Part 35

A kutya vonított s üvöltött s lábaikrájába harapott a hajduknak, de elvesződött szegény egy csizmán, Lónyay Farkas karddal rohant közéjük, de levágták hamar s Komáromi Andrást is.

A hajduk, szokásuk szerint, mindjárt megfosztották ruhájától, lehúzták róla még a csizmát is s a testet bevetették, mint egy dögöt a Pecze vizébe.

Senki sem volt, aki szánta volna, csak a kutya maradt teste mellett s maga is véresen, letörött lábbal ott feküdt s nyalogatta sebét s elkergette a holtról a legyeket.

Ha valaki közeledett, veszett vicsorgással fenyegette s távol tartotta az estefelé előkukucskáló kiváncsi parasztokat, akik később azt beszélték, maga az ördög őrizte lángot okádó torokkal a testet.

A papirosra, amit a fejedelem akart tele írni Mathias II.-nek, a bécsi császárnak, – Géczy írt levelet még ezen a napon Bethlen Gábornak, akiről akkor jött a hír, mikor visszaértek a palotába, hogy 23-án új fejedelemmé megválasztották.

»Az nagy hatalmu szent, véghetetlen irgalmú felséges atya Uristen, – írta, – a mi előbbeni kegyelmes urunknak, fejedelmünknek, Báthory Gábornak sok gonosz magaviseletét, cselekedeteit megelégelvén: az szegény hazának is ennyi sok kárvallásit, szörnyű inségit megszánván: ez mai nap, úgymint októbernek huszonhetedik napján, délután három órakor Váradon, Velencze-utcában, valami legények által életének véget vete.

A tollat nagyon keményen találta használni s elromlott a túdtoll. Újat vett elő a tollu tokbul s kését előkeresvén, megfaragta, kipróbálta, úgy folytatta:

»Igy az nagy félelemnek, inségnek vége s abból megszabadulván, az egész várban a nemességet, katonaságot, polgárságot s parasztságot megeskettük: hogy a várat feje fennállásig meg nem adjuk, hanem ezt a szép várat, amit a mi atyáink Erdély jövedelméből építettek a haza oltalmára, s a keresztyénségnek megmaradására, életünk fogytáig Erdélynek megtartjuk.«

A tollal baj volt. Nem jól szedte a tintát, megint újat kellett csinálni s akkor így folytatta:

»A római császár seregitől nincsen mit tartani, azok el fognak távozni, csak a török hadak eltávolítását is sürgessék, én minden erőmmel a szegény hazának parancsolatjára vagyok s Lippába, Jenőbe, s más helyekre megirattam, hogy most már ne hajladozzanak emide-amoda, csak ő nagyságát, a mi új mostani fejedelmünket keressék fel s őnagyságától várják a maguk parancsát s megmaradásukra való gondviselést.«

A levelet gondosan lepecsételte s inasát szólította, János Jánost:

– Ezt a levelet rögtön viszed Kolozsvárra. Akármilyen időben érsz oda, rögtön keresd a fejedelem őnagyságát, Bethlen Gábort. Fogarasban kapod tőlem azt a kőlábas házat, amely a piacon vagyon s vásárbíróságot mind halálodig.

A legény nagyon megörült s két kézzel nyúlt a levél után: Géczy már meg is bánta az igéretét, no sebaj, majd annak idején elég lesz megtudnia, hogy: igen, árendába, esztendei bérért!…

Nagy kedvvel maradt el s Abaffyval egész éjszaka ittak.

VII.

A levél másnap este nyolc órakor már a Bethlen kezében volt. Vacsora mellett ült az urakkal s mindnyájan nehéz szívvel ültek az asztalnál. Csak Szkender basa volt vidám, ami az erdélyieket annál jobban nyomta. Bethlent mindenki becsülte, sokan szerették, de ezek az urak, akik a nagy Bocskay kérését, hogy az általa kijelölt főurat válasszák fejedelmükké: nem teljesítették, ezernyi hála mellett sem, hogy a szabad fejedelemválasztás elvén csorba ne essen: most kénytelen-kelletlen bele kellett nyugodjanak, hogy paranccsal, fegyverrel kényszerítsenek rájuk valakit… Titkos könnyek szivárogtak a kemény arcokra s mindenki esküdött, hogy jobb lett volna meg nem érni ezt a napot…

Bethlen rögtön elolvasta a levelet.

– Ó a boldogtalan! – kiáltott fel rémülten. – Meggyilkolták Báthory Gábort!

Az egész társaság megdermedett.

Mintha lidércnyomástól szabadultak volna s mégis szörnyű volt a rémület.

Néma csend lett, mint a kriptában, az arcok a füstös fáklyafényen kísértetesen meredtek Bethlenre.

– Olvasd fel a levelet, – szólt Bethlen Pécsi Simonnak s odaadta a papirt.

A fiatalember felállott s fulladt hangon, kissé patétikusan, mint egy búcsúztatót, olvasta Géczy levelét.

Skender basa tudott annyit magyarul, megértette. Ő szólalt meg először:

– Bátor volt, vitéz volt, nagy szerencséje volt… immár elmehetek magam dolgára… Ez az egy ember félelmesebb volt, hogysem mint az egész erdélyi, magyarországi s német birodalom minden hada…

Az urak lehajtották fejüket, mintha elveszítettek volna valami nagy, megváltó, csodatevő reményt. A Bethlen eskütétele holnap reggelre volt kitűzve, de mindenki várt még, várt valami sorsfordulatot. Undorral hallgatták a szörnyű tett hírét.

Bethlen így szólt:

– Másoknak a fejedelemség dicsősége öröm és jóérzés: nekem teher és lesujtó sors… Mások életük legfőbb munkáját végzik érte: én ki nem térhettem előle. Más fejedelmek virítanak, mint a virág a napban s tündöklenek, mint az aranymadár az égen: én szomoru vagyok s fekete. Bizony tündérország elmult Erdélyből, mind fejedelmével együtt s a szép asszonyokkal… Már nekünk nincs más Erdélyünk, csak egy kipusztított tündérkert s nincsenek más asszonyain, csak szegény szenvedő némberjek, akik bőjtölni fognak mások vendégsége után s dolgozni mások tombolása után s takarékoskodni mások pazarlása után… Báthory Gábor nagy lélek volt: a legkülömb, akit valaha ifjuban remélhettünk: igazi tündérkirályfi, de a tündérek nem e világra valók… Aki emberfia magasabb szellemekkel fog kezet: belepusztul a szerencsébe…

Soká hallgattak, akkor még ezt mondta Bethlen:

– A villámcsapás megszünteti a vihart.

Körülnézett a teremben s szemébe tűnt Kovacsóczy lelkes, könnyes arca.

– Kovacsóczy uram, – mondta, – kegyelmed mindig hűséges volt a szegény boldogult fejedelemhez, kérjük kegyelmedet, szóljon néhány bucsuszót felőle.

Kovacsóczy felállt, nehezen tudott szólani, mert Bethlennek ez a szava megmarkolta a szívét s a könny elborította a szavait. De aztán megerősödött a hangja s beszélt a szegény fejedelemről, megismerte annak vétkeit s hibáit, de felemlítette szépségét, nagyságát, nyájasságát, mindenkihez való szíves szeretetét s a haza felől való roppant gondolatait: amit tett, minden rosszra fordult, de amiket gondolt, csak a mi országunk jövendőbeli boldogságaért cselekedte…

Bethlen visszagondolt a régi Báthoryra, az ecsedi ifjú főúrra, ki őt fölemelte s azokban a nehéz időkben a semmiből kigyarapította, magához kapcsolta, hosszú éjjeken együtt maga mellett tartva, nagyszerű gondolatitól el nem zárta, a szónok szavai alatt fellobbantak benne a pompás és rendkívüli érzések, amiket hajdan Báthory mellett átélt, várva Erdély feltündöklő napját s örvendett, hogy elfelejthette a későbbi szörnyű idők rémségeit… Könnytől párás szemeit sűrűn törülgette, aztán szólította Allia Farkast, Báthory leghívebb tábornokát s parancsolta:

– Kegyelmed Allia Farkas uram, kegyelmedet kinevezzük Nagyvárad főkapitányává s meghagyjuk és rendeljük, hogy amaz utálatos cselekedet elkövetőjét, Géczy András árulót megfogatván, kezünk alá bocsássa.

Mindenki éljenezte e szót: mert ha a levélben Géczy tisztára igyekezett is magát mosdatnia, mindenki tudta, hogy csak ez a kalandor, jöttment világcsavargó cselekedhette.

– A szegény, boldogult fejedelem tetemét pedig megkeresvén, szekérbe tétesse és tisztességesen vitesse el, hova ifjú éveiben vágyott, a Nyirségen a bátori templomba, ősi temetőjébe. S ott a sekrestyében letevén, várja a tetem az időt, mikor az anyaföldnek visszaadattatik…

Beszéd közben ellankadt, meggondolta s elejtette amit rendelni akart: feleségére gondolt, kit ez ember oly megbocsáthatatlan sértett s lehetetlennek érezte, ma, őelőtte, szegény előtt csak szóba venni is e holttest fölmagasztosítását…

Majd az idő; ha elült a vihar!

Valóban e pillanatban, mintha egy szörnyűséges villámcsapás után az ég kitisztult volna: Erdély képe egyszerre kiderült.

Reggelre mindenki tudta a hírt s még az ellenségek sem tudtak az első percben örvendeni: oly rendkívüli s rettentő élőfának dőlte volt ez, hogy a zuhanás rettenetessége megrázta a szíveket.

Csak a szászok lélekzettek fel igazán: a szászok nem tudtak hova lenni az örömtől: csak most, ebben a percben nyugodtak meg s a szászok kacagtak és sírtak és ujjongtak és átkozódtak, most már nyitott szájjal: míg Báthory élt, addig egy pillanatuk nem volt tiszta, nem volt jövőjük…

Az eskütétel másnap délelőtt megtörtént, nem a megszokott nagy pompával, amit ily szerencsétlen állapotban elővarázsolni nem lehetett, de nagy és komor ünnepélyességgel.

Az utcák hemzsegtek a néptől s mindenki félve szólt szót s hallgatva bámult a koronázó urak tömegére, már tudták a Báthory Gábor halálát s a fantázia minden díszével kicifrázták; voltak, akik beszélték, hogy ebek marcangolták szét; voltak, akik tudták, hogy katonái felfalták, mint Dózsa Györgyöt; de sokan rebesgették már, hogy nem is halt meg, csak eltűnt s rosszakat jövendöltek a szegénységre, melynek jóltevője volt. Vége Erdélynek, mondták, nincs már, aki istápolja a szegényt. Beszélték, hogy a székelyek megbosszulják a gyilkosságot s hogy már Tordán vannak, onnan fogják megtámadni a várost, mihelyt a törökök kimennek.

A töröknek nagy szerepe volt e napon. Az ország főgenerálisa elől vitte a török szultán adta ajándék buzogányt s a zászlót. A fejedelem után pedig a főkancellár selyembe burkolva, magasra emelve, vitte arannyal ékes tekercsben a szultán athnamejét, amellyel a fejedelmet megerősíti a fejedelemségben.

A török kísérő is sok volt, basák s bégek s ismeretlen főtisztek, akiknek nevét sem tudja a nép, de tágra meresztett szemmel nézi őket, borzong, ha elgondolja, hogy tudnak ezek fegyverre hányni s rabszijjra fűzni magyarokat… Beszélik, hogy csordaszám hajtják már is a foglyokat, akik most meg sem állanak Konstancinápolyig, ahol rabszolga lesz belőlük, s fiatal fiúkat falkával szednek össze, hogy janicsárnak neveljék…

Az ünnepélyes eskütétel után a fejedelem fogadta a rendek küldötteit.

A magyaroknak ezt mondta:

– Hazánknak mostani romlott állapotyában, a régi jó emlékezetű fejedelmeknek dicséretes példáját fogjuk szem előtt viselnünk s elsőbben is az ország békességét míveljük, mindenekfölött a Fényes Portához oly engedelmességgel, hogy a szegény Országnak többet ily romlása be ne következzék.

A magyar követek fejüket hajtották s hittek.

A székelyek küldötteinek:

– Hazánknak mostani első rendeit, tanácsit, tisztviselőit, akik meg akarnak állásukban maradni, mindeneket megtartunk és semmi időkben a haza hasznos fiait más idegenért hátra nem vetünk. A székelyeknek állapotját mind kivizsgáljuk s a régi királyoktól adott székely szabadságot felállítjuk, de úgy, hogy az a székely uraknak jussát s igazságát, ahol juss vagyon s igazság: ne károsítsa. Az iszonyu kegyetlenségeknek véget vetünk s nem engedjük, hogy míg fejünk fennáll, a mi országunkban testvér a testvérre kezet emeljen s testvér a testvért megrövidítse.

A székelyek lehajtották fejüket és bíztak.

A szászoknak:

– Átok legyen az isten előtt és Isten ebből a helyből ki ne vigyen, ha én valaha a kegyelmetek Privilegiomának megrontására igyekezem, holott a mim vagyon, tőletek vagyon, az ingemet, dolmányomat, köntössimet, papucsimat tik veszitek, étellel, itallal tik tartotok… Azon leszek ezért, hogy a szászok nemcsak hogy dolgozzanak s kereskedjenek, de hogy a régi virágzásba jöjjetek s egész Európában mind keletre s nyugatra egyformán kereskedhessetek.

A szászok lehajtották fejüket és sírtak.

Valami bizalom s áhitat vett erőt a lelkeken s a fejedelem, aki most itt állott, olyan volt, mint az ótestamentom prófétái, akik magukra veszik a mindenekfelett való terhet, hogy kivezessék a népet a pusztából s a siralom völgyéből…

Ez napon megindult a törökség is Szkender basa vezetése mellett, Várad felé haladtak el Budára, hogy ott a szultán rendelete szerint elvegyék a jelenvaló basa fejét s kezéből a kormánypálcát Magyarország gazdag, siralmas, szomorú belső harmada felett.

S ez napon szekérre tették a Báthory Gábor szegény megsebesült tetemét, melyet régi hívei közül csupán kutyája kísért s megindították a Bethlen rendelete szerint a bátori templom sekrestyéje felé, hogy ott várja a temetést… Tizenöt évig várta s csak felesége halála után s maga is testben-lélekben megtörve hajtotta végre Bethlen Gábor, a korán megaggult nagy fejedelem, ifjúkori barátjának, ideáljának, s életben-halálban nagy ellenfelének ez utolsó tisztességadását… Mondják, a Báthory Gábor teteme meg nem rothadott, mindvégig szép maradt s mind a temetése napjáig izzadott, s a veritéköt valóban kendővel törölték le homlokáról.

Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Ezidőben hölgy-nek az Amasia-t, a maitresse-t nevezték.]

[Footnote 2: Ebben az évben IV. Henrik francia király még élt s uralkodott s kalandjainak híre, úgy látszik, Erdélyig terjedt.]

[Footnote 3: Bocskai maga is hitte, hogy a bécsi udvar mérgeztette meg s gyilkosául Kátai Mihály kancellárt nevezte meg, akit az ő halála után az urak darabokra vágtak.]

[Footnote 4: Báthory Gábor eredeti hitleveléből.]

[Footnote 5: Ma, a mindennapi mosakodás szokása mellett alig értjük meg ezt az ízetlenséget, hogy volt felekezeti tragikus harc jelszava a mosdás. De az Imreffyné koránál száz évvel később, gróf Bethlen Miklós memoirejában még így dicsekszik: »Ritkán feredtem, kivált hideg vízben; lábomat két hétben, néha minden héten mosattam, számat reggel, ebéd és vacsora után mindenkor, és gyengén a szememet is hideg vízzel mostam, kezemet gyakran, de az orcámat, ha csak valami por, sár, vagy valami gaz nem érte, sohasem mostam, hanem a borbély, mikor hetenkint a rabságomig a szakállomat elberetválta. (Szakállnövesztés után úgy látszik ez is elmaradt.) A fejemet talán huszonöt esztendeje van, hogy meg nem mosták.« Ez különben egész Európában így volt. Versaillesben sincs fürdőszoba.]

[Footnote 6: Az Imreffyné elleni tanuvallatási jegyzőkönyvből szószerint.]

[Footnote 7: Ez a levél Báthory Gábor hiteles eredeti levele; fennmaradt maga kezeírásában Mike S. úr gyűjteményében.]

[Transcriber's Note:

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

9 |öreg Banffynak |öreg Bánffynak

32 |Őnagysaga nevét |Őnagysága nevét

107 |ross ul él |rosszul él

128 |élti elárulni |félti elárulni

188 |jött visssza |jött vissza

225 |sarkánykígyónak |sárkánykígyónak

268 |észevette |észrevette

312 |V. Karollyal |V. Károllyal

381 |Ibrahim, a a bölcs |Ibrahim, a bölcs

387 |jövedelmeit tojvajokra |jövedelmeit tolvajokra]