efféle eshetőségen, vagy éppen kiváncsian tippelte magában egy esetleges érdekes találkozás fejleményeit, sőt netalán, egy hazárd ösztönből, iparkodott is elébe menni annak a tévelygő véletlennek, valami változást várva, sejdítve, ami tündéri könnyen hozhat új orientációt ebbe az állapotba… mert hát sehogyse jól van ez így, ahogy van.

A jó Palya fejcsóválva nézett a Valentine őszintén, mosolygósan ráfüggesztett szemébe:

– Csak ezek a könyvek mindig, meg ez a sok kotta… hiszen megfájul bele a szépséges fejecskéje. Szörnyűség, pintyőkém. – Olyan arcot alakított Palya, mint aki roppant elszontyolodik.

– Dehogy, papa, ne féltse a becses fejecskémet. Borzasztó régen nem olvastam semmi rendeset, szinte szégyellem magamat. Kimondhatatlan jól esnek a könyveim. Meg a muzsika, papa… nem képzeli, mennyire boldogít az a semmi is, amit még zongorázni tudok. Hiszen jóformán iskolás korom óta nem gyakoroltam.

És szinte szerelmesen nézett oda az új kottáira (vagyis a régiekre), melyek a diványon hevertek. Ezeket tegnap hozatta vissza a délibáb-utcai lezárt lakásból és most nézte át őket, hogy rendben vannak-e. Grieg, Schumann, Musszorgszkij, Chopin, Csajkovszki-füzetek voltak. És azon a diványon egy vastag könyv is ki volt nyitva, meg az íróasztalon, meg az éjjeli szekrényke tetején is mindenféle új könyvek feküdtek, egy széken is ott felejtődött valami nagy Sven Hedin, majdnem a hegyéig magába nyelve azt az elefántcsont papirvágókést.

Meglepve, meghatva nézte Palya ezt az ünnepi fényt a Valentine arcán. Mintha csak egy rajongó fiatal tanítónő állana előtte. Keskenyebbnek tetszett a Valentine képe, mintha kicsit megfogyott volna mostanában; vagy csak attól látni soványabbaknak az orcáit, hogy a haját elmulasztotta hetek óta megnyesetni, s a korrekt eton most laza, vastagabb, oly fölületesen lekefélt puha szőkeség, akár a Bürü mindig mohón növő haja szokott lenni. Palya melléje lépett és elcirógatott egynéhány kilengő szálat oldalt, a Valentine haján:

– Nagyon szép dolog, babukám, a műveltség, meg a finom zene… de lássa, nem egészséges ez a tisztelt kultúra, kicsi madaram. Olyan sápadt, mióta fent kuksol a szobában. Már azt a kis kerti levegőt is elhanyagolja.

Valentine nevetve rázta meg a fejét a Palya kezének a lágy símogatásai alatt:

– Szó sincs róla, papa, hogy elhanyagolnám. Mit gondol, ma reggel, már hét órakor lent voltam pontosan jelentkezni a leckémre a kertészsegédnél.

– A leckéjére? Csak nem kapálni tanul a pintyőke?

– Oh, még ott nem tartunk! Egyelőre csak a fülemet, meg a szememet kell jól kinyitni; meg csakugyan, mint az a buti pintyő madár, úgy tátom sokszor a csőrömet… nem is hiszi, papus, milyen csudálatos előadásokat tud ez a szerény fiatalember tartani a nemesítésről, a keresztezésről, a gyümölcsfanevelésről, a talajkeverésről, meg a virágnak, a fűnek a betegségeiről, no meg az örömeikről is persze. Ez valahol München mellett járt valami tanfolyamot.

– Brávó, nagyon érdekes lehet.

– Az, papa, nagyon érdekes! Én igazán kitünően mulatok…

Talán mégsem éppen megfelelőnek érezte a kifejezést, mert a mosolygó tekintete Palya szemeiből oda szállott az ablakra, szinte mentegetőzve valami távollevő előtt, vagy csak önmaga előtt… és aztán hirtelen meggyöngülve, becsukott szemmel hajtotta bele az orcáját a Palya meleg kezébe, engedelmesen. A jó Palya nagyon ellágyult:

– Édes mézecském. Látja. Ugy szeretnék kitalálni valamit, hogy egy kis szórakozással szolgálhassak magának. Ugy-e, hogy nincs jó kedved, szegény kicsi szívem.

– Oh, igen, mért ne, papa… csak a fejem szokott néha megfájdulni… kicsikét.

