Part 6

Ott ül a ház úrnője mellett. Aranyos, kedves fiú a Kokó, azzal a minimumra csökkentett két bajuszkával, amelyek úgy hatnak, mintha csak egy-egy sötét szalmiák-cukorkát nyomott volna az orra alá, tán hogy azzal is jobban felderítse ezt a keserves, bús világot. A saccoja szabása, a biztos izlésű nyakkendője s a harisnyája, mind hódító cáfolata annak az ócska szájhagyománynak, hogy a katonatisztek nem tudnak öltözködni. Kokónk, az uniformist letévén, a maga részéről nem irattáskát csapott a hóna alá, nem, ő, mint a szépasszonyok kedvence, figyelmesen és gyöngéd gráciával vette át a retikülöket, Ritzben és Admirálban s hűségesen az ölében őrizte, míg a bájos tulajdonosnő vissza nem tért az asztalhoz a parkettről. Különben Kokó maga is sűrűn pattan fel a székről a szórakozás órái alatt, ami mindig csak öröm az egész publikumnak, lévén Kokó őrnagy egyike a legemlegetettebb charlestonistáknak. Persze befészkelte magát a Palya házánál, fényesen mulattatja az asszonynépet és mindig ráér színházba, moziba, versenyre kísérni Palyánét akár a gyerekekkel, akár a gyerekek nélkül, s ezzel a nemes odaadásával erre az egész életre elbájolta a jó Palyát, aki bizony a fontosnál fontosabb teendők közt nem mindig szakíthat időt az efféle szende kis időtöltésre. Azok körül a fontos teendők körül pedig Palya roppant használhatta a hű Kokót, mint afféle amatőr titkárt. El nem mulasztotta megtanácskozni a jóeszű Kokóval az összes ügyleteket, üzleteket, minden lépést és minden sor gépírást. Áldás a Palya házában ez a Kokó, aminthogy áldás az ő üdesége s gondtalan arca köztünk ebben a kedvetlen életben.

Az a dáma, aki Kokó mellett jobbkéz felől, a háziasszonnyal szemben gusztálja a nagy teknőckeretes pápaszemen az öt kártyát, egyetlen pokerről sem késett még el Palyáéknál. Scholtz Terka méltóságos asszony, a Palyáné legrégibb és legegyetlenebb barátnője. Valamicskével kevésbbé fiatal, mint Palyáné, de roppant előkelő megjelenés, hosszú, mint a koronaőrök; a Váci-utcán nem tudom kinek van még ilyen tökéletes finom járása, s ha beülnek a Gerbeaud piros termébe délután s ha Terka körülnéz szórakozottan a lorgnonnal a szeme előtt, grófnőnek hiszik, akik nem ismerik, az érdekes arcú dámát és a vídáman csevegő szép szőke asszonyt, aki mellette ül, őt is föltétlenül az arisztokrácia közé sodorják. Gyermekkel nem áldotta meg az Isten; Terkának minden boldogsága s minden szerelme az öltözködés meg a poker. A francia kártyához is úgy ért, mint a francia selymekhez, meg a francia parfumhöz. És mert oly brilliánsul játszik, megköveteli a szerencsétől, hogy az szüntelenül a szolgálatára legyen. A legkomolyabb kétségbeesés fogja el a fölényes Terkát, ha a parthie alatt veszteségbe kezd gurulni s talán örökre hátat fordítana a háznak, ha csak egyszer is rá kellene fizetnie a mulatságra a leszámolásnál. De Palyáné nem akarja őt elveszíteni s még az őrnagy is úgy irányítja a forgandó szerencsét, a legdiszkrétebb tapintattal persze, hogy a drága Terka okvetlenül egy-két milliócskával gazdagabban térjen haza. De hát nem is fáj egy morzsát sem a veszteség ennél az asztalnál senkinek, sem a pazar jószívű Palyánénak, sem Blézinek például, az izgatott Terka másik szomszédjának, a bohémkedélyű, jóképű, monoklis Blézinek, akinek virágzó kis bankirodája van egy Dorottya-utcai emeleten.

