Part 7

– Itt vagyok, látod, sohase hagylak el többet, egyetlenegy kicsi szerelmem! – Valentine a szeme elé emelte a Sipszit, aki az orrocskájával, a csillogó pici karmaival nyúlkált és kapaszkodott a Valentine nevető képébe, míg oda nem simulhatott boldogan az orcájához.

– Sírjál Sipszikém, olyan régen nem sírtál már egy picit! – a diványra hengergette Valentine a kutyust, amelynek specialitása volt, hogy éppen úgy tudott sírni-ríni, mint a csecsemők. Ezt a tudományt a házfelügyelőéknél sajátította el, ahol kis baba feküdt a bölcsőben.

Mikor kimulatta magát a Sipszivel, Valentine felgyujtotta a villanyt, mert már beesteledett; körülnézett a szobában: ejnye mit is akart… igen, levelet fog írni Mazzinak, azonnal! Az aranyvirágos kinai levéldoboza hiányzik az íróasztalkáról. Hol van? Persze, már átvitték azóta Pestre a Délibáb-utcába, abba az ötszobás villalakásba, melyet még a Valentine jegyessége alatt kezdtek berendezni Palyáék.

A kedvenc kis képét, azt a selyemre festett ibolyacsomót, azt is levették a falról. Ő maga kivánta, hogy azt is vigyék oda.

A diványról is hiányoznak azok a pufók fodros párnácskái.

Jaj, a vitrinben sincsenek ott a kedves babái, a ragyogó Tündér Ilonái, mesebeli princesszei, bolondos Pierette-jei, vézna modern Harlequinjei, kiknek a hosszú karjait, lábszárait annyit kalimpáltatta kis unalmai közt… a táncrendek még itt függenek benn a vitrin üvegfalán, a legrégibb köztük három esztendős, és Valentine úgy érzi, mintha valaki másnak a nagyon, nagyon régi, elmosódott emlékei volnának ezek…

Jaj, hát az ott… az éjjeli szekrénykén ott áll egy fotografia. Egy sugár barna fiú, fehér ruhában, szörnyeteg nagy szalmakalappal a fején, a háta mögött otromba sátor. Valentine lekapja onnan a képet és gyorsan beteszi a szekrényke fiókjába. De meglátott ott egy másik fényképet, amelyen egy farkaskutya kapaszkodik fel egy tüzértiszt vállára, valami barak előtt a hegyoldalban. Idegesen betolta a fiókot. Rögtön kinyitotta megint, kimarkolta a képeket (volt ott még három-négy darab) és az íróasztalka legalsó fiókjába internálta őket. Az alatt a pillanat alatt, míg oda betekintett, meglátott egy Kodak-fölvételt, amelyen György és ő állanak mosolyogva a Citadella kopár udvarán. A könyvespolc tetején észrevette a gyerekkori bársonymedvéjét, az ott figyelte Valentine-t a félrebillent vaksi fejecskéjével. (Az egyik üvegszemét elvesztette a kalandosabb esztendők alatt, a Borz-utcában.) Úgy megörült Valentine hirtelen a régi jó pajtásnak. Megcsókolta, megnyomkodta a mellét; a medvécske valami beteg nyöszörgéssel felelt, amitől a Sipszi megint sirdogálni kezdett a divány sarkában és amitől Valentine-nek szíve váratlanul összeszorult az ébredező drága, vidám kisgyerek-emlékek közepett. A medvét visszatette a helyére. A feltünő ambicióval síró Sipszinek a szürét is kitette rögtön: nem akart sírást hallani. S egyszerre oly végtelen rosszul esett ezt a kifosztott, kihűlt leányszobát látnia. Lecsavarta a villanyt és odaállott egy ablakba, nézte, bámulta lent a Retek-utca kigyulladt lámpáit, a dombok felett leskelődő csillagokat, a Hűvösvölgybe futó villamosokat, autókat. A Városmajor vadgesztenyéi meg voltak terhelve virággal, idáig hozta egy esti fuvalom azt a könnyű, mézes illatot róluk. Sportsipkás fiúk és olcsó piroskalapos lányok tünedeztek ott a fák közt az utakon; egy lámpa közelében valami nyugdíjas bácsi tanyázott a padon egyedül, az ujságját a lámpa felé tartotta s olyan erőszakosan nyujtotta a nyakát, hogy olvasni tudjon. Valentine szeme ottragadt egypár percig azon az öreg emberen. Egyszer csak megmelegedtek a Valentine szemei s félig öntudatlan azt suttogta: szegény. A fájdalom cirógatni kezdte a szívét, mint a doktor a beteg gyereknek az arcocskáját.

