Part 5

Most valami nehezet érzett hirtelen György a mellében. Mintha márvány levélnyomót tettek volna rá a szívére. Fölvette tekintetét a világos kövezeten tovanyúló árnyékokról. A téren egy fasiszta-jelvényes fiú jött át, hajdonfőtt, azzal a felduzzasztott göndör frizurával, amelyet Olaszország kis katonáin, mesterlegényein és kispolgári ifjúságán lát az ember. Egy kis kurtaszoknyás cigánylány sietett a fiú mellett, roppant szapora szóval mesélt a fiúnak, a képébe fordulva. Mind a ketten mutogatták a nevető fogsorukat és a szemeik csillogtak, mint a vadonatúj cipőgombok. Eltüntek. György megmozdult a székén és nyugtalanul kapta oldalt a fejét. Valentine-t kereste. A párját, aki nélkül egy lépést nem tett most tíz napig Velencében, akit úgy megszokott maga mellett, mintha kis gyerekkoruk óta egymáshoz tartoztak volna. Tin, hát hol vagy! Hisz ez az egész valami buta rút álom, hogy egyedül vagyok, ebben a néptelen idegenségben. A Szent Márk-templom előtt fent vannak az ünnepi piros zászlók a karcsú rudakon, az óratoronyban most zendült egy áhítatos, boldogító harangütés, hiszen ez a mi meseszép szerelmes Velencénk, úgy-e Tin, hiszen mi most fönt rejtőzünk ketten a mi regényes dogepalotánkban, én a legszerencsésebb martalóc doge, ki hajóival a legszőkébb, legfehérebb kis dogaressát rabolta magának. Igen, a hatalmas doge most ott csapkod és prüszköl a fürdőszobában és hallja a dogaressát dalolni és átkacagni közbe hozzá, mert mindig ilyen vidáman ébred, mint a kis gyerekek.

György megfogta a márványasztal szélét és fölemelkedett. Odafordult, arra a Danieli felé. Egyszerűen haza akart szaladni Tinhez.

– Pardon, signor.

A pincér. A konyakot hozza meg az espressot. Az espresso miatt késett, arra bizony sokáig kell várni. (Mint neve is mutatja.)

György visszaesett a székre. Lekönyökölt, a tenyerébe támasztotta homlokát és kitágult szemmel nézett ennek a Szent Márk-térnek az örök galambjai közé, melyek kezdték ellepni a kövezetet, jobbra-balra lépegetve mind, a fejöket kapkodva szaporán és a szemeiket türelmetlenül görgetve. A templom párkányairól, a paloták tetőiről szállton szállt lefelé a galamb, az idegesebbje, a fiatalja, amelynek nem volt türelme várni, míg feltünnek a németek meg a jámborabb amerikaiak, akik el nem mulasztják, a kellő kodak-fedezettel, az adag kukoricával a galambseregre rátámadni. A higgadtabb galambnép ott ült vagy sétifikált halkan kurrogva, köröskörül a párkányon, az Orologgio vitézeinek a vállán, a zászlórudak hegyében, meg a lámpákon, az árkádok alatt, az aranyos cégtáblák peremén, mindenfelé. Egynéhány galamb a leghalványabb remény nélkül, csupa illuzióból elkezdett annak a pipás öregnek a feje fölött repkedni, aki már állást vett egy zászlótartó rúd előtt, a nyakában a nagy kosarával és abban a sok-sok kicsi galambeledeles papirzacskóval.

György elefelejtett az espressohoz nyúlni, a konyak is ott állott előtte kóstolatlan, tüzes csillogással a napsütésben. Talán a galambok nyakán hullámzó drágakő-fényesség kötötte le úgy a tekintetét, hogy az nem akart onnan a tér közepéről elmozdulni? Igen; egy percig ott lebegett a fényes galambok fölött, mint a sötét árnyék, az ő fájdalmas gondolata vidám madarak felől és vidám vasárnapi sétálók felől és vidám fodor selyem felhők felől, hogy milyen halálos idegenek ezek mind egy szenvedő emberrel szemben. Mélyet sóhajtott. Az egyik kezének az ujjai tapogatni kezdték a homlokát, szórakozottan. Egy ragyogó tavaszi emléket kerestek azok a tétova ujjak a György forró homlokán. Mintha tegnap történt volna. S elfut most előle, megfoghatatlanúl, annak az órának a tündéri képe s belevész egy messze sötét pusztaságba.