A bankászat egész comme il faut ma már a társaság előtt, pláne mióta egypár példány az arisztokrata ifjúságból, mégpedig a leghatásosabb nevek viselői, bevonultak a nagyobb szabású elnökök és alelnökök mellé tolmácsi, titkári meg egyéb reprezentáns minőségben. Blézi különben is úgy veheti, hogy a Palyáné poker-asztalán abból a pénzből hagy itt egy bizonyos százalékot, amit a Palyával való pajtási viszony hozott neki. Palyi lendítette föl a Blézink kisded bankját a gavalléros támogatásával. Átutalgatott neki kisebb bizniszeket, amilyenekből ő maga már kinőtt és amellett Blézi mindig „benne van“ egy kicsit a Palya saját akcióiban.

A Blézi szerencséiben pedig „benne van“ ez a bájos harmincéves csecsemő. Dundi, aki ragyogó fehér vajalmaképével és mennyeien ártatlan kék szemeivel boldogan mosolyog mindenkire, akár az a bölcsőben fekvő angyali korosztály. Tündérit kellett volna mondanom inkább, a Dundi stílusában, aki női szépségről, a Simon Arzt-féle cigarettekről, a rádióról, a Bánk bánról és a mennydörgésről egyformán azt szokta megállapítani, hogy: _tündéri!_ Azaz nem ennyire símán, mert hebegett és a szót a feje rezgetésével és a szeme sűrű pillogásával adta ki, rendesen megduplázva az első szótagot. Például: tü-tündéri. S még az a burleszk mellékzöngéje volt a Dundi dadogásának, hogy a szó elé mindig dadogott egy mássalhangzót, és pedig nem azt a mássalhangzót, amelyikkel az az előirányzott szó kezdődött. Így beszélt: Zö-zö-zö me-menjünk a Bristolba. Vagy azt kérdezte az embertől: tö-tö-tö vovoltál az ügetőn? Ezeknek az előrebocsátott idegen mássalhangzóknak semmi rendje, logikája nem volt, úgy hogy sokszor hirtelen kis fogadásokat kötöttek a társaságban, hogy a mö-mö-mö vagy a pö-pö-pö után milyen mássalhangzóval fog a szó kezdődni, amelyiket Dundi ki akar hozni. Hála Isten, ez a súlyos nyelvhiba nem ártott a Dundi előmenetelének, mert egy csapásra cégjegyző lett a Blézi bankjában, mikor ő is a banktudományra adta azt a naiv babafejét. A komittensek is csókolnivalónak tartották a Dundi beszédét. Hát nem szép, csakugyan, hogy valakinek minden szaván olyan kitünően lehet mulatni?

Dundi, mondom, nem vett aktív részt a játékban. Olyan jó gyerek volt, hogy egy kukoricaszemet se tudott volna a barátaitól elnyerni. Ide ragadt a pokerasztalhoz, nem annyira a kibici jutalék kedvéért, amit Blézi leadott neki, valahányszor nyerni talált, nem, inkább a kisebbik Vali miatt, hogy mennél többször és mennél tovább láthassa, bámulhassa azokkal a szende kék szemekkel. Dundi is hordott a pokerhez friss történeteket a mai déli Váci-utcai sétáról, vagy egy tegnap esti vendégségből, de legtöbbször félig se sikerült elregélnie a cö-cö-cö tütündéri eseteket, mert a társaság leült a zöld asztalkához s akkor megszünt minden érdeklődés a külvilág iránt. A szünetekben, mikor osztották a kártyát, Dundi folytatni kezdte az abbahagyott szerelmi vagy párbajhistóriát, de egy-két mondata után a társaság belemélyedt a gusztába s Blézi szeretettel leintette Dundit:

– Du-dundi, kérlek, most ne beszélj.

Egy hangulatos alkonyattal Dundi kint állott az emeleti terraszon a drága kicsi Valival. A kiültetett jácintok felől oly édes, oly bódító lehelletet hozott a szellő. Dundinak a szívét fölverte egy ismeretlen, tüzes induló:

– Lö-lö-lö, – azt mondja, – Valika kérem.

És a rezgő pillái lecsukódtak.

– Mi az Dundi?

– Szö-szö-szö… – ugyebár sejthető, hogy nem azt fogja mondani, hogy: szeretem magát Valika. Hiszen esz-szel kezdte. Szegény Dundi nem is azt mondta, pedig ez egyszer sz-betüvel akarta folytatni. De ki talált a szeme nyilni s úgy megijedt, hogy csak annyit tudott nyögdicsélni, hogy: tü-tündéri.