Valentine betette az ablakot. Bántotta a fülét egy gyönge hegedűszó valamelyik közeli villa felől. A virágillatot is rosszul esett éreznie. A függönyt is összevonta az ablakon. Irritálták azok a virgonc csillagok.

A társaságból, isten tudja miért, aznap senki se maradt ott vacsorára. Palya se lepte meg a házat avval, hogy vacsorára hazajön. Palyáné, Valentine és Bürü ültek csak az ebédlői asztalnál. Mikor Bürü visszavonult a leckéi közé, anya és leánya még vagy félórát maradtak együtt a vacsora után. A gyerek előtt persze szóba se hozták a nagy ügyet. Azután Valentine meglehetős nyugalommal mesélte el az édesanyjának a történteket. Amire aztán Palyáné darabig hallgatagon küldözte a füstkarikáit a levegőbe. Valentine is megpróbált egy-két füstkarikát elővarázsolni, de még messze mögötte volt a Palyáné művészetének. Aztán könnyed kis nevetés közt szólt oda az édesanyjának:

– Remélem, babukám, csöppet sem ütközöl meg azon a kijelentésemen, hogy ezek után a legrövidebb úton el fogok ettől az úrtól válni.

Palyáné szippantott, vállat vont, mosolygott:

– Babukám, ez a legegyszerűbb dolog a világon.

Azután mindjárt el is búcsúzott szépen a babukájától:

– Te is fáradt lehetsz babukám, képzelem. Majd reggel többet diskurálunk.

Hanem másnap korán délelőtt jelentkezett Kokó, s elvitte Palyánét a lovardába. Összebeszéltek volt egy kis kompániával, hogy ellovagolnak ma Gödöllőre. Valentine még aludt. Nagyon nehezen húnyta le a szemét az éjszaka. Félt a sötétben, mint valaha kicsi lány korában. Nagyon hamar elszokott most az egyedülléttől. Kétszer is elsuttogta az estéli imádságot. És aztán csodálkozva, kicsit ijedten hallgatta a sóhajait, amelyek elsuhantak az ajkáról, mikor csukva tartotta a szemhéjait és mozdulatlanul feszült az orcájával a párnára, hogy nyugodtan elaludjon. Többször rajtacsipte magát, hogy szepegni kezd a szája. Csak mert olyan nagy csönd van, és mert úgy el van ebben a sötétségben hagyatva. Talán egy-két könnycsepp is esett a Valentine vánkosára. Az ilyen kis gyerekeknek a szemükbe szokott a könny jönni, csupa gyöngeségből, érzékenységből.

Palya papával délfelé találkozott Valentine. Palya gyöngéden a keblére szorította a kicsi lányát. Megdicsérte a pompás színéért, érdeklődött a velencei mulatságai meg az ott talált ismerősök iránt és minden percben megveregette a Valentine megpirult orcáját és nem győzte ismételni, mennyire örül, hogy láthatja az ő édes, gyönyörű kis cicáját. Szóval, tapintatos volt, kedves volt. Valentine minden pillanatban várta, hogy papa leül vele szépen és elkezdi töviről-hegyire kikérdezni. A vonaton még a legkínosabb scénákra készült elő; általában drámainak képzelte az efféle találkozást szülő és gyermeke között. Egy futó percig még azt érezte Valentine, mikor Palya elköszönt és lement a kocsijához, hogy talán jobban is esett volna neki, ha papa komolyabb hangulatban kezd el ma beszélni s ha legalább egy bánatos szentenciát lead a leánya hirtelen megszakadt boldogságáról, azután ha például a mai programja felől is érdeklődik. Igaz, hogy Palya nagyon sietett, és csak ezért szorítkozott arra az egyetlen kis megjegyzésre, mikor indult, hogy:

– Ejnye hát ezek a mai gyerekek…

No még jó, hogy ezt is olyan tréfás fejcsóválással mondta s aztán még egy vidám búcsúcsókot intett a küszöbről. Valentine fellélegzett. Igen jókedvűnek érezte magát. Semmi felhő nem tolakodott a szabadsága ragyogó kék egére.