Mikor legelőször látta Valentine-t.

Az egy szépséges szép áprilisi délután volt.

Olyan meleg lett már az idén április elején, mint máskor májusban. Az utca teli volt ibolyával, kankalinnal. Az egész város ablakai mosolyogtak az örömtől. A fákon mindenütt, mindenütt kifele csavarodtak a zöld levelek a bronz rügyekből. És a ligetben és a szigeten és a Városmajorban nem birtak a verebek a jókedvükkel és a cinkék egész nap lázasan szomszédoltak a gesztenyék, platánok népénél, ujságolni a friss füvet, a kutyatejet, a margarétát, az ágyásokba kiültetett árvácskát, a tornácokra kiakasztott kalickát. A budai lejtőkre mintha csudára zöld hó hullott volna. A Dunapartok olyan ünnepien tündököltek, mintha minden reggel husvétvasárnapra virradnának. És az idegen hajók olyan édesen dudáltak, mintha nem lenne nagyobb boldogság a földön, azaz a vizen, mint a Lánchíd alatt átbújni.

György azon a délután ott talált jönni a kis kétüléses kocsiján a Margithídon, Budáról Pest felé. Katonaszekerek haladtak előtte. Hátradűlt az ülésen és nagy türelemmel játszadozott a kormánnyal. Fölnézegetett a csengető villamosvezetőkre s a nevetgélő fiatal népet nézegette a híd járdáján és el-elpillantott a gyémántosan csillanó Dunára. A Margitsziget kis hídján egy karcsú szőke lány jött fel, három fiúval. A napsugár fényesebben tükröződött ezen a síma szőke hajon, mint odalent a víz szinén. A szépséges szőke leány tenniszre volt öltözve. A kurta szőke hajat átölelte egy fehér szalag. A Margithíd pallóján fiúsan kezet fogott a gavallérjaival a leány és vidáman átszökellt a másik oldalra, a villamosmegállóhoz. Éppen a György autója előtt osont el, még rá is talált pillantani, kedves konfidenciával, mintha azt mondaná: remélem, nem fog elgázolni, barátom? György keze pillanatra elengedte a kormányt. Óh, ki ez, ez a tünemény? Utána fordult. A szőke leánynak a gyönge széltől, vagy csak a sietéstől lebbent egyet a fehér szoknyája s a nyakában az a könnyű kockás selyem sál. Mintha a tavasz divatos tündére jelent volna meg a Földön, éppen ebben a szent percben és éppen Pesten, a Margithídon. György hátra forgatta a fejét, mert a kocsija már előrébb jutott. Mondhatatlan édes és fájdalmas nyilallás járt a szivében és a fejét elfogta valami zengő szédület. Mintha ott járna egy diákkori tavaszi napon Debrecenben, a Piac-utcán és ott nézne az ideálja után, a legszebb és legbüszkébb szőke urikisasszony után, akit nem ismer, akinek bemutatkozni soha reménye se lehet a szegény cétuslakó kollégiumi gyereknek. Az az imádatos szőke teremtés jelent meg most a szeme előtt, az a soha nem felejtett titkos, tilalmas első ideál. Ő az, az a szőkeség, ezek az égkék szemek, ez a kápráztató mosoly, ez a lengedező könnyűség. Most felszáll a villamosra, az első perronra. Budára megy. Mint aki álmában cselekszik, úgy nem latolgatott és nem habozott György, hirtelen kitért a sorból és visszafordította Budának a gépet a híd közepén. (Amiért különben ott rögtön fel is írták.) A György kocsija utána eredt annak a 4-es villamosnak. Istenem, a boldogság ragyogó fehér pillangóját elfogni, még egyszer el nem engedni!

