Part 3

Györgyben egy kevés utálat gerjedt, amint oda pillantott a jazz művészeire, azok most mind valami bohóc grimaszt kaptak fel a képükre s ültükben hideglelősen rázták a felsőtestöket; a néger a síkosra borotvált nagy fejét jobbra-balra himbálta, mintha le akarná ejteni, s egyúttal le-leroggyantotta térdeit és reszketve veregette össze; alkalmasint a bikabődületektől állt bele a félsz, amelyekre ő maga bujtogatta kitolakodott szemekkel a saxophont. A hegedűs bele-belekerepelt a szájával valami badarat a zenébe, s felhajigálta a vonót a levegőbe s a dupla saltóból eső vonót elkapva, a fájával a kottaállványon, a hegedű hátán s a felkapott cipőtalpán kopogott hadarva, úgy csúsztatta vissza aztán a vonót a húrokra, a taktusba belevinnyogva, a cirkuszi bravúr után. És az a puffadt dobos ott a lábával rugdal valami csengő szerszámot. A saxophon a bika után, most egy merész kanyarodóval az egércincogással csiklandozza a füleket. Így emelik a hangulatot és így alacsonyítják le a tisztelt és imádott zenét az ember előtt. Legalább is ez előtt az ember előtt, a mi Györgyünk előtt, aki félrerángatja a szájaszélét a burleszk hangoktól és azt érzi, hogy csúfság és szentségtörés, amit ezek az újmódi cigányok művelnek, igen, szégyen ezt itt hallgatni néki, ki Velencében a halhatatlan művészeteken lelkendezik egész nap és akinek a szívén két égből szállott fényes szárny repes és az egész földi létét folyton csak mennyországba akarja felszöktetni. Jaj, de szeretné a pillantásával felbillenteni onnét azokat a muzsikus majmokat, kipenderíteni ide a leskelődő tengerbe, ott mutassák meg, milyen jókedvük tud lenni.

Csak már vihetnélek ebből a lármából, ebből a fülledtségből, ebből az émelyítő parfum-ködből drága kis jószágom… hirtelen azt sejtette György, mintha hosszú napok óta lenne már Valentine-től elszakítva, akivel öt percnél tovább nem szoktak egymástól távol lenni. Egy pincér hátulról neki sietett, majd elsodorta magával, azt se mondta pardon, csak rohant avval a fontos szódabikarbónával a másik sarok felé. Ideges lett György. Úgy kell itt ácsorogni néki, mint valami portásnak.

Előre lépett, a mellén keresztbe vette a karjait; Valentine ott járt két lépéssel előtte; gondolta, no még egy kicsit várjunk, hadd táncolja ki magát kedvére, legalább nézhetem addig ezt a lebegő tündér-alakját, ezt a bűvös-bájos mosolyt az orcáin, ami pazarabbul világít az összes velencei kristályoknál. Csak ide pillantana már, hogy egy szemlágyulással, egy ajkmoccanattal vallani lehetne neki, hogy: imádlak.

Most körbe fordult Lalival és lábujjhegyre állott, állanak egy helyben és a fejük táncol a lábuk helyett, affektálva, enyelgő dacocskával ingatják, rezgetik egymás ellen a fejöket. De mulatságos. Mint valami kis szinésznő. György képét kellemesen meglegyezte a hiúság. Észrevette, hogy a közeli párok oda-oda kapják a szemüket Valentine-re, pedig itt imbolyog három lépésre egy szenzációs indus hercegnő is, arany ingákkal a fülében, céklaszín nagykendőbe sodorva, virágos bibor papucsban, valami frizirozott európai gavallér karján. Sőt az indus csoda is mintha tudomásul vette volna most Tint avval a fekete gyöngy-szemével. Ha tudnátok, hogy ez a rózsatündér az enyém, hogy én kaptam ajándékba erre az egész életre! Úgy szerette volna kinyújtani György a karját, s szétkiáltani: nézzétek, az enyém, az enyém!

Megint köröztek egy kicsit Valentine meg Lali s megint egy helyben maradtak, ringadozni, habozni. Nem jut eszébe erre pillantani Tinnek. Pedig az embere milyen odaadóan nézi s milyen áthatóan. Mi ez? Rebben a György szeme s mintha légycsípés érte volna, valami kis kellemetlenséget érez. Lalinak a térde oda van az ő Tinje térdecskéjéhez ragadva. Ni, s a combja… igen, az a Lali-féle fekete felső-lábszár oda simulgat, oda akar tapadni a Tin rózsaszín szoknyájára, a combjára. György belepirult ebbe a zavaros benyomásba. Lehet, hogy csal a szeme, vagy túlozza, amit lát; és talán csak véletlen pillanat volt, ez a táncos had itt úgy összeszorul néha, nem volt elég helye Lalinak a becsületes distanciát betartani. György gyanakodva kapkodta maga körül a pillantását. Összefutottak a szemében a pucér vállak, a karolások, a simulások, a forgások és illeszkedések; egyik másodpercben úgy látta, hogy a combok vigyázva húzódnak egymástól, a másikban úgy látta, hogy az egész társaság össze van ragadva, mint a sardiniák a skatulyában. De hát a többi párok talán mind házasok vagy szerelmesek. Nyugtalanul visszakapta Tin felé a tekintetét. Valentine odább sodródott azóta; épp eltakarta Lali a hátával György elől, valami nevetnivaló sietséggel kapdosva szét az escarpinje ragyogó sarkait. György el is nevette volna magát a lázas cipősarkok komikumától, ha nem fogja le hirtelen a szemét a Lali jobbkeze, mely följebb találta csúsztatni magát hátul a Valentine derekán, az egész tenyerével és mind az ujjaival külön feszülve arra a Valentine hátára, arra a pihegő meleg selyemre. Mintha tapogatná, mintha izlelni akarná azokkal a mohó ujjakkal és mintha suttyomban jobban, jobban magához akarná szorítani ez a fiú a szentséges titkos kis asszonyt. Hideg tiltakozás és forró türelmetlenség futott keresztül-kasul a György idegzetén. Magasra húzta a fejét, toppantott, a szája kinyílt önkénytelen. Majd hogy nem rákiáltott arra a fiúra: hé, vigyázz magadra!

– Auhh, excuse-me! – Györgynek a cipőjére ugrott egy kukoricapiros képű lady, s félig mulatva, félig büntetve fordította vissza a fejét Györgyre, mintha az okozott volna neki valami fájdalmat. György észre se vette, hogy már az operációs területre lépett. Minden pillanatban hátrább kellett húznia magát egy könyök elől, egy odaugró váll elől. Nem mozdult a lába. Nem akarta Tint szem elől téveszteni. Szólni akart neki. Ejnye, most erre fordult. Annak a buta saxophonnak valami köszörülést vagy fűrészelést jutott eszébe imitálni s attól nem hallhatta volna Tin, hogy szólítják. No most. Most meg Lalihoz beszél, mialatt gyengéden hátrál azon a kis üresen maradt márványfolton. Oly otthoniasan, oly bizalmasan fekteti a kezét a Lali nyakába. Nem lehet ezt tovább állani.

György előre hajolt, egy köhintés után odakiáltott a zenézés közt óvatosan:

– Tin! Hallo!

Az a sugárzó szőke fej mintha nem tudná merről jöhet a hang, aztán György felé vetődik, ránevet és a György könyörögve sürgető mimikájára hunyorít egyet és elutasítja könnyelmű kis rázódással azokat a sóvárgó szemeket:

– Áh, áh!

Nem jön. Már ide se néz. Nem érzi, hogy Györgynek a tekintete odaszögeződik az arcára, követelően, szemrehányóan. A Lali szemébe néz Valentine s kacag Lalira, az ott hányja-veti a fejét a Valentine arca előtt és az is nevet, amint elkígyóznak a nagydob irányába. Valami mulatságosat mondhatott Valentine-nek. Most bizonyosan kinevetik őt.