– Kicsikét, igen, kicsikém. Láttalak az ablakból most egy órája, mikor jöttél a kertből felfelé, hogy húzgáltad a halántékodon fiam, ezeket a gyönge kicsi ujjaidat… – és Palya megcsókolta sorba a Valentine üde, chipre-t illatozó ujjait.

De azt nem látta volt Palya, mikor Valentine a fák közt tétova, lassú útján elbágyadva támaszkodott ahhoz a nagy, sötét amerikai diófához és át is ölelte a fának a derekát és odanyomta a fejét ahhoz a szürke törzshöz, lehunyt szemmel és aztán megcsókolta azt a fát, öntudatlanul szinte, s úgy maradt még egypár percig az orcájával a fának simulva, mosolyogva, mintha elalélt volna. Ha az a fa el tudott volna indulni, s Valentine járhatott volna mellette, súlyát átadva a vele karonfogva sétáló erősebbiknek, hallgatag, tova mosódó tekintettel, álmodva félig azokat a halk, halk szavakat, amelyeknek az emlékezetben susogó visszhangját a hozsannás orgonák és az átkozódó tengerek nem tudják elnémítani.

– Igazán, semmi, papa… – Valentine a homlokát letette a Palya kezefejére s a nyugtalanul rebbenő hangjával meg akarta nyugtatni – csak hát ez a bizonytalan állapot… anyát, ugy-e, nem akartam az ügyemmel molesztálni, maga meg úgy el volt foglalva mindig, nem is mertem kérdezni… beszéltünk egyszer az ügyvédről… nem tudom, történt-e már egyáltalán valami.

Nem mer fölnézni.

Palya sem akarja a kis lánya rejtegetett szemeit kutatni. Az ablakra néz, bólint, azután a Valentine orcáját megveregeti hizelkedve:

– Óh, hiszen nem kergetett a tatár… hanem most aztán utána járunk, ne féljen madárka. Utána fogunk járni. Az a bácsi már úgyis Pesten van, hallottam…

Odasandított az éjjeli szekrényke felé a Palya monoklija; valamiféle nagykalapos legény fotografiája volt ott megint felállítva.

És mikor lehajolt kezet csókolni, búcsúzni, a jó Palyának a monokliján mintha valami kis huncutság mosolygott volna a Valentine pirba borult arca előtt.

Milyen szerencse csukott konflist találni fényes, meleg, nyári délben, ilyen félreeső budai állomáson. S micsoda szent titok rejtőzhet abban a sötét mappában, hogy úgy meg vannak bokrozva mind a négy szélén a szallagocskái s oly féltékenyen szorítja Valentine a hóna alá a mappát, mikor beszáll és feladja halkan a címet a kocsisnak?

Pestre megy a konflis, amelynek diszkrét utasa hátrahúzódik a sarokban, s nem kiváncsi a Lánchídon előre-hátra futó autókra, sem a Dorottya-utca divatos publikumára. Nem, csöppet se kivánja, hogy lássák, hogy akárki is észrevegye Pesten. Mikor utoljára kelt át Budáról, délelőtti kommissiózásra, itt a Ritz előtt támadt rá egy elszánt kis ifjonc, erőnek erejével le akarta kodakozni a Szinház És Élvezet számára s aztán a noteszt kapta elő, hogy legalább intervjut adjon neki a nagyságos asszony, isten tudja már micsoda országos kérdésben. Azóta rémülettel gondol a Belvárosra.

Most pedig a Molnár-utcában áll meg a kocsija, az előtt a ház előtt, amelynek az első emeletén a Kovách-szalon van, ahova Palyáné meg Valentine sűrűn jártak fel ezekben az esztendőkben, mióta Otti néni, Palyáné régi, kedves barátnője, ki már a háború végével berendezett a lakásán egy kisebbfajta varrodát s oly gyorsan felvirágoztatta a jobb köröknek dolgozó női szabászatát. Míg Kovách Arisztid, korán ny. tábornok úr bágyadt kék zubbonyában elmerengte a hosszú délelőttöket a Krisztina-téri kávéház ablakából, a méltóságos asszony dirigált, fogadott, tanácskozott itt a Molnár-utcai üzemben, elevenen és fáradhatatlanul, mintha soha ebben az életben egyéb beosztása nem lett volna a világon.

Már vége volt a déli láznak, mikor Valentine benyitott a szalonba. Otti néni kicsit idegesen tárgyalt egy kis gumilabda-termetű, bocibőrkalapos úrinővel, aki már az ajtó előtt állott, távozásra készen. Csak egy intim, szives pá!-val fogadta Valentine-t Otti néni, odaintett egy aranyos hátú karszék felé, s visszafordult az izgatott hölgyhöz, halkított szóval:

– Könyörgöm, mégegyszer, drága nagyságos asszony, fogadja meg a tanácsomat. A szilvakéket vegyük, meglássa, mindenkit el fog ragadni benne!

