Part 33

A vészhírek egyre jobban szorították őket, mindenki a tatároknak száma nélkül való nagy sokaságáról beszélt s oly rémület volt, hogy a vitéz férfiak, mint kis gyermekek sikoltottak.

Éjszaka nem bírt megnyugodni, nem bírta már sorsának kegyetlenségét, felült fekvőhelyén s félóráig összeszorított foggal hangosan nyögött. Szolgája ijedten jött hozzá, »nyergeltess«, – mondta neki.

Csak mikor lovon ült s a ló száját keletnek fordította, akkor nyugodott meg, mintha egy titkos belső hatalom parancsolt vón rá. Úgy érezte, hogy ami történt, mind egy magas úr parancsából lenne, hogy őt vezeklésre kényszerítse és minden elmulik, amint odaér… Gyötrődő szívvel vágtatott a Maros partján Görgény felé.

Szomorú egy út volt. Kis falvak sűrűn maradtak el mellette, nemrég a legboldogabb völgysége Erdélynek, most fele égetten a Forgács hadai s a hajduk pestise után…

Deres hajnal volt, mikor megérkezett. Itt még ártatlan volt az ember: beeresztették a várba.

Követnek jelentette magát a fejedelemtől, a vén dajka rémülten ismerte föl a fejedelmet.

– No, mit habozol, szólj az asszonynak, hogy itt egy penitenciajáró szegény beteg.

– Igen, kegyelmes uram.

Rideg, komor hely volt, amint körülnézett, örömtelen rideg hely, granarium volt, pajta, csűr, sohase hitte volna senki, hogy itt fejedelmi asszony fog lakni valaha.

Végigfutott előtte az emlék, Szász Lóna, a kárpitos terem, a nagyszerű, úri társaság, ahol a feleségét utoljára várta, látta, s most e dohos, egérszagú halotti veremben… Fejét öklére hajtotta és sírt, elsírta magát azon, hogy itt van, a jóságán, maga megalázásán, soha ezt nem hitte volna…

Egyszer csak felütötte fejét, a vénasszony soká nem jő vissza.

Eszébe villant, óh, talán újra a szászlónai tréfa, váratja, megváratja!

Fejébe szállt a vér, fölpattant, két percig mereven nézett az ajtóra, de az ki nem nyílt és nem repült feleség örömrepesve a nyakába.

Erre süvegét szemébe húzta s keserű dühösen eltávozott. Rohant, hogy vissza ne hívják.

Senki se ment utána.

A sereget még ott találta, ahol hagyta, mindenki ijedten tünődött a fejedelem eltünésén s kitörő örömmel fogadták.

Élükre állott s Kolozsvárra indította őket országgyűlésre.

Lassan haladt a had s most az egyszer nagy szív s nagy lélek nyílt fel benne. Bátor arcot mutatott s mindenben jelen volt, rendezett, biztatott, s előljárt és senkit el nem hagyott.

Állította, hogy minden jóra fordul, hogy semmi ez; esküdött, hogy már Váradon vannak a császári seregek s hogy azokkal kiverik s Stambulig kergetik a pogányt.

De senki sem hitte s mikor egy estére kelve Kolozsvár alatt állottak, várva a város küldöttségét, hogy a fejedelem éjszakai szállásra bemehessen.

A kolozsváriak hasonlóképen azt üzenték, hogy a város statutumai nem engedik, hogy napszállat után hadbeli népekből valaki is bemehessen a falak közé.

A fejedelem nevetett, már Segesvár alatt megtanulta, hogy: »Elég közel vagyon az erdő, menjetek oda s ha fejedelem vagy, ülj a palotádban!«

Rendelkezett, hogy no, akkor csak üssék fel a sátorokat s a szekerekről bort keríttetett s éjfélig együtt tartotta szóval s kedvvel az urakat.

Ezek mind a legnagyobb nyugalommal ittak, de a szíve fenekén valamennyi setét volt s farkasnevetés volt az csak, mikor a fejedelem végre még táncra is kerekedett előttök.

Másnap nagy fényes küldöttség indult a városba, de csak ötöt eresztettek be belőlük.

