Part 7

Ó igen, ő szereti Timárt, de… mégis csak egy kicsit férfiasabb lehetne… Hiába, látszik: pap; csak szomorúságot okozhatna neki, ha mellette maradna; mert hisz minden szabadabb érzése, beszéde sértené… Még ha hinni tudna, még ha vallásos katholikus lenne ő is… de akiknek az egész világnézetük különbözik!… és ő már nem gyerek, hogy nevelni lehessen… Ah nem, neki más kell: neki szabadság kell és a főváros! És föltűnt előtte Vitányi alakja: milyen más ember az, mint mind, akit eddig látott! Milyen szellemes, milyen művelt, milyen fölényes modorú, elegáns: fővárosi eleganciájú, egy igazi európai ember… és híres ember, híres író azonfelül! Határtalan izgalomban dagadozott lelke arra a gondolatra, hogy ez az ember érte jött, hogy csak egy szót kell kimondania és eléri régi, titkolt vágyát: Budapestre mehet, az életbe, a nagyvilágba és szabad lesz, jóformán a maga embere; mert hisz Vitányinak – kifejtette – nagyon liberális nevelési elvei vannak… És hogy végre egyszer kezében van a sorsa és maga határoz! És mégis – magának sem vallotta be, de titkon jól érezte – valami nagy idegenkedés volt benne attól, hogy elfogadja a Vitányi ajánlatát. Megmozdult benne a gyáva kis fiú, a papok neveltje; valahogyan nem rendesnek, kalandnak érezte az egészet; holott mi kaland van abban, hogy a fiú apját kövesse? De Vitányi maga, bármilyen rajongást is költött benne, valamiképen idegen volt neki; sehogy sem tudta őt magában apjának nevezni… egész lelkével még régi környezetében gyökerezett. De a dac nem engedte, hogy ezt az érzését önmagának is bevallja; és főleg a világért sem árulta volna ezt el Timár előtt. Nem, nem, egész büszkesége tiltakozott az ellen, hogy környezete hatással legyen rá. Sőt mikor Timár meghívta őt, jöjjön este hozzá és beszéljék meg együtt az elhatározását, kereken nemet mondott.

– Magam akarok határozni.

Egy kissé nyersen mondta ezt, a fiatalember dacával, aki végre felnőttnek akarja tudni magát. Jól látta szavainak hatását, jól látta, mily rosszul esik mesterének, hogy legkedvesebb tanítványa életének e fordulópontján az ő bizalmas tanácsát még csak nem is óhajtja meghallgatni: de gyermeki büszkesége nem engedte, hogy ezt a hatást enyhítse. A szegény Timár elsápadt a nagy keserűségtől; mintha hirtelen tőrt döftek volna szívébe: hát ilyen kevés lelki kapcsolata van neki gyermekével? További kínok eltűntek a fiú szeme elől; Pista Vitányit kísérte haza hoteléig, s nem sejtette Timár kálváriáját: mily üresség szakadt öreg Virgilére, amint kilépett a kedves ház küszöbén. Saját harcának volt ő hadvezére; s nem törődhetett a sebesültekkel.

Virgil maga maradt, s egyszerre megérezte, hogy mindennek vége, hogy életének legszebb évei a mai naptól fogva fájdalmas emlékekké válnak.

Ó, igen, minden, ami kedves volt életében, Pista maga, drága, bizalmas gyermeke, csak egy bús emlék már.

Az egész hangulat olyan rideg volt! A vidám vidéki utca is elborult, hirtelen szélroham lopózott a nyárba, a templom előtt s a rendház töltésén sárga levelek söprődtek a porral, mintha ősz volna már. Emlékezett, hogy erre vitte őt először magához azon az estén, mikor Lina meghalt: minden utca, minden forduló, az egész városka az ő emlékével volt telítve. Igen, igen, érezte most Timár, hogy ez nem tarthatott örökké, hogy ez az élet elmúlásra volt ítélve, és mentette magában a fiút: hiszen természetes, hogy szabadságot akar, hogy nem érti meg a vén pap érzelmeit… Titkon talán most is azt remélte, hogy Pista döntése az ő kívánsága szerint fog történni; de éppen azért, valami babonából, iparkodott különös jelentőséget tulajdonítani a gyermek hideg és visszautasító magatartásának, iparkodott beleélni magát abba a gondolatba, hogy Pista mégis csak elválik tőle: és legjobban megrémítette és gyötörte talán az az érzés, hogy lelke mélyén, akármit csinál is, azért ott zsibong elfojtottan a reménység, kínozva és fárasztva mint valami nyugtalan viszketés, mely nem hagyja bánatát leüllepedni. Csak legalább tudná, ismerné a fiú gondolatait, csak legalább a lelkébe látna! csak legalább beszélhetne vele bizalmasan!… ez a hideg, ellenséges bizalmatlanság a leggyötrőbb! ez az ő nagy bizonytalansága!… ah milyen rideg, magányos este s álmatlan éj vár rá!…

Pista azonban Vitányit kísérte haza hoteléig s egy másik arc fedte el gondolataiban bús Virgilének arcát, amint izgatottan járta a nagy kertet: a Szádi Márké, aki szembejött vele, mikor hazafordult (már tudott a fiú életének új fordulatáról, mert Bögözi megvitte hírét a klastromba). Dühhel és szégyennel gondolt Pista erre a találkozásra is: a szerzetesen látta a mesterséges megbotránkozást, hogy ilyen kölyökre rábízzák saját sorsa intézését:

– Határoztál-e már?

Fülébe csengett az édeskés szent hang, amely megpróbálta befolyásolni őt:

– Fiam, ne feledd el, hogy te kétes környezetben nőttél; de az Isten kiragadott onnan s jó kertbe ültetett. Maradj mindig hű fia az egyháznak s ne hagyd magad kicsalatni a világ útjaira…

– Az apám akarja, hogy vele menjek…

– Nem a földi apát kell követnünk, hanem a Mennyeit. A földi apa csak testi életünkről gondoskodik… Ne feledd, hogy rossz magvak vannak benned s Timár tanár úr is elkényeztetett…

Rossz magvak őbenne? És mi az a »kétes környezet«, amiben állítólag felnőtt? Egyszerre megértette, hogy anyjára és törvénytelen származására célzott a tanár, s arca vérbe borult. S mi jogon szólítja őt Szádi te-tu szóval? Ilyen nagy diákokat már nem szokás tegezni… Vitányi nem tegezi – pedig talán több joggal tehetné…

S így járt Pista föl-alá a kertben, dacosan, egy letépett virágot rágva a szájában s a Szabadság, a Főváros és a nagy Élet gondolatait lengetve agyában, fiatalsága szelében, mint egy lobogót. Az alkonyi nap megint kisütött egy percre, rögtön megint nyár volt, a fák csúcsai aranyosak, hosszú árnyékot vetett a ház a rózsaágyakra. Pista fejében Ady-versek jártak, melyeket nagy örömmel és lelkesedéssel olvasott akkortájt, az Élet és a Város vágyának himnuszai.

A kislány a lugasból nézte, nézte Pistát, de hiába várta, hogy Pista felé néz. »Nem, nem, azért sem« – gondolta Pista s az az aggodalmasan égő tekintet, melyet látatlan is folyton magán érezett, egy okkal több volt neki, hogy dacát növelje. Türelmetlen volt, szerette volna eltépni a láthatatlan szálakat, amelyek megbénítják és visszatartani akarják; úgy érezte, hogy összeesküvés van körülötte, hogy a kislány szövetségese Timárnak, holott nagyon jól tudta, hogy azelőtt titkos féltékenység volt közöttük. Szabadsága ellen irányuló merényletnek érezte ezt a néma szövetséget.

– Senkinek sincs joga hozzám, csak magamnak!

Minden szeretetet gyöngeségnek érzett, mely felé irányult, mindenkivel szemben, aki szerette őt, olyan fölényben volt, mely örökre elvette annak minden hatalmát és befolyását. A legkevésbé szép utcán látott nőcske, aki közönnyel nézett rá vagy idegenűl, jobban imponált neki, mint a gyönyörű kis Bögözi-lány, aki titokban szerette. Minden szeretet csak dacot ébreszthetett benne, mert magában mégis úgy érezte, hogy a szeretet jogot ad a szeretőnek afölött, akit szeret: és ezt nem tűrhette:

– Senkinek sincs joga hozzám, csak magamnak!

Másodszor formulázta magában szavakkal, és dacos szemét önkénytelen a lugas felé vetette, ahonnan két aggódó nagy leányszem tekintett vissza rá, egy abbahagyott Jókai regény lapjairól, és feszűlt kérdés és kérés égett bennük:

– Úgy-e nem megy el, Pista, ne menjen el!

– Kis liba! – gondolta Pista elfordulva – nagyon jó kislány, de azért csak liba! – És képzelt Nagy Nők képei lebegtek elébe az alkony rózsaszínű felhőiben, életes Nagy Nőké, amilyeneket eddig csak könyvekből ismert.

Este a verandán. A család a vacsora körül ül. A lámpa éles fénykörrel világítja meg a terített asztalt, nagy éjjeli lepkék vergődnek körülötte, nekiütődnek az üvegnek, az arcoknak, lecsapódnak az abroszra. Kívül tintafekete tengerként zsong a kert, a csönd, a messzeség.

– Elmenni? – dohog az aggastyán Bögözi. – Már hogyan menne el, dehogy is megy el! Úgy-e, hogy nem mégy el, Pista öcsém?

– Nem tudom még, nagyapa.

– Majd adok én te neked elmenni! Dehogy is fogsz te elmenni! Ha egyszer mondom, hogy nem fog elmenni! Hogy is lehet ilyet elgondolni?

– Hagyjátok már, apa – szól közbe az ügyvéd Bögözi. – Minek annyi szót fecsérelni erre? Ha itt akar maradni, jól tudja, hogy minálunk otthon van; ha pedig el akar menni, úgy is rendben van, hogy a fiú menjen az apjával…

Az öreg arcából kidagadtak a szemek.

– Az apjával! Hát hogy lehet ilyet mondani már megint? Hát micsoda apa az, aki tizenhét évig nem néz a gyereke után? Nem az apja, punktum! Csak rá kell nézni a mi Pistánkra: becsületes keresztény gyerek az! Hát ki meri mondani, hogy ez a zsidó firkász lenne a mi Pistánknak az apja?

– Nagyapa!

Pista villogó szemekkel, nekitüzesedett arccal nézett az aggastyánnal farkasszemet.

– Nagyapa, ne bántsa az apámat! – Az ügyvéd Bögözi megint közbejött csitítani:

– Apát elragadja a nagy szeretet, és nem gondolja meg, amit mond. Igaz, mi sokat szidtuk a zsidókat, de csak a tisztességtelen zsidókat: azok közt is van tisztességes ember. Ismerek zsidót, akit többre becsülök akárhány kereszténynél. Vitányi Vilmos mindenesetre kiváló ember, és a szellem kiválósága előtt meg kell hajolni. Azt senkinek sem kell szégyellenie, ha Vitányi az apja…

– Én csak azt mondom, fiam, ne menj el zsidónak – mondta a jó Bögözi néni, aki éppen most jött be a konyhából. – Nem vagy te azok közé való; mi köztünk vagy te itthon…

– Hagyjátok már – kiáltott az ügyvéd Bögözi, most már ő is türelmetlen hangon. – Pistának van annyi esze, hogy tudja, mi áll érdekében; és hogyha nem tudja, az ő dolga, ő bánja meg később. Bízzátok őrá, ha már az apja rábízta.

Erre megint az öreg úr kezdett el döbögni. (Pistára minden szavuk mint új szúrás hatott, új ingerlése lázadó kedvének.)

– Az apja rábízta! nevetséges! – kiáltott az aggastyán. – Micsoda apa az, aki rábízza a fiára, elfogadja-e őt apának, vagy sem? Ki hallott már ilyet? Majd adnék én neki, apát választani, – a hátsó felére – hahaha!

– Nem, de igazán, micsoda apa az, aki magázza a fiát – mondta Bögözi néni is.

Pista fölkelt az asztaltól és szó nélkül távozott.

– Hagyjátok – mondta az ügyvéd Bögözi. – A legjobb őt egyedül hagyni most.

És kiloccsantott egy lepkét a borospoharából.

Ugyanekkor; a ciszterciták refektóriuma. Tamás a halat hordja körül, Timár helye üres.

– Hol van János? – kérdi Lesinszky, aki csökönyösen civílnevén hívja kollégáját.

– A szobájába kérte a vacsorát – felel Tamás.

– No, kíváncsi vagyok, itt marad-e a Vágner fiú? – szólt Bogár Szaniszló.

– Majd talán bolond lesz! – mondta Szoboszlai. – Csak nem marad egy unalmas vén pap mellett holtig!

– Találkoztam vele – mondotta Szádi Márk. – Hálátlan fiú; makacsnak látszik és rosszindulatúnak. Mindig mondtam én, hogy nem szabad elkapatni a diákot…

– Hiába csak, kitör a zsidóvér – kiáltott Lesinszky, beletörölve maszatos ujját a nagy szalvétába. – Menjen, ahová való, Judapestre! – (Osztrákgyűlölete nem akadályozta, hogy meg ne tanuljon egy emlékezetes mondást Bécs magyarfaló polgármesterétől.)

– A mi Virgilünk is lehetne okosabb – mondta Gombos Cirill. – Valljuk meg, ez túlzás volt, amit ő csinált avval a fiúval.

– A szív túlsága tiszteletreméltó – szólt a házfőnök. Tamás somlait töltött (a rend pincéjéből) s még sokáig tárgyalták az eseményeket.

Timár egyedűl költötte el a vacsorát. Valami nagy könnyes megnyugvás csitította el az egész lelkét, mikorra hazaért.

– Vége, ennek is vége – mondotta magában. – Most jön az Öregkor… a magányos Öregkor.

Fölcsengette Tamást, s az ablakhoz támaszkodva, szótalan nézte, amint a szolga megterített.

– Isten rendelése – gondolta magában. – Nem maradtam hű az ő utaihoz: földi lényre pazaroltam szeretetemet. Most megtanulom, hogy aki földiekbe veti horgonyát, szelek játéka lesz…

Künn, a háta mögött, tornyosodott a nyáréji sötétség. A fák idegesen rángottak a szélben. Vak, tömör lombtömegek feketedtek a nagy kert mélyein. Fönn apróra szakadt felhők hajóztak gyorsan, gyorsan a ház mögött, mint egy eltépett levél darabjai.

– El fog menni – gondolta Timár, – már holnap elmegy. – Mert úgy állapodtak meg Vitányival, hogy (ha a fiú vele akar menni) utazzon el most mindjárt körülnézni az új világban, ahol ezentúl élni fog; ruháit, holmiját, a staffirungját – ahogy az asszonyok nevezték – majd később utána lehet küldeni, vagy maga visszajön érte, mikor összekészítik. – Lehet, hogy többet alig is látom már – gondolta a tanár.

S a fiúra gondolt, és egy kép volt előtte: elképzelte valami zajos terén a Városnak, száguldó kocsik és autók között, egy lámpa szigetén – ahogy a vidéki ember szemében marad a veszélyes tolongású Város képe – elképzelte ott állni a Fiút, fölszegett fővel és a jövőbe csillogó szemekkel, oda se nézve zajnak és veszélynek, mint egy hódítót. Talán így is van rendén, hogy menjen a fiú a nagy világba, küzdeni, harcolni, és méla öreg nevelője maradjon otthon, meghalni, magányosan. Isten így rendelte. A fiúk elhagyják a várost, amelyben felnőttek, és fölkeresik a Világ kísértéseit; tévelyegnek, botlanak talán, győznek vagy elbuknak, de harcolniok kell. Timár megint Augustinusra gondolt, a bátor harcosra: az sem bútt el ifjúkorában a cellák falai közé, az sem bútt el az Élet elől, hanem megküzdött vele, és többször elbukott: de ismét fölkelt diadalmasan, legyőzte az Életet, és így lehetett a nagy Szent belőle. Mi érdeme van annak, aki nem küzd soha, hanem elrejtőzik az ellenség elől?

Timár szomorúan fordúlt el az ablaktól: _ő_ elrejtőzött az ellenség elől! Milyen magányos, küzdéstelen és érdemtelen élete volt neki! Ő sohasem találkozott az Élettel. Az élet csábos pompáira gondolt, melyeket ő már meg nem ismer soha… Ő nem vívta meg csatáját az Asszonnyal. Bevallatlan megbánás ült rajta, valami nagy tökéletlenségét érezte életének: nem, a »fia« ne maradjon ilyen tökéletlen! Nem az a hős, aki nem küzd soha: hanem az, aki győz!

Igen, igen, érezte, hogy így van ez helyesen, hogy ki kell mennie Pistának az életbe, a legvadabb életbe, és megküzdeni élettel, pénzzel, eszmékkel, asszonnyal… És mégis nem tudott szorongás nélkül rágondolni: micsoda karok fogják ölelni, micsoda hálók fogják körülfonni az ő gyermekét! Mint szép síma kígyókat, sejtette az asszonyi karokat kinyúlni a Város tömkelegéből, sejtette a lélekre-testre leső asszonyi szemeket villogni: és titkos féltékenység markolt a szívébe.

De rögtön megint elszégyelte magát. Önmaga előtt szégyelte el magát. Eszébe jutott az az iszonyú, ferde, lealázó, féltékenység, amivel a kis Bögözi-lányra nézett egy időben. És eszébe jutott a mai délután, az a nemkevésbé lealázó pillanat, mikor ugyanezt a kislányt _szövetségesének érezte_, amint Pistával látta nevetgélni. És megkapta a kislány egy pillantását, és ebből a pillantásból látta, hogy a kislány kiolvassa ezt az érzést szemeiből; és nagyon jól tudta, hogy Pista is kiolvassa. Ó, milyen végtelen megaláztatás volt! De mit bánta ő akkor minden büszkeségét, minden papi és tanári, minden _emberi_ méltóságát! egyetlenegy gondolat volt benne, egyetlenegy érzés, egy félelem: hogy Pista el fogja hagyni örökre! Ó, hogy szégyelte magát, mikor erre gondolt! Milyen megalázás, micsoda fertő, Istenem. Hova sülyed az ember, mihelyt egyszer földiekbe veti szeretete horgát!

Az egyetlen igaz menedék az Isten. Ő nélküle a szent is hétszer botlik el napjában. Minden földi szeretet csak botlást és bánatot hoz; de minden földi botlás és bánat csak lépcsőfok Őhozzá. Ne sírjon, akit az Úr meglátogatott: mert minden földi veszteség szabadulást jelent, s aki a földet elveszíti, megnyeri az Urat. És ne essen kétségbe, akit vétkei a földre sújtanak: mert tévelygésünket is az Úr engedi, hogy jobban érezzük gyöngeségünket, s jobban keressük Őt!

Timár leborúlt az imazsámolyra, s lehajtott fejét rányomta polcára, hogy érezte a vékony horgolt terítőn át a kemény tölgyfa hidegségét…

Milyen sötét, holdtalan éjszaka volt aznap! És szél fútt, és a sűrű kert ottkünn zúgott, mint a tenger! Egy-egy szélroham belökődött az ablakon, s jóleső hűvösséggel borzogatta végig a cisztercita tanár rideg fekvőhelyét. Mindig nyitott ablaknál szokott aludni… de most késő éjig kerülte az álom. Felkönyökölt a párnán, és kinézett a titokzatos éjbe. Zúgott, zúgott odakünn a tenger.

Nox erat, et placidum carpebant fessa soporem Corpora…

Timárnak Vergilius sorai jártak az eszében. Éjszaka: minden elnyugszik,

… pecudes, pictaeque volueres…

csak a szerencsétlen Dido nem alhatik a párnán. Künn zúg, zúg a tenger, nagy árbócok feszülnek az égnek, útjára készül a hitetlen trójai…

Ó jaj, nem!… az önkénytelen asszociáció szédítette és megborzasztotta. – Milyen borzasztó szennyes a földiek szerelme!… De nem is igazi szeretet az:

nondum amabam, et amabam amare… amorem amabam… et quaerebam, quid amarem…

idézte magának Augustinust. Még nem szerettem, nem tudtam, hogy mit kell szeretni; és szerettem volna szeretni: a Szerelmet szerettem: kerestem, mit szeressek…

Most következik az igazi, az egyetlen szerelem: az Isten szerelme…

Reggel – a megegyezés szerint – jött Pista Timárhoz. Az arca derűs volt, a hangja örömteli izgalomban. Már határozott… Timárnak meg se dobbant a szíve: amint a kopogást hallotta az ajtón, azonnal, ösztönszerű telepáthiával, tudta, mi következik; – (talán egy pillanatra, tudat alatt még remélt valami váratlan, örömös csalódást, de nagyon jól tudta ugyanakkor, hogy az nem fog jönni); – gépmódra, szenvtelen adta át magát sorsának, mint aki már mindennel leszámolt; mintha az elválás már megtörtént volna s ami hátra van, csak érzéstelen formaság volna már; mintha nem is Pista volna az, aki mellette van, csak egy hasonló báb: s az igazi Pista már rég emlék volna…

Pista teljesen elfogulatlan volt, vidám, és tele a jövő izgalmával. Udvariasan és kedvesen beszélt Timárral mint mindig, de figyelme, minden gondolata egészen másutt volt. Még egyszer találkoztak aznap, a hajóállomáson, mikor Vitányi és Pista elutaztak. Timár megjelent, komolyan és atyailag, minden látható izgalom nélkül, mintha csak egy rendes, szinte köteles aktuson jelennék meg: útrabocsátani az ő neveltjét. Pista – nem hálátlanságból, vagy érzelemhiányból, hanem mert a perc izgalma annyira betöltötte egész gyermekszívét – szinte meg se látta, mint egy megszokott valakit; szórakozottan és türelmetlenűl esett át az összes kézcsókokon és kézfogásokon, és gyors léptekkel, hátra sem nézve, sietett föl a hídon a hajóra, Vitányi nyomában. Vitányi affektált idegességgel adta rendeleteit a hordárnak; nemsokára megjelentek a fedélzeten. Bögöziné és a kislány kendőkkel integettek a partról, Pista hajadonfőtt, napnakfordúlt arccal mosolygott vissza rájuk; a haja homlokára csapódott a szélben. Timár megfigyelte, hogy őreá nem nézett.

A TORONY ÁRNYÉKA

(LEVÉL AZ ÍRÓHOZ)

Sokat tünődtem, kihez juttassam e feljegyzéseket és megfigyeléseket. Első naivságomban tudósokhoz akartam fordulni: de hamar eltértem ettől a gondolattól. Magam is egy kissé tudós vagyok; ismerem ezt a bizalmatlan céhet. Ők mereven elzárkóznának attól, hogy történetemet komolyan vegyék. Talán ha tanukat vinnék barátaim közül; figyeltetném velük a tüneményt, lesve, míg nem ismétlődik, talán hónapokig – de ki várhat addig a kedvemért ily lehetetlenségre? S különben is ehhez már nincs időm: az Úr ítélt fölöttem, s megszámlálta óráimat. Dícsértessék az ő neve mindörökké.

Arra is gondoltam, hogy fölöttes egyházi hatóságomnak jelentem az esetet. De itt sem volna kilátásom több rokonszenvre vagy hitelre. Modern papjaink félnek a csodától, és – nagyon érthetően – nincs kedvük az Egyház tekintélyét könnyenhívőséggel kompromittálni. S ha valahogy mégis meggyőződnének a történtekről, bizonnyal az ördög művének látnák, mint a spiritizmust; hideg és ellenséges szemekkel néznék a különös titkokat. Én pedig érzem, hogy az Isten titkaiból valók ezek is, kinek útjait ember ki nem számíthatja, az Isten rejtelmes Szimbólumaiból, melyekben néha megsejteti velünk a bűnössel együtt az ártatlant is sújtó Végzetet. Boldog aki meg tud nyugodni az Ő akaratában!

Ilyen gondolatok birtak rá, uram, hogy önhöz forduljak, akinek a hivatása meséket mondani és szimbólumokat föltárni. Az, ami velem történt, nem fogja az emberiség tudásának kincsét gyarapítani: a tudás kiveti magából az ily történetet és megretten az ily titkok előtt, mintegy érezve, hogy tilosba tévedt. Hadd gyarapodjon hát a meséknek kincse: mert a mese is az Istentől való mint a kinyilatkoztatás; és igazában oly kevés mesét adott az Isten az embernek!

Szép nyárutón érkeztem a szentmártoni rendházba. A rend fogata várt a vasútnál, ahonnan még hosszú kocsiutat kellett megtenni, mert a régi klastrom minden rendes közlekedési vonaltól távol volt. Ide többnyire a beteg vagy kiöregedett rendtagokat küldték, akik már se tanári foglalkozásra, sem plébánia vezetésére nem voltak nagyon alkalmasak; a világ háta mögött, de az Istenhez közel voltak itt; keresve sem lehetett jobb helyet találni az elmélkedésre. A jó levegő a testet, a magány a lelket könnyítette meg; az egész rendház, nyugalmas és derűs életével, olyan volt a szép hegyek között, mint egy kis szanatórium. Így jöttem ide, betegnek, magam is; bár a táskám mélyén könyveket hoztam, és tudományos jegyzeteket, melyeket e magányban akartam kiegészíteni.

Az alkonyatnak szinte metafizikai nyugalma borult a dombokra, mikor a távolból föltűnt a régi klastrom, III. Béla korbeli épület, különös tornyával, melyet az építők mintha egy helyen hirtelen abbahagytak volna. Az ég csodálatosan mély és kékszürke volt; nagy madarak lassú ívekben keringtek a torony körül. A tücsökzene kábító mélaságába harmonikusan vegyűlt a kerekek egyhangú zöreje. Előttem a kocsis háta – mint egy gyászhintó kocsisának háta – feketén, komoran himbált szalagos kalapjával. Lassan mentünk, mint egy sötét bárka, nyugalmas tengerzúgás között.

– Istenem, – imádkoztam – ha az az akaratod, hogy utolsó utam legyen ez: megnyugszom.

De egy óra mulva vidám, öreg paparcok közt ültem a nyájas refektóriumban. Régi barátokra találtam közöttük, akikkel évekig éltünk együtt más rendházakban; kifaggattak a társakról, a fiatalokról, fölelevenítettük a mult emlékeit. Majd kimentünk a szép estét élvezni a kertbe, a hold éppen fölkelt; különös fehér tisztaságban nyúltak szét az utak a sötét bokrok közt. A klastrom körvonalai fantasztikusan rajzolódtak az égre. Most láttam csak, hogy a tornya egészen külön áll, körül lehet járni; s egyáltalában oly szokatlan formájú volt ez a félbemaradt torony, hogy fölköltötte kíváncsiságomat.

– Ma már semmire sem használjuk – mondta a házfőnök, kérdésemre. – A kertész lomtára és szerszámkamrája van benne. – Egy másik rendtárs pedig – aki magyar filológiával foglalkozott, – megmagyarázta, hogy a régi toronyhoz monda fűződik:

– Egészen olyan monda, mint a Kőmüves Kelemennéé. Egy fiatal lányt beépítettek a falába elevenen…

Istenem, bizony, milyen kevés mesét adtál az embernek! Itt is a Kőmüves Kelemenné… De ez is hozzátartozik a hangulathoz. Igazán primitiv helyen vagyok, ahol még a mondák is elevenek… Másnap reggel kettős kíváncsisággal léptem ki boltozatos cellámból, hogy nappal lássam a különös klastromot, melyben eztán élnem kellett. Sötét folyosókon mentem végig, s szinte elkábultam, amint egyszerre a szabadba értem. Mintha ezer méhraj kavargott volna a napban; s vakított a kék ég, amely szinte betört, beszakadt a kertbe. Messze nyúlt a kert, mint egy zengő virágtenger – milyen nyílt és szabad! – mintha csakugyan az égben lenne folytatása. Sűrű, mézes illat nehezítette a sugarakat; s a nap arany abroszokat terített a gazdag földnek fölvirágozott asztalára. A fantasztikus torony árnyéka üde, reggeli élességgel feküdt végig ezen az abroszon. S micsoda színpompa! Egy piros virág, melyen pillanatra rajtveszett a szemem, hirtelen elröpűlt: pillangó volt! És zengett minden, zengettek a bokrok, mint templomi orgonák…