És ennyiben maradt a Dundi vallomása, mindörökre.

Már egy órája dúl a poker. Palyáné veszít az első kiosztástól fogva, mint rendesen, mert ő beugrik minden gyönge _pair_-nek és _deux pair_-nek, mert nincs lelki ereje a kártyát eldobni: egy percig nem tudná tétlenül nézni a küzdelmet. Szenved, ahogy jól is esik a játékban szenvedni, de sohasem haragszik komolyan a pech miatt; félig nevetve kiált egy _fuj tajkszl!_-t, mikor a kasszát kihúzták és büntetésből megfricskázza az ügyetlen kártyát. Annál izgatottabb és elkeseredettebb a szegény Terka, kinek ma megint rossz napja van. Most bukott meg egy szép couleurrel a Blézi carréja ellenében, miután halálos elszántsággal nyolcszázezret rölanszirozott. Másodszor kénytelen már Kokótól zsötont „vásárolni“, egy-egy millió értékben. A poker-pápaszemét megtörli a füst miatt, amit csaptak s meg nem állja, hogy szabad szemmel irigyen oda ne hajoljon a Kokó rendberakott zsötoncsomói fölé:

– Kokó, maga ma megint agyonnyeri magát.

És erre Kokó lenéz a zsötonjaira és megtörten jelenti ki:

– Úgy kell nekem, minek játszom!

Dundi felhasználja a kis derült hangulatot, amit a Kokó bánatos arca idézett elő s szenzációs szemekkel elkezd egy belészorult históriát:

– Gö-gö-gö mu-muszáj már előadni a nyö-nyö-nyö Te-tengerre magyar ci-című zsö-zsö-zsö tü-tündéri történetet.

De már osztanak és Terka, ki röptében szedi el a kártyáját a Kokó kezéből, maga is hebegésbe esve, visszautasítja a Dundi támadását:

– Ha-ha-hallgasson már Dundi. Azért vesztek, mert folyton beszél.

Aztán játszanak, halk hívásokkal és visszahívásokkal; s közben a néma pillanatokban erősen hallatszik, amint nagyokat szippantanak a cigaretteken és amint a székek meg-megreccsennek, a kártyások önkénytelen feszengésétől. Hárman maradtak ebben a parthieban a kasszáért küzdeni: Terka, Blézi, meg persze, Palyáné.

Palyáné diadalmas arccal mutatja a kártyáját:

– Drilling, három ász, nyertem!

– Majd legközelebb, drága Vali – Blézi szívbeli sajnálattal teríti le a _full hand_-et. Két dáma, három tizes.

– Flush! – Terka ragyogva csap le rájuk, kirakva keményen az asztalra a carreau kilencest, tizest, fickót, dámát és királyt. – No, csakhogy egyszer én is húzok egy kasszát! – És olyan édeset lélegzik a kipirult Terka, hogy majd elfújja maga elől azt a szép piros flusht. És frissen, boldogan pillant Blézire meg Kokóra, kik egyszerre tolják szívélyesen Terka elé a kasszát, amely felszaporodott vagy három millióra.

– Gyerünk gyerekek, ki oszt? – Palyáné mindig ilyen türelmetlenül várja a friss kártyát.

– Én, én, rögtön! – Terka még egy tornyocskát emel sürgősen a kék zsötonokból, aztán lelkendezve keveri meg a kártyacsomagot. De ott marad a hüvelykújja a csomag tetején, mikor az első három lapot le akarja Blézinek osztani:

– Nézd csak…

Valentine áll a küszöbön.

Palyáné, nem tudni ijedtében vagy örömében sikoltott-e fel.

Valentine keze lebbent egyet a társaság felé:

– Jónapot!

Palyáné felszökik a székről:

– Babukám… mi ez?

Nevetve rázza meg az üde szőke fejét Valentine.

– Semmi, babu. Hazajöttem! – és vigan szalad az édesanyját megölelni.

A fiúk a meglepetéstől kissé későn emelkednek föl a helyükből.