– Nem, kedves méltóságos asszony, csak engedje, hogy a magam ízlését kövessem, igen? Szóval maradunk a ciklámennél és kérem, méltóságos asszony, csak mennél sűrűbb kalászokat a szoknyán lent és strassz is legyen rajta, mindent ahogy mondtam, kedves méltóságos asszony.

Otti néni kurtán fejet hajtott, katonásan:

– Kérem, nagyságos asszony, ahogy parancsolja.

– És szombaton próbára jövök, méltóságos asszony. Jónapot, méltóságos asszony.

Ugy látszik, jól esett a hölgynek a méltóságos asszony síma hangzásán, mint a kellemes borotvaszíjon, a nyelvecskéjét fenegetni.

Otti néni nyögött egy tréfásat, mikor a nagyságos asszony után az ajtót betette s aztán felüdülve sietett megölelni, megcsókolni Valentine-t.

– Babácskám, az isten hozott. Mennyire örülök neked. Nohát nem is álmodtam, hogy ilyen kedves vizitem lessz…

Aztán a Valentine elkomolykodó szemeibe tekintve, kis érzékenységet kapott, megölelte megint Valentine-t, gyöngéden:

– Oh, lelkem, kis babám…

Mindent tudott Otti néni, természetesen. Ha sohasem ismerte volna Valentine-t, akkor is értesült volna rögtön az esetről, mint az összes válásokról, amelyek Pesten megestek (sőt azokról is, amelyek esedékesek voltak. Némelyik válás aztán el is felejtett megesni, miután itt a szalon vendégei közt oly határozottan elintéztetett).

Valentine egy bátran szabadjára bocsájtott sóhaj után mosolyogva nézett az Otti néni hűséges szemébe.

– Még mindig benne van a munkában, édes Otti néni… júliusban is! Már elmehetne kicsit pihenni, igazán.

– Én majd csak legutoljára, babácskám! – odahúzott egy szép befőttszin selyemszéket, visszaültette Valentine-t a karszékbe, s leült szembe vele. – Látod, kis babám, még mindig van dolgunk elég, hála istennek.

– Látom, Otti néni. S azt is látom, hogy nem mindig csupa öröm a kuncsaftokkal foglalkozni.

Otti néni jó kedéllyel nevetett:

– Bizony nem, babuskám, ugy-e most is észrevetted? Kérlek, Valikám, ez a bolond kis gömböc kinézett magának valami mezőruhát, amilyet az operettben látott a primadonnán, nohát neki is okvetlenül ezt a modellt csináljuk! És hát látod, nem lehet neki megmagyarázni, hogy őt nem jól öltöztetik az eleven szinek, úgy bele van abba a virító ciklámenpirosba bomladirozva! A ciklámenben pedig kétszer olyan pufi lesz, mit csináljak a szegény fejével. És aztán rimánkodhatok őnagyságának, hogy ez a sűrű arany kalász pompás a színpadon, de az isten szerelmére, lehetetlen egy privát társaságban… – Otti néni legyintett és lehangolódva nézett a szőnyeg bágyadt rózsaszín ábrándországába:

– Látod fiam, ez az, ami megkeseríti az embernek a munkában való örömét. Szépet és jót akarunk mindenkinek… és annyian kikérik maguknak!

Fölvette a fejét a csalódásaiból Otti néni s megint mosolyogva ragadta meg Valentine kezét:

– Mi hozott hozzám, édes babácskám? Dolgoztatnál talán, szükséged volna hirtelen valamire?

– Éppen ellenkezőleg, édes Otti néni… én dolgoznám, ha szüksége lehetne rám a szalonnak, véletlenül.

– Mi-cso-da, kis baba?!

– Ugy-e, milyen kómikus. Csak ki ne kacagjon nagyon, drága Otti néni… jaj, úgy szurkolok, tessék csak idenézni.

– Mutasd már, mi az, kis babám. Éppen kérdeni akartam, miféle komoly paksamétákkal… áh, lám csak krokik!

