Part 4

A Valentine könnyei még nem mutatkoztak be Györgynek. Ezeket a szemeket ő még csak el se képzelte, hogy sírhatnak is valaha. A György lelkének a tolongó fellegein egy villámlás suhant keresztül. A fényes szerelemé… s érezte, hogy enged a két feszes térde, s mintha ütést kapott volna a mellén, oly fájdalmasat dobbant a szíve. Valentine elé lépett, a két remegő kezét nyújtotta feléje:

– Tin…

Valentine felkapta a fejét és hátralépett György elől:

– Semmi dolgom magával.

Györgynek lehullott a két keze az oldala mellé. A bámuló szemei megint elborultak. Halkan, megdöbbenve szólott:

– Micsoda hangok ezek?

Valentine összecsapta a két kezét és behúnyt szemmel emelte a fejét fel a plafondnak:

– Ilyen szégyent! Ilyen skandalumot! Ilyen csúnyaságot! Istenem!

Kétségbeesetten rázta meg a fejét. A hangját a zokogás fenyegette.

György némán állott pár pillanatig, míg sikerült a hangját halkra fognia:

– Valentine. Én nem akartam ezt most elkezdeni. Az egész ügyet el akarom tenni holnapra. Holnap majd elmondjuk egymásnak a mondókánkat. Ma este még kimélni akartalak. Valentine, nézd…

Odament hozzá, gyöngéden szétvenni a Valentine görcsösen összekulcsolt kezeit.

Valentine a szekrényhez ugrott, keserű, gúnyos kis kacajjal rántott ki a fogasról egy mogyorószín kosztümöt, tartóstul:

– Kimélni! – Rácsapott a karján a kosztümre, hogy kettéhajtsa. – Kimélni! Igazán, köszönöm! Aki ezt tette velem… aki ott tudott hagyni magamra, hogy a föld alá süllyedjek gyalázatomban, a közt a nép közt, aki nem látta hogy a falnak esem, mikor elkezd ott őrjöngeni, aki felől ott fekhetnék elájulva most is azon a márványon, ha Lali meg a Tutyuék nem locsolnak és nem dörzsölnek életre… jaj, az a röhögés… meghalok, ha eszembe jut… az a szegény Lali hogy hozott fel a szobába… akinek különben felelni fog, ne féljen!

Fenyegetően kapta fel a fejét Györgyre, s az utazóládához sietett, idegesen beledobta a kosztümöt.

György nyelt egyet, mosolyt erőltetett és kurtán fejet hajtott:

– Nem félek kisfiam.

Valentine szétpillantott, nem tudta mit keres hirtelen, taszított egyet az utazóládán a térdével, és felcsapta a két tenyerét a halántékaira:

– Jaajh. Hogy itt áll, hogy még a szemem elé mert kerülni… hogy még itt kedve van gúnyolódni… hogy nem is tudja felfogni mit tett…

György nyugodtan, komolyan nézett a Valentine szemeibe:

– Azt tettem, Valentine, amit az ösztönöm követelt, amit az igazságom diktált, amit a szívem parancsolt.

– Úgy? Nohát én is azt teszem! – És Valentine visszaugrott a szekrényhez és egymásután három kosztümöt ráncigált le a fogasról.

György az útjába állott, mikor az utazóládához visszaigyekezett. Még nem fejezte be a mondanivalóját:

– Hiszen érted tettem, akármit is tettem, miattad, hiszen láthattad…

Valentine nem engedte tovább beszélni:

– Engedjen! – a ládához sietett, gyorsan összehajtogatta a ruháit, lehajolt, berakta a láda fenekére.

György utána lépett, le akarta csillapítani:

– Tin, hallgass ide…

Valentine már vissza is fordult, nagy ívben kerülte el Györgyöt, megállott a szekrény előtt, először a fehérnemű közé kapott (amiben semmi fehér se volt), azután más jutott eszébe s a cipellőkért hajolt le, amelyek ott hevertek szanaszét a szőnyegen.

György megint előtte állott.

– Mit csomagolsz ilyen lázasan?