Terka már megrohamozta Valentinet, hátulról és ki akarja szedni a Palyáné karjaiból:

– Add ide már, add ide már egy puszira a drága cicuskámat!

Elengedték egymást egy félpercnyi sírás-nevetés után anya és leánya; Valentine felszökött a Terka nyakába s átesve a viharos csókokon:

– Pá, édes Kokó, pá, Blézi, Dunduska! Jaj de örülök! – ragyogva kezel le a három gavallérral, akik összeütik a sarkukat, mint a huszárok, a sarkantyúzengést lelkes nevetéssel pótolva.

– Hogy van, hogy van, mö-mö-mö, hát hogy vannak, köszönöm, hát hogy vagytok, fényesen köszönöm, nohát nagyszerű.

Palyáné csak most kezd magához térni.

– És Gyurka?!

Valentine kedvesen nevet:

– Otthagytam Velencében.

Palyáné nem tudja még, mit jelentsen ez. Várakozva nyilnak fel az ajkai.

– Otthagytam, igen. – És Valentine mint a tanítónő, ha a gyöngébbek kedvéért valamit jobban meg kell magyarázni, könnyedén hajtja a fejét és mosolygó szemeit végighordja mindnyájuk arcán.

– Elválunk.

Mintha valami készülő tréfát árult volna el, mellyel a barátaikat akarják mulattatni.

Odalentről egy autótülök bágyadt búgása hallatszott.

Valentine fölvetette a fejecskéjét:

– Hát mit szóltok hozzám?

Ugy állott előttük, mint egy kis hős, akit meg kell csodálni, meg mint a primadonna, aki kacéran pillant a tapsért a közönségre, mikor megjelenik a szinpadon.

Palyáné lélegzett egyet és aztán ideges kis nevetéssel nézett Valentine-ről a vendégeire. Kicsit el is pirult.

Valentine csak mosolygott rájuk kiváncsian, vigan és ártatlanul, mint a gyerek. (Különben ebben a percben határozottan felnőttnek érezte magát.)

Terka felkapta a cigarettjét (letette az imént a dohányzóasztalra egy testes zöldmárvány hamutartó szélére). Nagyot szippantott, valami tapintatosat és kellemeset akart mondani, de a nyíló ajkain csak a füst gurigázott elő. Jobb lesz megvárni, míg Palyáné szól egy szót.

A három gavallér csak nézte Valentine-t kedveskedő halk nevetéssel, egyik a másikat várta, hogy megszólaljon. Ugylátszik, nem készültek ebből a tárgyból. Csak Dundi szólalt meg aztán, neki volt a legkönnyebb helyzete, mert a világon mindenre ráillett az ő egyetlen véleménye, az, hogy:

– Gyö-gyö-gyö tü-tündéri.

Jó pajtások, gyöngéd, szerető szivek ezek itt; az ösztönük talán azt diktálná, hogy meghökkent arccal, megdöbbent fölkiáltásokkal vegyék körül a drága fiatal teremtést, és a becézés és a vigasz leggyermekibb igéivel árasszák el a póruljárt női szívet, mint a tépésekkel a frissen ütött sebet. Dehát istenem, érdeklődni, hogy hát hogy és miért, mi történhetett, micsoda halálos sérelem érhette a tizenkétnapos kicsi hitvest annak az embernek a részéről, akibe első látásra s első hallásra olyan mélységesen beleszeretett. A szépséges, kényes, fölényes és felületes kis Poóy Valentine! Nem, ez a téma mégis csak a legeslegszűkebb családi kört illeti.

Palyáné visszanyerte a vidám arcát, a kedélyes hangját:

– Nohát babukám, nem is álmodtuk ezt az örömet. Jól utaztál?

– Pompásan babukám. Bécsből egy női félszakaszban egyedül jöttem.

Valentine kivett egy cigarettet a Figarós skatulyából és odahajolt az égő gyufához, amelyet Kokó már eléje tartott.

Terka kacagva csapta össze a kezét:

– De hogy egyszerre megjelentél az ajtóban cicukám! Azt hittem, álmodom. Hogy hogy föl nem verted ezt a házat az érkezéseddel! Hogy csináltad ezt cicu?

