Part 14

– Azt akartam mondani, kis babám, nagyon örülök a derék ötletednek. Roppant dicséretes, fiam. Tehetséged is van, Valikám, határozottan. Fogadom, hogy hamar lesz eredményünk, csak abba ne hagyd, amit megpróbáltál. Gyere el hozzám, kis szívem, gyere egypárszor, mikor csak kedved lesz, majd instruállak kicsit.

– Köszönöm, édes Otti néni.

– Dolgozni nagyon szép… hidd el nekem, babácskám.

Valentine lenéz a mappájára, az utolsó bokrot kötözi:

– Hiszem. Jó lehet az embernek…

Békász György megint más országot fedezett föl, új dsungellel ismerkedik: az ember magányával.

Egyedül van ő éjszaka is, a banda közt, amelyet Csete Pipi a nyakára szabadított, a Maki-féle puszipajtások közt, akiknek valójában még a keresztnevüket se tudja, a potyázó nyári színészek közt, ifjú szerkesztő urak közt (kik sohasem a szerkesztésről meg az ország sorsáról beszélnek, csak szabóról, suszterről, cigarettekről, kártyás urakról, forgalomban lévő kisebbrangú s rendfokozat nélküli művésznőkről). György engedelmesen fuvarozza a bandát budai korcsmába, szigetre, ligetbe, egyik táncpavillonból a másikba, gavalléroskodik a fiúkkal késő hajnalig, örül, hogy pusztul az idő, de alig-alig hallja a beszélésüket, mintha csak vatta volna mind a két fülében… nappal is, amikor aztán ez a társasága sincsen (mert a legények alszanak vagy egyéb érdekeik és mulatságaik közt cirkulálnak) s kiszáll cél nélkül a járdára vagy a kocsiját fordítja jobbra-balra, szokatlan utcákba, kieső kerületekben, nappal is mindig olyan nagy csendet sejt a városon, mint télen, mikor az első komoly havazás után úgy meghalkul a villamos, meg a kocsizörej és a járdák népe valami meglepő bágyadtságban, ámulatban látszik közlekedni. Györgynek a tekintete meg-megragadt pince-műhelyek fölé mázolt fakó neveken, nyitott ablakú mezzaninokon lámpa mellett, púpos tartással ülő szabó-segédeken, beteges arcú, vén embereken, akik az emeleteken lenézegetnek az ablakból, kofa-állomások züllött gyümölcsein, szegénysorsú, fonnyatag virágain, öreg asszonyokon, meg kicsi lányokon, akik valami ismeretlen rémülettel futnak a falak alatt, a délutáni kiadásokkal, úgy híresztelve a lapcímeket, mintha segítségért sikoltoznának… meg vakokat vett észre lépten-nyomon, akik magukra hagyatva, tapogatóznak a balkézzel előre a levegőbe, meg sántát, sántát, sántát látott, akik ezeket az erőszakos nyomorék lépéseket gyakorolják itt az ember előtt, egy életen keresztül (néha két sánta úgy megnézi egymást, mikor szembe jönnek), meg elkapták a György szemét a sarkon a féllábú cipősubickolók, meg azok a selejtes alakok, akik a falhoz támaszkodva, meg a járda szélén agitálva, rázzák a bajuszkötőt vagy a cipőzsinórt a gondjaikba lógatott fejek elé. S azok az ütődött emberek az utca népe közt, akik magányosan gesztálnak és hadarnak az orruk alatt valamit, amire már nem kíváncsiak a bolondok házának a doktorai… oh, e rendhagyó boldogtalanokért, meg minden égéses képű, varrott nyakú szegény emberért, meg szegény asszonyért, meg mind az ismeretlen, véletlen valakikért, akiknek pillantása odafutott az ember szemébe, olyan bánatot, olyan felelősséget érez az ember hirtelen. Mintha titkolnánk ezek előtt a nevünket, mintha bujkálnánk előlük a magunk takarosabb életével, s mintha haragot tartanánk a szerencsétlenekkel, hogy elnézünk róluk és soha, soha meg nem állunk megérinteni a kabátjuk ujját, szólani hozzájuk, egy szót odaadni nékik, a mellünk mélységéből. A szívünk, mint a dadogó, örökösen döcögtet valami hangot, valami igét, amit egy életen át nem sikerül meglelni. Van-e jogunk itt a földön, ezek közt a riadt nyomorultak közt, remélni, sóvárogni, álmodozni, célt és boldogságot keresgélni magunknak, még csak egészségesen lélegzeni is, vajjon?