Valentine egy kiesett sámfát erőltetett vissza az egyik aranybrokát cipellőjébe, idegesen, ügyetlenül. György újra megkérdezte, kicsit türelmetlenebbül:

– Hova készülsz kérlek?

Valentine végre felkapta a fejét:

– Hova? Csak nem képzeli, hogy még egy napig itt maradok magával?

György csak bámult utána, míg Valentine az összenyalábolt cipellőkkel a ládához ment. Kettőt leejtett, mire odaért. Az a sámfa megint kiugrott az aranybrokát cipellőből.

– Auh! – roppant bosszúsággal dobta be a cipellőket a ládába s fölkapkodta azt a két leesett cipellőt és megint elkezdett a sámfával vesződni.

György elűzött valami fekete gondolatot, mint a legyet, amelyik az embernek a homlokára száll. Megint nyugodtan beszélt, sőt mosolyognia is sikerült hozzá:

– Nem kell ittmaradni, Tin, annál kevésbbé, mert értésemre adták, hogy holnaptól kezdve jogunk van más hotelbe menni.

– Hah! Kirúgtak! Hát persze!

– Ki, barátom. Azt hiszem, a legszebb lesz, ha kimegyünk az Excelsiorba.

Valentine kirántotta azt az akaratos sámfát és úgy dobta a cipellői után a ládába, dühösen:

– A maga dolga, hova megy. – Hirtelen beléhajolt a ládába, valamit elrendezni. Onnét a mélyből hallatszott aztán elváltozva, tompán a szava: – Én tudniillik hazautazom.

Mintha nem is Valentine volna, akitől ezt hallja György. Áll, mintha a szőnyegre ragadt volna a talpa s csak nézi mozdulatlan szemekkel Valentine-t, amint a háta, válla, feje fölemelkedik a ládából és amint szétnéz összehúzott szemekkel, az ujjaival egyet pattintva, míg eszébe jut, hogy a kalapokat akarja összeszedni. Rögtön ugrik egy székhez, azon ül egy mosolygó cerise-piros szalmakalapocska, aztán az ágyhoz libben, a plumeaun szundikál, mint egy cica, egy szürke selyem kis kalap. Indul a toiletteasztalhoz, ott is csüng a tükör tartórúdján egy fekete kalapocska.

György két erős lépéssel Valentine előtt áll:

– Mi az, haza? Hova haza?

Valentine lekapja a kalapot, viszi mind a hármat a nagy bőrdobozhoz, félreüti a doboz tetejét:

– A Trombitás-útra. Az anyámhoz.

Györgynek igen sokat kell most ebben a szobában közlekedni. Alig ért oda a toilette-asztalhoz, azonnal kanyarodik a kalapos-bőrönd irányába. Ráteszi a tenyerét arra a legfelső puha fekete kalapocskára:

– Egyedül akarsz hazamenni?

– Nem is magával!

Leguggol és elhelyezi gondosan egymás mellé a bőrdoboz alján a három kalapját.

György vár, míg Valentine föláll, hogy a tekintetével a szemébe suhinthasson:

– És ha én megtiltom?

Valentine már másfelé keresgél a szemeivel, a félvállát rántja könnyedén és az éjjeli szekrény felé kezd sietni. Annak a tetején is álmodoz egy halovány lila kalapvirág. Hátra se nézve felel, hetyke kis nevetéssel:

– Hö! Törődöm is én avval!

– Mit?

György, mint a párduc, olyat szökött. Megállott Valentine előtt, aki szembefordult vele, megkapta a kezét, kalapostul:

– Hagyja, ha mondom, ezt a csomagolást…

– Az órám!

Tudniillik az a modern kis ellipszis-óra a Valentine csuklóján, amely szintén beleszorult a György kezébe.

A lila kalapocska az ágyra repült, összelapulva, mint a kalarábélevél.

– Jőjjön csak, jőjjön csak egy kicsit… – György a fejével maga után intette Valentine-t; a hangja szinte suttogott, de a szemei olyan súllyal parancsoltak, hogy Valentine-nek akaratlanul is követnie kellett Györgyöt.