A Fogaskerekűnél szállott le a szőke tündér, aki Györgyöt ilyen bűverővel maga után parancsolta. Már borult a tavaszi délután, a tündér jobban a nyaka köré csavarta a sálját és sietett, fel a Trombitás-útra. György kocsija lassan követte. A tündér benyitott egy vadonatúj tömzsi villa kapuján és suhant a fiatal fácskák közt a keramitos töltésen fölfelé. Megneszelhette, hogy az az autó megáll a házuk előtt. Visszafordította a fejecskéjét. György nem tudott, nem is akart a karjának parancsolni, mely fellendült a kormányról, hogy rajongó üdvözletet adjon a bűbájos jelenségnek.

Az a szőke tündér összehúzta picit a szemét, aztán pajtásosan odaintett a kezével a lépcsőről. Hiszen ez csak egy ismerős fiú lehet.

És György, amint megint megfordult a kocsijával és leszáguldott a Retek-utcába, úgy megnyomta a tülköt, hogy az majd kirepedt. Harci riadót trombitált, a hódítást, a diadalt kürtölte széjjel a világra!

Másnap déli tizenkét órakor György megállott ott az előtt a villa előtt, a Trombitás-út elején. A kapu előtt még egy autó állott, egy testes, vadonatúj amerikai kocsi.

György becsengetett az előszoba-ajtón. Fekete sacco, szürke nadrág volt rajta.

– Ennek a háznak az urával kívánok beszélni.

– Kit jelenthetek kérem őméltóságának?

– Békász György, gépészmérnök.

Az inas egy kis perc mulva kijött:

– Méltóztassék a hallban helyet foglalni.

Ebben a hallban az egyik fal tövében egy szép barok levelesláda, meg a falon az a két régi Marastoni-arckép; egy mosolygó hajú, karpereces dáma meg egy nagy, fekete selyemcsokros, ábrándos gavallér képviselik a családi hagyományokat, különben az óriás bronz függőlámpa, meg a széles gázkandalló, meg a sűrűn lécezett vitrin, meg az alacsony ében asztal, a súlyos oroszlánfejes karszékekkel (amit mind együtt olyan kényelmes a Chippendale nevével födözni) a legmodernebb, sőt a legmaibb hangulatot adják. A romantikus, szelíd két arcképpel szemben, a másik falon már egynéhány expresszionista vászon heveskedik, a kandalló felett pedig egy hatalmas, repedezett sötét festmény uralkodik; jóformán csak a szürke szakáll meg a fekete kereszt látszik a vászon szent eseményéből. Ezt a klasszikus festményt különben egy főhadnagy hozta volt az olasz frontról Pestre. Lehet a vászon alatt akármelyik olasz mestert emlegetni, azok nem szoktak a sírjukban csuklani.

György izgatottságában felnyitott az aranyhálós asztalon egy antik könyvfedelet, amelynek a sarkán Racine neve ragyogott. Gerbeaud-cukorka volt benne, nem színdarab. Mert nem is könyv volt az, hanem bonbonos skatulya. Mily kellemes csalódás.

György leült. Nézett a nagy ablakon át a boldog tavaszi égbe.