Azok is avval jöttek vissza, hogy a kolozsváriak nagyon köszönik a látogatást, de »már meg fogtak elégedni a fejedelem szép táncának látásával«.

Báthory csak most vette gondolóra.

Rendelkezett, hogy a had alakuljon át hadi országgyűléssé.

Az urak megtették, a nép a vidám fejedelemben úgy bízott, mint valami csodatevőbe s már is árulást emlegetett s mind kész volt a fejedelem mellett kardot rántani. Némi hirek is feszítették a lelkeket, a székelyföldi lázadás felől s a széki éjszaka emlékei fenyegették az urakat, nem tudták, nem kerülnek-é reggelre a paraszt katonaság lándsájára, mint akkor, ott Kornisék.

Igyekeztek hát a fejedelemnek hizelegni s kedvében járni s rossz arcot senki nem mutatott, s világ kincseért a Bethlen nevét ki nem ejtik vala, de még azt sem lehetett hangosan hallani, hogy török is vagyon az országban s nem is oly messze, már Tordán vagynak.

Hallgatott minden ember s igyekezett jó arcot vágni a keserves trufához.

A fejedelem követet küldött Tordára Szkender basához: fennmaradt a követi utasitása, hogy: »Hallottuk kegyelmed itt lételét s nem tudjuk mire vélni, de ha kegyelmed igaz uton jár, az áruló Bethlen Gábort megfogatván kezünkbe küldje, vagy ide való országbeli emberek szeme előtt megölesse: akkor ezen irásom legyen zálogul, melyben én hütemre fogadom, hogy amit Géczy András a portán hüttel fogadott, azt én mind meg teljesítem: Jenő, Lippa várát átadom, adót megfizetem s a jövő esztendőtül duplájára emelem, s magamat országom minden hadaival a kegyelmes császár kezére bocsátom. Hogy eddig is az adót meg nem adtam, annak is Bethlen Gábor, az áruló, az oka, mert főtanácsosom lévén, soha nem kivánta, azt mondta, ne adjak adót, ajándékkal is megéri a török. Csak most veszem, későn eszembe, hogy mind hamis tanács volt, arra való, hogy legyen mivel vádolnia a fényes portán.

»Kérem kegyelmedet édes apám Skender bassa, vigye ki hadait az országbul s álljon Tömösvár mellé, én hatalmas császár ellen rebellis nem voltam, nem is akarok lenni, akit csak kegyelmed az erdélyi főrendek közül kivánni fog, legyen zálogul mind kegyelmednél. Én pedig hadaimmal ez helyrül Lippára mégyek s azt kegyelmednek, ha nem máskép, ostrommal megveszem, mert a magyar katonáim maguktól meg nem adják, de én sem véremet, sem életemet nem szánom, megmutatom nagyságodnak, hogy azt a várat csontok hegyein s vérek patakján keresztül is megveszem s úgy adom a felséges császár kezébe, mint egy pomagránátot, arany tálcán. Az elmaradt adót mind a jövő tavaszon egy aranyig beszolgáltatom s fogadom, hogy ezentúl az effélében más szájával nem eszem s szavát sem fogadom.

»Ezen szavaimat, hogy kegyelmed előtt megmutassam igaznak lenni, im tulajdon kezemmel írt s ujjamban viselt titkos pecsétemmel roborálom, így küldöm Ibrahim bégtül ő kegyelmétül, s ennek hitelt adjon kegyelmed.«

Nagyon megvidámodott ettől a levéltől, melyet a rendekkel aláiratott s velük erős esküvést jegyeztetett, hogy vele élnek-halnak.

Másnap délre azonban megjött Ibrahim bég a Szkender basa levelével, mely kemény s elutasító volt.