Valentine nagyon meg volt magával elégedve:

– Ugy-e? Meg akartam lepni a társaságot. Már ki is csomagoltattam. És át is öltöztem, látjátok. Me revoilá! – és knixelt, mint egy kisleány és gráciával hajtotta mindnyájukhoz a fejét.

Kokó elbájolva simította végig a Valentine eton-jét:

– Gyönyörü vagy babuka. Szebb, mint valaha!

Blézi is örült, hogy már beszédesebb a hangulat:

– És hogy megfogta a nap, ni gyerekek, mint egy kis aranyszobor! Azt nem merem észrevenni, hogy meg is hízott a baba…

Tökéletesen helyreállott a jókedv a dohányzóban.

Dundi a maga részéről csak odáig jutott, hogy: vö-vö-vö ha-hadd meséljem el a csö-csö-csö Te-tengerre magyar… tudniillik Terka már nyugtalanul keverte a kártyát az asztalnál; Palyáné is leült hirtelen, Blézi is a széke felé gravitált és Kokó a hüvelykujjával kicsit oldalba bökte a csiklandós Dundit:

– Kérlek Dundi fossz meg bennünket az élvezettől.

Valentine kacagva tuszkolta Dundit a helyére:

– Tü-tündéri! Kérlek, csak folytassátok…

Otthagyta az asztalt, körülszökellt a dohányzóban, megsimogatta szeretettel a bőrfauteuilök karját, az angol sportképek üvegét, azt a kis aranyozott bronz táncosnőt, aki ott ágaskodott egy mahagoni állványon a sorokban. Repesett a szíve, hogy itthon van, a régi, kedves levegőjében. Kiszaladt, valami one step-et fütyörészve; eszébe jutott lelátogatni a szakácsnéhoz. Hogy fog örülni a kedves, jó Jozefa, aki tizenöt éve van a házuknál és úgy imádja Valikát, mint a mennyekből leszállott angyalt.

Jozefa persze már hallotta, hogy a Valika hazaérkezett:

– Jézus Máriám segíts meg! – a nyakába hullott Valentine-nek és nyögdicsélve csókolta, ahol érte, a haját, a vállát, a karjait.

– Kezeit csókolom, jaaj, drága cukrocskám!

A második szobalány, Matyi is berepült a szakácsné szobájába, a kezét kapkodta, szinte térdre bukott, hogy a könyökét, a ruháját elérje a csókjaival.

Valentine felkacagott és megrázta Jozefát:

– Mit sirsz, te bolond ember te! Nincs nekem semmi bajom.

Mert a Jozefa szemeiből potyogtak a könnyek és a feje sebesen rezgett a zokogástól. Ez a Matyi úgy áll ott mellette, összekulcsolt kezekkel és szepegő szájjal, mintha Isten tudja, micsoda szerencsétlenség történt volna.

Valentine alig tudta a két hűséges teremtést a jókedvével lecsendesíteni.

– Légy résen! Halló! – és egy harcias sípszó hallatszott a hall felől.

– Bürü, drága pofikám, halló! – már futott ki Valentine az öccséhez, aki hatodosztályos gimnazista és elsőosztályú cserkész volt a budai dzsangelekben.

Poóy Valentine meg Poóy Bürü cserkészörsvezető kezet ráznak, a gyerekszivek édes ujjongásával ölelkeznek össze s mint két napsütött virág ragyognak egymásra. Bürü még sebesen lélegzik a futkosástól; azzal a kis sárga nyakravaló kendővel, az üde fehér-piros orcáival, kék porcellán szemeivel, a selymes szőke hajával olyan a feje, mint egy bájos bakfis leányé. (Igaz, hogy a haja kicsit több, mint a hasonló korú leányoké.) Bürü körülugrándozta boldogan Valentine-t:

– Éljen, éljen, csuda dolog, jaj de örülök!

Valentine mégegyszer belecsimpaszkodott a Bürü nyakába:

– Hát még én, csakhogy megint látom, édes kicsi farkaskölyköm!

Bürü kivételesen nem sértődött meg a farkaskölyökké való degradáláson. Repesett a boldogságtól a szive. Mohón kapta meg a Valentine kezét, amely az elcsúszott kendőt rántotta helyre a nyakán.

– Hát Gyurka? Hol van? Fent van?

És már ugrott, hogy felszalad a lépcsőn. A sípot újra kikapta a zsebéből.

