Part 15

Mikor egy erős kézrázás után Palya becsusszant a forgóajtó szárnyai közé, Györgynek a keze még kinyújtva marad ott az ajtónál, mintha tovább kínálná… oh, istenem, ha Palya nem engedte volna most el ezt a jobbkezet, ha magával vitte volna… ezt az egész kart, hogy egy drága gyönge rózsaszín nyakat átöleljen.

Felszáguldott a szobájába. Három, négy, öt lépcsőt ugrott egyszerre. Odabent össze-vissza hányta a könyveit, a rajzait, az ágyról a diványra repítette a pizsamáját, a bőröndöt is lekapta a szekrényről, nem tudta mit akar vele. Felrántotta az erkély ajtaját, kinyitotta a száját, szinte rákiáltott a tündöklő Dunára! Vagy tíz percig járt, mint a fölingerelt fogoly azon a három lépésnyi balkonon; aztán aaah! belesóhajtott hangosan egy kis cserép muskátliba ott az erkély szélén és úgy tartotta behunyt szemmel az arcát a puha, meleg virágocskák közt. Hangtalan, szinte lopva, hogy fel ne ébredjen a muskátli, meg is csókolta a bizsergető szirmokat. Azután bevitte a szobába a cserepet és meglocsolta az üveg vízből a szikkadt fekete földjét…

Ebéd után pedig azonnal szabadságolta Pipit (ellátván őt egy kis pénzmaggal), avval, hogy éjjel-nappal dolgoznia kell egy darabig valami nagyobbszabású megrendelésen. És csakugyan nekikönyökölt még azon a délután a kiteregetett terveinek. De minden öt percben az ablakhoz szaladt. Meg a szekrényt nyitogatta. Fésülködött és kefélkedett. Másik nyakkendőt kötött. Megállott a tükör előtt, a két szemére vett kezeivel, abba a vak két tenyérbe nézve, ha ugyan betett szemekkel abból a sötétségből is láthatni valamit. Még lábujjhegyre állogatott, s tapsolt csodálatosan, aztán felkulcsolta a kezeit a plafond felé, hosszú percekre. S aztán, mint a bolond, levágta magát a díványra, légzési- és hasizomgyakorlatokat végzett, míg csak azt nem sejtette, hogy kimerült. De nem merült ki, dehogy: amint felállott, azonal fejest ugrott a vetett ágyba s aztán a két tenyerét szétterpesztve, a két lábát lassan, ingadozva emelte a plafond felé. Tótágast állott, korrektül. A cipője sarkát odafent összeverte háromszor.

Két napig bírta a várakozást. Harmadnap ebéd után telefonozott Palyának…

A jó Palya hangja kicsit bágyadtan csúszott a György fülébe:

– Hát édes Gyurikám, sajnos… Valentine hirtelen elutazott. Igen kérlek. Mégis csak úgy gondolta kérlek, hogy elmegy valamerre… bizony, azt se tudni még; majd megírja, hol van. És hát éppen ezért kérlek, nem is kívánom, hogy ide fáradj pajtás, egyelőre talán el is odázhatjuk az ügyet, úgy sincs sok értelme Valentine nélkül… no ugye. Hanem, hallo? kérlek, én majd benézek hozzád, szeretnék már azokkal a svájciakkal összejönni. Majd a körmükre nézek, ne félj semmit, Gyurikám…

György, mikor a telefonnak vége lett, a kezét a homloka felé emelte, de az a kéz félúton odaesett a falnak. Éppen a csengőgombos üveglapra tenyerelt.

Az emeleti szolga kopogott be Györgyhöz:

– Parancsol, nagyságos úr?

Mit parancsolna? Inkább könyörögne, a két ijedten bámuló szemével rimánkodva látszik valamit kérdeni:

– Mi lesz velem?

Szeptember.

A liget fái már beiratkoztak az arany évadba, a budai dombokon itt-ott kellemes, egészséges rezesség tünedezik, afféle, mint némely sportoló asszony arcán; az utca tele van az őszibarack illatával, szerelmesebbek a délutánok, mint májusban, korai lámpagyújtáskor a lombok, válogatott leveleikkel, ígéző árnyaikat moccantják álomszerűen a világított, sápadt járdán… Még az ilyen édes őszi estén azt merem hinni, különb gyönyörűség éjfélig, meg éjfélen túl ezeken a járdákon vonulni, beléámulni a flaszterra vetített falevelek megfoghatatlan merengésébe, szinte szenvedve, ha kénytelenségből rálépett az ember a levelek szentséges szép árnyékorcáira… igen, mint például beülni a nevezetes Butik izgatott, forróságos, csak piros-fehér villanyocskáival kápráztató, de semmi csodát és semmi ujságot nem igérő szűk hajlékába. De a Butikba már szeptemberben siet az a publikum, amelyik Pesten is habit-ba, illetve esti gyöngyeibe öltözik, mikor nyilvános helyre ruccan. A Butikot nagyon szeretik a társadalom egyes rétegei, valamint a Butik is szereti ezeket a rétegeket, már mint bizonyos nivótól fölfelé. Hiszen ezekért a rétegekért nyitotta ki diszkrét boltajtaját, állította sorba a falhoz intim, kicsi pamlagjait, asztalkáit a teremben, a vonzó madárfészeknyi fülkéiben; ezekért a rétegekért tette oda a legdrágább jazzt a sarokba s ápoltatja, mint valami teint-t, a tánc alá szolgáló parkettet.

Éjfél felé jár, jó hangulatban duruzsol a társaság, a jazz, mintha valami kis morfin-ájulatot muzsikálna, az új tangót andalogják a mosolyos párok, ahány pár éppen megfér egymástól ezen a fukar parketten.

Itt van György is… Csete Pipivel van, persze, meg egy ponny színésznővel, akit Pipi tukmált rá, remélvén, hogy György szenvedő szívét megváltja majd evvel a gyöngéd baráti gondviseléssel. Egypárszor elviselte már a szenvedő, hogy a vidám kis fitosságot elhívja Pipi vacsorázni (azt állítván, hogy az úgy hozzátartozik a terítékhez, mint az angol mustár), de a szinésznő-sarjadék György iránt való komolyabb érdeklődése mindezideig hajótörést szenvedett, mint mondani szokás. A családi nevét minden alkalommal frissen elfelejtette György, nem szokván eleget a szeme Pesten a színlapokhoz, csak a keresztneve ragadt meg a fejében. Tintinek hívták, élőszóval és nyomtatásban.

Mikor ma este itt letelepedtek az asztalkájukhoz, (amelyet előre megrendelt Pipi), György egy pár percig elhallgatta ezt a Tintit, aki nagy lázzal mesélte neki a próbák eseményeit, meg a kilátásba helyezett nagyobb szerepei felől tájékoztatta odaadó bizalommal, mert hisz ez még mind a legszigorúbb titok a színháznál. Pipi ezalatt erre-arra szólogatott, ismerős asztalokhoz, meg át is kelt egynehány társasághoz perces vizitekre. György tekintete a Tinti folyékony előadása közben lehanyatlott a kicsi színésznő képéről a kezére, arra, amelyik ott játszott az abroszon a pezsgőkeverő kanálkával. Tinti hamarosan rajtacsípte Györgyöt a szórakozottságán s odakapott a kiskanállal a barna ökölhöz, melyben a könnyű pohár állott az asztalon:

– Nem is figyel az emberre, nézd csak. Azt a buta gyűrűmet bámulja! – De nevetett, nem haragudott. Egész életecskéjében nem tudott ilyen rendesebb úriemberre megharagudni.

– Nagyon szép gyűrű, gyönyörű. – György gyöngéden igazolta a hanyagságát s oda is nyúlt, megcirógatni az ujja hegyével a pöszmétényi solitaire-t. – Vajjon mennyi az ilyen gyűrű értéke? (Csak hogy ne kelljen nehezebb kérdésen gondolkoznia.)

Tinti vallott, mint a karikacsapás:

– Ajándékba kaptam, nem kérdezhettem az árát. De ennek édesem, tudom pontosan. Tizenkét melont ér. Mert minden esetben három melont kapok rá a zaciban.

(Tinti a Pipi, meg a Maki nyelvén beszél.)

– Hanem tudja, édesem, – és Tinti elvonta György kezét a pohárról – milyen szimpatikus maga evvel az egyetlen vékony karikával? Az ilyen férfi az izlésem, látja, aki nem használ ékszert. Még azt a nyakkendőgyöngyöt se szeretem látni, nem férfias, igaz? A jegygyűrűt különben imádom a férfiakon.

György már kihúzta az ujját a Tinti simogató kezéből. A pillantását is félrekapta s aztán picit megcsengette a pezsgőspoharat, játékból:

– Erre mindenesetre jó az ilyen gyűrű az ember kezén… – s nevetett egy-két gyönge taktust.

A pohár meg azt zengte neki halkan: Tin… Tin.

Szokta ezt a kis zenélést gyakorolni magányos vacsorái alatt, meg a kávéházi terraszon, a Hungária előtt, mikor az ujság nyomtatását hiába próbálta már követni s a Dunaparton előtte zarándokló villamosok rakományát bámulta… tin… tin… mert várt, várt, mint az eszelős. A szerelem ottmaradt a szívében, ahogy a gyűrű ottmaradt az ujján, igen és úgy szorult a Valentine neve a szíve körül, mint ez a karika a balkeze névtelen ujja körül… várt, remélt; egyik nap ha azt érezte, hogy no már sikerül lemondani, megnyugodni, nem bánni, összecsukódni, kialudni, befagyni: hát másnap kétszeres vagy százszoros türelmetlenséggel követelőzik rajta az éhező-szomjazó szerelem. Palya egyre sűrűbben talált a Hungária felé járni s Györgyhöz egy szóra felnézni, de folyton csak tréfákat mondott és rejtélyeskedett, mikor a Valentine holléte s az érkezésének az időpontja felől próbálta György faggatni… a féltékenység ejtette meg a veszteglő embert és keservesebb kínt kóstoltatott vele, mint a szigetek maláriája. Maradt, maradt; pedig hányszor eldöntötte, hogy itthagyja ezt a gyehennát és rábízza az első dr. jurisra a válását, csinálja az, ahogy akarja… azután mindig azt érezte, hogy ekrazitot vinne el a testében, amely a világ túlsó szélén is felrobban majd benne… s csodát várt minden másik reggelre, álomjelenetet, amelyben, mint az elveszett kis testvérek, találnak valami gyönyörű kastélyos tájon egymásra.

Ma különben megint az a gyönge, bolondos, magányos délutánja volt. Órákig cirkált mindenfelé; estefele a Hunyady-téren találta magát; fáradt volt, odadült egy benzinkúthoz; éppen szemben kellett lenni annak a tánciskolának az emeleten, hogy György olyan keservesen sóvárogva, bánkódva, képzelődve nézze sokáig azt az olcsó, naív életörömet az ablakon átal; és ott fiúk jöttek, egy tucat vitatkozó diákféle, kicsi jelvényekkel, azok aztán megállottak a téren ott közel és hát elkezdtek charleston-lépéseket fitogtatni, mind egymástól külön ugorva bokázott és nyujtogatta a féllábát, mintha megkergültek volna; György pedig figyelte suttyomban az ügyességeiket, mohón, irigyen: a végén pedig mosolygott utánuk, mikor továbberedtek kacagással és egymást hátbapüfölve, oh, igen, szeretetet lehelt a gyerkőcök után, olyan eperédes szeretetet, amilyen azok szivében érik, akik életükben a csalódással sétálnak karonfogva.

Itt, a hiú Butikban, elkönyökölve Tinti őkicsinységétől (kinek Pipi szerencsére valami most szerzett ragyogót kezd elmesélni), György lankadtan, semlegesen nézeget a táncba (a bértáncos ifjú odamosolygott egy párszor hozzá s ő diszkréten, gyengéden biccengetett neki vissza), meg nézeget ártatlan idegenséggel az asztalkák felé, szinte valahogy távolabb látva s halkabban hallva az extra népet, mágnásokat, vívókat, vivőröket, lipótvárosi fiakat (kik szép számmal vonultak fel, már június óta nem látták a grófokat), meg a dámákat, dámácskákat a mágnások oldalán, akik felé Györgynek bizony nem volt elég orientációja, hogy tudhassa, melyik grófnő s melyik csak mannequin, mert a szép társaság valami irdatlan volt ez előtt a más felé nevelkedett ember előtt s hát némely Tekla jobban is tud ragyogni, mint az igazgyöngyök… el volt az esze foglalva s elmulasztott érdeklődni Pesten aziránt, hogy kicsoda ez az úr, vagy kicsoda az a dáma… Az egész gyülekezetre csak úgy eszmélt itt, mint olyan másvalamikre, kik nem tartoznak ahhoz az emberiséghez, amelynek a sűrűségében ő vergődik, nem, ezek ünnepi kirándulók vagy mifélék e világon, hogy csak nézegetnek és játszadoznak s ezeknek nincs közük semmihez abból, ami fölött laboratóriumokban virrasztanak, parlamentekben cigánykodnak, törvényszékeken kedélytelenkednek, rendőrségeken sugdolóznak; nem tartozik rájuk a föld belében tolongó tűz, sem a csillagok kémkedése, sem a pólusok iratlan hava, sem a tengeren ólálkodó jéghegyek nem tartoznak őrájuk, sejtelmük se lehet azok felől, úgy, mint nincs sejtelmük a mi mindennapi öngyilkosaink felől, akik leugranak a Dunába. S egy messze-messze vizió vonaglott el egy percre ezek előtt a falra meredő, borult szemek előtt: ilyen négyszögű kis darab parkett, ahol ez a társaság táncol tovább, ha elhaltak az erdők és elhullottak a hegyek, ha nincs világ, nincs ország, ha elragadták, elmarcangolták mind a földet köröskörül, amit hazának ismerünk, hacsak ennyi maradt nekik, ez a parkettnyi, nem látják, nem sejtik, csak táncolni tudjanak tovább.

Észre se veszi, mintha hipnózisban ülne, micsoda szenzáció támadt ebben a percben a teremben.

Susognak, halkakat kiáltanak, sőt füttyengetnek, emelkednek is, nyujtogatják a nyakukat gavallérok és hölgyek egyszerre; a jazz elakadt egy pillanatra s a táncosnép elbotol a lépésből a váratlan eseménytől.

– Nézd már édes apuskám! – Pipi megrázza a György könyökét. – Oda nézz apuskám…

Most ül le az asztalkához, ott a sarokban a kicsi gázkandalló mellett az a csuda, aki a Butikban megjelent: egy álarcos, kurta feketeszoknyás másik nőalaknak helyet mutatva s nem véve tudomást az ámulatról-bámulatról, amit okozott…

Ő maga is nő, persze s ő is olyan fekete selyem álarcot visel, az álláig csüngő csipkével, a fején fekete csipkekendő s a ruhája végig csupa fodros, csipkés fekete selyemruha, végig le a fekete selyem félcipellő sarkáig, mert éppen ez az, ami a nem mindennapi hatást okozta, hogy sarkig leérő hosszú ruha van a kecses mozgású, karcsú nőn; alighanem igen fiatal, csinos teremtés lehet, olyan üde testszin villan meg a fehér moll gallérkája felett… Különben a fülét se látni s a karjáról lógó csipkék alatt is fekete glaszékesztyűszár fut felfelé. Puhatollú, szürke legyezőt lebbent az arca, vagyis álarca előtt és talán jóízűt nevet az álarc mögött, amint szétnéz kiváncsian a reá csodálkozó s diszkréten zajló Butikban. A pincér egy percre eltakarja a hátával a publikum elől, aztán siet hátra, ő is vihog jobbra-balra s csak rángatja a vállait.

Pipi lefogja Tinti kezeit, aki tapsolni akart és majd felrepült a pamlagról örömében:

– Gyerekek, ezt a heccet, nohát még életemben… nem is bírja szöveggel a csodálkozását. Ez a hosszúruhás, legyezős hölgy, aki most hecc a Butikban, lehetne persze valami bájoló húsz év előtti festmény a kiállításon, valamelyik nemes francia piktortól, például Rippl-Rónaitól.

Mi ez? Álarcosbálról ruccant volna ide ez a rejtélyes kis donna, a duennájával? Szeptember még nem a bálok hónapja. Talán valami attrakció, mellyel a Butik tulajdonosa kedveskedik a publikumának? Táncosnők lesznek, alighanem mindjárt kiállanak majd a parkettre. Hanem a tulajdonos is tétován néz feléjük a sarokból és a két tenyerével adja a zászlójeleket erre-arra, hogy fogalma sincsen…

Senki nem sejti, honnan röppenhet ide ez a bizar álom.

– Apuskám, itt valami fogadásról van szó! – Pipi szét is néz, úgy terjeszti hangosan a tipjét: – Fogadás, a fejemet teszem rá apuskám! Ragyogó dolog! Egy kis kontesz lesz…

– Valami megbolondult orfeumhölgyecske, – ez a György véleménye.

– Igen, reklámnak találta ki! Biztos valami bécsi! Nahát micsoda maskura! – de azért Tinti kicsit irígykedve nézi a maskurát, aki csak ül nyugodtan, legyezve magát, egy-egy halk szóval az egyszerű blúzos kisérőjéhez fordulva.

Már azért táncolnak, koccintgatnak, dudorásznak tovább; nagyobb heccekhez is szokva vannak a Butik vendégei.

Pezsgőt, ásványvizet hozott az álarcos nőknek a pincér. A legyezős dámácska az ásványvízből tölt, magának is, a másiknak is, koccint vele s aztán mintha összevihognának. Bolondos két figura!

– Apuskám! Téged néz, figyelj csak kérlek alássan! – Pipi meglöki a György könyökét.

– Ugyan.

– De édesem, a nőcske le nem veszi magáról a szemét, csakugyan! – Tinti is erősen oda figyel.

– Tévedés lesz. – György már megint unatkozik; a mennyezet égőit szeretné megszámlálni.

Pipi tovább lázít:

– Őrülten érdeklődik irántad apuskám, becsületemre! Nohát ragyogó, gratulállak kérlek alássan.

– Majd hozzácsapom ezt a hólyagot, szemtelen! Bá! – le kell tartóztatni megint a Tinti kezét, mert felkapta már féltékenységében a felfújt zöld malacát az abroszról. Másik felől pedig Pipit kell Györgynek pacifikálni, mert Pipi egyre harciasabban kacsingat és köhinget a misztikus jelenség felé.

– Hívjuk meg őket, kérlek alássan, őrült sikerünk lesz, apuskám.

György csak legyint lankadtan. S az órájához nyúl. Jobb is lenne menni tán innen; kicsit bántó, hogy most már őt is figyelik egy pár asztal mellől.

Egyszer csak a legyezős, magaskesztyűs nő feláll, megfogja félkézzel az álarc szélét, másik kézzel a szoknyát csipi, s emelt fővel megy egyenesen hátra, hol nyitva van egy világos, kicsi fülkének a függönye. Végig kisérik a szemükkel a Butik vendégei, mosolyogva, sőt utána nevetnek itt-ott, egész szabadon. Egy dáma föllelkesedett váratlanul, azt mondja:

– De milyen charme van ebben a kosztümben, nézzétek!

Egy erősen pirosképű gavallér pedig fölemelte az ujját és jóindulattal szólította fel a suhanó tüneményt, hogy azt mondja:

– Le az álaaccal, uaim!

– Telefonálni megy, gyerekek, most hívja a bandáját. Mi lesz még itt apuskám, meglátjátok, becsületemre! – Pipi nem birt az izgalmával. Majdnem hogy utána szaladt az álarcnak.

Hát az lett, még pedig egy perc mulva, hogy a pincér oda lépett az asztalukhoz és meghajolt György előtt:

– Ezt az urat kéreti a hölgy, hogy lenne szíves egy szóra befáradni a fülkébe. Igen fontos ügyben. – És a pincér belekedveskedett a György szemébe: – Nagyságos uram nagyon megnyerhette a hölgy tetszését…

Valami rémregénybe illene, ha nem a Butikban játszódnék a jelenet. Az álarcos hölgy félrehivatja az ismeretlen urat, oda az összehúzott biborfüggönyök mögé.

– Mit mondtam, nohát az én szemem, ragyogó! Rohanj apuskám! Te vagy a nap hőse kérlek alássan. Irigyellek édes apuskám, nézd, hogy tudja már mindenki…

György csak bámul a függöny felé. Roppant röstelli magát.

– Mégis csak pofa kell hozzá, nyilvánosan elcsalni valakit a társaságomból! – Tinti megfogja a György kezét: – Azért se megy, megtiltom.

– Hamar, hamar apuskám, kihűl! – Pipi már segíti fel Györgyöt, taszítja, buktatja. Ej, de kellemetlen. Nézik. Nem lehet gyámoltalannak látszani, nevetséges!

Mikor a függönyt kinyitja, az álarcos hölgyecske ott állt az asztal előtt, még tartja a kemény selymet az arca előtt s mintha kéken csillognának azok a megbújt szemek, amelyek abból reá leskelődnek.

– Tessék! – azt mondja György, egyet biccentve kurtán, komolyan, amint a függöny szárnyát eleresztette maga mögött.

Egy-két siető lélegzet hallatszik az álarc szájnyílásán, azután egy halk, óvakodó, habozó hangocska jön az álarc mögül:

– Tetszik… igenis, maga nagyon tetszik nekem.

És akkor lekapja a fekete glaszékesztyűt, azt a csipkés lárvát és isszonyú nagyot kacag egy fehér-piros arc a György megrémült szemei közé…

– Valentine! Valentine…

– Szép, hogy a nevem el nem felejtette! – s kezdi a nevető tünemény a fekete csipkekendőt a hajáról lehúzni.

– Te vagy… te? – György mintha hanyatt akarna esni, megfogózik a függöny szélében, hátralépve.

– Csak nem fog elszaladni mindjárt tőlem? Eressze el uracskám ezt a függönyt, belátnak! Nem volna kedve mulatni velem is egy kicsikét? – A csipkekendő lent van, a Valentine szőke, szőke haja zuhog le a fekete selyem vállára, karjára, hátára…

– Valentine, lelkem… igaz ez?

– Ha nincs ellene kifogása Nagyságodnak. No, most üljön le szépen, vegye úgy, hogy a vendégem. Hiszen az urak is meginvitálják a hölgyecskéket. Mit iszik, kedvesem?

Kézen kell fogni a szédülő, remegő nagy legényt, úgy vinni a szűk pamlagocskára, leültetni, mint aki rosszúl lett.

– Én meghalok, Valentine – annyit tud kinyögni, a homlokát érintve, abból a homályos gerjedelemből, ami irgalmas dörgéssel és meleg özönnel szokott az égből a földnek adódni lángoló nyári napokon.

– Dehogy, soha, soha többet… – és a pajzánkodó szépségnek is elalél a hangja, ráteszi két kezét a György két öklére, a fejecskéje alá bukik, a szája dideregni kezd… éppen most gyújtott rá pedig a legvígabban, a leghetykébben a jazz odakint a Valentinere.

– Hol voltál… – mint az álomhoz, úgy fordul oda György, még fel sem ocsúdva teljesen, a vállához hajoló, pihegő, meleg, drága elevenséghez.

Az hosszút, édeset lélegzik, fölveszi a fejét, feléje fordul ültében, a szemét lehunyja, kinyitja, félig hunyva hagyja megint, úgy kezd neki mesélni:

– Itthon… elbújtam előled… nem akartalak látni…

– Nem?

– Nem, nem, csak akkor, mikor így állhatok elébed, ahogy egyszer látni kivántál, derékig érő hosszú hajjal… látod? Láttad? Most símogasd meg a hajamat… úgy… nem unja a kezed a hosszú nyulkálást? – Olyan boldogan nevet, mint a gyerek, akinek a jó kis csinyje sikerült.

– Megnövesztetted a drága szépséges kis hajadat… óh, Tündér Ilonácskám…

– Kerek három hónapig tartott… aztán nézz csak ide, Gyugyu… de jól nyissa ki a szemét, kérem. Várjon, hadd álljak föl.

– Mi az…

– A ruhám. No nézze. Ez csupa fodor, a nyakán, a karján, meg a szoknya végig. Szép divat, nem, kilencvenes évek! A Kovách-szalonban rendeltem. Tudja milyen trükk van ebben a kosztümben?

– Tudom… te vagy, Tin, te vagy benne.

– No csak ne bolondozz. Ide nézzen, lássa?

Megfogta a karján a legalsó fodrot, egyszerre lerántotta róla.

– Jaj, hát ne szaggasd le!

– Sose féljen, bácsi. Látja? Ni. – Még egy fodrot kanyarít le hirtelen a karjáról. Mint a bűvész.

Ahá! Hát kapoccsal vannak a fodrok odaszerkesztve…

– És most ide nézzen.

Lehajol, a hosszu szoknya aljáról tép föl egy fodrot; voilá! – s elröpíti. Még egyet… harmadikat… a csipkefodrok úsznak, tétováznak a levegőben, hisz oly könnyűek, mint a füst…

Valentine komplimentet tesz, szemérmesen és kacéran mosolyog Györgyre:

– Igy bokáig ér a szoknya, kérem. Kicsit feljebb érhet, igen?

György csak áll, néz még, mintha egész életével el akarna mosódni azokban a várakozó kék szemekben, a kezét, mintha imádságra kapcsolná össze s a feje bólint, csak az édes andalodástól.

– Helyes uram, amint jónak látja. – Szolgálatkészen bókol Valentine és visszahajlik, még két fodrot pattogtat körbe s aztán tova lebbenti magától őket. Ugy megörül a fekete selyemharisnyája a kellemes, ernyős villanyfénynek.

– Ime, most ott tartunk kérem, tíz év előtt, amilyen akkor volt a szoknya hosszúsága. Maradjonígy?

– Igy… – György nyitja a karjait, támolyog Valentine felé. Hiszen még meg sem ölelte…

Valentine hátralép, pózt vesz, mintha szpícselni készülne valami nőegyletben.

– Uram, Önt elég gyakran megfigyelhettem, hogy szemérmesen lesüti a szemét a szoknyáig nem érő tisztelt térdek láttára… s hallottam az ön ajkáról megjegyzéseket, amelyekből arra kellett következtetnem, hogy Ön nincs éppen elragadtatva a födetlen karoktól, meg az elül-hátul való mély dekoltázstól, valamint a rouge-tól és a festéktől sem. Nos, Önnek ezentúl csak parancsolnia kell, kedves uram…

Nem tud tovább szónokolni, már beleborult azokba a karokba, melyek a beszéd alatt repesve kerülgették; nem tudja tovább a kacagását tartani, a boldogságát… a könnyeit.

A függönyön túl halkan muzsikálnak, muzsikálnak… mintha a hegedüs angyalok alakultak volna jazz banddé a paradicsomban.

Elég sokáig tartott, míg György annyira összeszedte magát, hogy a Valentine ajkainak oda lehellte az ajkáról:

– Bocsáss meg, Tin…

Valentine emeli a fejecskéjét; mintha lassan nyíló szemeiből jönne a susogás:

– Maga pedig ne bocsásson meg nekem… haragudjon még rám, jobban szeretem… egy kicsit…

György behúnyja a maga szemét a rányíló csős menyország előtt:

– Szenvedtél, lelkem, te is? Sokat szenvedtél…

– Most fogom majd megmérni a boldogságommal…

– Te, te… te… te…

Addig tegezi, addig kínlódik szegény emberfia, hogy uj nyelvet rögtönözzön, addig-addig, míg elbágyadva adja ki az egyetlen semmicskét, ami a használt szókincsünkből eszébe talál jutni. Pszt, hallga…

– Pitymallat – azt mondja.