A nőktől, a könnyed, szellős, varázsos nyári nőktől, fehérben, rózsaszínben, tengerzöldben, a tündéri fehér cipellőikben, azoktól sem akar ez a gyászos ember felüdülni. Mintha nem látná, vagy nem fogná fel a szépségüket, oly közönnyel nézegeti, hogy szöknek fel, megfeszülő karcsú lábszárukkal a villamosokra, hogy hullámoznak el a járdákon, mohó, titkos kis thémáikkal, hogy özönlenek le a szigetre, mint egy virágfolyam, azon a fia-Margithídon, meg milyen csodálatos, bájos képet adnak a cukrászatok babéros terraszán, az összemosódó színeikkel, viruló kalapocskáik alatt, mintha óriási arrangement pompázna ott, vagy andalító ünnepi felhő ereszkedett volna le ide az épületek tövébe. Itt-ott meg találja nézni egy szép leány (vagy asszony? nem lehet ebben a kislányszoknyás nőtengerben disztingválni), megnézi az unott, csontos, barnaképű urat a kormánynál és utána is fordítja a járdáról a fejét pillanatra, vagy ha gyalog van György, fölvetődnek rá szép szemek, gusztussal, önkéntelen… de neki mind e szép és csinos és üde, fiatal nő mintha báb volna, vagy kép, semmi meglepetést, semmi hangulatot nem okoz a tétova figyelgető sétálónak. Azt érzi ez a György, hogy ez a sok-sok példány mind csak utánzat, mind nem az az egy édességes, boldogságos _másik_, aki a szívünket hozta a teste csodálatos szekrényében a földre. De hát vajjon mért kell ezt ilyen megrögzötten érezni néki, hogy ez a többi mind hideg és üres és fölösleges? Nem kerülhetett az a szív, mint a vándorserleg, hirtelen egy másik női kebelbe? Ha bekötött szemmel indulna e tündérsereg közé s a kezét kinyujtaná, s az elsőt vonná magához, amelyiknek a karját érintette… hiszen Valentine-t is oly véletlenül, oly váratlanul találta az útjában. Se király, se kormányzó nem mutat alá az alattvalók milliói közé, hogy: te ifjú, neked ezt a kisasszonyt szemeltük ki, meg te: hajadon, neked emezt a legényt javasolja a mi bölcseségünk, amely a ti boldogságtok felett töprenkedett. Sem az égből nem akar zengő hirdetés hallatszani a földre, hogy a legmagasabb Érzés és Törődés a sejtelmetlen halandó fiatalságból ezt amahhoz és amazt ehhez utasítja, név és személy szerint. Hátha az első volt tévedés és a második lenne az örökre szóló boldogság. Hátha mindegy is, melyik, hátha babona, majomhit az, hogy keresni, válogatni kell azt a másik szivet, összemérni a miénkkel, mint egyik kész cipő talpát a másiknak a talpával; hátha mind egy tészta, mind egy sütet ez a végtelen sok Évája a földi paradicsomnak, akár az egy pékségből kihordott kiflik, csak fel kellene nézni s egy bájos, kedves, fiatal leányalak után elindulni megint, igen, csak ki kéne már lábalni egyszer ebből a letörtségből, ebből a tehetetlen epekedésből, búbánatból. Csakhogy éppen ez a bódult kín, ez a valószínűtlen hiányérzet, ez a hiú visszavárás, mely gyöngít, mint a betegség, ez nem engedi Györgyöt talpraállani… ez a fájdalom, ami most vendégeskedik a lelkében, mintha húga volna annak a régi fájdalomnak, ami Györgyöt foglyul ejtette tizennyolc esztendős korában mikor az édesapja hirtelen meghalt, éppen a György érettségije után. Hát mégis olyan mélységes mélyre tudott az a fehér kezecske nyúlni, az élete gyökereit felszaggatni? Az apánkkal, meg az anyánkkal is véletlenül kerültünk volna össze? Hiszen mi nem választottuk meg őket előre az emberiségből, csakugyan s a szülők sem ismerték azt a gyermeket, akinek a világrajöttéért sóvárogtak. Ha nem ez az _én_, hanem egy tőlem elütő természet, más ész, más felfogás, egész más lélek volnék, ha valami más forma foszlány szállott volna ide akkor a Végtelen titkos ködeiből, hát azt a _másikat_ is éppen úgy elfogadták volna gyermekük gyanánt, mint engemet. Mi hát az, ami olyan élet-halál-közösség gyermek és szüleje közt, micsoda eszméletzavaró rémület az, amit akkor érzünk, mikor az édesapánkat eltemetik: mintha a tulajdon érzékeny testünket és a tulajdon drága szemünk világát ásnák el a sötét föld alá. A kedves megszokás sérelme volna csak, gyöngeség, önzés? Megtámadtatva sejtjük talán magunkat elbizakodott biztonságunkban, hisz mi itt akarunk maradni, mindörökre, akár egyedül a kihalt földgolyón. Ne bántsatok kétségek és kérdések, oh istenem, nem lát az ember, a lét homályain keresztülnézni nem is elég a Nap világítása nekünk s lám, olyan gyönge szemet is kaptunk, csak ezt a megnyugtató köröcskét csináljuk a szemünkkel a végtelenből.