– Üljön le, üljön ide, hadd beszéljek magával! – György elébe rántotta a toilette-asztal előtti könnyű rokokó-széket.

Valentine kecsesen helyet foglalt.

– Tessék. Csak gyorsan kérem. Mit akar tőlem.

A lábait keresztbe kapta, átfogta két kézzel a térdét és dobolni kezdett a cipellő talpával.

György észrevette a tükörben a plastronjára hullott csokrot, odakapott a két kezével és gépiesen kezdte rendbehozni. Szinte fuldokolva beszélt, mialatt minden erejével türelmet, önuralmat kényszerített magára.

– Azt akarom magától, kedves Valentine, azt akarom tudni, mit gondol tulajdonképpen, mi jár a fejében… hiszen ilyesmit mégse lehet csak úgy, meggondolás nélkül az embernek odavágni, hogy elmegyek és te maradhatsz ott, ahol vagy…

– Persze hogy megyek! Nem is vagyok őrült, mint maga, hogy én itt holnap az emberek közé kimenjek!

György keserves kínnal ráncigálta a csokor szárait, amelyek nem akartak az összevissza reszkető ujjaknak engedelmeskedni.

– Az emberek, az emberek? Egyetlenegy ember van itt, akivel magának törődnie kell és az én vagyok!

– C! – csak a nyelvével csettintett erre Valentine s már föl is libbent a székről. Ott volt az étui-je a toilette-asztalon, kivett egy cigarettet és harciasan nézett vissza a György ráfeszülő szemeibe, míg az ujjai sebesen mángorolták a kőkeményre préselt karcsú kis Figarót.

György lankadtan ejtette le a kezeit a gallérja alól. A csokor éppen úgy lógott alá kibomolva, mint az előbb.

– Mondd, Tin, mondjad csak… hát egy pillanatra nem jut eszedbe, hogy ennek az egész ostobaságnak mégis csak te vagy az oka?

– Én? Miért? Mert egy kicsit táncoltam?

– És két kicsit és három kicsit és négy kicsit és minden kérésemre és minden sürgetésemre, minden gyötrelmemre nem akarta abbahagyni!

– Nem hát! Nem tudom, hogy juthatott eszébe rögtön a mulatságomat elrontani! És ott mindjárt a legvadabbúl, a legmodortalanabbúl az emberre rátámadni. Ráncigálni az embert és ordítani, mint valami berúgott napszámos. Hát mit gondol maga, mi vagyok én!

Fölkapta s erősen megrázta a cerrini-skatulyát. Remegett az ajkai közt a cigarett, míg rágyújtott.

A György ökle belevágott a levegőbe.

– A feleségem vagy! És nem tűröm, hogy a feleségemet simogassák!

Valentine előre lépett György felé, felrántotta a fejét, roppant sürgősen fújta ki a cigarettje füstjét.

– A szemem láttára, igen! Simogatni lehet, cirógatni, a pucér karjához érni, nyomkodni lehet a kezét, az arcához lehet támaszkodni, a szájába belelihegni…

– Hallgasson!

Valentine lábujjhegyen állott, a fejével mintha el akarta volna György magasságát érni. És el volt a homloka fehéredve s az arca is, ahol csak a festék a bőrének üde tisztaságát nem érintette.

Györgynek annál szenvedélyesebben zúgott a szava:

– Hol a szemérem belőletek! Nem szégyellitek magatokat?

– Kikérem magamnak ezt a hangot! És ne merjen rám így kiabálni… tudja? Botrányt akar csinálni, megint, még nem volt elég neki!

Nem, nem volt elég Györgynek. A hirtelen csöndben hallani lehetett a lihegését. A szemhéjai elfelejtették a föladatukat. Húnyás nélkül meredt a szeme Valentine-re, aki a cigarettjével jobbra-balra kezdett a toilette-asztalon hamutartó után kapkodni. Kissé letompult a György hangja, de nem a szomszédok miatt való aggodalomtól, nem, inkább a szívét markoló fájdalomtól:

– Hát semmi neked, semmi, hogy egy jött-ment idegen hozzád dörzsöli magát? Meg sem érzed? Mi?!