– Nem, nem Bürü, maradjon. Egyedül jöttem meg.

Bürü csalódottan ejtette le a sípot a kezéből:

– És Gyurka? Ő mikor érkezik?

Valentine elvesztette a biztonságát, amint ezekbe a meglepett gyerekszemekbe nézett:

– Mikor? Nem tudom, még nem biztos… majd értesít.

Nevetve kapta karon Bürüt:

– No, ne legyen úgy megijedve; jőjjön, még nem is üdvözöltem Ágót. (Ago von der Siegeshorn urat, a remek Dobermant, akinek külön villája volt, fából, a ház mögötti kis park szögletében.)

De Bürünek valahogy nem jól esett a Valentine vidám nevetése. Nem gondolt valami különöset, csak mintha árnyék szállott volna a hangulatára. A lépcsőn megállott és zavartan pillantott Valentine-re:

– Jaj, igaz, nekem már menni is kell…

– Hova? Hiszen csak most jött haza!

– Igen, elkéstem, Lolóék várnak… megígértem. Jó munkát!

És a fonák köszöntés után már futott lefele a házfelügyelőékhez, a motorbiciklijéért.

– Bürü, kis bolond!

Valentine utánacsodálkozott egy picit, aztán megfordult, sietett vissza, föl a pokerhez. A lépcsőn pillanatra megállott. Még papát se látta. Vajjon nem fog éppen így meghökkenve ránézni, mint most ez a csacsi Bürü, az az aranyos, édes édesapa is, akinek a monokliján a boldogság könnyei csúszkáltak, mikor a nászútra induló gyerekektől búcsúzott? Oh, olyan vígan ugrom majd a nyakába – gondolta – s egy percig sem engedem, hogy búsulni találjon!

Föl se pillantottak az asztaltól, mikor Valentine visszatért a dohányzóba. Nagyon benne voltak. Kokónak a félarca ki volt dagadva egy harapás szendvicstől, amelyet a mélységes meggondolásban elfelejtett a fogai közt összemorzsolni. Odalent dühösen kezdett a Bürü motorja puffogni. Áruljuk el már, hogy ifj. Poóy Pál ezt a becéző nevet azoknak a nagyjelentőségű bürűknek köszönheti, melyekről oly szenvedélyesen regélt farkaskölyök korában, mikor egyszer a nehéz budakalászi terepről hazaérkezett.

Valentine odasétált a Terka háta mögé, átölelte a nyakát, adott egy halk puszit a Terka kimelegedett orcájára s aztán illő némasággal kezdte figyelni az izgatott dámának a titokzatos haditerv szerint cserélgetett lapjait. Dundi nem birta már a hallgatást. Felállott, a szemeivel odakunyerálta Valentine-t a teásasztalkához és boldogan suttogta:

– A zözözö lelegjobb alkalom a böböbö Tetengerre magyart iii előadni. Szö szö szö tudniillik…

És végre szegény Dundi elmesélhette azt a friss csónakhistóriát, amely persze szerelemmel és rémséges blamázzsal volt egybekötve. Valentine a második mondattól fogva nem figyelt, egy csésze lehült teát szürcsölgetett és csak mosolygott kitartóan a Dundi szemébe. Papára gondolt megint. Milyen jó volna, ha kivételesen hazajönne most, ha véletlenül korábban abbahagyná azt a bridge-t vagy chemin de fert a klubban. Nagyon kívánta látni már az édesapját. Érezte, hogy sokkal nyugodtabb lenne, ha már átesett volna a papával való találkozáson. Mert egy pár perc óta valami nyugtalanságot érez, affélét, ami túlfűtött szobában fogja el az embert, vagy amit érzünk, mikor sietni kell valahova s nem tudjuk, hány az óra.

Dundi roppant hálás volt azért az ideges kis nevetésért, amivel Valentine a szenzációs történet csattanóját fogadta. Azonnal másik pletykát akart elkezdeni, hisz Vali a legjobb publikum, már majdnem két hete nem hallott semmi pesti szenzációt. De Valentine gyöngéden az asztalhoz tuszkolta Dundit:

– Majd máskor, Dunduska, dolgom van. Telefonoznom kell.

Hirtelen nagyon megkívánta, hogy Mazzinak a hangját hallja. Járay Mazzi volt Valentinenek aránylag a legjobb barátnője. A tennisz zaja, a sok tánc, a grammofon, a folytonos társaság közepett valójában csak perceket töltöttek mindig kettesben, abban a csöndben, amiben két lélek igazán megismerkedhetik és aztán két leánypajtás nélkülözhetetlenné válik egymás számára. De most azt érezte Valentine, hogy nagyon-nagyon szereti Mazzit és végtelen szüksége van rá, hogy egy rokon lénynek megsúgja az ujságot, amely az életében beállott. Lábujjhegyen futott telefonozni.

Néhány perc mulva kicsit lehangolva lépett be megint a dohányzóba Valentine. A Mazziék telefonja nem felelt. Persze, rögtön eszébe jutott Valentine-nek, hogy Mazzi mesélte, hogy a korai melegre való tekintettel az idén már május elején lemennek Földvárra. No még ma este írok neki – gondolta Valentine aztán, s egy könnyű kis sóhaj után megvigasztalódva, mohón csapott le a játékosokra:

– Gyerekek, beülök ötödiknek!

– Bravo, éljen! – Éppen vége lett egy játszmának, Kokó meg Blézi egyszerre ugrottak székért. Helyet csináltak Valentine-nek Terka meg Blézi közt. A játék friss tempóban, jókedvűen folytatódott. Csak Valentine lett egyre halkabb, egyre szórakozottabb. Alapjában véve sohase mulattatta a kártya, nem is tanulta el kellőképpen a poker fortélyait; most pláne teljesen „kinn volt“ a játékból, mert Györgynek a háznál való megjelenése óta felé se nézett a pokernek. Azelőtt is inkább csak a többiek kedvéért játszott, meg kötelességszerűleg olyankor, mikor az elfoglalt háziasszonyt kellett helyettesíteni.

Egy óra mulva, mikor a társaság leszámolt, Valentine mindnyájuknak tartozott, még a könnyelmű Palyánénak is. Ma túltett az édesanyján a figyelmetlen és hazárd játékával. Nevetve pattant fel a székéről:

– Babuka, kérem fizessen helyettem. Csak lirám van…

Valami ötmillió a differencia.

Dicséretére legyen mondva a könnyű kezű Palyánénak, hogy nem volt éppen elragadtatva a Valentine kerekded kis veszteségétől. Akármilyen gavalléros volt az anyagiak felől való felfogása, hébe-korba érzett azért az ilyen percekben egy kis becsületes szívfájdalmat ezek miatt a szétdobált milliócskák miatt, amelyeknek oly komoly, sőt sokszor végzetes jelentőségük van odakint a világban. Természetesen a legkedvesebben mosolygott Valentine-re, egy tréfás füttyentéssel intézvén el az esetet, mintha csak annyit mondott volna: fékomadta, ugyan belegurultál!

Hirtelen türelmetlen lett Valentine:

– Gyerekek, egy kis rendet kell még teremtenem a szobámban. Majd aztán lejövök, úgyis itt maradnak ugye vacsorára.

S be se várva míg leszámolnak, kilopódzott a dohányzóból, hogy egy percre se tarthassák vissza. Könnyebben esett így a lelkének, ha még egy kicsit elodázhatja ezt az első csevegést az új helyzetben a jóbarátokkal. Kezdte sejteni, hogy ez nem a legkönnyebb feladat lesz nekik; se neki magának…

Pár perc mulva kedves vizit lepte meg Valentine-t, amint ott állott tétován a halvány rózsaszínfalú leányszobában, az elrendezésre váró kosztümjei, kalapjai közt. A pici japán selyempincse gurult be az ajtón, mintha csak a szél fújkált volna befele egy vattacsomót. Most hozták fel a házfelügyelőéktől, ahová Sipszi néha le szokott ereszkedni, mulattatni magát.

– Sipszi! Édes lelkecském! Hogy elfeledkeztem róla!

És összevissza puszilta s a nyakába szorította a remegő kis állatot. A Sipszi gyöngeségének sok volt az az öröm, amit az úrnője karjaiban érzett; úgy nyiszogott, úgy nyögdécselt, mintha rosszul lenne; csuda, hogy el nem ájult szegényke.