Úgy hiányzik Györgynek az a másik megismert lény, mintha a szó született értelmében a hozzátartozója lett volna… néha affélét érez, mintha hűdött volna a jobb oldala, mert annyit oda volt simulva, ragadva Valentine, mikor karonfogva sétálgattak a budai kertben, a Bürü kiséretében tett budakörnyéki kirándulásaikon, az erdei, mezei sétákon, meg Velencében… megesett, hogy hátrapillantott azért egy elosonó leány után, egy illat, egy hang, egy kalapforma rántotta hátra a fejét, meglepően, megdöbbentően; aztán lehajtott fejjel ment tovább, figyelve, hogy nyugosznak el lassankint a szíve vad lökései. S aztán előfordult, némely óráján, hogy meg is állott így hátranézés után, ott ragadt a szeme egy-egy szerelmes páron, amelyik távolodott, sietve, mintha boldog virágos kapu felé igyekeznének; vagy odameredt egy közeledő párra néha, fiura, leányra, kik lankadtan, elfogulva jöttek egymás mellett, mintha nehéz, fojtott zenét hallgatnának útjukban. Hivatal után vár ott egy leány a köruti sarkon, fiú jön, előre emeli a kalapot, a leány a kezét kapja fel, elébe lép, azután a karjába illeszkedik és odaszorul a vállával hozzá, felnézve az igénytelen fiatalember szájára, mintha világmegváltó eszméket hallgatna s úgy megy rézsútosan, szinte viteti magát, súlytalan, öntudatlan. (Szegény György is a minap karonfogta Pipit a korzón, oly rosszul esett már ott neki lógázni a jobbkarját.) A cukrászatok előtt is annyian vannak letelepedve kis asztalnál, ketten, kettesben… meg az uttesten is elpuffog szemtelenül minden öt percben egy autódaxli, a kosárban nyakig bele van süppedve egy női apróság, kipirosított fejecskéjét üdén mutogatva, mint a hónapos retek. Hallotta György a németektől, hogy náluk ezt a járművet Brautomobilnak nevezték el… óh, milyen szívfájdalom ezt is annyit észrevenni.

Máskor meg éppen olyanokat vesz észre, mélabús kóborlásaiban, akik egyedül járnak az alkonyat szerelmes mennyezete alatt, fiukat, embereket, akik pártalanok, elhagyatottak. Akik a bezárt Nemzeti előtt azon a flaszteros tisztáson ácsorognak, ábrándos kis nyakkendőcsokraikkal, pálcikájukkal, nézelődve, merengve, mintha valami tündéri megoldásra várakoznának itt; meg akik a kávéházi terraszon ott ülnek a megmelegedett két pohár vizük előtt, ki-kinézve egy kellemesebb nőalakra abból a vígasztalan ujságból; meg azokat a sapkás fiatalokat, akik ott nyújtogatják a nyakukat a kiadóhivatal előtt, ahol a prágai meg a barcelonai football-eredményeket kiragasztják, meg a hátratett kezekkel sétáló, hervadtképű, örömtelen öltözetü magános embereket, akik egyszer-másszor oly ámulva emelik fel a fejüket egy ragyogó, nevető, délceg szép hölgy elé… valami testvéri hajlamot érez György, a megesett szívével, összeédesgetni mindezt a szótlan, magános alakot, hogy menjünk együtt, ahogy az árvaházi fiuk szoktak… És aztán este is, mikor egyszer-egyszer elszánta magát egyedül vacsorázni valamelyik csöndes vendéglőben, olyan részvéttel, olyan rokonérzéssel nézegetett át észrevétlen a magukban gondolkozva üldögélő urakhoz, akik a megrendelt fogást várják vagy az égő szivart figyelgetik a vacsora után és oly hosszadalmasakat köhögnek néha… egy idős úrtól volt a legmélyebben meghatva, ki valami feketetáblájú könyvet olvasgatott magában az étterem sarkában, késő este… mért nem lehet az ilyen magukra maradt lelkekhez közeledni az embernek, leülni szépen melléjük, beszélgetni, habozás és zavar nélkül, úgy mint a hajón szokták a világok idegenjei. Lehet, hogy egy második életben majd az ember szót fogad a tiszta ösztöneinek és helyrehozza mind a durva mulasztásokat, amiket most elkövet.

Volt egynéhány olyan napja Györgynek, mikor az utcára jönni se volt semmi kedve; jobban esett az egész délutánját odafent a szobája csöndjében eltölteni. (Éjjel nagyon szomorú percei voltak, míg el nem aludt: az árvaságot soha sehol olyan gyötrelmesen nem érezni, mint a hotelszobában, a legkrisztustalanabb némaságban, amit csak a halk liftnyöszörgések, rejtelmes járások és kattogások zavarnak, meg a szomszéd szobából áthallatszó névtelen köhögés.) Volt egy új studiuma Györgynek, amelynek ezeket a délutánjait szentelte: mit gondolnak? Kérem a tánc dicső tudományát nyeli magába a mérnök úr, aki rendesen trigonometriával és magasabb arithmetikával szokott mulatni. A hallnak az ujságos fülkéjében fölfedezte a Tánc című folyóiratot, másnap meghozatta visszamenőleg az egész évfolyamát; azután egy nehéz albumot hozott haza a Váci-utcai könyvesboltból, amelynek a Tánc története a címe… s minden tárcát és vasárnapi csevegést elolvasott odalent a Hungária kávéházában, ha látta, hogy a táncról mesélnek neki benne. Hát már beröpködte a képzelet szárnyain a legkülönbözőbb világokat és századokat, értesült felőle, hogy a tánc együtt született meg az emberiséggel, vagy talán még hamarabb; megolvasta, hogy az operák a balletből erednek s a ballet az ókori vallásos szertartások hajtása, hogy az éneket, az imádságot a tánc előzte meg a szentelt helyeken, sőt megelőzte a trubadurok, igricek és samánok, a Homérok és Hafizok malasztos, magasztos és mézes versét, mert a csaták fordulatait és a szerelmes hódolat hajlékonyságait nem harsogó s nem lágyan zengő igékkel, hanem gyengéd és szenvedélyes illegéssel-billegéssel, azaz vad és ijedelmes és ádáz és ujjongó remegéssel és taglejtésekkel és ugrándozással híresztelték, illetőleg fejezték ki. Sőt megtudta, hogy a legősibb diplomáciai nyelvet is a tánc képviselte, lévén a követek kiképezett táncosok, akik mimikával és gesztálással tárgyaltak a másnyelvű emberevő fejedelemmel, ha békét, vagy ha háborút kellett azokkal kötni. S kitudódott a György sürgős olvasmányaiból, hogy a megváltó boldog zene is az édesanyját tisztelheti a táncban, mivelhogy a legelső vad népek fiai, hadba való menetelésük alatt rithmikus lépésekkel tartották a tér- meg a távközt a soraikban és aztán a gyorsabb, vagy a lassabb menetet, meg a megállást, meg a szaladást a csapat szélén haladó pucér leventék a combjaikra való csattantásokkal dirigálták; az a hely persze sajogni kezdett egynéhány kilométer után, egy élelmes harcos aztán erős bőrt kötözött oda magának és azt csapkodta kedélyesen, huncútul kacsintgatva a többi szárnytisztes felé… így született a dob… Meg aztán felidézték az olvasmányok a dervisek örjöngő táncait, a babonás indiai táncorgiákat, az indiánok haditáncait, a pestisek és éhinségek s minden fajta katasztrófák utáni táncos mániáját népeknek, nemzeteknek; igaz, a tánc betegség is az emberiségben, hiszen minden kórháznak van vitustáncosa… hanem boldogság és egészség is a tánc a világon, az albumban ott az a sok elragadó kép a bájos, ünnepélyes, poétikus mult és régmult táncokról… s aztán annyi szépségét, nüanszát tárgyalják ezek a tanulmányok és csevegések a mai táncoknak is… élvezheti is mindezt, aki ért hozzá.

S György lelki s testi szemei előtt és folyton magyarázta a Természet a magáét: táncol a föld népe mindig és mindenütt, táncos lejtéssel szokták kört járva a gabonájukat csépelni a szumatrai bennszülöttek, énekelve; bokázik a pityókos ember a szekérúton hazafelé s megrántja a derekát, összeveri a bokáját, megüti a tarkóját a magyar a vásárban a lacikonyha előtt, jókedvében, már csak a piros kolbász sistergésére is… táncolnak a kis gyerekek maguktól, s táncol a hab a Dunán, a láng a tűzön, a füst a levegőben, a virág a szélben, a csillag a felhőben, a ló a lovas alatt, a kecske a gyepen, a kígyó az orfeumban, az elefánt a cirkuszban, a szitakötő, a szúnyog, az esti pille, mind táncolni próbál; még a tücsök a mezőben, az is rajba gyűlik a megsült fű felett hopszasszázni… táncot jár a darumadár, s táncolni gondol mind a veréb, mikor úgy ugrándoz, a szárnyát emelinti s kapkodja a fejét az ágon, meg mind a fecske, mikor andalogva keringet és feljebb-lejebb ingadoz és repes a szárnyaival… szegényke talán sohase is repülne, csak jobban tudna táncolni, mint repülni!

Hát csak az egy Valentine ne táncolna ezen a világon?

Békász György úr után tudakozódnak odalent a hallban. Ki az?

Poóy Pál úr őméltósága.

György megint el akart aludni; most jött be a fürdőszobából s visszafeküdt, még egyet szunnyadni. Reggel vetődött haza, hét órakor. Most déli félegy. Poóy Palya keresi… hacsak nem álmodik!

– Azonnal, mondják meg kérem őméltóságának, legyen kegyes öt percre a hallban helyet foglalni.

És letette vakon a hallgatót. Az odaesett a készülék mellé, az éjjeli szekrényen.

Istenem, Palya… mi ez? György, míg öltözködött, oly rohamosan, mint a tűzoltó, joformán gondolkozni se tudott a feje el nem oszlott gőzétől (két üveg franciát nyelt egymaga az éjjel), meg a szíve verésétől. (Úgy rázkódott a melle, mint a rosta.) Valami vésztrombita hasított az agyán keresztül. A válásról lesz szó! Állok elébe! Majd meglássuk, mit akar, hogy kezdi; milyen fagyos lesz ez a jólnevelt úr, vagy micsoda kíméletlen hangot vesz elő s miféle brutális szemrehányásokkal mer majd rátámadni. Egy esengő csengés visszhangzik valahonnét a György ködös lelkében, mintha a sötét vizen valami parti fény cikázna végig… de az elszántsága, a hidegvére, biztonsága erősödik, míg a gallérját gombolja, s a nyakkendőt szilárd ujjakkal sürgősen megköti. Szüksége lesz minden energiájára, fölényére.

– Szervusz, Gyuri! – Palya fidélis vállonlegyintéssel otthagyott nevetve egy másik gabardinos urat és siet György felé vidáman, mind a két kezét nyujtva neki: – Nohát kérlek, téged is elég régen nem láttalak. – A legfrissebb reggeli kedvvel nevet a szemébe s rázza meg a két kezét, azután a két karján szorít egyet barátságosan. – Hogy vagy, barátom? Nem zavartalak, kérlek?

– Köszönöm, dehogy, bocsánat… – György sehogyse tud hangot, szót, frázist találni. Igyekszik szembenézni Palyával és valami elfogadható arcot csinálni.

– Hallottam félfüllel, pajtás, hogy Pesten vagy, erre voltam, gondoltam, megnézem már ezt a gyereket…

– Igenis… bocsánatot akartam kérni, hogy nem fogadtam azonnal… és hogy itt a hallban… tudniillik két svájci úr volt fenn nálam, akikkel valami találmányom dolgában tárgyalok.

Füllentett, tudjuk, a mi zavarba jött barátunk.

– Áh? Svájc? Gratulálok, Gyurikám. Fényes! Hát találmányaid is vannak?

György nem is akarta a találmányait említeni Csak a lump fölkelést akarta fedezni s mint a megszeppent diák, az első kifogással rukkolt ki, ami eszébe jutott.

– Igen… (folyton vergődött, hogy a Palya címzését kikerülje. Mit mondjon: Palya papa? Azt többé nem lehet… vagy kedves bátyám? Uram? Méltóságod? Nem tudja, mit kezdjen evvel a jókedvű emberrel.) Igen… tudniillik két találmányon is dolgozom… az egyik a rotor-hajók hydrodynamikai elveinek a repülőtechnikára való átvitele volna…

– Értem, sejtem! Kolosszális, kérlek. És a másik? Roppant érdekel. Üljünk le talán ide, Gyurikám. Sohse beszéltél nekünk erről a dologról.

– Köszönöm… Nem akartam eddig előhozakodni vele… még ma sincsenek a terveim teljesen kidolgozva…

– Az nem tesz semmit, fiam, fontos az idea, az pedig brilliáns. Szóval a másik?

– A másik, hát a másik… kicsit unalmas így hallani…

– Dehogy, dehogy, sőt, Gyurikám. Ezek az ügyek engem, kérlek, mindig a legbehatóbban foglalkoztattak.

– Igen, hát az a világür magasrezgésű elektromos hullámainak a transzformálására vonatkozik… tudniillik mint gépész- és elektromérnök, érdeklődöm…

– Én is, édes fiam, a legnagyobb mértékben. Kérdés, mi a célod azzal a transzformálással? Gyujts rá, Gyuri fiam. Kicsit meghúzott ez a kánikula. Nem vagy beteg?

– Oh nem, kisztihand. De… az egész valami szerény szakmabeli kísérlet, vagyis magasfeszültségű árammá gondolom transzformálni… praktikus célja van, olcsóbb áramtermelés…

– Ez az! Benne vagyok! Meg fogjuk csinálni, fiam. Ezt nevezed szerény kísérletnek, barátom, ez zseniális! Korszakalkotó, kérlek! Hozz össze azokkal a svájciakkal, majd én képviselem az érdekeidet, kérlek.

György lesüti a szemét. A svájciak kényelmetlenek neki. Nem is a találmányain járnak most az ő heves gondolatai. Fölveti a fejét, nincs már türelme, el kell kezdeni valahogy ezt a témát. Mélyet szippant a cigarettjén, azzal vesz egy szíverősítő lélegzetet. Mosolyogni is sikerül, amint halkabban megszólal:

– Mintha valami fontosabb kérdést kellene tisztáznunk először, ugyebár… kérem.

Palya odacsillog a György szemébe, kicsit ráz a fején, nevetős arccal, az ujjával összekötőjelet ránt a maga, meg a György melle közt:

– Már mint mi kettőnknek, kérlek? Engedj meg, édes Gyurikám, nem üthetem bele az orromat két embernek a legszorosabban vett magánügyébe.

Kínos. Úgy tesz, mintha nem is érintené a dolog. Az apa. Hát akkor miért jött? Vagy micsoda érdeke lehet a másik felet itt zavarba hozni s dadogásra kényszeríteni.