A hamu leesett az asztalka üveglapjára. Valentine hevesen szippantott egyet, az orrán, a száján egyszerre futott a füst elő s a füst közt a Valentine habozó hangja:

– Micsoda ostobaságot povedál; ha hallanák, micsoda ostoba fogalmai vannak. – Kezdte visszanyerni a fölényét, fölnevetett a György rendetlen hajára. – A Lali! Csak dühöngjön erre a fiúra. Vegye tudomásul, hogy Lali a legrégibb és legkedvesebb barátom.

– Azt láttam!

Valentine félretaszította a széket maga elől és a szekrény felé tartott:

– Igenis és tudja meg, hogy mindig boldog leszek, ha a Lalival táncolhatok!

Kiakasztott még két ruhácskát. De mire megfordult, hogy a ládához vigye őket, György éppen rácsapta a fedelet az utazóládára s szépen leült rá. A hangja megint nekierősödött:

– Én pedig azt mondom, hogy ebben az életben többé táncolni nem fogsz. Se Lalival se mással. Tudom istenem, hogy nem!

– De igenis, hogy táncolni fogok.

– Majd meglátjuk!

Valentine ott állott György előtt. Roppant keményet akart toppantani, de persze az az energia a szőnyegen kárba veszett.

– Keljen föl erről a ládáról!

György válasz helyett föltette a jobb lábaszárát a bal térdére.

Valentine ledobta a lába elé a kosztümöket. Végigmérte Györgyöt és a cigarettet a szájába kapta s nekirontott a fürdőszoba ajtajának. És úgy bevágta maga után azt az ajtót, hogy attól vasúti karambolt álmodhattak, akik ott jobbról és balról mellettük laktak, ha ugyan rögtön föl nem ültek az ágyon.

György hallotta, hogy csörömpöl odabent Valentine az üvegjeivel és a tégelyeivel. Egy perc mulva kivágódott az ajtó. Valentine megállott a küszöbön. Két fürdőköpeny csüngött a karjáról le a földre. A kezében akkora vörös szivacsot tartott, mint a tégla. Nyitott szájjal nézett egy kis darabig Györgyre, ki kényelmesen hintáltatta a lábát és gyönyörködni látszott a lakkcipője sikamló fényében.

Valentine fújt egy nagy adag füstöt, avval megfordult és szigoruan leült az ágy szélére. Úgy látszik, itt megszakadt a rosszviszony.

Kintről, az éjszakai csendből valamelyik közeli templomocska édes óraütései csendültek. És elolvadtak egy távolabbi mélységes, merengő toronyórazengésbe. Talán az _Orologgio_ kalapácsai szólaltak meg.

Valentine egész figyelmét odaadta annak az őszierdő-színű kis francia rézmetszetnek, amelyik ott csüngött szemben a tapétán.

György pedig kipillantott a nyitott loggia-ajtón abba a kékséges, csillagos velencei éjszakába. Györgynek elég volt a haragból. Felállott. Odament szép lassan Valentine elé. A szemébe akart nézni.

– Tin… igérd meg, hogy ezeket a lehetetlen táncokat nem táncolod többet.

Valentine unalommal húzta félre a fejét. Azután makacsul nézte tovább azt a metszetet.

– Kérlek, Tin… azt kell mondanod, hogy: jó, nem fogok táncolni.

Valentine picit még hallgatott. Szippantott és rántott egyet a vállán. Le nem vette volna a szemét a falról:

– Én mindig azt fogom csinálni, amit akarok. Nem engedek a programmomba beleszólni.

Györgynek várni kellett egy pár lélekzetnyit, míg újra megtalálta a csendesebbik hangját:

– Hol tanultad ezt a beszédet?

– Semmi köze hozzá. – Valentine felpattant az ágyról. – És kérem, most már talán hagyjon békében.

Menni akart a felszabadúlt utazóládához.

– Dehogy hagylak. – György elfogta azt a kis kezet, amelyik az óriási szivacsot szorította. A szivacs olyan kicsi lett a György újjai markolásában, mint a legkisebb paradicsom.

– Engedjen kérem, dolgom van.

– Nem, dehogy, nem fogod az uradat ilyen kurtán-furcsán elintézni. Maradj csak, ne siess csak.

Csak alig nyúlt a vállához, Valentinenek vissza kellett a paplanra csücsülni.

György föltette a két öklét a csípőire:

– Az uraddal beszélsz, akinek az egész életeddel tartozol, minden lélegzeteddel és minden gondolatoddal.

Valentine gúnyosan felkacagott a nagy szavakra.

György alig tudta a szavait a lázas agyában összeszedni.

– Hát elfelejted, hogy hűséget és engedelmességet fogadtál nekem Isten és ember előtt, hát… hát nem tudod mi az, hogy asszony vagy… hogy a házastársa lettél egy embernek? Nem tudod, mi az, egy embernek a felesége lettél?

Valentine jókedvűen nézett a György égő szemeibe:

– Hogyne tudnám. Foglalkozás. Olyan, mint magának a mérnökség.

György nem kapott hirtelen levegőt. Nagyon vigyázott magára. Hátrább lépett Valentine elől és a vidám kék szemekbe bámult:

– Mit akarsz, Valentine!

– Most már semmit. Azt akartam, hogy akihez férjhez megyek, csinos legyen, pénze legyen és mulattasson.

György a keserű szívéből nevetett egyet rekedten.

– Úgy… csak ennyit akarsz attól az embertől, aki fölesküdött a te boldogságodra, akinek minden ereje, minden terve, minden álma a tied és nem az önmagáé, aki világot cserélt, mikor jegygyűrűt cserélt veled és aki nem akar többé rajtad kívül nőt ismerni sem az életben, sem a feltámadásban, aki a tied marad, ha ágyban fekvő beteg leszel, ha leforrázod és összeégeted az arcodat, ha megbénulsz egy autószerencsétlenségtől… Istenem, hogy mi az, ha meggondolom, hogy egy férfi kiválaszt egyetlenegy nőt ezer és millió közül ezen a világon és annak az egynek adja az egyetlen életét, a halálát, az örökkévalóságát. Édes jó Istenem, ha ezt meggondolja az ember…

A lüktető homlokára vette György a kezét és a szeme lecsukódott pár pillanatra. Valami kis szédülést érzett.

Valentine fölállott:

– Nohát még nem késő meggondolnia! Egyáltalán!

Ő már annyit nem gondolkodott a szón, amit a száján kiereszt, mint a cigarettfüstön. Ő hadat izent, a szavai a harc puskalövései voltak. Visszasietett a szivacsával, a fürdőköpenyeivel az utazóládához. Felcsapta a fedelet.

György odaugrott hozzá s megkapta a karját:

– Nem fogsz elutazni!

– Nem enged el? Nem enged el azonnal?

– Nem! – a fürdőköpenyeket, a szivacsot elkapta György és messzire hajította. – Itt marad. Akkor utazik, mikor én akarom.

– Semmi közöm magához többé… ne szorítson hát… miféle parasztság! Neveletlen fráter!

György elengedte Valentine-t. Az a kerek aranykarperec ott szorult a Valentine karján, ahová a György újjai feltolták. Ellipszis lett az aranykarikából. Utána meredt a szekrényhez futó, lihegő Valentine-nek. A lábai nem akartak mozdulni.

Valentine visszafordult, a két karja teli volt gyönge rózsaszín, halvány lila, krém könnyűségekkel… a következő pillanatban ez mind odarepült az utazóláda mélyébe: futó felhőcske, csapódó tajték…

György a szekrény felé szólt, kurtán, hidegen:

– Elmegy?

Valentine nem felelt többet, egy kis zsebkendőoszlopot döntött fel a két kezével a szekrényben.

– Menjen.

Minden indulat nélkül hangzott ez a szó a György szájából, szinte megfagyva. Rá se pillantott Valentine-re, ki odalépett, a zsebkendőket a ládába tenni. Lehajolt, fölvette a szőnyegről a kosztümöket, összehajtogatta őket, amilyen gondosan csak tudta, hogy mennél kevesebb helyet foglaljanak el a ládában.