– Igen, Otti néni, divatrajzokat próbáltam csinálni… – s elhallgatott Valentine, engedte Otti nénit a pasztellfestékes, lenge, modern nőalakokat sorba studirozni…

Igen, ezeket a lapokat dugta el a minap féltékenyen az íróasztal mappájába, mikor Palya megvizitelte. Nem volt már elég a mohó lelkének az olvasás, a muzsikálás, meg a növények közt való kiváncsiskodás, szöszmötölés… Györggyel, a jegyességük elmélyedt napjaiban, mikor kettesben várták a csillagokat az emeleti terraszon, úgy tervelgették, hogy az egész életet, minden napját ennek az életnek, együtt fogják majd tölteni, az egymás közvetlen közelében. György a természetről és természettudományokról, a föld, a víz, a levegő titkairól mesélt Valentine-nek, életbevágó feladatokról, amelyeknek most feszül neki az emberi zseni, kedvet, hajlamot kezdett gerjeszteni Valentine-ben, hogy érdeklődni tudjon majd azok iránt a tudományok iránt, amelyek kenyeret, lelket, szárnyakat adnak az urának… és aztán összebeszéltek szépen, hogy Valentine megtanul műszereket kezelni s mérnöki rajzok készítésében is kicsit segítségére lesz Györgynek, hogy elfoglaltságot, mulatságot, ne pedig unalmat találjon a párja közelében. Így aztán nem érzik majd a társaság hiányát és nem szorulnak világi hiuságokra, hogy boldogok legyenek e földön. Szépséges meséskönyvnek sejtette Valentine Györgygyel az életet.

Hát aztán megszállotta Valentine-t a szentlélek: teremteni, létrehozni, csinálni valamit, ami megmarad a valóságnak és eredménynek az álom módjára elvesző hosszú napok után. A Veres Pálnéban elárult némi képességeket a szabadkézi rajz terén és aztán egy-két évig gusztussal festegetett, de aztán a ping-pong, meg a gramofon kizavarták az amateur-hangulataiból. Most merészen fölkapott a régi kis ösztönére s odafantaziált egy tucat modellt a Bürü rajzlapjaira, a Femina, meg a Vogue legújabb mintái nyomán. Ezek a díszlapok kilószám feküdtek a Palyáné könyvespolcán, a Hatvany bárónő s Proust könyvei mellett (a franciának a regényei csak imitt-amott voltak felvágva, hogy Palyáné adott esetben rajongani tudjon egy-egy részletért).

Valentine a szívére húzta kezét, izgatottan, mikor Otti néni az utolsó lapot is figyelmesen megnézte.

– Istenem… érnek valamicskét ezek a naiv kisérletek, édes Otti néni, mondja meg, de igazán.

– Megmondom, kis fiam, őszintén. – Otti néni visszaemelte a legalsó lapot és a többi fölé tette s még egy pici percig szeretettel lemosolygott arra a pávaszín modellre. – Tudod, kis Valim, nagyon szimpatikusak ezek a te dolgaid. Érdekesek. Igazán.

– Csak nem jók… ugy-e? – Valentine nevetett, elpirulva.

– Nem, kedves szívem, azt nem mondom. Sőt jobbak talán művészileg, mint amennyire ez a feladat kivánja. Hanem ezek még nem elég hasznosak, tudod Valika, nem felelnek meg még a praktikus igényeknek. Látod, szivecském, az ilyen hosszú szalagok lehetetlenek például a tánc miatt; a csüngő csipke is éppen emiatt kissé helytelen a karon; ez a gyönyörű, magas nyak hátul, hol is láttam, igen, ezen a rajzon ni, hát ez is túlzás kis cicám: nem kérnek a dámák ebből a méltóságból. Tudod, Valikám, hogy ma már a királynőkön sincs az az ünnepélyesség. Elég szomorú, kérlek.

Valentine ajkáról egy kis sóhaj szökött el, nem tudni, a királynők miatt, vagy csak egy kis Poóy Vali miatt. A falon járt a tekintete:

– Azokat a kis modelleket ki festette, Otti néni?

– Azokat ott, fiacskám? Egy piktor felesége szállítja a krokikat a műhelyemnek, már úgy három esztendeje. Nagyon jóravaló, jóízlésű asszonyka. Látod, kis szívem, ezek a legfrissebb stilruha-terveink, az a zöld egy Raquel, a nagyvirágos egy Szuzuki és az a negyedik egy Cyclamen noir. Ezen például, meg a Raquelen alig van valami munka, nézd babácskám, a legegyszerübb vonalak, csupa könnyűség, egy-egy lehellet…

Valentine visszavette volt a mappát az ölébe, szégyenlősen csukta be s kezdte megkötni a bokrait.

– Édes Otti néni… úgy szeretnék én is ezen a világon csinálni valamit… hogy érezzem, hogy én is érek itt valamit… hacsak annyit, mint egy szakaszjegy…

– Oh, te drága babácskám. – Az Otti néni keze leszállott a bokron babráló ujjacskákra.

– Olyan haszontalan, olyan léha az én életem, Otti néni… olyan üres…

– Csak ne bántsd magad, aranyos szívecském. Mingyárt vedd magadra minden bűnét ennek a bolondos világnak. No, Valikám, kis fiam… hogy beszélsz így, evvel a szent, kicsi száddal, hiszen be se vagy ma rúzsozva, no nézd csak!

– Nem, Otti néni, leszoktam. – Alig tud szólni, minden szava után nyelni kell egy keményet. – Fölösleges nekem rúzs meg festék. Ugysem igen járok ki…

A szalon ajtaja nyílik, egy cingár leányka jött be, a karjára ragadt dobozba bele lehetne dugni hat darabot, ilyen hitvány gyerekből. A harisnyáján öt-hat helyen észreveszi Valentine azonnal a sietős, hosszú varrásokat. A gyerek arra hajolt egy suttogó kezétcsókolom-mal, megy hátra, befelé. Az első ajtón, amelyet kinyitott, belátni a soktükrös, sokfüggönyös próbaterembe, a második ajtón belátni a villanysütött műhelybe. A hosszú asztal mellett két sor nagy leány s dolgoznak, némán; pillanatra mintha ájtatos apácák ülnének ott lehajtott fővel.

Valentine utánanéz még az eltűnt leánykának:

– Milyen sovány volt ez a gyerek, Otti néni. Tanuló leányka, persze.

– Igen, babácskám. Hirtelen talált nőni, tudod. Majd megkapja a kicsike is a formáját.

Valentine mintha valami merengeni valót fedezne föl a lelkében:

– Mennyi lehet az ilyen kis leány fizetése?

Otti néni mosolyog és tanítja Valentine-t, a kezét szelíden cirógatva:

– Fizetést még nem kaphat, babácskám; csak jövőre, ha felszabadult. Most a villamospénzt kapja a gyerek, meg hát persze a borravalókat…

– Persze, borravalókat… – most köszön ki az ablakból az első két könnycsepp.

– Szenvedsz, látod, szegény angyalka… – s Otti néni rögtön odaveszi a karjába s ringatja a Valentine fejét, mintha szépen el akarná altatni, most éppen ebéd előtt.

Valentine nem akar sírni világért sem, beszél inkább, mesél, erőlködve, még bele-bele is próbál nevetni picit:

– Tudja, Otti néni, olyan buta kis dolgok történnek az emberrel. Múlt héten lent jártam így déltájban a házunk előtt. Ott tolja fel az utcába a gyerekkocsit egy olyan kékfőkötős dada. Az a baba, mikor odanéztem, úgy rám mosolygott. Édes csöppség! Odamegyek a kis kocsijához, a dada még szépen visszabiccen nekem a fejével és meg is áll… a gyönyörű kis baba mosolyog, mosolyog, nem tudom, mintha csak ráismerne az emberre… csakúgy lubickol a szív az emberben… és hát csucsorítok a picinek és úgy teszek c, c, c… az a bűbájos kicsi jószág felkacag rám a két cukros fogával, meg a nagy pufók szemeivel és aztán ha! ha! csak úgy repked a két kacsójával hozzám. Meg kell enni ugy-e? És hát kérem, Otti néni, az a dada valósággal eltolt onnan a karjával, mikor hajoltam a pici szentemet megpuszilni. Bitte, bitte, es ist nicht erlaubt, das Kind zu küssen!

– Oh, szegény szívecském.

– És hozzá németül, drága Otti néni… valami olyan rútnak és oly idegennek éreztem ott magamat. Nyikorgott az a kis vaskocsi, azt hittem, elalélok a fájdalomtól… egész nap kedvem lett volna meghalni… és azóta is…

– No, no, no! – Otti néni adott egy gyöngéd puszit a Valentine nedves orcájára s aztán szigorúan megpacskolta a kacsóját a mappa fölött:

– Ilyen csúnyát, kis fiam, nem szabad a Kovách-szalonban beszélni… – Nevetett Otti néni, Valentine helyett. – Meg ne halljam, kis cicám, még egyszer ezt a szót erről a bimbó szácskádról…

S amint Valentine fölállott, szipogva s egy mosollyal fáradozva, Otti néni két kezébe fogta a boldogtalan arcot. Vidor hanggal, s emellett energiával, szinte férfiasan beszélt Valentine-hez: