Part 1

SZÉP ERNŐ

VALENTINE

VALENTINE

REGÉNY

IRTA

SZÉP ERNŐ

BUDAPEST

SINGER ÉS WOLFNER IRODALMI INTÉZET R.-T. KIADÁSA

Minden jogot fenntartunk.

Copyright by Singer & Wolfner, Budapest, 1927.

Budapesti Hirlap nyomdája

– Csacsi, hisz így nem tudok inni!

S egyet loccsant a pohárban a könnyű málnapiros _refosco_, s úgy megcsillant a lámpafénynél, mintha kacagott volna az a bor is avval a kiscsikócsengő-hanggal együtt, ami az asztal fölött csilingelt.

Ennek a csacsinak mindig olyankor jut eszébe odabuktatni kézcsókra az orrát, mikor az a kezecske kanalat visz a szájnyíláshoz vagy a poharat hajtja vigyázattal fent a kényes crêpe-georgette fölött, mert arra még egy harmatcseppnek se szabad esni.

– Te éédes. – Úgy húzza az é betűt a csacsi, hogy egész kis dallam, mire kimondja az édest. És oda dűl megint avval a fekete homlokával a fehér kéz felé s nézi, nézi megállott mosollyal és lankatag szemekkel, mintha pityókos volna vagy pedig határtalanul álmos.

– No, hát engedje, ezt az utolsó kortyocskát. Nem bánt.

– Nem, nem… – olyan szenteskedve nyögi, de csak azt várja, hogy a pohár föl merjen az abroszról kelni, avval hopp! rajtaütött megint az ajkaival a poharat ölelő kézfejen. És olyat vihog, mint a betyár diák és üget a széken hencegősen. Roppant örül a sikernek.

– Isten bizony! – a rouge úgy adja, mintha pityergésre hajlana, de persze nevetni fog az is inkább, miután sikerült ennek a másik széknek hirtelen hátra rukkolni s az édes piros itóka lecsúszott ügyesen azon a világítatlan és lépcsőtlen bárzsingon.

Máris kapja vissza a széket maga alatt a könnyű rózsaság és leteszi a poharat és leadja lassan a jobbkezét az elébe nyúló sötét tenyérre, mint hogyha világos szirom hullana vaslapátra. S nevetős szemei lemerülnek azokra az óriási férfiujjakra, akik egyenkint ágaskodnak és óvatosan maguk közé pántolják a fehér kézfejet, melegen és ércesen.

– Maga a legeslegnagyobb bolond ezen a világon.

Maga Kant se vette volna rosszabb néven ezen a helyen ezt a véleményt, mint az én emberem, aki csukódó szemmel hajolt e felé a bortól vizes szájacska felé s elandalodva hagyta rá hogy:

– A legeslegeslegvilágon.

Mert ez a hely egy rózsaszínű sarok volt a híres Danieli-hôtel éttermében, Velencében…

A kosztoló szála már egészen üres volt, csak ez az egyetlen emberpár szerepelt itt a Louis XVI. stilű paradicsomban. A kígyó hálistennek nem volt jelen, hogy irigy nyelvét kinyújtsa rájok; csak az őrszemes cameriere állott ott messzire a falnál a bejárat mellett és az is inkább kifele nézegetett, mint befele. De varázsos édes az ilyen késő esti magány egy étteremben azoknak, akik az ezerötszáz millió földi lélekből senkire se kiváncsiak, csak egymásra. A csillárok a csöndben a maguk eszméletlen ünnepét űzik a gyöngyfényű falakon. Ők, az az Ádám meg Éva a sarokban, akik némán össze vannak fogózva kezükkel és nézésükkel, ők idegen világításban derengenek, mintha extra hold sütné az ő kikülönített kicsi világukat. Az alvatag fényű lámpa az asztalon, amelynek ombréselyem ernyője a magnolia-fehérjéből felhangolódik a kamélia pírjáig. És azok a túlzott azaleák, amelyek minden estére frissen érkeznek Rómából a Pincio kertészetéből, mintha csudára most hajtottak volna a karcsú kristály torkából, az ő udvarlásukra, úgy hajtják a férfi meg a nő felé kettészakadt csomóval azokat a szederjesre varázsolt lángszín fejeiket. És a különc kis flóra mellett saját levegője van a kis asztalnak, egy kinyomozhatatlan vegyületű parfum, az ott lappang azon a kezen, azon a selymen, azon az oldalt fésült sárgaréz hajon; attól a parfumtől, amelynek _Mon âme_ az ábrándító párizsi neve, nem győz a plastron fölfelé feszülni, hogy a maga lelkének a tengerfenekére szíhassa, vagy még annál is mélyebbre. Fentről vagy alantról vagy a falból vagy honnan alig igaz hegedűszó lopózott egy pár perc óta hozzájuk; most elalélt egészen; és a csöndnél is nagyobb csöndben gyönge madárhangocska nyilallik:

– Jönnek.

Én nem is mertem jól odanézni, nem állok jót érte, hogy a fejük nem volt egy pillanattal előbb összeragadva… a férfifej hátra kapódott és aztán úgy csapta vissza a szemöldökére esett hajcsimbókot, mint a diákkorban, mikor a könyvéből nézett föl.

A főfő cameriere siet oda feléjök, két pincérrel a háta mögött, a blokján egyet hanyatt lapozva. Persze, hiszen ők szóltak öt perccel ezelőtt, hogy fizetni akarnak.

A férfi fölragyog a mindig üdén mosolygó s mindig mélyen elmerült nemzetközi képű főpincérre, ki diszkrét meghajlás után a két fülét átadja rögtön a két halk szavazóbírónak és lehajtott fővel gyorsan megszövegezi a plajbásszal az ítéletet. Míg ez a kurta tárgyalás végbemegy, a férfi-vádlott a legbarátságosabban figyeli azt a fényhirat, melyet a csillár vert a főpincér brijjantinos fésülésén, aközben pedig a térde mellett ott szorongatja a kezében a vádlott-társa kezét, akár a gyerek a fiaverebet, akit ő fogott és akit olyan nagyon jó minden pillanatban érezni, hogy megvan, megvan és nem fogom elveszteni.

Az elnök úr, vagyis a főpincér meglett az írással, lekötelezetten bókol a világos eton-nek meg a nehéz barna választéknak, s felfrissült mosolylyal hátrál a blokkot maga mögé kanyarítva, mint ahogy már a tizedik estén teszi, mióta ez a külföldi pár ezt a sarkot megszállotta, csak ma véletlenül nem franciául, hanem angolul jut eszébe magát ajánlani:

– Thank you, sir. Good night.

Tizenegy óra.

Oly türelmetlenül lesi a nagy fiú, hogy a karcsú fehér ujjak beleszorítsák azt a cigarettet a hosszú zöld émail-szipkába; már gyufát rántott elébe s ott tartja meredeken a kis beteg viaszszálat, aki rögtön lekonyul, mikor meggyujtják.

– Menjünk haza, Tin.

Haza, fel a második emeletre, a loggiára, ahol a holdat szokták tisztelni kettesben.

A cigarett tüzet kapott és a rouge-os szájacskából az első füst közt melegen és édesen jön a sóhaj a férfi felé:

– Úgy szeretnék már egyszer a bárba lemenni.

– A bárba? – kicsit belecsudálkozott a szóba a férfi, mintha hirtelen nem tudná, mi is az a bár?

– Nem is láttunk még itt semmit az életből. – Megcirógatta sürgősen a férfi térdét. – Csak egy kicsit. Gyurka…

A férfi rátapasztotta a tenyerét arra a drága hizelgő kicsi kézre lenn, és csak ingott a feje jobbra-balra az élvezettől, hogy ezek a kék szemek mily angyali gyöngéden tudják a kérvényező hangocskának a pártját fogni.

– Te édes éhédes édes.

– Jó? – s máris libbent föl a székről a rózsaszín pillangó.

– Jó, jó… – hát hogyne volna jó, de milyen jó, hogy valami tőlem függ és én megengedhetem neked, milyen jó, hogy nevetni hallak, mint a karácsonyesti csengettyűt, milyen jó, hogy a világra jöttem és itt leltelek és imádhatlak tégedet.

És mint az áldást, úgy adta a mosolygó vállakra azt a pehely szürke-mókus keppet és aztán indulóban keppestől odakarolta s hajolt lefele hozzá, s nyúlt a hetyke zöld szipka után: az most nagyon nem jó helyen volt az alatt a két pici bajuszformára szabott rouge alatt.

– Vigyázz…

– Vigyázok.

Ahogy vigyázni szokott egész nap a templomokban is, mikor az összes szentek és az összes angol öregasszonyok szemeláttára csókolja szájon ezt a védtelen gyöngeséget.

– Mindig tönkretesz! – és már jön ki a préselt velencei tasakból a tükrös aranyszelence meg az aranyos piros plajbász, korrigálni. Közben a gonosztevő a jobb karral magához szorítja a szegény kis mártirt, úgy viszi s nézi kimondhatatlan gyönyörűséggel ezt a cicamunkát. Nem tudom, mennyiért nem adná, hogy az a villogó orrocska hogy megfeszül ott a tükörben és hogy hogy iparkodik a felső ajak a crayon alatt lejebb és lejebb húzóckodni.

Kész. Akkor aztán a nő, hogy még egy támadásnak ki ne legyen téve, ügyesen elcsusszan a szorításból és kacagva szalad a szőnyegen előre, ez a hosszúlábú legény az ajtó előtt tudja csak a lebbenő keppnek a szélit elkapni.

No most rendesen kell viselni magukat a boldog gyerekeknek, ez már az emberek világa. Szép komolyan, amint illik a nehéz renaissance-mennyezet alá s a csendtartó márvány-oszlopok közé, úgy szállanak alá megmért lépésekkel egymás mellett a félemeleti lépcsőn, leadva az alvadt vérszín szőnyegnek a tekintetüket. Éppen csak hogy a kisujjukat merik összefogni itt a fenyegető mondain tündöklésben, és azt is csak a keppnek a diszkréciója mögött.

Végre most a hátuk mögött megsúghatom, kicsodák ezek a fiatal velencések. Hogy magyarok, azt nem kell mondanom, hiszen már odafenn méltóztattak a szavukat hallani. A szmokingot, akit Gyurkának hallottak szólítani, Békász György nagyságos úrnak tisztelhetjük, mellékfoglalkozására nézve mérnök; a főfoglalkozása szemmelláthatólag az, hogy legalább a kezét érintse minden percben ennek a mellette lábujjhegyen ereszkedő tündérnek. A tündér pedig az emberi világban úgy szerepel, mintha a Poóy Palya nyugalm. min. tan. őméltósága tulajdon leánya lenne, Poóy Valentine kisasszony… pardon nagyságos asszony, már idestova két hete Békász Gyurkának a felesége. Milyen természetes ez így, ugyebár, hogy egy nagy erős barna Ádám meg egy szépséges kis szőke Éva együtt lejtsenek szorosan az egymás oldalán a lépcső szőnyegén, meg a született virágos Földön. Olyan természetes és olyan szép és olyan csodálatos dolog ez. Ó de még milyen csodálatos, ha tudnák! Mert ezt a Békász Gyurkát még úgy hat héttel ezelőtt nem is tudom hirtelen hány tenger választotta el attól, hogy ilyen édesen játszadozzon Poóy Valentine-nel Velencében. Hírét se hallotta még hat héttel ezelőtt a jó Békász Gyurka ennek a legeslegdrágább teremtésnek, pedig híres kis lány volt Poóy Valentine, sem a Poóy Palyáék úri házának, bár ezt a házat is éppen elegen ismerték Pesten is, Budán is. Jaj hát ez valósággal moziba való, ahogy ez a pár cseléd összeteremtődött.

Igen, azt is úgyis el kell majd mesélni, hanem most már lent vagyunk a Danieli fafalú iszodájában. Itt is csend van és elhagyatottság, csak hátul a barman pultja előtt ül két bagolypápaszemes Harold Lloyd két nyurga zongoraszéken, roppant belemélyedtek az üvegek etikettjeinek a tanulmányozásába. A Danieli lakossága kint tanyázik a szomszédos hallban, bőséges nádfauteuilökben, a kicsi márványasztaloknál, a táncra való tisztás körül. Egy néger úr énekel banjo mellett a jazz-band közepén ülve, az óriás szürke kandalló előtt, olyan odaadással, amilyet ez a két tánc közt sziesztálva csacsogó társaság egyáltalán nem követelt tőle. A mieink éppen csak hogy átfutották a hall vörös damaszt meredekei alatt nyüzsgő gyöngysoros és plastronos népet, ott az ólommal szegett üvegkockákon keresztül, azután Gyurka odaszólt a barmannek két macedoine-ért és vitte Valentine-t hátra, hátra a sarokba, a lehető legmesszebb a világtól.

A kepp rózsálló velour bélése megint a szék hátát melengeti s B. Poóy Valentine ábrándba mosódó szemmel, a fejével gyöngén ütemezve hallgatja a banjo távol idegenből érkező pattogását. És édesen ocsúdik, mikor a barman elébük szolgálja a hüsítőt s nevetve kapja be a szalmaszál végét és belemegy az orrával a magas pohárba. Mint a kis gyerek.

Az ura még a jeget tördösi kanállal a macedoine-nak a színjátszó vizében.

– Édes?

– Maga. – A drága hang a szalmaszálba szaladt, az pedig sértődve fortyant egyet a lusta gyümölcsforgács közt.

Juj, visszakapta a fejét és kicsúsztatta a szalmaszálat.

Ezen egy métert kell kacagni.

Aztán az ember bekap egy bő kortyot és eltolja csalódottan a poharát.

– Auh! hogy lehet ilyen savanyúságot árulni.

– Nnh? – azon a szalmaszálon csudálkozik a nő; most éppen abban van, hogy egy szem cseresnyét fel tudjon szúrni vele.

– A dzsem is el van csapva. A narancs is. Meg az a djatti, amit úgy dicsértem… elmehettek koldulni, az összes dolcikkal együtt! Hogy nem szégyellik magukat.

– Bolond, mit akarsz?

Odadűl a könyökén az ember az álmatag mosolygó kék szemek alá:

– Téged, Tin. Csak téged.

– Szívem.

– Itt van, igen. Itt a mellemben. Mit szeretnék én… a virágokat a napsugarakkal megszorozni. Hát hogy tudjalak kiszámítani. Látod, mért nem matematikus lettem.

A szőke haj majdnem ráesik a gesztenyehajra. S az a törékeny szó mint elalvó babapötyögés hull a puha csücsörítésből:

– Mate mate ma te, ma… s holnap… akkor is te… mert csak te mindig míg csak mindig mindig… szeretlek.

Hüh! nem szabad!

Éppen köhögött egy hegyeset az egyik Harold Lloyd; valami nagyon kutya mixture-rel talált kikezdeni. S benézhetnek a hallból is minden pillanatban. Vissza a fejekkel, úgy, lassan, szépen. Érd be vele te megbabonázott emberfia, hogy újra birtokba veheted az asztal lábánál azt a másik kezet, azt a másik meleg életet, azt az öt ragyogó testszín körömélbe végződő boldogságos másik világrészt.

Valentine még utána súgta, mintha magyarul ez az ember nem is értene.

– Ik hou van je…

És még egyet zendült, azon a leggyöngédebb húron, amelyiket már nem lehetett a hárfára húzni:

– Tjintah…

Azt teszi mind a kettő: szeretlek.

Hollandúl, meg a szumatrai bennszülöttek nyelvén. Mind a két igét ettől a mestertől tanulta, ettől a Békász Gyurkától.

És a nagy tudós nem tud egy hangot válaszolni semmiféle nyelven, szegény feje, csak nyelni tud egyet, mert a szíve ki akart szökni a gégéjén.

A Valentine ujjait olvassa lent a reszketeg kezében, hogy ott van-e mind az öt hiánytalanul. Egész nap azt olvasta.

És lélegzik egy mélységeset és vad szemeket csinál és egy fenyegető háh!-val feléje fúj, de finoman, akár a kezdő szellő.

Valentine megrezzen, kapkodja a pilláit, odább-odább leng a feje, a két könyökét fellebbenti, úgy tesz, mintha el akarna szállani. Betanulta már ezt a játékot.

– Jaj, nem nem, maradj itt, drága pelyhecském.

Mindig megbánja, hogy el akarta fújni, visszakapja a szökő kezet, százegyet csókol rá örömében.

– Nézze már.

A hallban táncoltak. Az egész jazz működik, a középen egy féltucat frakk meg szmoking ölelte a lamée-kat, a georgette-eket, a tafotákat, a duvetine-eket, a kényes tangót hajlogatva tova. Emerről is, amarról is új pár jött elő, a fehér karok föllengtek a fekete vállakra, pillanatra veszteg maradtak a lábak és azután rá siklottak a sima zenére.

Gyurka is odanézett. Nem oda, hanem odább, túl a hall fényes imbolygásán, a tejes május-éjbe, a Danieli előtt várakozó gondolák ingatag lámpásaira és azok mögött a hórihorgas árbocokra, kik szórakozottan nyúlkálnak erre-arra a csillagok közt válogatni, meg még odább, messze, a holdsütött vízszínen lappangó szigetek felé.

Valentine-nek elbillent a feje, egy fogával az alsó ajkát megfogta szórakozottan, a szabad keze lecsüngött az asztal szélére, így tartotta a zöld szipkát, aki most magamagának cigarettezett.

A divatrövükön a szolgáló kisasszonyok a közönség előtt melódikusan sétálnak a rájuk adott esti ruhákban, vonagló vállakkal, ideges könyökökkel és alálankadt szemekkel, olyan kényességet affektálva, mintha nem e világra való finomságok lennének. Igen, és ez az úri, sőt nagyúri nép, amelyik a hall márványán tanyázik, az pedig olybá tünik a köröskörül elhalkulva figyelő társaság közepén, mintha hivatásból produkálná magát az óvatos, vontatott mozdulataival, mintha talán csak az volna rábízva, hogy a ruhák csipke-ablakait, és ezüstszál-futamait hangsúlyozza, meg a legideibb frakkszabást ismertesse hátulról, oldalt és elülről, vagy netalán egy Rue de la Paix-i ékszerésznek a gyöngysorait, a solitaire-jeit meg az asszir karpereceit sütkéreztesse s kívántassa a csillárok fényében.

Oh nem, hisz olyan áhítattal, oly művészi sejtelembe nemesülve lépkedik a tangot a néma párok, ennek a tüneteg, szüneteg dallamnak a halk tanácsaira figyelve… sőt mintha taktusról-taktusra ők maguk költenék ezt a zenét, vagy mintha ezt képzelnék; vagy talán a parfumös este hangulata vált volna hangjegyekké valami varázslattól; vagy mintha arany vonalak osonnának a lábuk előtt, tétova csalva őket, hisz maguk is úttalanok, mint az ábránd, mint a szerelem, amely boldogság és boldogtalanság közt akadozik, úgy mint a vörös meg a sárga rózsa közt a pillangó.

Ezek a szájak panaszolják a mosolyt, ezek a csípők a gyöngeséggel kérkednek, ezek a szemek az édes unalomból a legédesebb ájulásba vágynak, az eszméletet ezek mögött a homlokok mögött a gondolattalanság arabeszkjei mulattatják. Alig hogy lépnek, alig hogy lélegzenek az egymást öntudatlan kerülő párok. Félig élnek és félig álmodnak és egy-egy lehelletnyit mintha meghalni szeretnének.

Békász Györgynek is aléltan hanyatlottak a szemhéjai, nem bírta követni már azt a két angyalt, akik odakint szállottak, csillárfényen és cigarettfüstön túl, üvegajtón túl, dülöngő árbocokon túl, messze, messze a fátyolos csillagok közé. Úgy az ég felé rézsútosan, összeölelkezve, mint a Giotto oltárképén egy templomban. Az a másik angyal, aki vele tűnt el ott a violás fátyolok mögött a csillagos égben, az az angyal itt ül mellette, itt ingadoz az elbájolt feje, mintha titkos légáramlat himbálná gyöngéden, mint a kímélni való mákvirágot, itt van, igen, hisz annak az angyalnak a fűtött selyem kezét göngyölgeti, tapogatja újjról-újjra s ízről-ízre s annak a csuklóján csúszkál az ő keze fel-le nyugtalanul és szinte testetlenül, a pulzus nyilallatai felett, akár az elmerült primás keze a hegedű nyakán, mikor a Repülj fecském pizzicatoján andalog. Csodálatos, hogy idelent is oly édes valóságban érzi kettőjüket, pedig hisz odafent suhannak a végtelenbe, fuldokolva a keblüket elöntő langy étherben, melynek a könnyűségével és üdvözítő jóságos ízével nem lehet betelni s a szárnyaik hallható sóhajokkal lendülnek együtt, valami méla zendület ütemeire. Csodálatos, mint mikor az ember álmodik és álmában tudja, hogy most álmodik. Oh de fáj, hogy ez az éberen érzett önkívület el fog szakadni, csak maradna még, még egy kicsit, egy percet, ez a perc a mi örökkévalóságunk.

Mintha a csend elhalt volna a György feje körül. A hallban a hegedűs leejtette a vonót a húrokról.

Valentine fellélegzett és halkan, szinte bánatosan nevetett az élvezettől:

– Szép volt.

Györgynek kellett egy harmad perc, míg fel tudott ocsúdni s oda lehellhette Valentine elé, hogy:

– De milyen szép…

Valentine kipillantott és a kezét akaratlan felkapta, mint a szinházban; tapsolni vágyott az oszló pároknak, amint elevenedve, habozva, valami kellemes sajnálkozással indultak a helyeikre.

Egy kis pirossipkás arab gyerek iszkolt át a tükröző tisztáson, cigarettes tálcával. Éppen csak egy pillanatig maradt üres a márványalap utána; két pár állott már a két szélén, vagyis csúszkált a fox-trot könnyed szabályai szerint. Persze a jazz hívására. Új kotta volt a pianinón, meg a hegedűs előtt, meg a dobos előtt, meg a néger előtt, aki most a szájával kezelte a hangszerét, a hosszú pistont, a banjot hátraküldve tartalékba a pianino tetejére a flóta meg a saxophon mellé. S ez a hegedűs, aki még egy perccel ezelőtt oly álmatag arccal vezette a tangót, most valami hetyke pózt vett és a fejét gépiesen ugratta jobbra-balra a vonója rándulásai felett; a billentyűket tapogató pápaszemes ifjú is, az a piruló kopasz fejű dobos is, meg a kipuffadt képű néger is, egyetértőleg kapkodtak a fejökkel a hangjegyeikre nézve, mintha jókedvre noszogatnák egymást, mintha valami stiklit terveznének vagy mintha pazar muri várná valahol őket és arra hangolnák magukat, míg itt ezt az unalmas fox-trott kottát végrehajtják.

A táncosnép pedig, mintha nem is ügyelne a muzsikaszóra, cseveg, csuszkálva, futamodva s rögtön hátrálva, s elkerülve pár a másik párt és ugyanakkor a harmadik párnak az útját keresztezve s egy negyediknek az oldalához ütődve fordulatukban, mintha mind ezek egy kisebbfajta korcsolyapályán osonnának es keringelnének, cikkcakkoznának szórakozottan, integetve, köszönve, felelve, nevetgélve az ismerősökhöz a pálmás háttérben köröskörül hullámzó, fecsegő vidám világba.

Valentine visszahúzta a nézését arról a skótnak látszó hosszú leányról, akinek az agerathumkék ruháját kisérte s a kéztartását figyelte, hogy az milyen helyes és milyen egyéni. György szemei megint odakint felejtették magukat, messze, messzire. Valentine búcsút vett egy erős szippanattal a cigarettjétől és azon volt, hogy hangtalan fújja ki a szipkából a hamutartóba, hogy fel ne rezzentse Györgyöt, hogy így gyönyörködhessen egy kicsit ezekben a mozdulatlanul kidagadt méla kókuszdió szemekben. Hanem az ember meg szokta érezni, hogy ránéznek, úgye, hátha még az üdvössége csillagai ragyognak reá. Oda fordult Valentine-hez és a bámulásban elmosolyodott ajkai az örömnek azt az alig hallatszó gyöngéd jelhangját adták, azt, ami úgy esik a fülünknek, mintha a mélyben az a szív elnevette volna magát.

– Maga hol járt?

– Tudod… egy kis idegen szigetre vitorláztam egyszer; munkásnép után jártam. Csodálatos, te, Tin, milyen sötétség fogadott azon a szigeten… azt hittem hirtelen, alkonyat van, pedig fényes délelőtt másztam fel a parton. Az onnan volt, hogy köröskörül bezárják azok a dús bambuszok az egész szigetet. Hát aztán kievickéltem valami mezőre, megállok, nézek, keresek utat, fedelet, embert. Egyelőre egy mamlasz kis zebu mereszti rám a szemét ott közel egy kókuszliget széléről. Indulok jobbfelé, balfelé, kurjantok hegyeseket, lóbálom a fehér sisakom, majd csak meghallanak, meglátnak. Csend. Csak egy pár papagáj rebbent fel és káráltak ott nekem összevissza, mondhatom, ha nem járnak iskolába, hát egy fél értelme nincs a beszédüknek. De mintha valami sikolyt is hallottam volna közben, vagy egy kaccantást, vagy csak képzelődtem? Nekivágok a kókuszosnak, hát éppen egy napsütött alléera találtam bemenni; hanem tovább csak csend, egy lélek, egy jel sehol, a fasornak a vége meg összefolyik, nem tudom, merre vagyok és hova lyukadok ki. Nem tettem még húsz lépést barátom… pardon!

A mesemondó buktatta a fejét lefelé, egyidejűleg emelte azt a fogságos meleg kis kezet és egy halaszthatatlan puszit ütött reá.

– Jaj, és mi történt, tovább! Hol a _cerrini?_

Elaludt a Valentine friss cigarettje.

– Cerrini, ecco! – György is rágyújtott Valentine után és egyszerre jutott eszükbe a füstöt az egymás orrának irányítani. Persze kinevették egymást a kölcsönös felsülésért és egy pár pillanatig a kék ködben nem is látták az egymás csillogó szemeit és csillogó fogait.

– Tin…

– Itt vagyok. – Szétfújta s elűzte a füstöt a kezével.

– Tin, most itt járt egy fekete lepke és azt súgta a bal fülembe, hogy maga nem is szeret engem.

– Pfuj.

– De egy fehér lepke is itt volt, az a jobb fülembe súgta, hogy szeretsz. Hát melyiknek volt igaza?

– A fehér… fülednek. Folytassa már, butonc, az erdőben… húsz lépést tett, vagy nem annyit?

– De, pontosan kérlek… és egyszer csak zsupsz, a nyakamba csapódik valami hideg és vizes, de köröskörül a nyakam alá zuhan az a nemtudommicsoda, amitől abban a szempillantásban a nyavalya majd kitört, képzelheted.

– Noh…

– A fejem előre esett és alig bírtam az egyensúlyomat megtartani, olyan hirtelen ért… odakaptam két kézzel, azt éreztem, mintha vadmacska vagy kígyó zuhant volna a nyakamba s meg akar fojtani…

– Te jó istenkém.

– Félsz? édes édességem. Hát mi volt? Egy vézna kis koszorú, csupa kicsi fehér virág, zöld hajtás közé dugdosva s az egész összevissza nyalábolva valami friss vesszőkkel. Mi ez, állok, bámulok, azok a sötét fák ott hallgatnak, mintha összeesküdtek volna, egy pötty kis rózsaszín fejű madár repül keresztbe, úgy híjják rizsmadár, mert a teste viszont olyan ragyogó szürke… de hát ez nem lehetett úgy-e? Csak bámészkodom ott a kezemben avval a koszorúval, azt hittem, álmodom valamit… pssz, megint hallom azt a vihogást, de határozottan, kétfelől is…

– C, c, de csuda kedves!