A harmadik szobában még az aktákat nyitogatta dr. Poóy Pál nyug. miniszteri és aktív kormányfőtanácsos úr őméltósága, a Poóy Pál Kereskedelmi R. T. vezérigazgatója. Egy-két gépírásos árkust be kell most vinni magával arra a kis konferenciára a Nádor-utcai bankba. Ott állott az íróasztal előtt a gyönyörű kék füstöt ontó La Coronaval a szájában, a ragyogó monoklival a jobbszemén, elegánsan, üdén, tükörsímára borotvált rózsaszín arccal és fényesre pomádézott és lekefélt őszes hajával, meggyúrva a főváros legjelesebb masszőrjétől. Ma kicsit későn kelt, mert hajnalban került haza egy vidám kis férfivacsoráról. Az íróasztalon vár felnyitva a puha, könnyű disznóbőr-táska, amelyről fantaziálhatnak a szegény laikus halandók a járdán, hogy miféle országos érdekek szoronghatnak benne, mikor a belügy meg a pénzügy előtt lelép az autóról az államtitkárszerű délceg úr és gondolataiba merülve siet be a főkapun, észre se véve a portás stramm tiszteletadását. Ezt a táskát most hat esztendeje vette a Gizella-téren a Kereskedelemügyi közkedvelt vidám Palyája, akinek a kollégái az összes emeleteken igen elszontyolodtak, mikor egy szép reggel bejelentette azt az elhatározását, hogy nyugalomba fog vonulni. Igen, azóta mozog ennyit Poóy Palya Pesten és Budán, mióta nyugalomban van. Azok közül a modern magyarok közül való Poóy Palya is, akik táskát ragadtak, mikor minden elveszett és felkaptak a konjunktúra szélsebes omnibuszára. Mondjuk egyszerűbben: arra a villamosra, amelyik a Szabadság-tér felé szaladgál. Ha valaha valami Baross Gábor-féle komolyság rádöröghetett volna is a bájos Palyára, hogy a körmét reszeli az íróasztal mellett és jóízű róka- vagy szoknyavadász históriákkal mulattatja az osztályt, 1920-ban bizony a legnagyobb szigor is csak kalapot emelt volna neki, látva hogy fut reggeltől estig avval a táskával a villamoson, a tőzsdelépcsőn, és később a konflison, azután meg a kistaxin. És hogy repked a bankok liftjein. És hogy nyargal a minisztériumba kora délelőtt, háromba is egymásután. Palya dolgozott, de legalább három fejre valót. Megtanult tőzsdenyelven, banknyelven, concern-nyelven. Arbitrázshoz, fedezethez, prolongációhoz úgy ért, akár a Rotschildok. Zürichet jobban ismeri, mint aki ott született. A kisujjában vannak az összes határidők. Tudja, mi a textil és mi a benzol és mi a traktor. És tudja, mi a kávé, mi a repceolaj és mi a sertés és mi a ló. (Mert az nagyon kezdetleges kis tudomány, amit mi a Természetrajzban tanultunk.) Igen, Palya sokat tanult és erősen tevékenykedett. Palyát mindenütt szeretik. Mindenki megtesz neki mindent, minden hivatal és minden fórum. Az emberhez is értett Palya, úgy mint a textilhez vagy a zlotyhoz. A Hungária-klubban éppen úgy otthon van, mint az Országos Kaszinóban. Ezt a friss Trombitás-úti villát dollárértékben vette most harmadéve egy elbukott tőzsdehőstől. Hallották ugyebár azt a közmondást, amelyik azt mondja: tud az valamit, aki élni tud. Bíz ezen egy kicsit elmerenghet az ember. Poóy Palya például tud élni. Két szép gyermeket nevel, a gondtalanság füstöl a kéményén, szegény nyelvtanárnak, korrepetáló diáknak, kertésznek, kárpitosnak, cigarett-ügynöknek, piktornak ad kenyeret, keresetet. (Most festeti a portréját.) Mindenkit elragad a kedvességével, a jókedvével. Nem felejtkezik el a régi kedves pajtásairól. Segít, ahol csak lehet. Öröm és áldás Palya mindenki számára, akinek csak dolga van vele. Ötven esztendős mult, de csak egypár perccel. Soha ilyen fiatalnak nem érezte magát. Ha így halad, azt mondja, hetven esztendős korában a legvidámabb tacskó lesz. Az elmúlásra nézve pedig szent meggyőződése, hogy úgyis kitalálnak valamit, mire neki is meg kellene halni.

