Part 2

– Mi? S ha még azt láttad volna, hogy amint ott fülelek és tátom a szám és lábujjhegyen előrébb megyek, puff! ott a másik koszorú a nyakamban. Bekaptam barátom. Csupa víz volt az orrom, a szám, a szemöldököm. De a lassot biztosabban dobni nem tudják azok az amerikai lókötők. Ez a koszorú balfelől jött valahonnan. Arra szaladok, hát ahogy a fákat érem, a másik felől kapom az áldást a nyakamba. Vagyis a fejemre, mert futtomban ért a koszorú, rézsút megállt a hajamon. Most már kacagnak, háromfelől, négyfelől, gyerekek vagy asszonyok… hopp, arra elől egy pucér hátat látok a fák közül kibújni, megint eltünni, vissza. Gyerünk csak, ezt elcsípem. Kettőt ugrok előre, tessék, a negyedik zöldség sújtja a kopoltyúmat.

Valentine-nek hátra esett a kacagástól a feje:

– Jaj, hogy én ezt nem láthattam!

– Jól kinéztem barátom. A fülem hegyéig ért a nyári gallér. Ugráltam ott összevissza s óbégattam, persze csupa jókedvemből, végre vagy tizenkét fa mögül egyszerre bújt elő egy-egy helybeli dáma, a toalettjökre ne légy kérlek kiváncsi; még két koszoru repül a fejembe, aztán nagy gaudiummal nekem esnek és elkapják a két karom és ráhúzzák a többi koszorút, mert mind hozta a kész koszorút a kezében…

Elbájolva húnyta le Valentine a szemét:

– Tündéri.

– Úgy-e, Tin… így fogadják azon a vad szigetecskén az idegent. Tudod az az apró fehér virág, úgy hívják _melatti_, az az egyetlen virágjuk, amelynek illata van és az is csak estétől reggelig illatozik; hajnalban a hajukba tűzik, egész nap avval a parfümmel csalják a férfit maguk után.

– Zsivány, hány után mentél egyszerre?

György a fenyegető zöld szipka elől kipillantott arra messze, nevetve s merengve s úgy folytatta halkan, elfogulva, mintha valaki mástól hallaná:

– Ott jártam az imént, Tin, teveled… ugyanazon az alléen, és azok a lányok kisértek kettőnket a faluba, úgy mint akkor magamat. És igazoltam magam előttük, hogy lássátok, ez az a lány, akinek a kedvéért vissza kellett estére hajózni nekem, egyedül… mert már akkor tudtam, hogy téged szeretlek, Tin. És most is hallottam, milyen szomorú dallal oszolnak el megint a lányok a kókuszdiót leverni.

– Te, drágám.

– Elmenjünk majd egyszer oda, Tin, igen?

– Igen, igen! És én akasztok azoknak a lányoknak koszorút a nyakukba… vagy inkább hattyúboát, mit gondolsz és összevissza fogom őket puszizni.

Nézd, mintha tányért ejtettek volna le mellette, majdnem felugrott a székről Valentine, a poétikus elmerülésből. Vagy mintha hirtelen rákiáltottak volna, úgy kapta fel a megrezzent fejét. Megijedt?

Oh, dehogy!

Csak egy Charleston-zenébe kapott odakint a banda.

A francia nép kelt fel ilyen varázsosan a Marseillaise hangjaira. Pillanatok alatt teli volt a tisztás. Behallatszott egy-egy nádfauteuil csikarása, amint a márványra csúsztatták sietségükben, akik már nem tudtak elsők lenni s egynéhány nő hamarabb a márványra szökött mint a partnere s a cipellőik lábujjhegyeltek idegesen és a fejük felkapta már a taktust és a karjaik repesve várták, míg rácsúszhatnak a vállakra s aztán elsodródhatnak ők is a többiek közé nevető szájakkal és nevető szemekkel. Ettől a zenétől a csillár mintha melegebben ragyogna kint a hallban és idebent a barban az egyik Harold Lloyd a pohara talpával, a másik a könyökével meg a körmeivel kapkod az incselkedve bokázó taktusok után. A néger szétvetett lábakkal áll a pódium szélén és belekurjant a saxophonba, mint a dudájába a boldog csordás a mezőn.

Valentine olyan eleven lett; úgy könnyűzik a széken, a bokáit összeveri, a szeme csak ragyog a hallba kifele s rázza lelkesen azt a nagy kezet a térde mellett.

– Az én muzsikám, Gyurka! Hallja, a Valentine! Jaj, de boldogság, mi?

Az, az, de még micsoda boldogság ennek a Gyurkának. Éppen azt csudálja, hogy ezek az emberek nem is sejtik, hogy az egyetlenegy imádnivaló cica ide van őmellé beosztva s hogy tudnak más nőre nézni s hogy egyáltalán örülni tudnak valaminek, szegények.

Önfeledten ejtegette Valentine a fejét, a vállai gyöngén inogtak, halkan füttyentett egyet-kettőt a nótába s aztán oda kedveskedett a kis hangjával Gyurkának:

– Elle avait un tout petit menton, Valentine, Valentine… – és rögtön kiesett a muzsikából: – jaj, hogy ezt ilyen nyugodtan tudja nézni! Mégis csak borzasztó valami, hogy maga nem táncol!

Gyurka oda akart harapni gusztusában a lepittyenő orrocskához:

– Tudod, angyalocskám… – és az öklével a combjára ütött, az egész hosszú lábát elnyújtva feszesen az asztal alatt.

– Tudom, csak menjen azzal a falábával! – és félrehúzta a duzzogó fejét, mert a torkán már egy icurka csengés felelt a György jókedvű nevetésének.

Ezzel a faláb-trükkel ütötte el a dolgot otthon, Palyáéknál, mikor a grammofont felkavarták egy ozsonna után a terraszon és egy mohó hölgyvendég fel akarta húzni Gyurkát „egyet shimmyteni“. Annak Gyurka komor arccal meggyónta, hogy Bukovinában ellőtték a ballábát és ezek a mai géplábak elég kezdetlegesek, shimmyre gondolni se lehet egyelőre velük. Nagyobb bizonyság okáért a rémült dámával meg is fogatta az acél térdet, hogy az mennyire nem fogad szót, mikor hajlogatni akarják. A háziak remekül szekundáltak hozzá s a megzavart honleány csak egy óra mulva jött rá a fintára, mikor odakint a villa előtt Györgynek eszébe jutott az árkot átugrani.

– Nini! Lali! Pá, pá! Gyurka, nézzen már arra! – s Valentine visszalebegtette a kezét a hallba, ide a sarokba, ahol egy frakkos fiú rugtatta feléjök a karját fascista módra s hajbókolt és tátogatta boldogan a szemét-száját az üvegkockán keresztül.

György is odahajtotta a fejét és mosolygott nagy szeretettel. Fogalma se volt róla, ki ez a kedves gavallér. Aki különben el is tünt rögtön a sarki pálma mellől, miután fényjelt adott a szemével, hogy jön, jön, itt lesz azonnal!

– Micsoda Lali ez, Tin, én úgy-e nem ismerem?

– Dehogysem, nem emlékszik?

– Nem én.

– A Gerbeaudban. Igaz, egy délután a szigeten is találkoztak, mikor a MAC-ban voltunk.

Többet György nem is orientálódhatott, a Lali már libbent feléjük, sürgősen visszacsapva a szivarzsebbe a zsebkendőt, amellyel a meleget a homlokáról elütötte:

– Nohát, első dolog! Valika! Jó estét, első Valika! – kézcsók és sarokösszeütés és: – Szervusz drága öregem, nohát elsők vagytok, hogy itt vagytok, gratulállak, hát ez kérlek egyáltalán első!

Olyan örömmel és odaadással rázta Györgynek a kezét, hogy az egészen meg volt hatva.

– Hát maga mit csinál Velencében Lali?

Lali nevetve székért ugrott:

– Zavarom kezitcsókolom azokat, akik el akarnak a világ elől bújni, látja!

