Part 34

– Akkor adtátok volna ezt a tanácsot! istenemre, most negyven-ötven nyelvvel kevesebb kukorékolna utánam…

Géczy nem szólt, tovább betüzte az írást:

– »Annak felette a Kolozsvár mellett való táborból estve sötétben való indulásakor, Sebes vára felé mutatván utat, azt üzené az országnak, hogy csak Sebes váráig késérjük felségedet, aztán kiki szabadon gondolhat magára és hitünket felszabadítja. Az alatt pedig a seregeket maga kalauzi által más bolygó utakra, sürü erdőkre tévelyesztvén, felséged akikkel akarta, más utra szakadt, Almás és Somlyó felé és így hagyott el bennünket veszedelmes állapotunkban…«

Géczy és Báthory egymásra néztek. Mi ez?…

– Talán hogy mikor látták felségedet Sólyomkő felé elmenni, utána indult a sereg?… – mondta Géczy.

A fejedelem hangosan felkacagott.

– Nem véltem, hogy oly nyájjal vagyon dolgom, ki a szamár után s kolomp után jár s nem a maga esze után… Ők nem tudták merre van Sebes vára?… Hisz az ő országjuk…

Soká mulattak a baromállat népségen, amely jó helyen kereste Sebes várát s a magyarországi utat, valahol fel éjszakra, mikor el sem lehet tévedni annak, aki Kolozsvár felől Váradnak indul, hiszen csak egyetlen út vezet a nagy völgységen végig Gyalu, Bánffy-Hunyad, Sebesvára felé…

– »Harmadik és főoka penig: – olvasta Géczy, – hogy ennek a mi szegény hazánknak megmaradását mostan csak a győzhetetlen császár oltalma és hűsége alatt esmerhetjük és aki tőle el akar bennünket szakítani, annak mi hűséggel nem tartozunk.«

– Hej, de rájuk jött a hűség, bestye kurafi uraméknak!

– »Látjuk pedig, hogy felséged most is nyilván ő felsége hatalmassága ellen igyekezik, ki miatt hazánknak megmaradt része is hamar semmivé lenne.«

– Vesszetek el mind magvastul, – morogta a fejedelem. – Holnap itt lesz a tokaji kapitány, Abaffy uram s rátok megyek. Szerdék nyomorék gyülevész török hadaitokkal megbirok!

– »Hogy mely nagy idegensége vagyon a hatalmas császárnak felséged fejedelemsége ellen: Szkender basának parancsaiból felséged igen tudja, ki ellen nekünk több tusakodásunk, ennyi hadaknak rajtunk való szörnyű pusztítása s utolsó veszedelmünktől való félelmünk vagyon…

– Utolsó ebek, gyáva kutyák… Ha visszagondolok rá, hogy egész idő alatt egy csapatot nem lehetett bennük összeállítani, amelyik csak egyszer is megállotta volna a helyét… Csürhe, hadhoz nem értő szennyes gyülevész népség… Ezekből hadrendet?… Hogy ezek meg tudjanak állani korhely sehonnaiak…

Géczy olvasni akart.

– Hagyd el, hagyd! Nekem nem szólanak, s nekem nem szólhatnak! Soha ezeknek rendes serege nem lesz, soha ezekkel hadat vinni senki nem fog… Az egész ország nem ér egy ütött-kopott tallért…

– Elbúcsúznak felségedtül, – mondta Géczy, – akiben nem fért a káröröm, – s kérik, ne szidalmazza őket felséged, hanem alázza meg magát az isten előtt s tűrje szerencsétlenségét csendesen.

– Hogyne, majd baráttá leszek, – mondta Báthory gőgösen s kardjára csapott.

– »Lám, ez hatalmasabb uralkodókkal is megtörtént, sohase szégyen az idők kénytelenségének engedni«, – mondta Géczy a levélből s azzal ő is felállott.

Most ketten egy szobában, egymással szemben állottak, kardosan, elvágva mindentől s Géczynek megfordult a fejében az a gondolat, hogy no most egyrangúak vagyunk: »No Báthory, te ép olyan elcsapott fejedelme vagy Erdélynek, mint jómagam.«

A fejedelem fordult s szó nélkül átment a vár másik termébe, Géczy ahogy utána nézett, megvonaglott a karja: jó volna egy csapással végezni vele: s így bebizonyítani, hogy minden mendemonda hazugság: Bethlen uram ezt megköszönhetné…

De csak megállott az ökle: azt nem, maga kezivel soha…

Az udvaron valami zsivajgás volt.

Ahogy a fejedelem a nyilt ajtóba kilépett, nagy kiáltással, viváttal fogadták.

– Mi az, porkoláb uram?

A porkoláb nagy varnyubajszát félretörlötte s széles kardjával csörömpölve az udvar kövein, közelebb jött:

– Jenei kapitány uram, Petneházy uram holmi ragadománybul küldi felségednek a legjavát: hét darab török nyőstyint.

A fejedelem nevetett.

Ahogy az őszi nap elöntötte arany fényivel, oly szép volt, olyan fiatal s gondtalan s boldog, senki nem hitte volna, hogy országavesztett bujdosó.

Felvezettette maga elé a török nőket, akik után hosszú sor török katona jött, hatalmasan megvasalva s kőgolyókkal kezükön, lábukon.

A nők arca le volt fátyollal takarva, poros, nagy barna kámzsákban voltak, de látszott, hogy szekéren hozták őket s ugyancsak megóvták a nagy törődéstől.

– Mutassátok az arcát.

Egy vén katona nehéz, ügyetlen kézzel kezdett babrálni fejkendőjökön, de az egyik nő látva, hogy úgy sincs menekülés, elszántan fogta s felvetette fátyolát a fejére.

Csinos kis arcocska bámult ijedt szemmel, szepegve a szép fiúra s mindjárt el is mosolyodott.

– Eggyem meg a lelkit! – kiáltott a fejedelem s gyengéden megcsípte a leányka arcát.

– Vigyétek fel őket a palotába, adjatok nekik fürdőt, enni-innivalót s gondoskodjatok róluk.

A vén katona irígy mogorván mondta nekik:

– No fenegyenkibenneteket, az anyátok hasába nem vót olyan jó dógotok, mint itt lesz!

Avval elvitték.

A porkoláb azt mondta:

– Nagyságos uram, mit míveljünk ezekkel a kantörökökkel; Petneházy uram azt izeni, ezek mind válogatott ebek s azon kéreti Nagyságodat, legelsőbb is száz pálcát vágasson rájuk, mert megérdemlik.

A fejedelem elmosolyodott:

– No csak vágjátok meg üket. Früstökre hadd kapjanak valamit.

Ezeket is elvitték, szegények nem tudták, mi vár rájuk.

A fejedelem kiment a várudvaron keresztül az alsó várba, hivatta a hajdukapitányokat.

Ladányi s Zámbó voltak a hajduk élén, meg Szilassy, de ez mindig kint volt a mezei hadaknál.

Zámbó ujságolta, hogy mára megérkezik Abaffy, a tokaji kapitány.

A fejedelem hosszan nézett a hetyke hajdukapitány arcába:

– Mintha mán láttalak vóna.

– Ecseden, – mondta a hajdu.

A fejedelem ráismert s egy piros-pozsgás kis menyecskére gondolt, aki nem haragudott úgy a pitykézésért, mint az ura.

– Zámbó Mátyás!

– Vónék! – morogta az sötéten.

A fejedelem a vállára ütött.

– Mit csinál a menyecske?

– Szoptat, – mondta Zámbó Mátyás és a fejedelem nevetett.

Vidám, rendes, megszokott hadi élet volt. A fejedelem a tokaji kapitány hírére rendelte, hogy a fejedelmi kocsit készítsék már elő.

Azon harmadnapja dolgoztak az udvari mesterek, ez volt az a hintó, amelyen Bocskay járt valaha s erősen megavitt szijjait s selyemeit, lódingjait újitották.

Lovakat is festettek, mert a magyarországi nagydivat volt, a színesre festett ló. Kettő-kettő sárgára s kékre s narancsszínre s fehérre s lilára volt festve, nagy csótárokkal s drága hevederekkel, török kivert rézdíszes nyereggel felszerelve fogták hintó elé. A fejedelem a bécsi császár emberét fejedelmi dísszel kívánta fogadni.

Éjszakára értek be a tokaji hadak s másnap délelőttre volt téve a parádés kivonulás a sereghez.

Mikor a fejedelem a városon végigment pompás hintóján és fényes kíséretével, a nép szájtátva bámulta s egymáshoz hajolva suttogták, hogy hiába a cifraság, Erdélyben már elveszett minden. De csak suttogva, egy-egy szemmozdulattal, s nem volt ember, aki hangosan kimondani merte volna; ellenben sötéten s félve gondoltak a jövőbe, ha megint ostromot kell kiállani, mint már nehányszor… Úristen, iszonyú dolgok jönnek még reánk…

Mikor a fejedelem a váradi síkon meglátta a tokaji kapitány seregét, a nagy tágas rónán úgy elveszett az, hogy felállva a hintóban messzebb s körül nézett.

– Mit néz nagyságod? – kérdezte Abaffy.

A fejedelem komolyan mondta:

– Keresem, merre van a had?

A kapitány elsötétedett.

– Nohát!… Debrecenig nincsen haddal beborítva a mező!…

A fejedelem élesen mondta:

– Azt hiszi kegyelmed, evvel a bandáriumocskával végig lehet sétálni Erdélyt?…

– Kétezer válogatott legény.

A fejedelem hallgatott, most már aztán igazán le volt sujtva… Annyira, hogy most először életében, nem bírt uralkodni magán: »Ez hát a német császár?« kiáltotta. »Ez a nádorispán?« Ez a magyar segítség?… Kétezer embert küldenek, mikor ekkora dologról van szó…« Mikor ő a nádor fogadására ment, ötezer lovast vitt magával, a nádor serege kisebb volt, de az is több volt kétezernél, legalább háromezerre becsülték még a gúnyolódók is: és most az ország felszabadítására, a törökök kiverésére, kétezer lovast bocsátanak alá…

Nem akarta elhinni, hogy ez minden, hogy nem jön több; hogy ez a felsőmagyarországi hadak; hogy ez a nagy hadikészülődés, amit oly régen hirdetnek.

Abaffy végre is kénytelen volt megmondani, hogy Kassán áll a derék sereg, de várja, hogy Báthory új és erős kötést adjon s hogy új feltételeket fogadjon el.

A fejedelem ki sem szállt a kocsiból, rögtön fordíttatta a lovakat s vissza bement Váradra.

Az úton mindenki látta kedvetlen arcát, s találgatták, hogy összeveszett a tokaji kapitánnyal.

Az ebéd még nem volt készen, mikor megjöttek, mert későbbre várták őket, a fejedelem keresztülment a házon, fel a palotába. Az urakat mind otthagyta, csupán Géczy ment kis tünődés után maga is utána.

– Hiszen ha én ezt tudom, – kiáltotta Báthory, – az Erdélybe jött török hadak mind mellém állottak volna!… Ha én akkor Husszain csausznak szájaíze szerént szólok!…

Géczy hallgatott.

– No! – kiáltott rá a fejedelem, – nyelvetlen tuskó lettél!… Te legjobban tudhatod, te indítottál fel rájuk… Ha te nem vagy, akkor én most Erdélyben élek boldogul! s a Bocskay fejedelemségénél nagyobb királyságban vagyok, mert istenemre, avval a sereggel, aki bejött az országba, Bécsig meg nem állottam vala!

Géczy így szólt:

– Én nem tagadom! Igaza van felségednek!

– Adjál nekem tollat s téntát, mert levelet irok a bécsi királynak, de nem szegezi ki az palota kapujára! Majd irok én új kondiciókat neki!…

Géczy írószerszámokat szedett elő, s a fejedelem ledobva köpenyét s dolmányát, nekiállott írni.

Géczy magában hagyta s lábujjhegyen távozott.

Hosszú, hosszú s nagy levelet írt Báthory, mégis nem magának a császárnak írt, hanem Thurzónak, szíve nagy felzúdulásával:

»Minap írt vala Nagyságod nekünk levelet s Dóczy uram is mást; hogy eddig nem válaszoltunk rá, sok dolgaink miatt haladott. De legelsőbben is nemcsak mi, hanem minden jó itéletü emberek álmélkodással csodálkoznak, nem is hisszük, hogy keresztények közt ilyen dolgok történhettek: hogy egyszeri confoederatio meglévén s arról diploma kelvén, annak utána ujabb irást kivánjon egyik a másiktul, mint Nagyságod kiván most én tüllem…«

»Ha mi, uram, három várat eladtunk volna a töröknek, de nem is hármat, csak kettőt s végül már eggyel is beérte volna: akkor ezt a két török hadat is, ki most Erdélyben van, mind a moldovai s havaseli vajdákkal egyetemben mindgyárást mellénk adják és ugyanazt a két országot, Erdélynek alávetvén, minden utódinknak adják öröskös örökre. De mi ilyen dolgokrul nem hogy tractálnánk, de még csak gondolkodni sem akarunk! Azt itéljük, hogy a keresztyén fejedelmek ezt megértik s jó néven is veszik, mert minékünk Uram, sem birodalmunktól elidegenítő várunk nincsen, sem cserélni való tartományt nem bírunk, sem egy talpalatnyi földet is a máséért, mit nem kivánunk, el nem adunk! Azért jöttünk ki ide Váradra is, hogy birodalmunknak a legkisebb részére is gondot viseljünk. A magunkéval uram megelégedettek vagyunk s vérünk hullásával halálig oltalmazzuk, s inkább akarunk lenni a törökkel halálos haragba, mint országunk romlásával csendes békességbe.

»Kérjük azért Nagyságodat szeretettel, bocsásson Nagyságod csak tizezer embert mellénk segítségül! Abaffy uram, annyi késés után megjött, de azt hittük azért késik, hogy derekas hadat hoz: s szivem szerint mondhatom, _egymagában_ érkezett, valami cselédi vannak vele s nem is akarom higgyem, hogy ez Nagyságod tudtával legyen. Ha valahol fizetett hadai vannak a császárnak ő felségének, most küdjétek ide uram, ha valaha akartatok szolgálni szegény hazánknak! mert most vége lesz Erdélynek s osztán egész Magyarországnak és az egész keresztyénségnek romlása.«

»Pedig bizony meglesz: kétségkívül s rövid napon bekövetkezik, ha magunk személyén és birodalmán a törökség hatalmat vészen…«

»Nagyságod ő felségének küldje meg levelünket!«

Egész felhevült, e levéllel mintha valóban megtette volna, amit kellett, lángoló arccal s lobogó tekintettel ment ki az ebédelőházba.

Ott mindenki fanyar volt és hideg.

De a fejedelem azt vélte, hogy levele mégis mindent jóra fordít. Abba-nyomba gyors postával, nagy uri követtel küldte Thurzóhoz. Kíséretet egyformán rendelt a maga hadaiból s az Abaffyéből s megvidámodott szívvel elfeledte a mai kedvetlenségét s jóízűen ebédelt a társasággal.

– Hej csak a cigány zenemiveseket szánom, – mondta nevetve, – egész Erdélyből csak azok után fáj a szivem.

– Megfogdosták üket a törökök, – mondta Nadányi, – nyelvet fogtunk volt még Tordán s hallottuk, hogy Szkender basa vonatja velük magának most az hajdu táncot.

Nagyon nevettek s a fejedelemnek eszébe jutottak a török hölgyek, rendelte, hogy vezessék be őket.

A nők nagyon szép ruhások voltak s az urak kiváncsian s kivánkozva nézdelték őket.

Nagy nevetések lettek körülöttük, hogy arcukat nem akarták felfedni s sikoltoztak, de a fejedelem gavallér volt s megbékítette őket vidám kedveskedéssel, nyakából akasztotta le az arany láncot s vetette nyakukba, s a többi urak is követték a példát.

Csunya nagy dáridó lett velük, kívánták, hogy táncoljanak a nők, de nem tudtak szegények, csak gajdoltak valami kis török dalocskákat s hajlongtak hozzá.

Fajtalan szavakkal tréfálgattak velök s a hajduk mutatták meg, hogy kell táncolni.

Igy jó sokáig elmulattak, míg csak a fejedelem el nem aludt boritta módon, ahogy szokott.

Mielőtt lefeküdtek volna, Géczy megszólította Abaffyt:

– Kapitány uram, – igen kedves ember vagy a fejedelem előtt.

Abaffy nevetett.

– Láttam ma reggel, mikor a hintóból majdnem kilökött.

Géczy:

– Azóta hozzád juhádzott. Reggel bemehetnénk hozzá.

– Bemehetek kancellárius uram, ha kegyelmed is bejönne.

Együtt mentek be másnap reggel s a fejedelem ágyban fogadta őket.

Pálinkát hoztak, nagy vert korsóban, s ittak egyet a jóegésségre, kis kortyokat az erős italbul.

Szinte féldélig elmulattak, akkor a fejedelem felöltözött, befogták a tíz festett lovat s a hintón kimentek a város határára a sereghez.

Ez így ment azután mindennapon. De a kapitány csak egyre setétebb lett, mint akinek nyomja valami a szívét.

Géczy is egyre komorabb volt, már október huszonötödike volt s jött a hír, hogy az erdélyiek egy tíztagú tanácsot választottak ország élire, hogy a fejedelem cserben hagyta őket s ez most Kolozsvárra fejedelemválasztó országgyűlést hirdetett. Géczy jól tudta, hogy ott őt örökre kiűzik Erdélyből, hacsak Bethlennek s az országnak valami nagy szivességet nem tesz. Ezért elszánta magát az utolsó cselekedetre.

Már napok óta példálózgatott mindenki, hogy mennyi baj s háborúság lesz abból, ha az országnak két fejedelme leszen s Géczy egyszer, mikor csak hárman voltak együtt, ő, Abaffy, meg a bihari főúr Dezsőffy Gáspár, aki nyilt ellensége volt a Báthory nemzetnek, hangosan azt mondta:

– De mire is két fejedelem egy országnak?…

Összenéztek s megértették.

Abaffy azt mondta:

– Én uram, jó lelkiismerettel vagyok felőle.

Erre a bihari követ is megbátorodott:

– Ki ad arra nekem feleletet, – mondta, – hogy melyik jobb? elhallgatni dolgát egy személynek, aki rossz, istentelen s gonosz igyekezettel, nagy veszedelembe ejti a hazát… vagy semmint elnézni annak a szegény hazának, nemzetünknek főveszedelmit?

Géczy suttogva mondta rá:

– Inkább vesszen az egy istentelen: mint az isten egész nemzete!

Akkor csak elváltak, de mindnyájukban érlelődött a gondolat s ettől kezdve a két ember egyre szívesebb, mézesebb lett a szegény fejedelemhez.

Mikor huszonhatodikán reggel be akartak menni, Géczy így szólt Abaffyhoz.

– Mondom, igen kedves ember vagy a fejedelemnél s nagy hited vagyon nála. Ha bemegyünk hozzája, csak dicsérje kegyelmed a kardját: meglásd, mindjárt kivonssza és kezedbe adja! Ha kezedben leszen a kardja, hiszem könnyű leszen mindjárt…

Abaffy elfogult, bólintott s helybenhagyta.

Bementek, a fejedelem egyedül volt, de várakozásuk ellen félig felöltözve, csizmában volt s nadrágban, de szélesen kihajtott elejű csipkés ingben.

– Rut éccakák; derek, – mondta Abaffy.

– Még semmi hír a palatinustól? – kérdezte a fejedelem.

Géczy megrázta a fejét.

– Semmi.

– Jó kardja van nagyságodnak, – mondta Abaffy, s az asztalon keresztbe letett kardra nézett.

– Ez valóságos arabus acélkard, – mondta a fejedelem, – benne is vagyon az török irás.

Felvette a kardot, kivonta tokjábul s Abaffy felé tartotta.

– Na csak nézzed, ha tudsz törökül, elolvashadd. Evvel a karddal ki merek szállani akár tizenkettő ellen, ez meghajlik, mint a sás, de el nem szakad.

Evvel fogta, odanyújtotta s kézbe adta.

De ebben a pillanatban, mintha valami öntudatlan vezette volna a kezét, felvette, már mikor jobb kézzel nyújtotta a kardot, ballal fogta a hosszú tőrt, amely embernél magasabb s háromélű, vércsatornája idegen jelekkel írva s ezt maga elé emelte:

– De ez még többet ér, – mondta, – evvel lórul s gyalog egyformán tud víni az ember.

Abaffy meglassudott s nézte a kardot nedves, párás szemmel, nem tudta, most mi fog történni s várta a saját ereiben, izmaiban, hogy majd csak eldől s lesz, ami lesz.

Ebben a percben azonban nyílt az ajtó s belépett Lónyai Farkas, aki a fejedelmet egy pillanatra se szerette magába hagyni.

Ez eldöntötte a dolgot, Abaffy kínosan felnevetett:

– No nagyságos uram, ez aztán kard magáért: evvel vágatlanul is lehet dolgozni…

A fejedelem nem értette, nem is ügyelt rá. A kardot még egyszer megnézte s visszatolta szeretettel a tokjába, mely veres bársonnyal volt borítva.

– Ez a tok, – mondta, – ez nem onnan való, ahonnan a szablya, ezt úgy gondolom csak itt csinálták valahol a szászok.

Ledobta a kardot az asztalra s a tőrt letámasztotta. Avval kezet fogott az urakkal s elbocsátotta őket.

– Most borbély jön be hozzám, – mondta, – fertelmesen meg fog készíteni.

Az urak kimentek s zavarodott szemmel néztek össze odakint.

Nem szóltak semmit, de nagyon röstelkedtek.

Mikor a fejedelem felöltözött, a hintó előjárt, beleült s az urak lóháton kísérték. Igy ment ki a hadi néphez.

Mikor a várkapunál mentek, valami véletlen akadály volt, a sorompó nem volt leleresztve, a kocsinak meg kellett állani.

Géczy így szólt Abaffyhoz:

– Nézze csak kegyelmed, ez jó hely lenne!… A hajdukkal el lehet csinálni.

Abaffy látta, hogy a fejedelem a hintóban egyedül ül s jónak találta. Odaszólította Szilassyt.

– Szilassy uram, nézze meg kegyelmed ezt a helyett, ahogy a hintó áll s azután beszélünk…

Avval odaugratott a fejedelem kocsijához s mondta:

– Ezt a sorompóst meg fogom csapatni ha még egyszer elő ne forduljon ez a dolog.

– A bizony jó lesz, – mondta a fejedelem.

Hátuk megett volt a vár kapuja s előttük a sorompó, egészen egérfogóba voltak. A sorompó egy nagy átláthatatlan kapu volt, csak a gyepü kapuja s nem oly erős és bevehetetlen, mint a váré.

A sarampós mestert ott a helyszinén levonták s a fejedelem nevével megcsapták kegyetlenül. A fejedelem végignézte, ahogy vérrel facsarodott a vászonruhája s nem is gondolt oda, szórakozottan nézett a világba.

Másnap reggelre minden el volt készítve, Szilassy kapitány boldog volt, hogy öccse haláláért bosszút vehet s a legvadabb s legdühösebb legényeket válogatta meg s nem is szólt nekik mire készíti őket, mert elég volt az így is; ezeknek csak meg kell ereszteni a nyakörvét, mint a veszett ebnek: már eddig is csak avval tudták féken tartani őket, hogy szorosan fogták a fegyelmet.

Másnap reggel újra bent voltak a fejedelemnél az urak, de csak pár percig. Figyelmeztették, hogy kész a hintó.

– Ma nem megyek ki, – mondta a fejedelem, – ma dolgom van idebent.

Levelet akart írni a császárnak.

Az urak dühösek lettek s mégcsak nem is mutathatták: már annyian tudnak a dologról, hogy ha még egy nap elmulik, akkor minden kisülhet: a fejedelemnek is vannak emberei, akik kiszolgálják.

Géczy másat eszelt, ebéd után a városon kívül nehány házat felgyujtatott s azt hírdette, hogy itt vannak a törökök a váradi hegyekben. A hajduk s katonák mind felültek s lett nagy zsibongás.

A török lányok sikoltozni kezdtek, ahogy a tüzet az ablakon át látták.

Géczy kirohant s nemsoká visszajött:

– Nagyságos uram, a hadban olyan hirek vagynak elterjedve, hogy fölséged féltében Ecsed várába ment és a felföldi hadak mind haza akarnak menni.

– Nem őrültek meg, – kiáltott a fejedelem s az ablakhoz futott.

– Immár mind felültenek, csak indulófélben vagynak.

A fejedelem látta, hogy lent a síkon mozog a sereg.

– Ebből nagy kára lesz felségednek, mert semmi had mellettünk nem lészen, ha török megjön, isten ne adja, megszállhatja a várat kardcsapás nélkül.

A fejedelem csak nézett, nézett. Erre nem is gondolt eddig; csakugyan, várvédő seregnek ez is jó, a pár ezer ember…

– Mennyi eleség vagyon itt a várban? – mondta, – hirtelen az villant fel benne, hogy a török tél felé nem szeret hadba fogni, de ennek a várnak a vívását bizony még megkísértheti. – Intézkedjék kegyelmetek, szólt a körötte állókhoz, hogy a várat élelemmel bőségesen ellássák, mind Bihar, Szilágy, Szatmár idehordja az eleséget, lehetség, hogy itt fogunk telelni.

– De jó lesz, ha felséged megmutatja magát a hadnak, – mondta Géczy sürgetve, hadd lássák, hogy sehová se ment, így inkább megmaraszthatnánk üket.

A fejedelemnek tetszett a tanács:

– Bátor úgy legyen! – mondta, – készítsék a hintót, kimegyek, hadd lássanak.

Géczy maga futott s a kapitányok hallgatva s kényszeredetten maradtak a fejedelem körül, mert egyszerübb emberek voltak, mint hogy szineskedni tudtak volna.

Ahogy körülnézett, a fejedelem egy pillanatra úgy érezte, mintha ellenségek, farkasok, vadak közt volna.

Megszédült, de aztán a saját hangos szavaitól elfelejtette.

Géczy a fejedelem hintójának szerelésénél maga ott volt s babrált a tokokkal, amiben a puskák voltak s a szíjjakat úgy megkötözte, hogy azt elbontani nem lehetett.

Lónyay Farkas, szokása ellenére lóra ült s Komáromi Andrást is szólította:

– Gyere András komám, – mondta, – kisérjük a szegény fejedelmet.

Mikor a fejedelem beült a hintóba, meglátta két hű emberét:

– Ti is itt vagytok? – szólott – Jobb vóna, ha odafel ügyelnétek.

Lónyay Farkas csendesen meghajtotta a fejét:

– Felséges uram, ne üzzön el felséged magátul.

– No gyertek, üjjetek be, – mondta a fejedelem Géczynek s Abaffynak.

– Dehogy, nagyságos uram, – szólt hangosan Géczy – még azt mondanák őrizzük Nagyságodat!

A fejedelem elmosolyodott s egymagában hátra dült. Lent csaholt a kutya s ahogy a hintó megindult, kinyújtott nyelvvel, kínálkozva, könyörögve nézett rá.

Füttyentett neki s a kutya boldogan s nagy szökéssel felugrott a lába elé a kocsiba s áhitatosan bámult a szemébe.

Megsimogatta a fejét, nem tudta mi van vele, nagyon magában érezte magát, jól esett a szívének, hogy ez a kutya legalább vele van.

A hintó gyorsan haladt s a nép szokás szerint most is bámészkodott, a szűk utcákon végig; ahogy a hostádtra értek, a várkaput, ahogy a kocsi kiment, rögtön felvonták; Lónyay Farkas észrevette, visszafordult s álmélkodva nézte, mi ez, mit akarnak, de mire visszanézett, akkorra a kocsi megállott, mert a sorompó kapuja megint be volt zárva.

A fejedelem bosszúsan nézett előre, hogy megint a tegnapi jelenet ismétlődik, de csak annyit tudott kérdeni:

– Géczy!… Mi az?

– Finis rei! – nagyságos uram, – kiáltotta Géczy, – Gloria dei!

A fejedelem felállott a hintóban, de már akkor két oldalrul mintegy hatvan lóval vágtattak rá a hajduk, elől Szilassy János s puskákkal sortüzet adtak rá.

Megsebesült, de kiugrott a kocsiból s egy fűzfához menekült.

Kardját vonta s Géczy után nézett, aki lóhátról s nevetve nézte az ő futását.

A fűzfa mellett újabb lövések érték, akkor megrohanták a hajduk s első volt Szilassy János, aki szembe vágta:

– Nesze az öcsémért, nagyságos uram!

– Nesze a feleségemért, – kiáltotta Zámbó Mátyás!

– Nesze az országért, nesze Nagy Andrásért, nesze a sok latorságért! – vagdalták, míg összeesett.