Part 8

Tétován járt a György nézése kint a korzó sétáló népén. Most, hogy az esőcske elakadt, hirtelen teli lett fenn a korlátnál meg lenn a széksorok közt az út publikummal. Mintha mind ez a sok leány, asszony, fiú, meg kicsípett bácsi innen a dunamenti kis utcákból futott volna össze egy perc alatt. Oly mohón, oly friss zajjal siettek és forgatták a fejüket, mintha valami édes, bájos ujság lepte volna meg a világot. Buchwald néni nyugtalanul cikázott a két széksor közt a kétezeres zöld szakaszjegyekkel, amelyekkel csak ülni lehet, de sehova nem jut el az ember. Györgynek a szórakozott szeme megriadt egy beige-harisnyás bakfistól, aki ott egy széken vakmerő szögben csapta keresztbe a lábát. György elpirult hirtelen, megérezte. Elkapta a korzóról a szemét s idegesen megszorította a botot a kezében. Annak a nehéz bambuszbotnak aligha esett volna rosszul, ha oda lehet hirtelen sújtani valahova. György e pár percig komoran fixirozta a szemközti fodrász üvegtáblája alatt azt a díszmagyaros, császárszakállas szőke arszlánt és az nézett vissza rá szelíden, enyhe kék szemeivel, mintha védené magát, hogy hát pajtikám, bizony én nem tehetek semmiről. Azután visszafordította György a fejét a korzóra s mintha csak most fedezné fel ezt az egész déli divatot Pesten, úgy közibe bámult ennek a fecsegő, kacarászó csődületnek. Mi van ma, ünnep vagy valami szépségverseny? Ezek a nagylányocskák, asszonyocskák mint a girl-ök a színpadon, úgy sétifikálnak fel-alá, úgy mutogatják itt magukat. Minden percben látni, hogy előkapja valamelyik a kicsi tükrét, beleforgatni a fejét és rúzsozni, púderozni magát. Nem is hallja az ilyen, amit beszélnek hozzá, azt se tudja tán, ki lófrál ott az oldalán, hisz ez semmire, senkire a világon nem gondol, egész nap egyéb gondja sincs, mint maszatolni magát. Hogy ezt a teint-ellenőrzést, ezt a hiú szépítést ilyen nyiltan űzik, minden diszkréció s a legkisebb zavar nélkül, valami megfoghatatlan. Dehát én istenem, mit adjanak ezekre az úrfiakra, akik közül egy se lepődik meg pillanatra sem az utcai bőrápolástól, óh nem, se csalódás nem oson át a szemük tükrén, se semmi ünnep, semmi elfogódottság, semmi regényes, nemes hangulat nem látszik a képükön, nem rezzen a hangjukon, amint itt az életük édeni ajándékával, a Földünkön két száron suhanó virággal, az Alkotó mentőötletével, avval a gyöngéd és melegséges és véghetetlen Csudával társalkodnak: a nővel. Ezeknek az ifjaknak a költészete, a lelküknek az álma oda van a nyakkendőjükre festve, meg a kockás és csavaros csíkozatú harisnyájukra. Hogy fel vannak ezek a nadrágok tűrve, bokán felül, mintha a falu sarában kéne csatakolniok, ahol nincs palló. A modern harisnyát mutogatják, persze, vagy tán a lábuk szárát? György borult szemmel mustrálta sorba, akit csak elfogott a pillantásával; aki véletlenül az arcára nézett ott, észrevehette, hogy rágja belül energikusan az állkapcsait. Haragudott. Haragudott az ízetlen nyakkendőkre, a Buffaló-nyelvekre, melyek lefityegtek a fiúk otromba vörös félcipőin, haragudott a haszontalan knikebokerekre, melyekben egy pár kis gavallér a korzóra kilötyögött, haragudott szörnyen arra az ártatlan szál gyufára, amelyiket egy géppel nyírt bajszú vén gavallér figyelmesen egy hölgy cigarettje elé gyújtott; még sokkal szörnyebben haragudott, mikor eszébe jutott, hogy ezeknek itt semmi dolguk, csak a napot lopják, mikor az egész világ fárad és kínlódik. Hogy lehet az, hogy déli tizenkét órakor egy fontos nagyvárosban ennyi friss fiatalember ráér sétálni s udvarolni? Kik azok, akik ezt elnézik, engedélyezik? Rohamos vágy ingerelte a György idegeit: csak rájuk szeretett volna törni, jó nehéz ostorral és erős kurjantásokkal valami munkára terelni az egész léha sokadalmat.

Lám, milyen szívtelenül, milyen tapintatlanul tudja valaki felfogni a mi drága szép déli korzónkat, ha úgy el találták venni a kedvét a májustól, Pesttől meg egy kicsit az egész élettől. Nem is pillantott fel egyszer sem ez a szerencsétlen György a kékséges kék égre, pedig megenyhült volna tán a kedélye azoktól a gyönge színű rózsa, viola csomóktól, amelyek a festői korzó fölött merengtek, mintha az angyalok szórták volna el odafenn a tegnapi virágjaikat. Hanem még csak a Várhegyre se merte a szemeit emelni. Mintha az a hegy átlátszó lenne s oda lehetne látni valahova, a távolabb Budára. Nem, arrafelé aztán igazán nem mert volna tekinteni.

Egyszer csak a saját nevére ijed fel a mi szegény elmerült barátunk.

– Békász főhadnagy úr! Alázatos tisztelettel!

Ez is egy knikebokeres divatfi. Kicsike, vékony alak, a knikebokerben, mintha az volna az ambíciója, hogy negyedik gimnazistának nézzék. Györgynek fogalma se volt róla, kihez van szerencséje. A knikeboker összecsapta a sarkát és a vadrucatollas zöld kalapját a térdéig lekanyarította a fejéből:

– Szervusz, ragyogó Gyurikám!

– Bocsáss meg, kérlek…

– Nem emlékszel rám? Csete Pipi! Bukovina!

Á, persze. Csete Pipi. Hirtelen eszébe jutott Györgynek az az ügyes kis ulánus hadnagy, akit hónapokig látott ott forgolódni Csernovitzban, valami parancsnokságon. Kezet nyujtott:

– Igaz, látod. Szervusz.

Pipi jobbra rántott felsőtesttel, messze kitartott könyökkel lelkesen rázta a György kezét, alig akarta elengedni.

– Hát ez ragyogó! Tudod, hogy nem is láttalak kérlek, mióta leszereltünk? Rögtön rádismertem, ragyogó szemem van, apuskám.

– Igazán, kedves vagy, nagyon örülök. – Örült is, nem haragudott. Oly jól esett hirtelen Györgynek valakivel beszélni, barátkozni egy falatot ebben az elhagyatottságban. Meg is volt hatva, hogy ez a fiú nem felejtette el, pedig jóformán nem is ismerték egymást, legfeljebb hogy egypárszor összeütköztek Csernovitzban, ha György bement oda, szolgálatilag.

Csete Pipi megütögette szeretettel a György karját:

– Biztos nem is voltál Pesten, apuskám, mert már fölfedeztelek volna. Vidéken éltél, mi?

György mosolyogva bólintott:

– Vidéken barátom. Holland-India vidékein. – És György elmesélte röviden a kivándorlása történetét Pipinek, aki végig ragyogó! ragyogó! felkiáltásokkal kísérte s a végin rajongva ölelte meg a György derekát:

– Ragyogó, kérlek, ragyogó! Hisz akkor tele vagy pénzzel, apuskám!

Györgyöt meglepte kicsit ez a naiv kitörés. Aztán elkomolyodva nézett Pipire:

– Dolgoztam, pajtás, sokat dolgoztam.

Pipi azalatt fürgén szemrevételezte György öltözetét, meg is csípte a nadrága szövetét a két ujjával:

– Ragyogóan elegáns vagy, apuskám. First class! Itt lakol persze, a Hungáriában?

– Itt.

– Ragyogó, én is kérlek tegnapelőtt vonultam be, miután a Bristolból némi nézeteltérések folytán netten távoztam. És hát most Pesten maradsz örökre, remélem, apuskám? Ragyogó lesz!

György nem tudta visszatartani a kikívánkozó vallomást. Hiszen még nem beszélt egy teremtett lélekkel itthon arról, amivel teli volt a feje meg a szíve:

– Nem, kedves barátom. Elárulom neked, hogy nagyon nem jó dolog történt velem, mióta hazajöttem.

– Csak nem mentél tönkre, apuskám?

György fájdalmasan mosolygott:

– De, körülbelül. Tudniillik meg találtam hirtelen nősülni. És most már válok is, barátom. Hát csak jobb lesz nekem mennél gyorsabb iramban visszamenni innen, a világnak a másik végére.

Pipi sokkal kedvesebb gyerek volt, semhogy az ilyen bús témákat elmélyítse. György mellére tette a tenyerét (a vállát nem érvén el) és a legragyogóbb jókedvvel kezdte vígasztalni Györgyöt:

– Szóval elváltál, apuskám. Ragyogó dolog. Az egész világ elvált, apuskám. Én is csak azért nem váltam el, kérlek alássan, mert még nem nősültem meg.

Nagyot nevetett a viccen Pipi s karonfogta Györgyöt, aki éppen letette a lábát a lépcsőről:

– Gyere be már, apuskám, egy whiskyre, ide a bárba!

György szívesen fogadott szót; ez a zajos, virgonc fiú kicsit könnyített a nehéz hangulatán. A hallban Pipi leadott egy bokáigérő hangos kisztihandot, egy piroshajú hölgyecske felé, ki a nádszékben egy tarka hetilapot olvasott és megbökte diszkréten Györgyöt:

– Láttad, apukám? Egy kis szinésznő-ismerősöm. Gigi. Ragyogó kis cica!

György, hogy elterelje a témát a ragyogó kis cicáról, meg a maga históriájáról, azonnal a Pipi állapota iránt érdeklődött, mikor leültek a hôtel kicsi bárjában:

– Hát te, kedves Pipikém? Mesélj már magadról is valamit. El is felejtettem, mi voltál te civilben?

– Én, apuskám? Nem emlékszel, biztos neked is leadtam azt a ragyogó viccet, amit Klobucsárral csináltam tizenháromban a nagygyakorlaton. Megszólít, apuskám, kérdi mi vagyok civilben? Civilben tartalékos zászlós vagyok, excellenc! Apuskám, az egész Dunántúl röhögött.

György is megnevette a „stramm“ feleletet, amin vidámabb időkben „az egész Dunántúl röhögött“. És szeretettel fordult megint Csete Pipihez:

– És most mivel foglalkozol, kérlek?

– Leginkább avval a ragyogó tervvel, apuskám, hogy kimegyek filmszinésznek Amerikába, Hollywoodba, kérlek alássan.

György bizonytalan hangon szólott:

– Ez, ez érdekes. Jó dolog.

– Jó? Remek, apuskám, ragyogó! Kérlek alássan mindennap útra készen állok. Már megtettem apuskám az összes lépéseket. Részemről semmi akadálya a szerződésnek, apuskám. Egyébként a Dácia-mozi főtitkárát üdvözölheted bennem, miután beleégtünk tavaly egy kisded garázsalapításba, amiben akkor vállaltam érdekeltséget, mikor mint dilettáns tőzsdönc felrobbantam. Ragyogó volna majd egyszer a filmen eljátszani ezt a karriert, kérlek alássan. Fizesd ki légy szíves ezt a whyskit meg a cigaretteket, apuskám, mert most nincs apróm, a nagy meg elfogyott.

Györgyöt mulattatta s meg is hatotta a Csete Pipi előadása, mely mint a gyorsított fölvétel, úgy mutatott be néki egy elpuskázott életet. Kimenet gyöngéden a vállára vert Pipinek:

– Fiatal vagy, semmi sincs elveszve kérlek, csak össze kell szedni magad. Majd beszélgetünk, kedves pajtás.

Pipi fölnevetett a György komoly képébe:

– Csak ne hervadj úgy le, kérlek alássan, nincs itt baj, apuskám; ha minden kötél szakad, megélek a charleston-tudományomból is.

Györgynek ideges grimasz futott el az ajkán. Aztán barátságos mosollyal kezet nyujtott Pipinek:

– Viszontlátásra, szervusz.

– Szervusz, kérlek alássan, hát ragyogó Gyügyükém délben megérdeklődlek a portásnál, együtt ebédelhetünk remélem, majd összebeszélünk valami jó kis murit, apuskám.

És Pipi fecsúsztatta vígan a kezét a György derekára s meglöttyentette a bőséges knikebokerszárakat a térdén. Egy kis örömcharlestont akart fordulni Györggyel, amit azonban a mi szenvedőnk gyorsan elhárított, nem kis ijedelemmel.

Csete Pipi még egy pajtási csókot intett Györgynek, a sarkát összevágva:

– Alázatos tisztelettel, dolgom van, rohanok, apuskám, el ne késsem a váci-utcai sétámról. – És Pipi kiugrott a forgóajtón a nehéz knikebokerben.

György egy percig utána mélázott. Apuskám… Azután leült egy lustálkodó nádfauteuilbe a hallban tanyázó kül- és belföldi ismeretlenek néma társasága közé. Nem tudja, mit csináljon ebben az órában. Ebédelni még jókor lesz. A napra, az emberek közé, nincs kedve kimenni. El kellene rögtön kezdeni ezt a kínos ügyét lebonyolítani. Tanács kellene, tapasztalt, okos, hűséges jóbarátra volna szüksége. A régi pesti cimboráit elvesztette, ez az új Pest olyan idegen néki, mintha Kamcsatka fővárosában volna. Senkije sincs. Lehajtotta a fejét, elkezdett a szőnyegen a botja hegyével rajzolgatni, kereszteket, hullámokat, szálló madarakat, tízet meg százat egymás után. Utoljára egy nagy szívformát húzott az ingadozó bottal. Hamar elpiszkálta, mintha attól félne, hogy fölfedezhetik azt a szívet a szőnyegen…

Másnap aztán már komolyabb dolga akadt Györgynek Pesten.

Déli tizenkét óra felé, mikor éppen az ágyra kirakott rajzait rendezgette, kopogtattak az ajtaján.

Két úriember. Az egyik magas, huszáros tartású, ötvenes forma gavallér, a másik talán huszonöt esztendős, ügyes kis alak, a gomblyukában az Automobilklub jelvényével. Roppant komolyak. Békász György urat keresik.

– Én vagyok uraim. Parancsolnak?

Bemutatkoznak. Az idősebbik úr halk hangon, a kék szemeiben bizonyos gyöngédséggel közli Györgygyel, hogy megbízójuk Horváth Lajos úr nevében elégtételt jöttek kérni azért a szóbeli sértésért, amely kilenc nap előtt történt a Danieli-hotelben, Velencében.

Aha, ez a Lali. El is felejtette, hogy a Lali a világon van.

György elkérte a szónok címét, avval a szokásos kijelentéssel, hogy a segédei jelentkezni fognak.

Az urak távoztak, György pedig elfogódva forgatta egy darabig a háromprédikátumos huszárezredesi névjegyet, ott állva a szoba közepén. A fülébe csendült Valentine hangja, mikor megfenyegette, hogy ne féljen, majd felelni fog Lalinak! Olyan messziről, messziről szól ez a hang, messzebb, mint Velencéből; mintha csak egy álmodott nevetés emléke volna; mintha csodálatos kagylózúgás járt volna a fülében, amely hirtelen elalél és amely után megfoghatatlan bánat szokott az ember lelkére szállani.

No most aztán felelni fog Lalinak. Egy percig rút émelyt érzett György: micsoda tapintatlanság, micsoda durva tolakodás most őt felzavarni, mikor pihenésre, feledésre van szüksége. Utálatos ez a buta részletecske, ez a véletlen kis közeg, ez a Lali, hogy ez most foglalkoztatni fogja magával.

Á, hisz csak annyi az egész, mint mikor az utcán az embernek valami gizgaz tapadt a kabátjára. Lefricskázza az ember és már el is felejtette mindörökre.

Berreg a szobai telefon.

A portáról jelentik, hogy dr. Csete Péter szerkesztő úr várja lent a hallban a nagyságos urat.

Ejnye, de kapóra jöttél pajtás, gondolja György, most rögtön a nyakadba sózom a lovagias ügyemet.

Fogta a vizitkártyát, lesietett a hallba Pipihez.

– Szervusz ragyogó Gyügyü, alázatos tisztelettel, – kétszer is összecsapta Pipi a bokáját és még odaadóbban szorongatta Györgynek a kezét, mint tegnap.

György megcirógatta a Pipi kezefejét, kissé zavarodottan:

– Kérlek, barátom, ne bérmálj meg engem evvel a Gyügyü névvel, azt én túlszépnek találom a magam egyszerű személyére.

Pipi megint haptákba kapta magát és nevetve kapitulált:

– Ahogy parancsolod, apuskám. Szívem sugallatát követtem, kérlek, tudod, hogy mindig szerettelek. Különben hogy vagy, apuskám, mi ujság?

– Gyere csak pajtikám, rögtön mesélek valamit.

Leültette Pipit a sarokba, elébe tárta az esetet, odatette a szeme elé az asztalra a névjegyet.

– Á, az ezredes, remek, apuskám! A másik urat is ismerem, ragyogó barátok vagyunk kérlek alássan! Remélem, rám bízod az ügyet, apuskám?

– Igen, pajtás, arra akartalak kérni, hogy légy szíves elvállalni a dolog elintézését.

Pipi majd felugrott örömében:

– Ragyogó! Szavamra nem találhatnál ragyogóbb segédet Pesten, kérlek, mint Csete Pipit. Kedvenc sportom a párbaj, apuskám, mondhatnám szakmám kérlek alássan. Csak ebben a két esztendőben legalább ötven mérkőzést vezettem.

– No, bravó, pajtás, annál kellemesebb.

– Apuskám, még ma érintkezésbe lépek Szabó Makival, first class párbajsegéd és ragyogó pofa, holnap már leülünk ketten az ellenfél segédeivel. Különben Horváth Lali is ragyogó jóbarátom, apuskám. Termem van kérlek alássan, remek orvosaim, holnapután délután hatra ragyogó kis kardpárbajt eszközlünk, első vérre kérlek alássan. A legnyugodtabban rám bízhatsz mindent apuskám.

György kissé szórakozott lett, mikor a tárgyalást befejezte:

– Rád bízom, pajtás, a legnagyobb örömmel, intézz mindent a legjobb belátásod szerint. Csak egyre kérnélek pajtás, hogy ne két, hanem három nap mulva tartsuk meg ezt a párviadalt; remélem egy napi haladékot kaphatok.

– Hogyne kérlek, akár egy hónapot. Paukolni akarsz, apuskám? Úgyis el akartalak vinni paukolni.

– Nem, köszönöm, pajtás. Csak arról van szó, hogy holnap le kell mennem vidékre, legalább egy napra, az édesanyámat meglátogatni. Ezt pajtás nem akarnám elodázni.

– All right, apuskám. Szóval csütörtökön rendezzük. Hat órakor. Én leszek a vezetősegéd, gyerekjáték lesz az egész, apuskám.

– Köszönöm, pajtás, végtelen kedves vagy, roppant hálás leszek neked.

Felállott, melegen kezet nyújtott Pipinek, akinek azonban még valami megjegyezni való lebegett a mosolygó ajkain. György mintha kitalálta volna:

– Bocsáss meg pajtás, igaz: nem járnak evvel az üggyel valami kis előzetes kiadások?

Pipinek felragyogott a szeme:

– Épp kérni akartalak apuskám. Tudniillik Szabó Maki is gyöngén áll egy kicsit mostanában és hát tudod apuskám, jönni-menni kell a segédeknek, taxi, miegymás, különben nem engedünk túlnagy költségekbe berántani, a legelső vívóteremben kihozzuk a heccet nyolc-tíz melomból, kérlek alássan.

És látva, hogy György hirtelen nem érti mi az a _melon_, egy könnyed gesztussal vidáman fordítja neki mindennapi magyar nyelvre:

– Tiz millió, csekélység öregem. Otthon vagyunk a vívóteremben.

György nagyon meg volt elégedve:

– Ha megengeded pajtás majd ebéd után a szobámban megírom a csekklapot, legjobb lesz ha szíves leszel átvenni tőlem az egész költséget. Ugyis megigérted, hogy ma szerencséltetsz ebédre.

Harmadnap délután, mikor György meg az édesanyja magukban maradtak a tornácon, a megszomorított özvegyasszony rátette a kezét a György kezére, mely makacsul próbálta kicsípkedni a kiütközött szálakat a régi rózsaszín ozsonnázó abroszból.

– Érzem fiam, milyen nehéz a szíved. Tudod, azt mondta volna a mi öreg papunk: ne vígasztalgassátok hiú szóval az embert se gyászában, se fájdalmában, csak legyetek mellette csendes hűséggel.

– Oh, kedves édesanyám. – György csak letette a homlokát arra a drága kézre, mely etette, mosdatta, öltöztette, fésülte valaha. Ezen a vén, kopott, fekete padon, a délutáni kisvárosi csöndességben, amelyben csak a ráérő szekerek messze nyikorgása, meg a szekér mellett sétáló csikónak az el-elalvó csengője hallatszik, a György fáradt és érzékeny hangulatában egy réges-rég elfeledett gyengéd kis játéknak az emléke tért vissza a fejébe, valami bánatosan, varázsosan. Annak a kis gyerekkori játéknak, amit ez az édesanya játszott vele, mikoriban az imádságokra meg a szép versikékre tanítgatta. Most megint ott állott az édesanyja térde közt és fölnézett az édesanyja arcába, ki a fejét ingatva mosolygott le a kicsi fiára s a haját cirógatta lassan, és kérdezgette s a kicsi fiú felelgetett szépen:

– Hol jártál báránykám?

– Az erdőn asszonykám.

– Mit ettél báránykám?

– Zöld füvet asszonykám…

Édes jó istenem, mind ez az élet és sors, idegenben való tanulás, tanítás, küzdelem, azután a négy esztendős harctér és a szigetvilág maláriája, a vadállatoktól való rettegés rossz éjszakái és ez a szerencsétlen, bolondos házasság… mintha csak mese volna ez is, szomorú, ríkató gyermekmese.

– Hogy sírtál báránykám?

– Me-e-e asszonykám.

A kicsi Gyurka akkor a gyönge ádámcsutkáját ütögette az ujjával, úgy utánozta a barinak azt a gyámoltalan édes rívását. Most meg a nagy György hang nélkül ejt két meleg cseppet a szeméből az anyai kézre s érzi, hogy rezzen az a kéz és hogy fogja szorosabban az ő pihenő kezét az asztalon.

Még egy fertály órája csupa elevenség, csupa hév volt ez az elgyöngült nagy gyermek. Gazdák ültek itt a tornácon György körül, a jegyzőné tekintetes asszony régi jó emberei. Jöttek, siettek jelenteni Györgynek a hajlandóságukat mindahhoz az újhoz és hasznoshoz, amit György hazaérkezésekor kommendált nekik a tavaszon, mikor a gazdák ráértek napról-napra hallgatni az Operenciákról érkezett mérnök urat (akit különben a fiatalabb gazdaemberek még mindig főhadnagy úrnak tiszteltek.) Most már mind azt várta, hogy György itt marad Zsindelyesen és vízvezetéket csinál a tanyákon, meg „esőmasinát“ hozat nekik a szíkföldekre, meg köves, szellős fűtéses istállót épít a jószágnak, meg azt a sok minden újmódi trágyát megszerzi a zsindelyesi határnak, amiket a külföldeken kitanúlt. Reggel óta valóságos búcsújárást tartottak ebben a csendes özvegyi házban. A polgármester, a városi mérnök, a Népbank főemberei sorba vizitelték Györgyöt, komolyan és sürgősen tárgyalni a Györgytől hetek előtt megpendített témák felől, útépítés, csatornázás, fásítás, gyümölcs- és tógazdaság és hasonló, Zsindelyesen sohasem álmodott tervek felől. Ezeket az embereket németek közé szorították a háború alatt, ezek a francia frontot is megjárták. Ezek tudták, hogy nem bolondság az, amit a világot járt Békász György mesélget nekik. Pénz volt, kedv volt Zsindelyesen okosabb, gazdagabb, áldottabb világot teremteni, csak az ötlet, meg szakértelem, meg a bátorság hiányzott eddig. Györgynek a hite meg az energiája rájok ragadt a zsindelyesi új emberekre. A polgármester meg a mérnök elujságolták Györgynek, hogy a tőle proponált ártézi kút fúratását a távolléte alatt már megszavaztatták, csak arra várnak, hogy tartósabban maradjon Zsindelyesen, hogy az ő ellenőrzése mellett kezdjék el a munkát. György megígérte, hogy hamarosan lejön Zsindelyesre, csak egy-két szabadalmának az ügyét üti nyélbe Pesten. Feszült a tüdeje, ragyogott a szeme, mint a repülőké, mikor emelkednek és az egek jótékony ízét kóstolják és azt érzik, hogy az egész világot látják odalent, maguk alatt. Igen, azt érezte György is, hogy ez a Zsindelyes is egy kis világ, hogy az életét be fogja tölteni az a boldogság, hogy ennek a világnak adhatja az erejét, a tudását, a becsvágyát, minden szeretetét.

Hanem aztán, mikor a vendégek elköszöntek és csend lett a tornácon, visszaszállott a bánat a György szívére, mint mikor a nehéz varjú, ha megunta a kóválygást, oda repül megint a körtefára.

Alkonyodott szépen lassan. A szomszéd utcáról hallatszott már a hazafelé vágtázó malacok szapora röffenése. Az özvegyasszony elmerült az ereszre felfuttatott délignyitó nézésébe; a rózsaszin, piros, lila gyönge virág mind lesütötte már a fejét, ráncosak lettek és fakók, mint az összecsukott régi selyem napernyők. Egy vigyázatos, halk sóhaj futott a tornácról a délignyitó virágjai közé, kiknek ősz lesz tavasszal is, minden alkonyattal.

Az özvegyasszony megsímogatta a nagy fiúnak a fényes gesztenyehaját, lehajolt hozzá suttogva:

– Bocsáss meg nekem, édes fiam.

György fölemelte fáradt arcát és mélységesen megindulva mosolyodott el, amint az édesanyjának a szelíd, borult szemeibe tekintett.

– Mit bocsássak meg magának, drága, jóságos édesanyám? Talán azt, hogy becsületes, igaz embernek nevelte a gyerekét?

Az özvegyasszonynak lassan lehunyódtak a szemei, bólintott, a remegő szava lehellet volt inkább, mint beszélő hang:

– Azt fiam, azt… ha meg lehet bocsátani.

Csütörtök délután hat óra.

Egy Kossuth Lajos-utcai palotának az első emeletén végig le vannak az ablakok függönyözve s a függönyökön át sárga lámpafény dereng a fényes júniusi nappalba. Akik ott a másik oldalon jönnek-mennek a járdán és feltekintenek a betegen sütő ablaksorra, találgathatják, vajjon valami zárt ünnepélyt tartanak-e azon az emeleten vagy egy női ruhaszalónban folynak a titokzatos próbák? Hogy is képzelnék a dolguk-bajuk után menő szegény polgárok, a jámbor virágárus svábok, az irodából jövő kisasszonyok, akik a Ferencrendi-templomba, vagy a dunaparti sétára sietnek, hogy itt az utcai szilfák verebeinek boldog zsibolása közben és miközben a rendőr lent áll az úttesten, gyilkosságra készülnek, fényes nappal, a város kellős közepén.