Minden pillanatban kap egy kis rosszaló grimaszt György a hölgyektől, az uraktól, akik ott ellibegnek és ellihegnek előtte. Útban van, ki kell őt kerülniök. Egy totyakos bácsi, kinek a nyelve is kibújt a szája szélére a nagy igyekezetben, mint a levelet író cselédnek, odasurlódott Györgyhöz, kiesett a ritmusból és aztán reszkető fejjel nézett vissza s motyogott valamit György felé, amit György éppen úgy nem hallott és nem figyelt, ahogy nem hallotta a zenét és nem látta az orra előtt cikcakozó párokat és nem is látta már világosan ezt az egész csillogó-ragyogó világot maga körül. Csak azt látta, hogy Valentine milyen görcsösen tartja annak a Lalinak a kezét és hogy az a Lali az egész plastronjával odafeszül a Valentine keblére, mert tökéletesen szembefordultak és most nyakig összesímultak. Györgynek a fejebúbjára szaladt a melegség.

Türtőztetni szerette volna magát. A cipője talpával keményen kalapált a márványon. Az ajkát harapta s hallotta, meghallotta a saját felindult lélegzését. És hallotta, vagy hallani vélte a szivének azt az erős, kínos dobogását is. És megérezte a húsa fájdalmát, amint a körmeit vájta, vájta kegyetlenül a tenyerébe.

Valentine újra közeledett, osonva jött és egyszerre lassú tempóba lankadt és a mosolygó orcáját félrehajtotta, Lalinak a képére, lebocsátott szempillákkal.

Nem, ezt nem lehet tovább nézni.

– Pardon, – elintett a kezével egy elébe csúszó párt és három egyenes lépéssel ott termett Valentine mellett:

– Valentine, kérem!

A zenébe feledkezett szépséges fejecske fölrezzent. Az ébredő szemek csudálkozva néztek Györgyre:

– Tessék…

– Nem táncol tovább.

Valentine először Lalira pillantott, aki meglepetten engedte le a kezét a táncosnője derekáról, aztán kissé ingerült nevetéssel kapta fel a vállát:

– Ugyan és miért nem?

– Csak.

Lali kikapta a zsebkendőjét és meglegyintette hevült homlokát. Nem értette a dolgot. Kedveskedve fölnevetett György szemébe:

– De kérlek, drága öregem…

A publikumnak el kellett őket kerülni. Nem szokás így megállani a parketten. Valentine ideges mozdulattal küldte Györgyöt:

– Gyurka, hát mit akarsz? Engedj, csak még egy pirinyót… no, menj szépen vissza, mit gondolnak itt!

Azt gondolhatták, hogy ez a gavallér lekéri a másiktól a táncosnőjét, csak hát mért tart ilyen sokáig a kis mozzanat?

György mosolyt erőltetett és a hangját legyöngítette:

– Gyere, Tin. Elég volt ebből.

Lali félrerángatta a két vállát, úgy benne volt még a charlestonben. Kétszer is kinyitotta a száját, nem tudott ebben az ismeretlen helyzetben mit mondani. Csak nevetett, ártatlanul.

Valentine-nak a szeme előtt elandalodva, ringatózva úszkáltak a mosolygó nőfejek. Türelmetlenül húzta fel a szájaszélét és a karja nyult már a Lali válla felé:

– Még nincs tíz perce, hogy idelent vagyunk. No menjen, csacsi, hagyjon…

Györgynek erősen megsúrolták a hátát. Közelebb kellett dőlnie Valentine-hez. Rekedten súgta a rouge-tól izzadó szájacska fölé:

– Ha nem jösz, itthagylak. Fölmegyek.

– Hogyisne menne már, – vigan rálegyintett a balkezével a György karjára, a jobbkeze már helyezkedett a Lali hátán. – Lali, tovább! – És elcsusszantak György elől.

Összeszorította a fogait, megfordult, emelt fejjel tartott a kijáratnak.

– Páchdon, cher monsieur! – egy nyurga, fakóbőrű s a szájba sodrott bajuszkás úrnak kellett hirtelen a párjával György előtt megállani, a könyökével akart György fölé bökni s lemosolyogta fölényes fejcsóválással Györgyöt, amint sikerült mellette tovább evickélniök. György megállott és a lengő gavallér felé lobbant a szeme, amitől az rögtön másfele nézett.

Fölmegy egyedül, itthagyja Valentinet, azért is, igenis és majd csak jöjjön fel, majd lesz számolás!

Az ajtóig ilyen határozott volt; ott elakadt a lába valamiben. Egy gondolatban. Egy szívdobbanásban, ami fájt, mintha tüzes tüt szúrtak volna a mellébe. Lenézett a lakkcipőire, melyek ártatlanúl ragyogtak fel a szemébe. Mi lesz most. Most összeveszni azzal az aranyos édes gyermekkel, aki tizenegy nap óta a felesége. Jóságos Isten, máris! Hát máris vége van annak a tündérálomnak, amelyről azt képzelte, hogy egy életen és egy örökkévalóságon át fog tartani. Egy félórája még milyen felhőtlenül, milyen gyanútlanúl boldogok voltak. És ezután a harag jön, a veszekedés, a széthúzás, az egymás kínzása, szívtelenségek… Hisz ebből a más nyelvből még egy árva leckét nem vett életében. És miért, nem is érti hirtelen, miért kell most valami csunyának, valami szerencsétlennek következni. Ez a buta tánc. Ez a gyűlöletes jazz-band. Ez a fölösleges fiú, aki ma este rájuk tört. Hogy tudja magához ilyen közel engedni, hogy tud elfeledkezni hirtelen valakiről, akihez az egész életével, minden porcikájával és minden lélegzetével tartozik. Talán ebben a csábító, kábító levegőben valami mult hangulatába esett vissza, flirtjei lehettek, könnyü, tünékeny elfogultságai egy-egy ilyen Lali iránt. Igen, ennyi talán az egész és többet nem is fog ez a mai gyöngesége jelentkezni. Nem, akkor nem is szabad itthagyni, hiszen elhamarkodott büntetés volna. És nem is lehet itthagyni, hogy ez a cinikus fiú tovább simogassa, s dörgölje magát a ruhájához. Nem, a világért sem, egy perccel se tovább. Hiszen úgyis lerohanna erre a gondolatra Valentineért, ha föl is liftelne most dacosan a szobájukba.

György visszafordult a táncosnép felé.

Ebben a pillanatban a csillár kristályai sorban sápadni kezdtek; a hallra nyugtalan félhomály esett, a zene mintha megszeppent volna, hirtelen lehalkult ah, ah és oh, oh hangok vihogtak mindenfelől; a falakon óriási ferde árnyékok osontak és enyésztek, a dob tüzes rózsaszín pofával mosolygott a félsötétségbe s hirtelen elővillogott a tenger felőli sarokban a mennyezetre nyúló pálma, minden éles és nyúlánk levelével. Abban a pillanatban, mikor a pálma dézsájába rejtett körtéket felgyújtották, a csillár teljesen kialudt, a világító dobba pedig beledöbbentett egy hatalmasat a dobos. György, amint káprázó szemmel körülpillantott, a tapeurnek az ugráló két kezén skarlátpiros keztyűt látott, a néger fejebubján meg gyüszünyi aranycilindert. Csavargatta vele, mint a bolond a fejét és jobbra-balra lógó saxophonon furfangos bugyborékolással támogatta azt az új nótát, amit most elkezdtek. Nem volt ez nóta, hanem valami vad visszaélés a hangjegyekkel; pincsihangon ugattak és kukorékoltak, gágogtak és hápogtak aprókat a zene közbe a jazz művészei s a felvillanyozott táncosnép is alattomos kis nyávogásokkal, huhogásokkal, nyerítésekkel gazdagította a hangversenyt. Mintha meg akarnának bolondulni.

Györgyön végigreszketett valami borzasztó benyomás. A néger éppen kiengedte a szájából a saxophon szopókáját és egész testét ráncigálva kacagott, gargalizálást utánozva közbe-közbe, s a dobos, a hegedűs, a zongorás, mind vele kacagtak és vele rángatóztak és reszkettették a fejöket. Ezt azoktól a nyomorult rokkantaktól lesték el, most azokat csúfolják és kacagják ki, kik otthagyták a srapnellzivatarban a boldogságukat, az emberségüket! György dűlt előre, odarohanni… a legnagyobb lelkierejével tudott csak az egyensúlyába visszaállani s elszenvedni ezt a gyalázatos viccet.

És Valentine? Nem is kellett keresni, hol forgolódik. Éppen a tündöklő dob előtt állott meg, a fejét rezgette keresztbe s Lali hozzáragadva, nyújtotta Valentine arcába az ő rezgő fejét, mosollyal, lehunyt szemmel. Meg akarja csókolni…

György pillanat alatt útat tört hozzájuk. Lerántotta a Valentine csuklóját a Lali kezéből:

– Jőjjön innen, azonnal!

Valentine ajkáról halk kis sikoly futott elő.

Lali a tulajdon bokájára lépett ijedtében. Aztán a gallérja alá kapott, a csokrot kellett hamar megigazítani:

– De öregem…

Egy vastag amerikai tántorgott el mellettük, rájuk röhögött és kacsintott a missének vagy mistressének:

– Look here!

György egy vízszintes gesztussal félretanácsolta Lalit és hangosabban szólt rá Valentine-re:

– Gyerünk!

Valentine magához tért. Dacosan nézett vissza a György elborult szemébe:

– Mit akar már megint. Én nagyon jól mulatok.

És kínos grimasszal igyekezett kirántani a kezét a Györgyéből. Észrevette, hogy innen is, onnan is idenéznek, meg is állottak már egynéhányan, összeintegetnek, mulatnak rajta. Azért se hagyja magát!

Valami gúnyos autósziréna hallatszik a pódiumról. Lali megembereli magát, kedélyes és energikus próbál lenni. Visszalép:

– Kérlek, öregem, ne bomolj hát…

György ledörög rá:

– Takarodjon!

A saxophon malacröfögésbe kezdett. Füttyengetnek, susognak, kacarásznak köröskörül. Pompás, egy műsoron kívüli féltékenységi match-et itt végigélvezni!

Lalinak a lélegzet megáll a torkán, hátratámolyog. Valentine kétségbeesve kap György karjához:

– Megőrült?

A néger leguggol, György felé dül a feje a saxophonnal, belevonít mint a megrúgott kutya. A fejek hátraesnek a kacagástól.

Elordítja magát György; egy ugrással a pódiumon terem, a csillogó dudát kikapja abból a subickos kézből, olyat húz a négernek a tarkójára, hogy ez a guggolásból a pódium elé pottyan, egyenesen az orrára. A dobos ugrik, menekülni akar, az is kap egyet a hátába, a dob egy rúgástól bömbölve, zúgva vágódik a terembe, a hegedűs vonóval, hegedűvel összecsapja a kezét, könyörögve sipít valamit a megvadúlt ember elé, de megkapták a frakkja csücskét és odapenderítették a piros kesztyüivel égre kapkodó zongoráshoz, aki csak azért ugrott fel, a szerencsétlen, hogy a hegedűssel összegabalyodva, bukfencezzen alá a deszkáról a kemény márványra, amint illik az egymásért élő-haló kamerádokhoz.

A hallban a meglepett oh!-ok és au!-k és a kacarászó, pisszegő s ugratva füttyengető, csettingető hangok helyett, a réműlet, a megrökönyödés sikoltozott és kiabált zürzavarosan. A berohanó pincérek összeütköztek azokkal az agyonijedt dámákkal és világfiakkal, akiknek az első ösztöne a menekülés volt, mikor a dühödt gentleman karja a saxophonnal fölemelkedett. Igy állhatott Sámson a filiszteusok elébe.

György a pódium szélére botlott, a megfeszült karja alatt majd összetört az újjai közt ingázó hatalmas saxophon. A csillár hirtelen kigyulladt, de Györgynek a szeme előtt vérpára úszott, azon keresztül nézett alá az imbolygó, futkosó, gesztikuláló sötét és villogó népségre. A zúgó fülébe belekáráltak és kerepeltek az embertelen idegen hangok; az ajkain morgás remegett a még el nem csitult belső vihartól. Egy hölgy ott hátul a sarokban felkapaszkodott a székre s tátott szájjal emelte feléje a lorgnont. György oda nézett, ocsúdva rázta fel a lehullott haját és keservesen elkacagta magát.

A zsivaj felcsapott a hallban. Egy vörösrépaképű angol, aki a négert segítette talpra, felugatott Györgyre:

– Dirty dog!

Két pincér is fenn volt már a pódiumon; húzták, tuszkolták Györgyöt, akinek végre eszébe jutott egyet rázni magán, amitől a pincérek akarva nem akarva, leugrottak a pódiumról. György megint a pódium szélén állott, kihúzta magát és lángoló arcával a felkapott öklök és a tátogó szájak felé fordult. A szive megnyilallott mélységesen és mintha háromfelé szakadna most, mint egy boldogtalan messze-messze árva föld, amelyen búbánat, nyomorúság és kétségbeesés osztozkodik. Elvakulva ugrott le hirtelen, egy gyűlöletes kifestett gavallért fejen sujtani, ki valami érthetetlen franciaságot nyivákolt fel neki. Leugrott, a saxophont lendítve s belefutott egyenesen a frakkos hoteldetektiv karjaiba, aki most volt útban a pódium felé, Györgyöt leteremteni. Két carabiniere állott a következő pillanatban a György két karjánál, két ünneplő fekete csákós, piros pomponos jámbor képű parasztgyerek, mint ha csak operai statiszták lennének, de roppant komoly harci dűhvel segítettek a detektivnek kifele ráncigálni Györgyöt.

– Nyomorultak… galád, gaz férgek… hiénák… – alig birták a karját lefogni, mert büntetni akart még, sújtani, zúzni, törni, irtani minden hörgő szava nyomán, mindent és mindenkit, akit és amit háborult testi és lelki szemei előtt látott. Míg csak rángatták, vonszolták, buktatták előre, az ajtóig.

A visongó s vihogó társaság közt, amely György vergődését kiséri, egy dáma felkapott tenyerekkel áll megdermedve, mint a viaszbáb. Mosolyog. Mosolyog az arc, mozdulatlan a bőr alatti parafintöméstől, a meredt szemekben pedig a rémület, az elképpedés tükröződik. Az arcvonások sem az örömnek, sem a fájdalomnak nem adnak választ.

Egy pincér boldogan hajlongva biztosítja a megélénkülő társaságot, hogy a rendőrségre viszik a signort:

– Alla prefettura!

Jó fertályóra mulva fölszegett fejjel lépett be György a Danieli régi kapuján. Keményen előrenézve lépett el a portásszemélyzet előtt. Az aranysipkás főportás felkapta a fejét a sürgönyökről, amelyeket a pultján rendezgetett. Előrehajolt, valami közölnivalója lehetett ezzel az úrral. De György már a hallnak a küszöbén állott. Most is szólt a zene, egy féltucat pár ott foxtrotozott a ragyogó márványon. A felepublikum még ott tanyázott az asztalkáknál, a legvidámabb fecsegésbe merülve, úgy látszik az incidens csak jobban fölpezsdítette a kedélyeket. Rögtön észrevették Györgyöt, aki jobbra-balra hajolva, sötét és szúró tekintetével végigfürkészte a társaságot. A tánc pillanatra megállott, a vonó is mintha gikszert adott volna s innen is, onnan is az ajtóba fordultak a fejek, egy pár félrébb eső asztalkánál fölemelkedett egy-egy úr, egy-egy hölgy a székről, hogy jobban láthassa a félelmes ismeretlent, akinek olyan nehezen lehetett a kezéből a saxophont kicsavarni. Egynéhány mutatóujj feléje célzott hirtelen s hallhatta, hogy röppen az egyik asztaltól a másikhoz a lelkes kiáltás:

– Le voilà!

Meg azt a németet, aki nagy gaudiummal fedezte föl a társaságának a visszaszabadult hőst:

– Schau doch, schau, den Muzzolini!

Az a téli piros képű dáma, aki felugrott volt a székre, mikor György a pódiumról szembenézett a viharral, most is félig fölemelkedett az ülésből, ott átellenben a falnál és boldogan rázta meg a fejét:

– Auh, the savage, the savage!

Nem is látott, nem is hallott ebből talán semmit a mi tüzelő arcú, zakatoló szívű hősünk, sem annak a főrangú portásnak a szavát nem hallotta, ki sürgősen utána eredt, és az aranyos sapkát levéve, udvariasan, de határozottan ismételte már harmadízben a György válla mögött, hogy a _direttore_ óhajt azonnal a signorral beszélni.

György megfordult és a portásról rávillogott az ünnepélyes ősz direttore-re. Mert az is ott volt már. Úgy állottak előtte, mint az üdvözlő szónokok, katonai és polgári részről.

– Hol a feleségem?

A direttore picit meghajtotta a fejét:

– Madame-ot fölkisérték a szobájába…

– Úgy? – György máris indult volna fölfelé.

– Igen, monsieur… az önök _numero_-ját pedig a legnagyobb sajnálatunkra kénytelenek voltunk holnap reggeltől fogva új vendégnek kiadni.

György csak legyintett erre. Nem ért rá még ilyen csekélységekkel törődni. Futott fel a lépcsőn. A portásifjak néma borzalommal pillantottak utána. A zongora, meg a hegedű meg a piston mintha felbátorodtak volna, amint György fenyegető alakja eltünt az ajtóból. A dob meg a saxophon viszont nem akartak életjelet adni. Azok most valahol borogatást kapnak a sebeikre szegények, a négerrel egyetemben.

A türelmetlen kopogtatásra a _cameriera_ nyitott ajtót György előtt.

Valentine ott ült a toilette-asztal előtt, arccal az ajtó felé. A fejét a szék támlájára hajtotta, szeme le volt húnyva. A homlokát egy összezsugorodott nedves zsebkendőcskével simogatta. Az ölében tartotta a hatalmas odkolonyos üveget.

A szoba közepén pedig ott tátongott a felnyitott lakkos utazóláda. Mellette a bőséges kerek kalapos bőrönd. A szekrények s a fiókok mindenütt tárva-nyitva.

– Valentine! Mi az?

Valentine föl sem akart nézni a György szenvedélyes és nyugtalan hangjára. A szája szenvedősen húzódott félre, avval a halk fáradt nyöszörgéssel, amilyen az elcsitúlt zokogás után szokott hallatszani.

György elébe lépett és gyöngéden oda akart érni a Valentine zsebkendős kis kezéhez, azon a piros homlokon:

– Mi bajod?

– Menjen! – elrántotta durcásan a fejét előle. Aztán a szobalányhoz fordult, aki ott várakozott az utazóláda mellett és megparancsolta neki, franciául, hogy folytassa a csomagolást.

György megállította a szobalányt, aki a Valentine szekrényéhez sietett. Indulatosan kiáltott Valentine felé:

– Erre még ráérünk!

Valentine felállott. Intett a szobalánynak:

– Azt mondtam, hogy folytassa!

Erőset koccant az odkolonyos üveg, amint Valentine visszatette a toilette-asztal üvegére.

– Igen, madame. – A szobalány mosolyogva kerülte ki Györgyöt és ment a szekrényhez.

– Nincs csomagolás! – olyat toppantott György, hogy a szobalány kiejtette a keze közül azt a három pár cipellőt, amelyeket felmarkolt.

– Avanti, signorina! – s a mutatóujjával az ajtó felé dirigálta György a szobalányt, de olyan arckifejezéssel, hogy a cameriera jónak látta mennél gyorsabb tempóban kívül kerülni az ajtón.

Valentine egy lépést tett György felé s lihegve nézett az arcába. A zsebkendőcske nem is látszott ki az összeszorult ökléből.

Valentine se találta meg hirtelen a szavakat, amelyekkel Györgyre akart támadni, Györgynek is veszteg maradtak a fölnyílt ajkai s a gégéjén akadt a kitörni készülő hangja. A tüzelő tekintete oda ragadt a Valentine felázott kék szemeire, melyeknek a pereme most piros volt, mint a galambok szeméé s ezek a puha nedves szemek még jobban-jobban kezdtek csillogni attól a két könnycsepptől, amely most futotta el őket.