Poóy Palya őméltósága magához vette a táskáját, (persze nem várt addig, míg ez a hosszadalmas ismertetés íródott felőle) s kisietett a hallba, ahol a bejelentett úriember várakozott. Valami ötletet hoz. Vagy protekcióért bátorkodik hozzá.

György felállott és elébe lépett a ház urának.

Palya barátságosan rámosolygott a látogatóra:

– Mivel szolgálhatnék önnek?

György némi remegéssel kezdte, de mindegyik szavával biztosabb lett a hangja:

– Méltóságos uram, tegnap délután megcsodáltam az ön gyönyörű leányát – és… feleségül szeretném venni.

Palya hirtelen hátrább lépett. Megnézte a vendégnek a haját, a nyakkendőjét, a cipőit. György bátran és figyelmesen nézett a Poóy Palya csodálkozó szemébe. Bolondnak ne tartsa valahogy őméltósága.

– Ez nagyon kedves, mindenesetre, – Palya már nyugodtan mosolygott, – dehát kicsoda maga tulajdonképpen?

– Békász György a nevem, méltóságos uram. Mérnökember vagyok. A korom harmincnégy esztendő, református hiten vagyok. Egy hete jöttem meg Szumatra szigetéről, ahol a holland kormány megbízásából dolgoztam nyolc esztendőn keresztül.

– Hogy került ki abba a messze világba, kérem?

– Úgy kerültem oda, méltóságos uram, hogy nem akartam itthon lezülleni. Volt egy kedves osztrák kollégám, akivel az olasz fronton együtt rajzoltunk térképet, az az összeomlás után beajánltatta magát a bécsi holland követséghez és kivándorolt Hollandiába, illetve lement a szigetekre utat építeni, vasutat húzni, hidat verni. Levelezésben állottunk egymással. Egy szép nap arról értesít, hogy megcsinálta az utamat, mehetek én is, ha kedvem van, dolgozhatom, boldogulhatok. Öt nap mulva Hágában voltam és öt hét mulva már ott állott a _bungalóm_ az ezer szigetek csodálatos földjén. A szerződésem, amelyet a holland kormány adott, most lejárt. Hazajöttem, az édesanyámat meglátogatni, körülnézni egy kicsit itthon. Hollandia megújítja a szerződésemet, még pedig tetemesen több javadalmazással. Meglátom, hogy visszamegyek-e, vagy pedig itthon fogok elkezdeni valamit. Van egy kis tőkém is, méltóságos uram, amit könnyen félretehettem nyolc esztendő alatt.

Ez már aztán ideálisan a Palya nyelvén hangzott.

– Mennyi az a pénz, kedves barátom?

– Vagy hatvanezer holland forint, méltóságos uram.

– Úgy. Üljön le kérem, foglaljon helyet. És hát például mivel foglalkoznék Magyarországon? Van valami programmja?

– Nem tudnám még világosan meghatározni, méltóságos uram, mihez fogok itthon nyúlni. Odakint a dzsangelekben igen sok olyan termény van, aminek ezen a földön nagy hasznát vehetnénk és kvázi ingyen juthatnánk hozzájuk, páfrányhoz, nádhoz, iszalagokhoz, amelyek ipari és mezőgazdasági téren egyformán felhasználhatók, azután például gondoltam, hogy orchidea-gumókat lehetne hazatelepíteni, meghonosítani, keresztezni, továbbfejleszteni, úgy mint Hollandiában és Németországban. Azon is töröm a fejem, hogy lehetne ennek az áldott magyar földnek a borából, a gyümölcseiből és a gyümölcsízeiből exportot teremteni oda a szigetvilágba, ahol erősen halad a kultúra s évről-évre rohamosan gyarapodik a városi lakosság.

– Úgy, export. Import és export. Nagyon érdekes, kedves barátom, nagyon szimpatikus théma. Magam is konyítok az efféléhez. Szivart vagy cigarettet parancsol, öcsémuram? Tessék.

– Csak egy cigarettet. Köszönöm.