Segített Valentine-nek csomagolni.

Reggel hét óra.

A mi Györgyünk ott ül a Café Florian előtt, egy kis márványasztalnál, egyedül. Egyedül, nemcsak annál az asztalnál, egyedül az egész terraszon, egyedül az egész napsütött Szent Márk-téren.

Nappalra van öltözve persze, meg is borotválkozott szépen, s a rendesen széjjelfésült haja még vizes a reggeli zuhanytól.

Egy perccel ezelőtt foglalt helyet ezen a vasszéken a Florian árkádjai alatt, mint a kávéház legelső vendége. Vasárnap van. Nem divat Velencében ünnepnap ilyen korán kelni, különösen a kényelmes idegennek. Meg is csodálta a két oszlop közt javába nyujtózkodó pincér ezt az urat, aki ilyen frissen kocog a Szent Márk-tér kövén egyenesen a Florian felé s aztán oly sürgősen parancsol egy _espressot_ meg egy konyakot.

A Rialto tájékáról érkezett György, egy csöndes kis hotelből, ahova ma reggel átvonult a podgyászával a Danieliből, miután a számlát és a borravalókat elintézte. Ezen a hotelszámlán a többi közt egy meglehetősen szokatlan tétel szerepelt: a saxophon, meg a jazz band megrepedt nagydobjának az elég bőkezűen előirányzott reparálási költsége.

Milyen símán ment ez az egész, milyen egyszerűen, jelentéktelenül, édes istenem.

Nyugodtan, zaj nélkül, egymással egy szót se váltva, s rá se nézve többet egymásra, versenyt szedték, hordták, csomagolták befele fönt a Danieli szobájában ketten a Valentine holmiját. Egyetlenegyszer fordult közben Valentine György felé, csak azért, hogy odadobja a lába elé azt a szélesre vasalt férfizsebkendőt, amelyik odatévedt a női zsebkendőcskék közé. Azt György udvarias mosollyal fölvette s elhelyezte rögtön a maga szekrényében. Különben pedig most reggel, amikor a saját holmiját csomagoltatta, a toilette-asztal lábánál fölfedezett egy görcsösen összenyomott, alig szikkadt picike női zsebkendőt. Fölkapta, kis darabig szórakozottan tapogatta, nézegette, s az orrához is emelte pillanatra, megszagolni… aztán sietősen a belső zsebébe csúsztatta. Majd visszajuttatja valahogy a tulajdonosához.

Késő éjszaka, mikor Valentine-nek a podgyásza a legtökéletesebb rendben volt, György leszólt a portára, Valentine-nek a hatórás bécsi gyorshoz való felköltése felől rendelkezni, azután magára hagyta Valentine-t a szobában, diszkréten meghajolva feléje s halkan betéve maga után a loggiára nyíló ajtót. Rágyújtott, a cigarettes szelencét a párkányra tette s melléje a cerini-skatulyát, és oda könyökölt, a csillagokat tanulni, vagy követni a hold ragyogó szemleútját a tornyok és tetők felett, vagy a vénséges paloták stilus-árnyalatait tanulmányozni, vagy messze és messze a kis sorsú szűk utcákban azokba az örökösen kiakasztott tarka cihákba, gyerekingekbe talált beléfeledkezni, vagy az alvó hotelből hallatszó különös koppanásoknak és köhintéseknek adta a figyelmét, vagy talán emerről-amarról a maradék élet tüneteg hangjait fülelte, füttyöt, visszhangos éji szót, csobbanást, bágyadt szájharmonikát, szökevény kacajt, elhaló macskasiralmat. Vagy inkább a szíve bölcsőjében azt a hánykolódó beteg csecsemőt, a szenvedést nyugtatgatta, altatgatta, nem látván és nem hallván semmit maga alatt és maga előtt az éjszakai Velence holdfényéből, árnyékaiból és gazdátlan neszeiből… lehet, hogy le is húnyódtak a szemei végre, a virrasztásban elalélt csillagokkal együtt.