– Mégis, hiszen arról van szó, nemde, kérem, hogy a dolgot dülőre juttassuk?

Palya bólint, kedvesen, a kezét a György térdére teszi:

– Nagyon helyes, hát juttassátok is, kérlek, dülőre, ha már egyszer dülőre kell juttatni.

Mit csináljak már veled? György kettőt is szippant és a füstjét gondosan elzavarja a Palya orra elől, míg egy újabb mondatot össze tud kovácsolni:

– Gondolom, ilyen esetben tisztázni kell egyes kérdéseket, mindenesetre.

– Mindenesetre, édes fiam. – Palyának a hangja csupa gyöngédség, csupa előzékenység. – Föltétlenül kívánatos, kérlek, hogy ha tisztázni való kérdéseitek vannak, hát azokat tisztázzátok. Mindenesetre kérlek.

– Mindenesetre… mert azt óhajtom…

Nem tudja hirtelen folytatni. Oh, hiszen ha ki lehetne most nyögni, hogy mit óhajt…

Palya annál folyamatosabban tud perorálni:

– Magam is, édes Gyurikám, hidd el szívből óhajtom, hogy minden kérdéseteket tisztázzátok és hát a legtökéletesebben rendbe tudjatok jönni a dolgotokkal.

És Palya a lift felé kapja a fejét; elegáns asszony lépett ki a villanyfényes ketrecből. Palya utána köhintett komolyan és összevont szemöldökkel kíséri a hölgy alakját a kapuig.

György tanácstalanúl, kínlódva figyeli a Palya derült rózsaszín arcát. Fiam, sőt édes fiam és Gyurikám… ilyen napra legalább felfüggeszthetné a mézes modorát! Ő nem tudja feltalálni magát ilyen simaszavú gentlemannel szemben. Égetni kezdi már ez a símogatás, mintha lángok círógatnák!

– Hát azért gondolom, hogy mindnyájunknak kellemesebb volna, ha barátságosan esnénk túl ezen a… minden részleten… ha bizonyos harmónia…

– Az, kérlek! A legszebb harmóniában kell, hogy végződjék a dolog, fiam. Én a magam részéről boldogan leszek a segítségedre, kérlek. Talán méltóztassál majd átfáradni hozzánk most valamelyik nap, ebéd után…

Hogy? Odamenni? Ezt a lehetetlenséget ilyen könnyen, ilyen egyszerűen kimondják előtte… hogy ő még egyszer azon a Trombitás-úti vasrácsos kapun betehetné a lábát? Alig tudott itt a széken egyenesen ülve maradni. Gyötrelmes mosoly erőlködik az ajkain:

– De kérem, találkozhatunk… vagy talán nem tartózkodik Pesten?

– Ó, hogyne, fiam, itthon van a gyerek. Mi ketten, kérlek, a világ legszebb helyén nyaralunk: Budán. Hisz éppen azért bátorkodtalak invitálni, Gyurikám, hogy találkozhassatok, megbeszélhessétek a problémátokat…

György szemében egyet rendül a világ, ragyogva, mintha tükörrel mennek el az utcán keresztbe az ember előtt.

Palya levette a monoklit, meglehelli, a zsebkendőjét előveszi, törüli figyelmesen az üveget:

– No igen, el akartok válni, gyerekek. Nem kellettek egymásnak, kérlek. Nem illettek össze, természetesen. Nagyon egyszerű, édes fiam. Semmi rendkívüli nincs benne. Majd aztán megtalálja a megfelelő párját az egyik is, meg a másik is. Nem féltelek benneteket, barátom. Hát látod nem lesz semmi kontroverzia köztetek, mehet kérlek minden a legsímábban a maga útján. S amellettt a legjobb barátja maradhat az egyik tisztelt fél a másiknak.

A monokli már ott ragyogott a jó Palya szemén. Felállott s bizalmasan nevetett a György szemébe, amint szeretettel a vállára veregetett félkézzel:

– Hát csak jelentkezz, Gyurikám, mennél hamarabb, ne félj, nem harapják le az orrodat.

– Igen, jelentkezni fogok… Palya papa…