Palya vígan rántott gyufát a vendégének és lopva gyönyörködött a határozott vonásaiban, az egészséges, kellemes barna képében. Az én emberem vagy, gondolta magában.

– Hát aztán, kedves öcsém, mik is azok az ide szállítható gyarmati cikkek, mégegyszer?

És Palya szakértő képpel bólogatott a György szélesedő magyarázatára, kókuszdió-csemegéről és tetőfedni való nádról, és a papirgyártásra alkalmas páfrányfélékről, iszalagokról.

– Papir, papir, nagyon érdekes. Magyarországnak nincs papirosa. Majd beszélünk erről és mindenféléről eleget. Hát most méltóztassál egy percet várni, kedves pajtás, hírt adok a feleségemnek, meg a lányomnak.

Indult, visszafordult az ajtóból mosolyogva:

– Mondhatom, engem már meghódítottál, édes fiam.

Egynéhány perc mulva kijött Palya, a karján hozva a feleségét meg a tegnapi szőke tündért:

– Gyerekek, hadd mutassam be nektek Békász György urat. A lányomat Valentine-nek hívják.

– Jé, – azt mondja a tündér, miután barátságosan lekezeltek Györgygyel, – hát maga az, akinek tegnap olyan ártatlanul visszaintegettem?

Végignézte Györgyöt, kicsit elpirult és elnevette magát:

– Jaj de muris!

György nem igen értette, mi az a „muris“, de nagyon boldog volt, hogy le nem harapták az orrát.

Egy hét mulva már vőlegényszámba ment a Palya házánál és egy hónap mulva megtartották az esküvőt. A diszpenzációt huszonnégy óra alatt megszerezte Palya a fiataloknak. Az nem is volt feladat egy Poóy Palyának.

Eddig volt, mese volt…

Györgynek mosoly játszadozott az ajkán, amint fölemelte a fejét és elnézte pár percig a szódavizes targoncával futó rongyos gyerekeket, meg a sebesen guruló apró szemeteskocsikat. A Merceria felől tódultak a térre a vasárnapi népek. Egy tagbaszakadt angol hölgy is feltünt a templom előtt, a Baedekert lapozgatva.

György lepillantott a kezeire. Már vagy öt perce forgatja az ujján öntudatlanul a karikagyűrűt.

Szent isten, mit fog most majd mondani az édesanyjának, annak a szent asszonynak, aki Zsindelyesen lakik a háromablakos vén zöld házban. Akit olyan meghatottan néztek a templomban, a violaszín ünneplőjében, amint hangosan sírt az örömtől, a büszkeségtől…

Meg ez a gyűrű, hát evvel most mi történjen? Vissza kell küldeni, alighanem azonnal. Györgynek semmi praxisa nem volt az efféle eljárások körül. Most fog legelőször elválni életében. No, majd egy pár nap mulva, Pesten. Még itt kell egy kicsit maradnia, míg a rendőrségen letárgyalják az ügyét.

Ez a gyűrű, ejnye, hogy ez nem akar az ujjáról lejönni.

Hat órakor ül össze a poker-parthie. Háromszor egy héten. Már mint itt a Poóy Palya-féle villa dohányzójában. Egy pohárka likőr, egy kis friss pletyka (az urak ajkáról többnyire) s Palyáné már önti ki a zöld asztalra a zsötonokat:

– Hát, gyerekek, nézzünk utána a kenyérkeresetnek! – felkiáltással.