Hanem reggel öt órakor a legfrissebben intézkedett a podgyász leszállítása felől, vasúti jegy és hálófülke felől és a gondola felől, a velencei pályaudvarhoz. És ő segítette be gyöngéden a gondolába Valentine-t, s mosolyogva csókolt kezet és levett kalappal, vidám arccal hajolt meg az induló gondola előtt. Még integetett is a kalappal kedvesen a gondola után, mintha csak egy fölületes, kellemes jóismerőstől venne búcsút. A gondola elkanyarodott. György még csak azt látta, hogy az a zöldkalapos kis hölgy a gondola padján tükröt tart az orrocskája elé s a kesztyűs ujjai közt óvatosan emeli a rouge-os arany plajbászt az ajkaihoz. Így tünt el előle Poóy Valentine.

Mi lesz most? György a két öklére támasztotta halántékát, úgy bámul a szemközti árkádok alá a homályba. Hát el fognak válni, természetesen. Elválnak, mert nem egymáshoz valók. Milyen szerencse, hogy ez ilyen hamar kiderült és hogy azonnal le lehet vonni a konzekvenciákat. Mennyire nem neki való volna mindez, amit a tökéletlen házasságok felől olvasott és hallott életében: csúf csetepaték, amikről az egész ház beszél és könnyed kibékülések, hogy harmadnap új témákkal kezdődjék megint a marakodás; rokonok, barátnők beavatkozása, társaságban, idegenek füle hallatára való ideges összekapások, érdekből, kényelemből, gyávaságból való együttmaradása két embernek, akik ki nem állhatják egymást, az álmodott boldogság cinikus kinevetése s az otthontól való menekülés lumpolásba, kártyára s korzóra, Gerbeaudba, látogatóba; a programszerűen, harmonikusan kétfelé való élés, nem egymás, hanem _egy más_ szerelmét ápolva, titokban, vagy a legteljesebb szabadsággal, ország-világ előtt. De jó hogy ebből a levesből, amit másoknak egy életen át tálalnak az asztalára, ő csak egyetlen cseppet érzett az ajkán és rögtön leteheti a kanalat. Mit sejtette ő, mi mindent hozhat a házasság a finomabbik világban, egy kényes, szeszélyes, felkapott szép babával. Ő mint a faluszéli boldog gyerek, elkapta a másik gyereknek a kezét és kacagva nekiszaladt vele a virágos gyepnek, sem útat, se határt nem látva maguk előtt.

Nohát vége. Gyerünk tovább. Könnyű májusi szellő osont át a téren, felfújkálta az oszlopok mögött azokat a csikos vászonredőnyöket az üzletek előtt, ott szemben Györggyel. Mintha a szabadság zászlai repesnének. Györgynek vidám mosoly futott el a szemein, mohón szívta magába az üde fuvallatot, felkapta könnyelműen a vállát, úgy mint Valentine az éjszaka, s a száját összehúzta, kicsit csöndesen fütyörészni. De jó is lesz megint innen elszökni, visszamenni Szumatra szigetére. Vissza, elveszni munkában, teremtésben, elenyészni a természet pazarságában és határtalanságában, azt a zabolátlan ős földet idomítani, nevelni lázzal, hittel, szeretettel, de jó is lesz a művelt európaiak közül a szigetvilág népe közé menekülni, kedvességet, szelidséget tanulni tovább az úgynevezett vademberektől, azoktól az alázatos, csendes, kellemes kis bőralma képü javánoktól. De édes lesz ezt a ringató, altató méla zenélésüket hallgatni vacsora után, a _bungaloja_ előtt, de szép lesz újra meséltetni őket, az ő gézengúz tigriseikről, jókedvű elefántjaikról, furfangos majmaikról, bohó teknőceikről. És azok a kis maláj napszámos leányok, akiket ő büszkeségében nem akart észrevenni, milyen kecsesen tudják a hajukat fonni s virággal megtűzdelni, s azt a finom, gyöngéd járásukat mintha balletmestertől tanulták volna, s milyen igénytelenek szegénykék és milyen engedelmesek. Némelyiket igen csinosnak lehet mondani, igazán…