S leült és kedveskedve rájok nevetett:

– Egyébiránt fent voltunk montirozni Torinoban, a gépekkel lekanyarodtunk egy-két napra, Lidózni… de Valika, hogy maguk itt vannak! Tudja, hogy meg sem akartam ismerni? Direkt nézem, micsoda szenzációs francia baba lappang a bárban! Nézd, hát nem Poóy Vali, becsületszavamra! Barátom, a legeslegelső párizsi baba! Milyen gyönyörű, drága Valika, te első jó Isten!

Összecsapta a kezét, úgy rajongott bele a párizsi baba hálás szemébe. Valentine felkacagott és odaütött a szipkával a Lali körmeire s Györggyel közölt egy rövid használati utasítást:

– Első jó Isten, hallja? Minden első Lalinál. Kérlek, saját kreációja. Első pofa maga Lali!

Lali kómikus komolysággal kapta a nyakába a fejét és a szívére a kezét, mint művész prezentálva magát Györgynek, aki a maga részéről elismerő nevetéssel hajtott fejet az érdem előtt.

A Valentine-t, a zenét, odakint éppen frissen kezdték. Lalit mintha megcsiklandozták volna:

– Gyerekek… Valika! Válentinö! Csak átjönnek egy kicsit a hallba? Különben a Tutyuékkal ülök, tegnap jöttek ők is, Montecarlóban voltak, azután itt vannak Bőry báróék is, azt hiszem, oda látni… nem? Persze most táncolnak, egy hete hogy itt sülnek, első lidóbolondok, no, Valika, kérlek öregem, pam param parapparapparam!

Már libbent fel a helyéről és kinálta suttogó füttyel Valentine-nek a vállait, és a két escarpinje mintha két eldobott cigarettlivégre taposott volna, könnyedén.

Valentine epedő lehellettel esett a György szemébe:

– Istenkém egy charlestont… Gyurka! Nem bánja?

A rózsaperem alól kimosolygó két térde remegett a türelmetlenségtől.

A saxophon éppen kiscicanyávogást eresztett a pattogó, csengő jazzhangászat közé.

– Hát hogyne, Tin, ha jól esik. Gyerünk át, gyerünk.

Olyan kedves és édes volt minden itt ennek a boldog embernek.

– Jaj, Gyugyu, drágám! – Éppen egy fordulatot próbált Lali pillanatra félrekanyarodva; egy szerelmes pöttyet lophatott a György orra hegyére Valentine, mikor felállottak.

Úgy dobogott a szíve a lépcsőn lefele Valentine-nek, mint felsős kislánykorában, mikor szavalattal kellett előlépni az évzáró ünnepélyen.

– Micsoda first class publikum, ilyet én életemben nem láttam együtt. Mondja Lali, nem a spanyol király volt az, aki felállott az előbb azzal a gyöngyhímes fehér nővel?

– Melyikkel Valika? – Lali komolyan emlékezni próbált, de megcsapta a nyilt hall-ajtóból az arcukat a zene s vígan összevillantak, mint valami cinkosok és elfelejtettek gyöngyös ruhákat és koronás királyokat.

– Gyurka! Maga még nem is látott engem táncolni!

– Tudom, mennyit mulasztottam, Tin…

– Első kérlek alássan, első, oda leszel öregem, szavamra! – s már csúszott előre Lali az ajtóban, Valival, a kezét arra a hajlékony derékra illesztve, melynek a meleg selymét hizelegve megérinteni éppen útban volt a György tenyere is.

Egy pillanat, ott állott egyedül az ajtóban, Valentine eltünt a szeme elől. Szinte megijedt. Ott előtte most telepedett vissza az asztalhoz egy angol házaspár, a pezsgős poharuk után nyúlnak, és üde hangulatban fújkálnak egymásra; pirosak, fiatalok, egyikük se lehet több hetven esztendősnél. György szemeiben a táncosnép úgy úszik körbe pillanatonként változó női s férfi arcokkal, összehullámzó, lebegő fehér és fekete vállakkal, hogy a nézése szinte megzavarodik és önkéntelen támaszt keres a kezével, mintha nem állana szilárd talajon. Áh, ott van, megvan! Ide lebbenti drága kezét a Lali nyakából, a keresztbe rezzentett fejével, az elrántott ajkaival, a felkapott szemöldökével intim kis szervuszt küld, és hajtja vissza harmonikusan a csillanó szőke fejét a Lali füléhez. Gyurka nevet örömében és nyámmog valami mézeset magában utána, nyujtja a fejét, félre, félre, hogy követni tudja azt a tündöklő fehér ívet a Lali fekete hátán, amint szinte testetlenül lopóznak abban a mozgó labyrinthusban. Most megint elenyésztek. De mintha még kedvesebb volna Gyurka szemében ez a helyzet: lábujjhegyen ringatja magát és dűti mint Sólyomszem a fejét előre, most, most, elcsíplek! Közben a szeme belefut a négernek a kimeresztett nagy gyerekszemébe, az is így előre nyomta a fejét, s hamar odakacsint a György szemébe s az ő tiszteletére hápog vagy hármat azon a bolond saxophonon. No de nagyszerű, mért nem láttad ezt, Tin? Ejnye, hol vagytok?

– Hopp, itt vagyunk! – oda pukkedlizett elébe Valentine, kézen hozva Lalit, aki szinte húzatta magát. – Jaj de jó, Gyurka, de fényes!

Fellehelte György ajkára a pezsdülő friss kis élvezetét.

– Első, kérlek… – Lali pityókos gesztust röppentett a jobbkezével, a ballal megsürgette a Valentine ujjait.

György, mint valami tekintély, komolyan biccentette le nekik az elismerését:

– Remekül táncoltatok gyerekek, nagyon szép volt.

– Várjál még öregem, csak most kezdjük!

– Ez a jazz, Gyurka, hát ez aztán passzió! Isteni, mit szól hozzá!

Egy betűt se szólhatott hozzá Gyurka, már elrántotta Lalit a vonó, melynek a hangja a topánja alá sikamlott és Valentine, mint az uszó, ráfeküdt a fejével a dallamra s elmosódó pillantással vett búcsút az urától.

Mind a nőnek, aki György előtt elkörözött, meg az uraknak is, az összes fiúknak és az összes bácsiknak, ebbe a szédülő mosolyba volt a szeme fordulva, az arcokat egy közös öröm tartotta megszállva, a páronkint fogózó karok, az odaadott vállak, az összeszorult kezek, az egymásnak forduló mellek, mintha ellenséges széltől védenék egymást, vagy mintha váratlan ájulat ellen keresnének oltalmat. És ezek a némult fejek titkos rádiót hallgatnak együtt, valami varázsos értesülést nyernek az idegen régiókból és azt Isten ments, hogy tovább adják valakinek a földön. György a mellére fogott karjai alatt gyönge sóhajt érzett és ez eszmélete fölött kis esti madár illant el, a bánat, az, hogy ő nem táncos, hogy ez a mulatság, ez a szenvedély az ő életéből kimaradt. De rögtön mosolygott is egyet ez után a pillanatnyi elbágyadás után. Sőt a mosolyból kicsi híja, hogy hirtelen el nem nevette magát: egy tökkopasz hájfej döccent ott előtte, aprókat fújt félre s a két halszeme buti panasszal ott ragadt a György szemében, míg csak el nem fordult azzal a mázsás táncosnőjével együtt. Komikusok voltak. És milyen komikus itt is, hogy olyan józanul kelnek fel némely összebeszélt párok és közömbösen egymás mellett gyalogolnak egy darabot, aztán mintha meghibbantak volna, se szó, se beszéd, egymásnak esnek. Az ember az első pillanatban nem is tudja, hogy birkózni akarnak-e vagy ölelkezni. Akik letették a táncot, azok is némelyszer oly idegenül és életúntan bandukolnak haza az asztalhoz. Legalább is így látja az ilyen laikus szem, mint a Györgyé. S ez a laikus fül is, a tizedszer ujuló melódiát elejtve, annak a gyerekes mulatságnak adja magát, hogy azt a sikálást hallgatja, amit a charleston alatt a márványon űznek a lakktopánok, meg az arany, ezüst és beige cipellők. Olyan furcsa ezt így fülelni. György még a szemét is lehúnyja hozzá s szép lassan elképzel egy sereg vakbuzgó szolgálót, akik a templomnak vagy múzeumnak, vagy fáraói palotának a kövét súrolják szótalan, sóhajtalan, pihentelen, elítélve. Annál csodásabb aztán a kép, amelyre kinyitja a szemét: az ékszertől csillanó dámák élvben és lázban és a makulátlan ünnepi gavallérok, akiknek a plasztrongyöngyein, úgy mint az elmerült szemén tűzcsík iramol a csillár alatti hajladozásban. Igen és annál édesebb újra Valentine után nézni… ott hajtja vissza ragyogó kicsi fejét, megállva, míg a Lalija félig elhajolva tőle, hátra nyújtja a bal topánja hegyét és bágyasztott tekintettel igyekszik az orra hegyét a Valentine orrocskája hegyével egy szintre rögzíteni. A dobos, aki balkézre cintányérista, mintha Valentine-en felejtette volna a szemét, ezért állt most meg a levegőben a cintányérral a keze; igenis őt nézi! Sőt az a túlságos cípős úr is, ott közel egy asztal előtt, az összesodort ujságjával mutatja Valentine-t a háta mögötti kandi hölgynek. Ó, de szép volt… Valentine felindulva pillant körül és közben könnyedén csusszan a ritmusba vissza Lalival, a tisztás közepe felé. György él a pillanattal, amikor a Valentine szemét megkaphatja s oda villant, híva, még a szája is tátogja sürgősen: gyere már, gyere…

Valentine-nek az óvatos fordulatból alighogy moccan a feje, a fogai csillannak s a szeme huncut nevetésén látni legjobban, hogy azt üzeni:

– Nem, nem.

És már eltünt szem elől. György kétfelé pillantott maga mellett: nem vette-e valaki észre, hogy itt most ellentmondtak neki? Ilyen hiú az ember. Aztán csóvált egyet a fején, de mosolyogva; mint mikor azt mondjuk magunkban: ejnye, rossz gyerek! És asztalt keresett, hogy legalább leülhessen arra a két-három percre, ami még a charlestonből hátra van. De bizony egyetlenegy szabad asztalka nincs a hallban; amelyik mellett nem ülnek, annak a tetején poharak, feketés csészék meg retikülök jelzik, hogy csak táncolni szállott el a közönségük onnan a székekből. Oly kényelmetlen így egyedül állani az ajtó mellett, feltünően. És úgy érezte magát György egy pár pillanatig, mint valami árva fiú, a muzsikáló, táncoló s angolul, franciául zsiboló idegenségben. Valentine feje kétszer vonult el már előtte, mintha ringlispil hozná s vinné tova megint a maga monoton keringésével, hanem György hiába mosolygott oda s hiába leste Valentine szemeit: azok a szemek elfelejtettek idepillantani, belemerültek a Lali hizelgő két szemébe s kissé oldalt esve, gyöngén ingadozott a Valentine feje, mintha drága kis bókokat élvezne.

Hogy lehet ebbe a haszontalan csúszkálásba így belebódulni. Györgynek a tétova tekintete bejárta ezeket a táncos gavallérokat; roppant rájok csudálkozott hirtelen, hogy micsoda szenvedélylyel, micsoda gyerekes ambicióval űzik ezt a céltalan és kényelmetlen körbesomfordálást. Hogy el nem únják és hogy el nem röstellik az ilyen férfiatlan tipegést és csoszogást. Igaz, legalább a fele nem is vehető felnőtt embernek, ezek azok az egy tipusú, könnyű, kedves úrfiak, akik mint a foxik minden országban és minden földrészen feltalálhatók; azután akad ezek közt egy pár arisztokrata biztosan, azoknak szent kötelességük minden lehető mulatságot leszolgálni az életben, s lehetnek köztük urak a diplomata-hadból, akiknek csak némely történelmi percben kell az ünnepiesség nivóján tartani magukat, hát ezek mind nem felelősek a komolytalanságukért. De hiszen akadnak azért ebben a táncos népben jogászemberek, orvosok, netalán egyetemi professzorok és hát a többi is, aki kereskedő vagy pénzember, az is családapa többek közt és tekintély a maga területén, édes istenem, hogy respektálhatják az ilyet a gyerekei, meg a diákjai, meg az alkalmazottjai, ha például látnák most őket háttal, milyen hülyén nyitogatják szét a bokáikat; brrr, de ízetlen valami! S valami visszatetsző volt a György szemében, hogy ily művelt úriemberek ugyanavval a fejjel jönnek a táncba, amelyikkel egész nap látnak, hallanak, gondolkoznak. Ezek az emberfejek mintha valahogy nem volnának oda valók a vállak és könyökök groteszk rángatózása fölé; ezeket a nappali fejeket legalább letehetnék a shimmy meg a charleston előtt az urak és valami kedves pojácafejeket vagy afféle színes léggömböket tehetnének a nyakukba, amilyeneket a mulatóhelyeken szoktak osztogatni.

No, szerencse, hogy nem kell itt elhagyatva tovább morfondirozni, libeg már vissza Valentine, a kezét most ejti alá a Lali lelépő kézcsókja alól, ügyesen siklik két majdnem surlódó pár közt ide György elé. Csakhogy megelégelte a kis mulatságot, csakhogy itt lehet már hagyni a zenebonát.

Dehogy, szó sincs róla. Valentine csak ragyog elragadtatva, az orcái kimelegedtek, a sebes lehelléstől alig tud beszélni:

– Gyugyu, de jó! Száz éve nem táncoltam!

György örül, a zsebkendőjét akarja rántani, hogy leszedje a rózsálló homlokról azokat az icipici harmatcseppeket.

– Hagyja… – s hajlik vissza, kezét feladja megint a Lali vállára, ki frissen liheg és a plasztront tolja befele a mellény alá, mert az egyik felől ki talált onnan csúszni táncközben.

– De Tin, kis angyalom…

Nem is hallja Tin, a saxophont hallja, mely éppen egy csiklandósat furulyált, a fejét mulatósan megrázza s a térdét buktatja bolondosan előre, s a másikat hátra kapja s rögtön ezt a másikat előre s az elsőt hátra.

Máris szökött volna, György csúszott egyet és elfogta nevetve a kezét:

– Gyerekek, elfáradtok.

– Oh! micsoda naiv férfiú! – Valentine ránevetett Lalira, s aztán bájos kis grimasszal igyekezett az ujjait György kezéből kimenteni.

Lali, kellemesen pihegve, csak legyintett vidám jóakarattal, mint egy champion. Elfáradni, egy kis charlestontől? A topánja orrával egy taktust ütött, és rögtön lendült lábujjhegyen, helyből a muzsikába lépni Valentine-nel. Ezzel szemben a jazz egy cintányér-csendülettel megszakadt. Kis szünet, amit mindig röpke felháborodással fogadnak a párok, míg belátják, hogy ezen már nem lehet segíteni s vidám békességgel indulnak visszacsücsülni. György egy diszkrét bravót kiáltott a friss zsivaj közt az elnöklő hegedűs felé s alig tudta megállani, hogy jókedvében fel ne kapja a levegőbe Valentine-t, aki egy nyűgös cicanyávogással panaszolta a hirtelen csalódást.

– Hála isten, mehetünk – és György hálásan fordult Lalihoz: – Köszönjük pajtás a kedvességedet.

Vali kezecskéje tiltakozva repesett:

– Hogyisne! még táncolni fogok.

– És addig is – azt mondja Lali – ülünk egy kicsit legalább. Gyerünk gyerekek, a Tutyuék asztalához. Ott vannak ni… ott, ott.

György arra se nézett:

– Nem ismerem őket.

– De, én ismerem, csak jöjjön. Nagyon net gyerekek, roppant jóba vagyunk!

– Első. Első pofák. Első módon fognak kérlek örülni, csak gyere kérlek.

György el is mulasztott a Lali javallatára figyelni, annyira meglepte, hogy Valentine hogy repes az odaülésért, a maradásért.

A keze után nyúlt, gyöngéden:

– Tin…

Csak ennyit szólt, mint egy gongütés, amely csendre hangol, amely mély hangulatba hív, ünnepet igér, indító jelt ad álomútra. S kissé maga felé húzta Valentine-t a kezénél fogva és a nehéz barna szemnek a csodálkozó mosolya is csak az egyet beszélte: mi lelt téged, én szólok hozzád, aki a mindenséged vagyok, én várlak, én akarlak, hol van akkor ez a hall, meg ez az egész világ Lalistól, Tutyustól, jazzbandestől, minden egyebestől… hát nem érted?

Nem érti, úgy látszik. Mögöttük a másik asztalnál most csúsztatja lefelé a lorgnont egy kakadúképű begyes kis dáma a Valentine hajáról a térdéig. Lámpalázasan simít egyet a megbámult ifjúság a szőke haján, felcsapja a nevetését és maga felé húzza a György kezét:

– Isten bizony, mindig úgy szalad az emberektől. Odaülünk Tutyuékhoz. Olyan jól érzem itt magam.

Lalinak integetni valója akadt valami felfedezett ismerősök felé; György ráborította puhán a másik tenyerét is a Valentine nyugtalan kis kezére s hajolt a fejéhez szinte fájdalmasan gyöngéd szavával:

– Vár a hold, Tin…

– Ne féljen, nem fog elszaladni.

Lali is odafordult újra, s belekapaszkodott a György karjába:

– Gyerekek menjünk. Mit szincerizálsz annyit, öregem.

György egy türelmes mosolylyal szépen kivette magát a Lali karolásából és megint odahúzta Valentine kezét:

– Mi már fölmegyünk pajtás, sajnálom.

– Nixtralala, csak előre, kis szemérmes – és Valentine újra megrántotta a György karját – alló!

Ez a két kéz könnyedén játszik, húzgálnak előre-hátra valamit, ami oly hamar el tud szakadni, egy arany szálat, amelyik két szívet szokott összekötni.

György komoly szemekkel igyekszik Valentine-t lebeszélni:

– Tudja, hogy programmunk van reggelre.

– Eltesszük holnaputánra.

– Ez az! – Lali csettintett az ujjaival és frissen riszálta a derekát, azután rögtön ott volt a Valentine csipőjén a tenyere.

Ez az, ami megoldotta a súlyos problémát. Kitört a muzsika. A hall ujjongva fogadta a szezón királynőjét, Valentine-t, amint újra leszállott delejes lábujjai hegyével a billentyűkre, húrokra, cintányérra. Mint a tüzes ékkövek, úgy tündökölnek az iramló taktusok, mint a szerelmi diadal, úgy kacagnak mámorosan.

Valentine, meg Lali persze, az elsők közt voltak, akik belevetették magukat az új charleston-rohamba, nekik föl se kellett kelni, csak egyet szökkenni, máris a márványon voltak, mintha a szél kapta volna el őket. Az egész társaság lázasan rebbent föl, apró örömsikolyokkal, trallalákkal, füttyöcskékkel; itt-amott sürgősen koccantották vissza a tálcára a pohárkákat és vibráltak a cigarettekkel a hamutartó felé, melyet nem leltek ott az orruk előtt sietségükben s aztán uccu! a párjukkal a forgatag közepébe. György utánuk lépett az övéinek, mikor eliramodtak, még a távozásért akart volna picit kunyorálni, de csak két méterről kapott már egy gyors kis leintést a Tin odalebbentett kezétől, hogy: mindjárt, mindjárt, csak te maradj szépen.