Báthorynak csak ezt írta:

»A hatalmas császárnak soha tehozzád semmi kedve nem volt, miulta sok istentelen életednek és veszekedésednek hírét vette. Elvégezett akaratja ez ő hatalmasságának, hogy soha Báthory nemzetségnek többet Erdélyt bírni nem hagyja. Ez szót higyje meg tőlünk kegyelmed: hogyha egy nagy havast megtöltene is arannyal Báthory, és az hatalmas császárnak adná: akkor sem engedné.«

Báthory komoran, szédelegve hallgatta a levelet, most végre megindult alatta a föld s úgy érezte, levegőbe repült s elvesztette minden keménységét a világ… A rendek olvasták a basa hozzájuk irott levelét:

– »Irja kegyelmetek, hogy a mostani fejedelmetekkel élni-halni akartok és mást uralni soha. De mi e dolognak sok hijját látjuk, mert az országot nem mindenestől az nemességbül értjük állani, noha azok az elsők és azoknak is sok bántásit tudjuk lenni: hanem az egész szászságot is egyik főtagjának tekintjük, kik mindenestül megrontattak szabadságukban, s a székelységet, amelyről nem tudjuk kik s mely okért most oly éktelen forradalomban vagynak.«

»Azért, ha velünk végezni akartok, a szemeteket felnyissátok és okosabban gondolkodjatok a dologról s mihozzánk eszes és fő embereket küldjetek, akikkel mi rólatok, fejedelmetekről s az országról mindent megbeszélhessünk.«

»Égetésért, rablásért a török hadak nem jöttenek, jöttek az erdélyi főnépek kérésére. S ha ti most s máskor is mást írtatok, azt jól értjük, mert _fegyver alatt némák az lelkek_.

»Irjuk azért, hogy valaki ezentúl Báthoryt fejedelmének mondja, az az ő hatalmassága ellensége, s büntetlen nem marad.

»Hogy azért mindnyájan jól megértsétek, ezennel meghagyjuk, hogy Kolozsvárra menjen minden ember s ott mindjárt fejedelmet válasszon kegyelmetek magoknak, mert mi innen addig ki nem megyünk.

»De mihelyt a fejedelemválasztás meglészen, az mi Istenünkre s hitünkre eszküszünk, hogy mindjárt kimegyünk és kegyelmetekre s az országra oly gondot viselünk, hogy Isten akaratjából egy tikmony el nem pusztul ez országban.

»Itt késedelmesség nem lehet, mert az csak kegyelmeteknek árt: az hadakat csak az Isten tudja, hogy tarthatjuk békén ez négy-öt nap alatt a dúlástul: de ha el nem jő kegyelmetek, bizonyosan elhihetitek, hogy hadainkot reátok bocsátjuk s akkor bizony uram, kivonsszák házatok népit az erősségbül s ha ki levágattatik s elraboltatik, az Istennek szent angyalai előtt, a kegyelmetek lelke adjon számot róla, mert bizony a föld szinén lakni nem hagylak s bizony bizony eljött Erdélyországnak utolsó veszedelme.«

Néma csöndben hallgatták a rendek a levelet, valaki azt kiáltotta:

– Éljen a fejedelem!

Erre valami csodálatos dolog történt: mindannyian felállottak s egy szívvel, lélekkel kiáltották Báthory felé a vivátot.

Báthory vérködös szemmel nézett körül rajtuk.

Nos hát mégis, azok az emberek, akik annyi időn keresztül jóban, rosszban vele voltak, akik oly szépen s vakon szavazták meg parancsait s kísérték őt imbolygó, elromlott útjain: még egyszer mellette állanak mint egy szív s egy test.

Felállott s érezte, most neki kell ezt a hűséget viszonoznia:

Soká nyugtatta szótlanúl, könnyfátyolos pillantását a tömegen s így szólt:

– Mi Báthory Gábor, Erdély fejedelme Isten kegyelméből, s Oláhország, Moldva vajdája, Magyarország kapcsolt részeinek ura s székelyek főispánja, köszönjük kegyelmeteknek ezt a hűséget s böcsületet… Immár csak azon kérjük kegyelmeteket, késérjenek le Nagyvárad felé, ország határáig, Sebes váráig s ott hittel és emberséggel kegyelmeteket elbocsátjuk s hitük alól feloldjuk…

Elfojtotta a szavát a könny.

Akkor tomboló lelkesedés vette körül, hozzá rohantak s vállukra vették s nem volt vége a rajongásnak.

Amint a hadak megindultak, s Báthory lóhátról nézte, hogy olvadnak le arra Lóna felé, felvillant előtte az a szép nap, mikor a felesége elé ment így a hadakkal ezen az uton.

Milyen víg és boldog nap volt az… Elcsüggedve nézett a multba s ah, már akkor is az volt, Bethlen volt a fő ellensége!… S mindenki, mint ma… Felesége jéghideg arcát látta: talán ha más lett volna ez is! ha vele tudott volna érezni! ha meghajtotta volna a fejét, ha egy kis áhitattal néz fel ő reá!…

– Feleségemet nem sajnálom, – mondta hirtelen hangosan.

Géczy figyelmesen nézett reá, teljesen váratlan volt neki.

– Mindennek ő az oka. Nem lett volna szabad asszonnyá lennie, se protestánssá… Neki apácának kellett beöltöznie: s világtól, emberektől elvonulva pergetni az olvasót… Busuljon! keseregjen! csak hadd szidjon engem: ez neki jó lesz: legalább nem érzi magát bünösnek s tisztán mehet az istene elé…

Könny futott le az arcán s megsarkantyuzva lovát, visszafelé vágtatott, mint akkor: mintha most is akaratlan, öntudatlan, valami gyermeki szeszélybe akarná a kikerülhetetlen előre haladást fullasztani.

Körül kerülte Kolozsvárt s mikor az éjszaki oldalra ért, megállt.

Megnyilt előtte az a völgy, amely arra fölfelé vezet, ahova annyit lovagolt hajdan, boldog ifjú éveiben.

Talán a ló is ugyanaz volt, beérték lassan, nehányan leghívebbjei közül, akik aggódva lesték minden mozdulásit s valami egész váratlan szeszély szerint elindult fel a völgyben a hegyekbe Sólyomkő felé az esős, ködös alkonyatban…

Lassan, ügetve ment az őszi aranyat ontó, tar és vörös vágáson az őszre újra zöldellő réteken s kis patakok mellett, a didergő éjszakán.

Énekszó ütötte meg a fülét, pápista ének.

Kis csapat nép ment a rossz úton, valamennyien kibontott nagy hajjal, férfiak és nők s mezítláb. Utálatosan piszkosak voltak s amint utolérte őket, nyeregből is érezte a büdösségüket.

– Kik vagytok?

– Mártirok.

A fejedelem elámult.

– Magyarok vagytok, vagy szászok?

– Mártirok.

– Miféle mártirok?

– A keresztyén hit mártirja, a számtalan mártirokból, akik ellepik e kerek világot isten dicsőségére.

– Hova mentek?

– A keresztre.

A fejedelem megdöbbenve nézett a csoportra s a próféta szemébe, ki magas fiatal ember volt, válláig érő hosszú hajjal, rozsdabarna ember, erős fekete szemeit ráfüggesztette, fiatal arcát ritka kétágú szakáll s testét vastag piszok borította. De a szeme félelmes volt s a fejedelemnek el kellett fordítani tekintetét, mert úgy érezte le kell mindjárt szállnia a lóról s ruháit elosztva, mezítláb beállani a csoportba, óh, mert hova is megy, hol vár reá élet, van-e nála mártirabb e bolyongó földön.

– Az sem ment meg semmitől, – mondta s legkisebb gyermekkorának érzései villantak föl benne, a végtelen térdeplések, imák és litániák, melyeket a csecsemőkorban, a beszéd első igéinek tanulása korában kellett végeznie. Hároméves volt, mikor árván maradt s azóta kálvinista hiten nevelték, de most úgy érezte, mintha a dajka emlőjének íze újult volna fel ínye közt.

– Apage Satanas, – kiáltotta a próféta; – mi hozza meg a lélek csendességét, ha nem a kínvallás? Mi vidámítja a szívet, ha nem a sanyargatás. Nézd meg, soha gonosztevő nem szenvedte oly vidám csendességgel az ő kinnyát, amily bátor és csendes lélekkel tűrték, sőt ugyan szomjuhozták és keresték a gyenge szűzek is az hallatlan kínokat. És ennyi számlálhatatlan sokaság meg nem utálhatta e világot és önnön életét az Isten lelke nélkül. És a kínok is olyanok, hogy ember el nem viselheti az martirok kínját az Isten ereje nélkül. Hogy mondhatod akkor, hogy az sem segít az emberi szíven.

Oly különös volt ez a hajnal és ez az elragadtatott ember, aki mintha fölötte állana a földnek, alakja beleolvad az égbe, míg ő összeroskadva és reménytelenül ül a lován.

Egy fiatal nő áll a próféta mellett s csodálva emeli rá a nagy fekete szemét, az üdvözültek elragadtatásával hallgatja, egy pillanatra el nem néz róla s a boldogság reszket vonásain.

– Évuska! – kiált fel a fejedelem.

De a lány felemeli az ujját s int, hogy hallgasson, mintha a pacsirta énekét figyelné s a próféta tovább beszél.

– Lássátok-e, mely természet fölött való dolog, hogy a martiromság kínja szaporítja a híveket, a martiromság ugyan édesgetés az keresztyénségre, a martirok vére vetőmag, s a földbe ásott martirok lelkéből fakadt a keresztyénség dicsősége. És, miképen a zsidókrul mondja az Irás, hogy annál inkább szaporodnak vala, mentül inkább nyomorgattatnak vala: azonképen a keresztyénség is.

A fejedelem csak a leányt nézte és belesajgott szívébe, hogy soha ő ezt az elragadtatást nőben, férfiban fel nem ébresztette.

– Ha isten előtt kedvesek volnátok, inkább jó dolgot adna, mint ilyen szörnyű nyomorúságot, – vágta oda keserűen a prófétának.

– Pagane, pagane! – kiáltott újjongva a próféta, mintha kedvére való alkalmat talált volna a replikára: – így szólnak a pogányok, de isten megmutatta, hogy minden egyéb dologtul elijednek az emberek a kínnal, de a keresztyén hitnek szerelmére a kínok gerjeszték fel a híveknek szívét. Nincs szenvedés! akinek az isten elveszi a szenvedés érzését. Nincsen éhség! nincsen fájdalom! nincsen fáradság! nincsen betegség! nincsen félelem… Úgy-e soha szolgát nem kapsz, ha a szegődésnek napján az új szolga szemeláttára felakasztatod a régi szolgádat és azt igéred az újnak, hogy csak jól szolgáljon, ő velle is ezen formán bánsz: lásd, mindazáltal a Krisztus szolgáinak kínja lőn a főeszköze a világ megtérésének.

– Évuska, Évuska, – a fejedelem korbácsával cserdített s nézte a leányt, s szeme könnyes lett: az egyetlen lány, az egyetlen teremtés, akit mindenkor megkímélt vágyai s akarata zabolázatlan kitöltésétől; félő borzadással nézte, mint titokzatos hatalom által elragadott prédáját, mintha őrültet nézne, őrület tombolása volt előtte, a csoport térdre vetette magát a próféta körül s várta annak a martiromságát s valami lázas és kigyult elragadtatás volt, a foguk vacogott és testük reszketett és a lány nagy volt és szép és idegen. Ezt most lóra kapni, ölbe s elvinni és boldog lenni vele…

Ah, de hol, hová, minek?

– Midőn ama hittül szakadt Julianus üldözné a keresztyéneket, – kiáltott a próféta, – egy Theodorus nevű ifjún ki akarva tölteni dühösségét, minden kínokat megpróbála rajta, de az ifjú oly vígan volt, oly szép énekszóval dicsérte az istent, mintha jól lakásban lett volna s akkor szomorodott el, mikor a kínok megszüntek. És mikor kérdezték, mondotta: hogy egy szép ifjú forgódott mellette a kinokban és ennek törölgetései és vigasztalásai elfeledtették vele a fájdalmat.

– Hát csak vigasztald tovább e szegény leányt, – mondta keserűen a fejedelem s megcsapkodta lovát és elvágtatott.

Messze utána zengett a hegyről az énekszó.

Most ismerte föl, hogy ez az a hely volt, ahol a télen Emir lova belezuhant a hófuvásba. Óh, bár a lábát törte volna akkor, most nem volna világ bujdosója… Hát mi volna?… Palotsay Anna férje?…

Hiszen nincs is helye, ahol éljen, se Kolozsvárt, se Fejérváron fejedelmi palota… Előbb rakni kellett volna fészket? hogy aztán rajta üljön…

Viharmadár volt, ezen segíteni már nem lehet.

Hajnalban Sólyomkő feltűnt, a kis udvarház tornácán mintha állana valaki, szoruló szívvel nézett oda fel, de meg nem állt, be nem fordult, gyötrődő szívvel tovább ügetett.

Még a farkasok ez időben nem vonítanak, még nincs hó, az idén későig tart az ősz.

Egész reggelig mentek s csak mentek, mintha a lovak már nem is lovak, de repülő madarak volnának.

Almásra értek.

Török Kata már hetekkel előbb előre jött s amint befordult a portára, nagy komondorja előrohant, majd megbolondult, úgy járt, szűkölt s nyítt a ló körül, lábát csókolta s hogy fáradt lábakkal leszállt, a nyakába ugrott.

Könnyekig meghatotta ez a hűség; mert ez hűség, ez szeretet: megölelte, megveregette a kutyát, mekkora lett a széki éjszaka óta s ez is végig tanuja volt szomorú életének.

– Pogány, – kiáltott rá, – te még megesmersz, még szeretsz!… Pogány, kutyám! Emlékszel még Székre, Tergovistyére, Szebenre, Fejérvárra, jó szív.

A kutya földre feküdt s hempergett s a lába előtt fetrengett s majd megbolondult a szeretettül.

– Többet el nem válok tőle. Meglássátok, – mondta a fejedelem, – ez lesz az utolsó hívem!…

Török Kata sírva s boldogan fogadta a fejedelmet.

Ez teljesen összeomlott, elfeküdt a házban, ágyba került. Meleg dunnák közt, fáradtan, hallatlanul kimerülten, szédelgő aggyal feküdt; s még egyszer, egy kicsit, embernek érezte magát.

Vége volt a hajszának, a feszült gondolatoknak, az energiának, az akaratnak, a bűnnek, a bolondságnak, vége volt mindennek…

Aludni azonban nem birt. Egy-egy percre elszunnyadt, meg újra felriadt, a fáradtság, a kimerültség nem hagyta aludni…

Bort kért s bort ivott s jól esett, még egyszer jól esett s ott az ágyban, reszkető kézzel döntötte magába az italt s szája félrefitult, szenvedett, egy összetört beteg test.

Csak két napig bírt megmaradni, Kata ölelte és tartóztatta, de ő elment, »visszajövök érted, – mondta, – s fejedelemasszonyt tészek belőled…«

De mikor mondta, maga sem hitte, mikor mondta, gonosz volt: hitegette s csak áltatta, az asszony mélyen s fájdalmasan nézte, mint minden nő, aki ezt a szegény fiút valaha megölelte s szíve szerint megérezte: fájó keserűséggel nézte, »óh te szegény, te szegény, te szegény…«

Ez volt minden nő érzése, akkor is, mikor még gazdag volt s hatalmas és egy ország ment szava s akarata után, mennyire szánta most ez az asszony, aki elmulva és elenyészve látta…

A Szilágyságon keresztül ment Váradra.

Nem mehet sehol és semerre, hogy e rövid dicsőség nagy multjának emléke ne kísérné: elnézett a zilahi hegyek felé, a hadadi mezőkre s feltűnt előtte az a májusi nap, milyen hős és úr és valaki volt, mikor a palatinust megleckéztette…

– Mit! egy öreg ember: emlékeimből élek! – mondta.

Géczy vigasztalta s víg volt mellette, mintha sétán járnának…

A fejedelem rávetette nagy, nagy, mély karikás szemét s úgy elcsodálkozott: mért van? hogy van? minek itt ez az ember mellette?… Ugy el tudta volna képzelni, hogy egyedül ballag ki a világból, az életből, a végtelen mezőkön s nincsen sehol falu és nincs sehol város és nincs élet és nincs halál, csak ez az egy: menni, menni, léptetni, lehajtott fővel s jön a szél, felveri köpönyegét, jön a vihar, beleveri arcába az ég bánatát, jön a nap, felszárítja s talán eltűnik a végin, mint a sár felszárad az úton…

Váradon végre egy várkapu, amely megnyílik előtte s amely befogadja.

Váradon oly fejedelem volt, mintha misem jött volna közbe.

VI.