Palyáné őméltósága az az üde, kellemes, eleven mama, akinek a jelenlévő Blézinek nevezett gavallér azzal bókolt egyszer, hogy más keresztnevet kreáljon magának, mert így egyáltalában nem lehet a két Valit egymástól megkülönböztetni. Tudniillik a mama, mint a ház vendégei kedélyesen eldöntötték, a leányától örökölte a nevét, a szépségét, a karcsuságát, a mosolygó ifjuságát. Ők Palyával annakidején a badeni tenniszversenyen találkoztak, ahol is a páros döntőben Fräulein Valentine von Hertrich, a Hofrat von Hertrich leánya került szembe Poóy Palya címzetes min. fogalmazó urral, aki Badenben a magyar színekért állott ki a sikra, illetőleg a groundra. Szembeállottak egy szett-re azon a badeni groundon és aztán átléptek karonfogva az élet síma, szabályos, napsütött groundjára. Ma, huszonegy esztendős házasság után, még mindig pompásan érzik magukat egymással, bár egymás nélkül is pompásan érzik magukat. Bécs szőke virága, Palyáné is mindig vidám volt és mindig kedves volt akárcsak Palya, egy csapásra meghódította az I. és II. kerület úri társaságát. Három esztendő alatt a bécsi asszonyka úgy beszélt magyarul, hogy forradalomba kergethette volna valami feminista gyűlésen az elnyomott budai fehérnépet. Ilyen ambiciói persze nem voltak Palyánénak. Viszont ambiciója volt mennél többet eltanulni a szép magyar nótákból, a Palya társaságában, aki híres volt arról, hogy minden nótát folytatni tudott, amelyet elkezdett valaki, meg arról, hogy Berkes Bélának csak rá kell nézni Poóy Palyára s Palyának csak rá kell nézni Bélára s Béla már tudja, hogy ebben a szent percben miféle nóta lett esedékes. Palyánét a Mac-beli tennisz érdekelte, meg a galamblövészet, meg az Opera, különösen gála-estéken és sohasem hiányzott a tribünről a Concoursokon, ahol a magyar lótenyésztésért és a magyar lovaglásért oly forrón lehetett lelkesedni. A zongorázást a háború végén fölcserélte a pingponggal, ez a háziművészet jobban megfelelt a temperamentumának. És a divatnak is, természetesen. És már kezdő asszony korában erős pokerista volt a szép Palyáné.

Négy esztendeje, mióta feljöttek a Bors-utcából ide a Trombitás-útra, igen keresett lett a Palyáék poker-asztala a fővárosban. Ma mindössze négyen ülnek le játszani a háziasszonnyal együtt, az ötödik tudniillik, egy gömbölyded fiatalember, csak gíbici minőségben foglal helyet az asztal egyik szögleténél. Egy féltucat ilyen zsengébbkorú gavallér be volt osztva, kettőnkint, a Palyáné pokorjeire, de most ezalatt a pár hét alatt elmaradoztak a fiúk, talán a szapora kártyaveszteség miatt (ma bizony azokból a gyönge zsebpénzekből, meg a még gyöngébb fizetésekből nem igen lehet rugdalózni) s talán amiatt a veszteség miatt is, ami Valentine távozásával érte a lelkes fiatal hadat. Ifjabb Vali volt az a csáb, amely a fiúkat ide vonzotta a poker veszedelmei közé. Mind szerelmesek voltak kicsit Valentine-be. Valentine itt-ott egy percre valami hangulatot érzett, ha diskurált valamelyikkel, de nem igen volt meghatva a fiúk olvadó pislantásaitól, tán sohasem tudott volna választani ezek közt az egyformán kedves gyerekek közt, akiket alapjában véve nem tudott komolyan venni, aminthogy esze ágában sem volt sietni a férjhezmenéssel.

Nézzék, már folyik is javában a csata: éppen most huzza maga felé Kokó őrnagy a szép fehér kezével a kasszát, azt a csinosan felszaporodott kék, sárga, piros színekben ragyogó csontcsomót, amelyben az egyes szinek a huszonötezres, ötvenezres, százezres címleteket képviselik. Kokó tüntető gyönyörrel csóválja meg a fejét ilyenkor, míg a zsötonhalmocskát maga felé kanyarítja s a szája sarkában rezgő cigarett mellett szinte áhítattal ismétli ezt az állítása szerint eredeti Kokó-féle aforizmát:

– Nincs nagyobb öröm, mint szép asszonyoktól a pénzt elnyerni.