Istenem, mit is kezdjen ennek a végtelen szabadságnak az első pompás reggelén? Igaz! Még öltözködés közben kisütötte, hogy a legérdekesebb lesz most Csocsóval beszélni neki, még pedig ha lehet még délelőtt, úgy se tudja hirtelen, mit kezdjen az idejével. A legsürgősebb szükségem van a Csocsóra, igen – gondolta Valentine, – hiszen azt se tudom, hogy érezzem magam itthon. És hogy kezdjek most az emberek közt viselkedni, mint elvált vagy válófélben lévő asszony. Oh dehogy, hiszen ő még ott nem tart. Neki még csak az a helyzete, hogy faképnél hagyta az urát. Jó lesz egy-kettő átvenni az anyagot Csocsótól, aki kijárta már ezt az iskolát.

Csocsó, a Szlovák báróék Csocsója, tavaly vált el az urától, egy szolnokmegyei birtokostól, hathónapos házasság után. Ez a hat hónap összeesett azzal az idővel, amely alatt az ura végleg elspekulálta az ezerötszáz magyar holdját. Maguk Szlovák báróék még Ferenc József ragyogó korszaka alatt tönkrementek. Palyáné most jobban ápolta mint valaha a Szlovák-féle barátságot; azt ábrándozta, hogy ez az összeköttetés jogot ad neki beljebb és feljebb kerülni az arisztokrata had közé. Csocsó szaporán jött a házukhoz (ő is pokerista volt), Valentinet az ő nyelvén „őrült édesnek“ találta, de valami behatóan nem barátkoztak; kicsit más világ volt Csocsó is meg Valentine is.

Csocsóval szerencséje volt Valentine-nek. Most nyitotta ki a szemét, a telefon az ágya mellett állott, friss kacagások között jelentette ki, mennyire tébolyítóan örül a Vali fantasztikus megérkezésének és hát azonnal fölkel és a legnagyszerűbb lenne kint találkozni az Augusztnál, ott nincs ilyenkor senki és majd kipakolsz drága fiacskám, szervusz, egy órán belül ott leszek mint az őrült és hát szervusz, nohát téboly és szédület!

Félegykor aztán olyan mámorosan kapta a karjaiba Csocsó Valentine-t, mintha a drága kis teremtés egyenesen valami tűzvészből menekült volna meg:

– Hát hogy vagy, hát mutasd magad, hát fényes, oda vagyok, nem is képzeled, káprázatos, Valikám, nohát megőrülök, esküszöm!

Nem volt kis feladat egy szónak a Csocsó ajkán a többinek elébe kerülni. Legalább száz szóra nyitotta ki Csocsó egyszerre a száját; olyan lázasan közölt minden semmiséget a világgal, akár a rikkancsok. Mikor Csocsó első lelkesedése valahogy lecsillapult és leültek a hüvösvölgyi cukrászat csöndes terraszán, Valentine elmesélte végre a szomjas szemekkel figyelő Csocsónak az elviharzott szombat-éjszakát a Danieliben egész odáig, mikor vasárnap reggel behajózta magát a podgyászával egy gondolába.

– Bravo, nohát édes, nem is hiszed szívecském, hogy örülök, esküszöm, fantasztikus! – és áthajolt az asztal fölött, odacuppantott egy rouge-foltot a Valentine homlokára. Ha a retiküljében véletlenül van valami rendjel, esküszöm, őrülten feltűzte volna a Valentine keblére.

– Szóval helyesled édes jó Csocsóm, hogy minden további nélkül otthagytam a hős férfiút?

– Ezt a vadállatot? Légy boldog, kérlek, hogy ilyen gyorsan átestél az ügyön. Tiszta téboly! Az ilyen paraszttól is menekülni kell, mint ahogy én az én lehervadt gavalléromtól menekültem. Ismered a mondásomat: szegény embert nem lehet szeretni. Őrület, parasztot sem! Szervusz mókuci, esküszöm neked!

Mialatt lehajtották azt a pohárka francia konyakot, Valentine megérezte, hogy elpirult a homloka. Azt a paraszt szót mintha nem is lett volna szabad hallani néki. A másik pillanatban letiltotta magában azt a fölösleges kis zavart; azért is, fölényesen kacagott egyet:

– Apropos! Milyen buta dolog, hogy mindennek dacára Békász Györgyné ül itt veled szemben Csocsókám. A nevem ezután is Békász Györgyné marad, nem?

Picikét meghökkent, mikor ezt a nevet hallotta hangosan, vidáman az ajkáról elröppenni.

– Szó sincs róla barátom. Őrület, a te neved ezután az, ami volt ezelőtt: Poóy Valentine. Ha levelet írok neked, fiacskám, úgy fogom címezni, hogy Poóy Valentine úrasszonynak.

– Igen, hiszen ez a helyes. Mi közöm ahhoz a rám kapaszkodott idegen névhez többé! Lerázom, mint ruca a vizet.

– No látod, édes picikém.

– De Csocsóm, hát miért használják annyian az elvált uruknak a nevét?

– Miért? Gyávaságból, kérlek, majomságból, szamárságból, tiszta téboly! Fantasztikus, mennyire nincs önérzetük a nőknek. Én visszavittem az első nap, mint az őrült a Riglerhez a címerem vésetét és rendeltem ötszáz névjegyet. Én báró Szlovák Csocsó vagyok, igazán nevetséges.

Valentine mohón leste, hogy megszólalhasson:

– És mondd, drága Csocsó, mondd csak… – odatette Csocsó elé a kezét, amelyiken a keskeny karikagyűrűje ragyogott. – Ezzel meg mit csináljak?

– A jegygyűrűd, öcsikém? Azt szépen otthagyod az ujjadon. Én talán lehúztam? Eszem ágába se volt, esküszöm.

És Csocsó is odafektette a maga jegygyűrűs kezét a Valentine keze mellé. Valentine a jegygyűrű szomszédjára bámult, a középső ujjon egy tündöklő zöld kőre, az úgy domborodott a Csocsó keze fölött, mint valami kis teknősbéka.

– Engedj meg, Csocsóm, hát a gyűrűt miért hordod, mikor belül annak a neve van, akiről hallani sem akarsz?

Csocsó kacagva pacskolta meg a Valentine kezét az asztalon:

– Kicsi szivem, látod, ezért vésik a nevet belül a gyűrűbe, nem pedig kívül. Az a név el van temetve, marad a cím és a jelleg: az, hogy asszony vagyok. Fantasztikus, nem akarom, hogy leánynak nézzenek.

Én ugyan nem hiszem, hogy Csocsó baroneszt olyan könnyen leánynak nézhetné valaki. Még ma sem, amikor negyvenéves asszonyok is serdülő leánykáknak öltöznek. Csocsónak a mozgásában, a szemei bátorságában, a szineiben, a kalapja formáján, a szája festésén, a beszéde regiszterén ott lappangott az a nüansz, amivel túlzás lesz az elégségesből. Ő nem akart rikítani, isten ments, de a bravúrt kereste az eleganciában. Mindössze egy retikülnek az anyagáról, egy ernyőfejről, egy csattnak a nagyságáról, cipőcsillogásról van szó. S egy vagy két parfumcsöppről, ugyebár. Mégis azt mondom, Csocsók, akik oly szivből kacagva ragyogtok tova a bécsi-utcai kirakatok előtt, hogy a legjobban jártok, ha férjes asszonyoknak néz az ember titeket (akár elváltatok, akár elfelejtettetek elválni).

Valentine teli volt izgató kérdésekkel:

– És aztán, kérlek Csocsóm, hogy kezdi el az ember ezt a válást? Sejtelmem sincs semmiről. Anyának kell az ügyvédhez menni, vagy papa fog ebben a dologban eljárni?

– Nohát őrült édes vagy. Valika. Éppen olyan felnőtt ember vagy, mint ők; szédület, dajkáltatni akarod magad? Kérlek, elmégy doktor Dúvadhoz, a legangyalibb rablóvezér, elkisérlek holnap, ha akarod, ő volt az én ügyvédem is, négy hét alatt elintézte az esetet, a legfényesebben, tiszta téboly!

– Nagyszerű, köszönöm, édes Csocsókám, majd szólok neked. Igaz és mondjad, drágám, hát az hogy lesz: járhatok most már garde nélkül, egyedül, akármerre?

– No hallod, fiacskám! Elváltál, szabad vagy mint a madár.

Éppen ott sipított a fejük felett egy cinke. Valentine utána pillantott az elnyilalló madárnak. Vajjon ez a szabad madár is elvált?

Csocsó szigorúan emelte Valentine-ra a mutatóújját:

– Jóelőre figyelmeztetlek, hogy ne engedj otthon a dolgaidba beleszólni. Ezt őrülten vésd a fejedbe. Önálló vagy kutyukám. Nekem is rengeteg bajom volt eleinte a tisztelt szülőkkel, fantasztikus, hova megy, mi dolga van, hogy mert éjfélig elmaradni, mintha valami gyámoltalan kicsi bébi volnék, direkt őrület! Még most is agyon macerálnak néha, kérlek. No nem sokáig, esküszöm, így is úgy is ki fogok menni Párizsba. Szédület!

És hátra nyújtózott a Valentine merengő szemei előtt és mind a két kezével egyszerre csettintett és rajongva rázta meg a fejét:

– Aaa, kicsi babám, Párizs! Fény, szabadság, élet! Csak élni, élni, fiam, őrület!

Aztán mohón könyökölt közelebb Valentine-hez és halk kis nevetéssel, kedves cinkos pillantással nézett a Valentine szeme közé:

– Hát remek, hogy hazaszaladtál, Valika. Micsoda guszta kompanyon leszel, esküszöm, te hiányoztál nekem. Te, szédület, még ma délután fölhívlak, elviszünk este a Corsoba, valami fényes amerikai képet adnak. Mozgósítani fogom Buksit is, tudod, hogy oda van érted, szédületes jó pofa, esküszöm, meghal az örömtől, ha meghallja, hogy ott leszel, őrülteket fogunk mulatni fiam, nohát fantasztikus!

Ebben a percben ugyan, őszintén szólva, a leggyöngébb ösztön sem ajánlta a Valentine szívének ezt a ma esti jólmulatást. Csak hallgatta a Csocsó tolongó mondatait, kicsit elkábulva; sok is volt mindezt a tanítást egyszerre befogadni a fejébe.

És mikor elmentek az Augusztból, alig is merte kinyitni többet a száját, egy jázminvirágot tépett az Auguszt kapujában, azt nézegette, s forgatta az ujja közt elfogódottan. És amint Csocsó, heves búcsúvétel után felpattant a 83-as villamosra, megállott Valentine ott a Retek-utcán és hirtelen szorongással lesett Pest felé meg a Hűvösvölgy felé. Mintha valaki megláthatta volna, hogy Csocsóval tárgyalt az Augusztnál. Mintha félnie kellene. Mintha valami bűne volna.

Hála isten, az a valaki, aki most elébe toppanhatna s rátámadhatna, olyan messze-messze van innen a budai Retek-utcától és nincs is beleszólása többet az ő életébe.

A Hungária előtt, a lépcsőn, egy magas, izmos fiatalember álldogál. Ott áll szélről a legalsó lépcsőn, a vállával az oda kitett babérfa lombját érintve. Azok a vendégek szoktak ezen mód a hotel előtt állani, kik a megrendelt taxira, vagy az odaigérkezett ismerősre várakoznak, vagy azok a külföldiek, akiknek véletlenül semmi tennivalójuk és nem tudják hirtelen, hova, merre induljanak ebben a városban, ahol senkijök sincsen. Szíves olvasó, Neked ebben a barna arcú komoly idegenben remélem, nem lesz nehéz felismerni azt a Békász Györgyöt, akit a legpazarabb reggeli világosságban láthattál ott tanyázni magában a velencei Florian előtt.

Delet harangoznak Pesten és Budán. Mit vár itt ez az úr a lépcsőn, a jövő-menő hotelnép mellett, rá se pillantva senkire, makacsul kifelé nézve a Duna felé? Talán ez a kis májusvégi gyöngyeső tartja vissza, mely a szeme előtt hulldogál a napfényben, szinte kacagva gyermeteg örömében? Oh nem, nem úgy ismerjük ezt az urat, mint aki egy ártalmatlan esőcskétől ne merne az üvegeresz alól elmozdulni s ettől vágna ilyen keserves, morcos képet a szépséges, üde ragyogás közepett.

Az este jött meg György a magyar fővárosba, miután Velencében elég szerencsésen átesett a rendőrséggel való baján. A rendőrbíró mindössze valami takaros pénzbírsággal sujtotta, gondolván, hogy üdvösebb lesz evvel is az államot gazdagítani, semmint nyolc napig etetni potyára a Velencébe rándult pénzes külföldit. De még a szörnyű Tízek tanácsa se vetette volna talán a kazamatákba a szerelmes fiatal férjet, mert egy kicsit megbokrosodott a féltékenységtől.

Alighanem az a felindulás uralkodik még a mi Györgyünkön, amely most délelőtt erőt vett rajta, idelent a hotel írószobájában, egy hosszú-hosszú levélnek a sebes írása közben. Batáviába szólt a levél, Györgynek ahhoz a bizonyos bécsi kamerádjához. Kiöntötte gyulladt szívének minden fájdalmát az idegen égöv alatt élő rokonlélek előtt. Elmesélte néki, micsoda sárba zuhant az álmai gyönyörű felhőzetéből. S hogy keservesen megbánta, hogy hazajött, oh bár el tudta volna felejteni ott a szelíd kókuszfák közt a virágos ákácokat, mindörökre! Eszedbe ne jusson ide visszatérni, az isten szerelmére, mein theurer Edmund – azt írta – Bécs is csak olyan lesz, mint Pest, meg mint az a Velence, meg Párizs, meg ez az egész megbukott világ, ahol olyan nagy hűhóval folyik az építés, a szépítés, csak azt az elveszett kis emberszívet nem jut eszükbe a romok alól kikeresni. Parancsold a sarokba azt a rád-rád támadó honvágyat és maradj barátom, maradj, ha nem akarod a világban és a mi isteni származásunkban való hitedet visszahozhatatlanul elveszteni! Egyébiránt pedig megírta György, hogy hamarosan jelentkezik majd a hágai minisztériumban az új szerződésért, csak egynémely kis kötelezettségét kell itthon elintézni.

Éppen ezeken az elintézni valókon tanácstalankodik most is, a Hungária kapujában. Legelőször is folyamatba kellene tenni valahogy azt a válópört. Kiféle arravaló jogászhoz forduljon Pesten, aki mennél hamarabb lebonyolítsa ezt a kellemetlen ügyet? Nem volt még neki világéletében ügyvéddel dolga. Teremtő isten, minek is ehhez a privát esethez ügyvéd, meg bíróság? Beadvány, jegyzőkönyv, ítélet, mindenféle szívtelen, rideg, indiszkrét papíros, idegen emberek, akik ezt a piruló témát hangosan és szárazon tárgyalják, mint valami csődeljárást. Kinek mi köze két szív boldog egyességéhez, vagy boldogtalan szakadásához. Minek ennek a szétválásnak a legkisebb zajt is ütni? A kemény föld is hangtalanul tud meghasadni szárazságkor és az ember azt is hallhatja (azaz hogy nem hallhatja), hogy a hatalmas jégtáblák minden nesz nélkül válnak ketté a folyón. És aztán mit is hányjon fel ez előtt az ügyvéd előtt, micsoda okokat, érveket, amelyek a maga részéről is lehetetlenné teszik a további együttélést? Itt se hűtlenség, se gyermekkel való bűnös bánásmód, se családi viszálykodás, se valami kiáltó lelki rútság nem forog fenn, amit a törvény rögtön elismer. A világ szemében annyi lehet az egész ellentét, hogy a feleség charlestont táncol, a férj pedig undorodik a charlestontól. Ez a kérdés talán nem is a bíróság elé tartozik, talán inkább a párizsi nemzetközi tánctanítók egyesületének az udvarias vezetősége át is hidalhatná ezt a mély szakadékot, egy könnyed lépéssel, amellyel cserbenhagyja a világra rászabadított charlestont és vele egy húron pendülő társait. Györgynek a homloka szigorúan ráncolódott erre a játékos gondolatra. Nemcsak erről van szó, nem. Arról van szó, hogy két világ került itt össze: a mai lány, meg a tegnapi fiú világa. Ebből a két világból pedig nem tud egy világ lenni, mint ahogy például hiába szorítod egymáshoz akármilyen préssel a fát, meg az üveget, soha nem fog azok közt az adhesio beállani.