Már ott voltak a hajduk s udvari népe, akik Kolozsvár felől jöttek, a főurak s az erdélyi hadak mind elmaradtak s már itt volt a staféta, aki meghozta a kolozsvári gyűlés panasz- és vádlevelét a fejedelem ellen:

A fejedelem Géczynek adta s vele olvastatta a hosszú levelet.

»Felséges urunk és fejedelmünk volt eddig nekünk felséged – írták a rendek, – s akartuk volna, hogy soha ez másmint ne lett volna. Hogy ne hozta volna változását sem a terhes üdő, sem a hatalmas és győzhetetlen császárnak erőszakos kényszerítése, mely eddig hazánknak iszonyu romlásával fenyeget, se a felséged köztünk való magaviselete arra okot ne adott volna.

»De hogy nézzük ezeket a keserves és siralommal teljes napokat? ennyi tüzet, lángot? édes hazánknak porrá, hamuvá lételét? és sok ezer lelkeknek örök rabságra vitelét? szivünk szakadásával hogyan szemléljük. Magok akik cselekszik, a török hadak kérik a hatalmas istennek méltó büntetését annak fejére, aki ezt nekünk okozta.

»Amit az üdők hoztak magukkal, arról mi nem tehetünk és az hatalmas győzhetetlen császárnak éles fegyvere és kemény parancsa ellen semmit nem rugódozhatván, hogy a hazát szörnyű veszedelméből, mint a tenger habjaiban szinte elboruló hajót, kiragadjuk és megszabadítsuk: kényteleníttetünk a felséged személyeitől elszakadnunk és eddig köztünk való fejedelemségitől örökre bucsut vennünk.

»Nem akarjuk felségedre hárogatni; de meg kell gondolja felséged, hogy bizony nem gondolván sem az Istennek rettentő sok csapásival, kik rajtunk forgának: így a mult esztendei sáskajárással, a tavaszi szörnyű árvizekkel, hallatlan kőesőkkel, s a mult esztendőbeli szörnyűséges rossz terméssel; sem pedig a világbíró császároknak intésivel, fenyegetésivel: Felséged a jó és boldog állapotot nem isten áldásának, csak prédának és ragadománynak állítván, szófogadatlan vakmerőségeket míveltünk s azt most későn, istennek sulyos ostorát látván, felségeddel együtt siratjuk.

»Jóllehet felséged felől szomoru szivvel halljuk, hogy hazánknak ilyen iszonyu romlását látván, felséged, mintha csak özvendezne rajta, most is csak tánccal és vigadással mulatja.

A fejedelem felkacagott.

Géczy lassan s betüzve olvasta a nehéz olvasatú írást s úgy kellett szájából kivárni a szavakat, amelyeknek értelme, mikor kialakult, csak annál erősebb hatást váltott ki.

A jó erdélyiek, – mondta – s nekik fáj most a mulatság, hogy elmult; fejük fáj tülle, s hogy nekünk még birja agyunk, irégylik.

Géczy nem folytatta. Az ajka mozgott, de csak magában sillabizálta az írást.

– No csak olvasd, olvasd!

– »Noha pedig felséged saját maga felszabadított a Felséged, mint fejedelmünk iránt való kötelességünk alól avval is, hogy semmi rendeket az országban régi szabadságában s törvényiben meg nem tartván, sőt abban megrontván s a szomszéd országokat maguk oka nélkül fegyverrel háborítván s megrontván, s mi nagyobb, a felséges császárt követei előtt szidalmazván s megmaradásunkért tulajdon maga kijelentvén, hogy még csak »viseltes papucsát sem adná« érettünk! annak utána esedezésünkre s kérésünkre nem ügyelvén, a fejérvári táborban _egy gonosz személynek tanácsára_ mindnyájunk levágatását elhatározván…

A fejedelem álmélkodva nézett fel:

– No Géczy, ez te vagy.

Géczy nem szerette ezt a mondást, mely ellene irányult s nem nevetett rajta; valóban ő gondolt erre, de nem került megbeszélésre a dolog s most mint a szoruló róka izzadt, már nem volt hontalan Erdélyben s nem szerette volna elveszíteni udvarházát, sem Fogaras várát…

A fejedelem azonban hangosan nevetett: