Part 8

Leültem a napon breviáriumommal, és hálát adtam Istennek, hogy ide vezetett. Jó hely ez énnekem. Hálát adtam a virágokért és a pillangókért, a klastrom falainak szép, ódon rajzáért, mely szinte öregesen mosolygott a napban, a napért magáért, a furcsa toronyért, az öntözőkannával hajlongó csinos nőalakért, aki a kertész felesége volt, és akit jól esett látni öreg szemeimnek. A torony körül nagy, világos tér volt, szelíd ágyások, mindig elhagyatva; senkisem járt erre, mert társaim szobájukban ültek, s a városba az utcai kapun jártak ki: csak este szoktak az udvarba jönni. Én tehát lefoglaltam ezt a helyet magamnak, itt üldögéltem könyveimmel egész délelőtt, míg a klastrom harangja nem jelezte az ebédet. Ha megúntam az olvasást, gyönyörködtem a kert pompájában, vagy a kertész fiatal feleségével csevegtem, akinek naivsága felüdített.

Végtelen, egyforma sugárzású ősz volt.

Egyik nap úgy ragyogott, mint a másik.

Lassankint azt vettem észre, hogy órákon át alig olvasok, csak kábán ülök a könyv fölött. Ez a kert szinte hipnotikus hatással volt reám. Próbáltam tőle megszabadulni, más helyet keresni magamnak; de a vége mindig csak az lett, hogy visszatértem a torony előtti térségre, és ott ültem a hangtalan kacagású, eszeveszett pompájú virágok között, a zsongó fénynek kísértetes áramában. Nagy napraforgók ingatták mögöttem bolondos sárga tányéraikat, s a kék karók színes üveggolyóinak csillogásán megcsúszott és megszédűlt a tekintet. Ó, nem tudtam elmozdulni se, míg a csengő, mint valami fölszabadító hatalom, meg nem szólalt. A furcsa torony nyúlt előttem és fölötte a nagy, szétmálló, fehérfürtös napfej és a tornyot szinte nem lehetett látni sem a fénytől, de az árnyéka, mint valami óriás napóra, tiszta és kegyetlen feketeséggel sétált a reszkető virágokon.

Amint a dél közeledett: mind kísértetesebb lett a hatás.

Igen: kísértetesebb. Nem vette ön még soha észre, uram, hogy a déli órában van valami éppen olyan kísértetes, mint az éjféliben? Minden elül ilyenkor, minden csöndes lesz; valami nagy várakozás nehezedik az egész világra. Éppen olyan némaság lesz, mint éjfélkor. Félelem: szinte a lélekzetét is visszafojtja a természet. S a nap iszonyú világossága nem kisebbíti a kísértetes hatást; még ellenkezőleg! Minden, minden meg van világítva; nincs búvóhely sehol, nincs menedék, árnyék. Meztelen ki van szolgáltatva a világ a Rémnek, amelyet közeledni érez. És nem természetes fény ez: valami beteg, kábító fehérség van benne, mint a holdtölte fényében. Rettenetes ilyenkor a szélcsönd és a magány. Sokszor úgy ültem ott a kerti padon, mint a fejbevert állatok: gondolattalan és mégis szorongással. Csakhogy magamnak sem adtam számot erről; azt mondtam, hogy: élvezem a napot. A nap némán ünnepelte szenvtelen orgiáját; iszonyú fénypányvája rásímult mindenre súlyos símulással; csak a torony árnyéka hasította föl egyhelyt feketén, az egyetlen árnyék mint egy sötét memento.

Kába, béna órák! Szinte tántorogva mentem be ebédre, a hűvös klastromba, szédültem, mint a részeg, s emléktelen, tompa zsibbadásban tölt el a délután.

Ó jaj, a déli órák! Egy ilyen déli órán történt az is, amit el fogok mondani.

A nap úgy kezdődött, mint rendesen. A kertész feleségével beszélgettem, aki apró kislánykáját hozta ki a napra; lágyan percegett az út kavicsa a könnyű bölcső kerekei alatt; kedves, halvány arcocska feküdt a párnák közt.

– Beteg szegényke – mondta a gyengéd asszonyka, aki maga is oly finom volt, törékeny, mintha nem is parasztvér folyna ereiben.

– Jót fog tenni a szép nap – feleltem. És ebben a pillanatban igazán szépnek, jóakaratúnak látszott az öreg nap; szelíd reggeli hangulat volt; halk árnyékok pihentek aranyos mezőkön. Örömmel nyúltam könyvemhez, ilyenkor mindig elfeledkeztem a déli kábulásról; egy darabig olvastam, majd ölembe csúszott a könyv, nézelődni kezdtem, élvezni a friss tarkaságot, mint mindig – eleinte…

Az asszonyt házi dolgai konyhájába szólították, s tünődni látszott, künn merje-e hagyni a beteg gyermeket.

– Majd én szemmeltartom a kicsikét, – biztattam – s bevallom, bár ön nevetségesnek fogja találni: vénülő papszívemnek jól esett, hogy ha csak egy órára is, ilyen apai megbizatásom van.

A kis beteg csöndesen feküdt a bölcsőben, a nap mindig föllebb és föllebb emelkedett, a kábulás kezdett erőt venni rajtam. A színes üveggömbök szédítően villogtak, torz visszfények verődtek beléjük, kék és piros foltok úsztak szemeim előtt a levegőben. A látás elvesztette önmagát, mintegy saját gazdagságába fúlt, az egész kert himbált, emelkedett a színek és fények nagy, hangtalan karneváljában, a tárgyak képei egymásba folytak, minden olvadt, rezgett, a torony inogni látszott a kék óceánban. Egy darázs, éppen előttem, táncolt, rángott, zsongott, jobbra, balra, föl-le, a vibráló hőben. Behúnytam a szemeimet.

Behúnytam a szememet. Nagy, meleg, bársonyos sötétség borult az agyamra, mint egy puha sisak, a kék és piros foltok szivárványszínű szélekkel uszkáltak, szálltak, suhantak előttem, néha egyik fölszállt, hangtalan, föl, föl, hogy nem tudtam követni; a zsongás elhalkult. A déli óra közeledett.

Egyszerre panaszos, rémült, nyögő hang sírt föl a bölcsőből.

Ijedten nyitottam ki a szememet. Ó! a kísértetes déli kép volt körülöttem.

Mintha egy idegen csillagra jutottam volna egyszerre. A kegyetlen, vakító fehérség mindenen, a baljós nyugalom és a torony egyetlen árnyéka, amint feketén behasít a kertbe…

És a torony árnyékában a bölcső, s benne – mintha érezné a szívmarkoló hangulatot – rémülten sír a beteg kislány…

Ebben a pillanatban egyszerre olyan izgalom fogott el magamat is, hogy a szívem hangosan kezdett dobogni. Egy perc műve volt a felfedezés. A bölcső előbb nem állt a torony árnyában. Sőt nagyon is messze. A napra néztem, a többi árnyakra, melyek fogyni, s szinte eltűnni látszottak a füvön; – aztán megint a torony árnyékára. Egészen bizonyos volt: _a torony árnyéka nem abban az irányban dőlt, amerre az optika törvényei szerint kellett volna_.

Értsen meg jól, uram. A nap egy kissé föllebb, balra állott a toronytól: a torony árnyékának tehát jobbra kellett volna esni, amerre a többi árnyék is dőlt. Ehelyett az árnyék, mintegy derékszögnyi elhajlással normális helyétől, _balra_ nyúlt, amerre a kislány bölcsője állt.

Uram, nem tudom, lehet-e önnek fogalma egy tudományos megfigyeléshez szokott ember megdöbbenéséről. A dolog semmi természetes magyarázatot meg nem engedett. Semmi fényforrás sem volt a napon kívül, amely elé a torony árnyat vethetett volna. De igazat megvallva, rá se gondoltam a természetes magyarázatra. Kábulva ültem ott, előttem a kétségbevonhatatlan csoda – ez a dél igazán kísértetesebb volt az éjfélnél.

Köröskörül a nagy nap ünnepelt; vakító fehér fény; – csöpp árnyékok engedelmesen hajoltak jobbra. Itt semmi homály nincs, semmi búvóhelye a rejtelemnek, semmi lehetősége a titoknak. Minden éles, biztos, határozott. S ebben a határozottságban csak annál döbbenetesebben, annál babonásabban, annál letagadhatatlanabbul látom a megmagyarázhatatlant: a különös árnyékot, amely egyszerűen, tisztán, feketén rajzolódik a kavicsokra és a gyepre. Mozdulatlan.

És beborítja a bölcsőt, mint egy fekete lepedő.

És a nagy déli csöndben sír a beteg gyermek, nyugtalan, szorongó sírással, mintha maga is érezné a reá eső árnyék természettelenségét. Ez az egyetlen, kékesszürke színfolt a nagy fehérségben, ez az egyetlen rossz helyre hullt árnyék különös jelentőséget adott mindennek, a déli pilledésnek, az elült madarak csöndjének, s a gyermek sírásának…

A hangulat hatalma annyira lenyűgözött, hogy sem mozdulni nem tudtam, sem szólni; míg végre a leányka anyja maga meghallotta gyermeke sírását és kifutott a kertbe. Felém nem is tekintett, hanem egyenesen a bölcsőhöz futott, mintha őt is valami különös rémület hajtaná; mozdulataiban a féltő szeretetnek vad ösztönösségét véltem észrevenni, amit csak állatokban és nőkben lehet látni, kivált hogyha anyák. Féltékeny, ijedt gondoskodással kapta ki gyermekét a bölcsőből ölébe és szaladt be vele a ház felé.

Elgondolkodva néztem utána. Akaratlanul is összefüggést éreztem az árnyék csodája, a gyermek sírása és az asszony rémülete között. Szerettem volna képzelődésnek hinni az egészet; de még ott volt az árnyék, pontosan, eltagadhatatlanul, a lehetetlen irányban húzódva…

Az ebédre hívó csengő éles hangja riasztott föl. Amint a sötét boltok alá léptem, még táncoltak előttem a piros és zöld fények, s agyamban a különös gondolatok. De a derűs, hűvös, fehérre meszelt refektóriumban eltűnt a hangulat és inkább megszégyeltem magamat. Hogyan is beszélhetnék ezeknek a vidám és öreg papoknak az én különös látományomról? És kezdtem már nem bízni magamban: hátha mégis – álom volt az egész? Azt határoztam, hogy valami ürügy alatt kihívok délután valakit a torony elé és a helyszínén figyelmeztetem a tüneményre (ha nemcsak álmodtam).

Délután azonban felhők jöttek, halvány, nyomasztó borulás; s amikor néhány percre egy vékonyabb rétegen, mint tejüvegen keresztül előszüremkedett a fehér fény, s az árnyak haloványan kitetszettek, láttam, hogy a torony árnyéka a rendes helyén van, teljesen az optika törvényei szerint…

Csakugyan álmodtam? Vagy a déli nap kábultságában kápráztak a szemeim? Egyiket sem hihettem igazán és mégis el akartam hitetni magammal valamelyiket; – azonban nem tudtam megnyugodni. Gondolataim egyre a torony körül jártak; ha szememet behúnytam, a legpontosabban láttam magam előtt a déli látomást, mely olyan volt, mintha egy kitünő festménybe valaki egyetlenegy vonást hibásan rajzol bele, s aki egyszer a hibát észrevette, ezen a hibán keresztül nézi már az egész képet… Sőt új részleteket fedeztem fel emlékezetemben; ráeszméltem, hogy az árnyék nemcsak csodálatos irányban dőlt, hanem azonkívül _hosszabb_ volt, mintsem a déli nap állásához képest és a többi árnyékok hosszúságához arányítva lenni kellett volna; megnőtt, megnyúlt a csoda órájában… Különben nem ért volna a bölcsőig…

Nem tudtam a dologra másként gondolni, mint valóságra és titokban valami rettentett és vonzott, hogy újra láthassam.

De napokon át felhők fedték az eget; úgy látszott, megjön az ősz. Én szobámban, könyveim közt ültem tétlenül; régi betegségem jelentkezett újra s lenyomta kedvemet; szinte lázas vágyakozás égett bennem szép idő s napfény felé. Mégis mikor egy reggel nyájas kék eget pillantottam meg a cellaablak vaskosara mögött s a padlón a reggeli nap arany négyszögeit, az első érzésem titkos rémület volt: tudtam, hogy néhány óra mulva ott fogok ülni megint a csodálatos kertben, a rejtelmesárnyékú torony előtt.

Az első délelőtt csalódást hozott: bizonyos megkönnyebbüléssel vegyes csalódást. A torony árnyéka engedelmesen követte a nap járását, egy pillanatra sem suhant félre a törvények által megszabott útjából; s minden egészen természetes volt. S a második napon éppen úgy. A nap állhatatosan és melegen sütött megint, a vénasszonyok nyara kezdődött, én ott ültem régi helyemen, s minden olyan volt, mint az első napokban, amelyeket a szentmártoni rendházban töltöttem; kivéve, hogy az utakon a kertészné minden gondos söprése dacára mind több volt a száraz levél, virágok pirosa mellé levelek rőt színe árnyazódott, s a bölcső nem jelent meg többé a kislánykával; – szegény kis beteg gyermek, csak egy nappal élte túl az árnyék csodáját! Az Úristen vegye angyalai közé! Iparkodtam nem gondolni babonával halálára; a csodát már valóban képzelődésnek tartottam, a déli nagy nap káprázatának, valami délibábfélének. Vagy az én balsejtelmem festette ezt az árnyékot, – amilyent néha küld lelkünkbe az Úr. Már nyugodtan gondoltam rá (ami egy neme a feledésnek); mígnem egyszer…

Én a szokott helyen ültem és olvastam; a lankasztó nyári meleget nyugodt őszi ragyogás váltotta föl; szélcsönd; egy lélek sem volt a közelben. Csak Lord, a vén vizsla, sütkérezett az öles napraforgók alján; s egy galamb járt a füvön, rátartósan, nyakát billegetve. Egy alacsony almafán, messzebb, koraérő almák piroslottak: a tamariszk meg sem legyintette hosszan lecsüngő, enyheszínű virágfürteit. Felvetettem a szemem és sokáig, gyönyörködve néztem a békés képet. Tekintetem a torony árnyékára esett:

– Most nem csalsz meg többet – mondtam magamban az árnyékhoz. – Vége a bolond kánikulának, amely megszédíti az ember szemeit és megingatja a tárgyak képeit. Az árnyékoknak most már szépen a helyükön kell maradni…

Alig gondoltam ezt, egyszerre csak a torony árnyéka megingott…

Igen uram, szóról-szóra úgy van, ahogy mondom. Az árnyék megingott, nagy ívben kilengett jobbfelé, aztán megint vissza, előbbi helyén túl s ezt a játékot még néhányszor ismételte. Értsen meg jól, teljesen szélcsönd volt, a többi árnyékok mozdulatlan álltak, a fák mozdulatlan, a nap mozdulatlan állt a torony fölött, a torony mozdulatlan nyúlt a kékségbe. A torony árnyéka azonban imbolygott, mintha mögötte egy óriás lámpát lóbálnának, mintha valaki a Napot meglóbálta volna. Jobbra-balra néztem, de a jelenség egyetlen és rejtelmes maradt; ott járt a füvön, az úton, feketén a nagy árnyék, jobbra-balra, s kinyúlott s megrövidült, mint valami tapogatódzó nagy polip óriási karja…

Hogyan mondjam el e percek szorongását? A galamb ijedt szárnycsapással röppent föl az almafára, a kutya fölágaskodva szűkölt, a virágok megreszkettek. Az árnyék, mintha súlya volna, szinte csikorogva mozgott a kavicson és a fű szinte meghajlott alatta és megborzolódott. Még egy párat lengett, kinyúlt, meghúzódott, a tamariszk félve elhajlott súlya alatt – aztán merész kanyarodással egyszerre kiszökött – abban az irányban, ahol a kutya volt… Lord fölugrott, lihegve, tárt szájjal, félelemteljes várakozásban… az árnyék felé nyúlt, s ráesett, mint egy nagy fekete tenyér… s megállt mozdulatlan.

A kutya, mint a meglőtt vad, irtózatos vonítással megtorpant s visítva elrohant.

Nem próbálom meg leírni, micsoda hatással volt rám ez a jelenet. Imádkozással töltöttem az egész délutánt; lelkem előtt megjelent a monda, melyet a toronyról hallottam: az elevenen beépített leány.

– Uram, – könyörögtem – ha igaz ez: add, hogy a szegénynek lelke nyugalmat találjon!

De az én lelkem nem talált nyugalmat. Mint vallásos ember, mindig hittem a csodákban s nem osztottam némely tudósok babonáját, akik azt hiszik, hogy emberi matematikájukkal körülírhatják a világot. De hinni a csodákban, s aztán látni egyet, nagy különbség. Bevallom, hogy gondolataim fenekestől föl voltak kavarva. Az Isten útjai kifürkészhetetlenek, s a bűnök átka irtózatos… Századokra nyúlik ki az átok s ártatlan élőlényekre dobja végzetes árnyékát… A beteg gyermekre gondoltam, akit sírni láttam az árnyékban… egy nappal a halála előtt.

Izgatottan kerestem másnap a kutyát a kertben.

– Kiadta szegény a páráját – mondotta a kertész. – Á, vén dög vót már a!

A szívem összeszorult, félő tekintetet vetettem a torony felé. Néhány nap óta régi betegségem súlyosbodott; s most egyszerre visszaemlékeztem rendünk orvosának egyes szavaira s úgy tünt föl, hogy a joviális kifejezéseken fenyegető értelem villog át. Valami azt súgta, hogy meneküljek innen és messze kerüljem aztán a torony környékét. És mégis, ezentúl is, mihelyt kisütött a reggeli napfény, ellenállhatatlan erő vont ki a megszokott helyre, és aztán többet nem tudtam onnan elmozdulni délig: a kert őszi pompájában éppen olyan hipnotikus hatást gyakorolt rám, mint a nyár hevében. Egészségem egyre rosszabbodott és azzal áltattam magamat, hogy a drága napfény a legjobb orvosság. Gyönyörű őszünk volt; zöldesarany szálak úsztak a meleg levegőben; minden élőlény mohón élvezte az utolsó szép napokat. De jaj! nekem nem voltak nyugalmas napok ezek; tompa fájdalmakat éreztem testem különböző részeiben; a közelgő halálra gondoltam s valami makacs igyekezettel szögeztem írásaimra figyelmemet, hogy legalább fontos részét elvégezhessem munkámnak, mielőtt a sötét angyal jönne.

Én nyomorult kis féreg! hogy előzhetné meg a teremtmény Teremtőjét? Nincs szüksége az Úrnak külső eszközökre, hogy meggátoljon abban, amit Ő nem akar: a magunk lelkét támasztja ellenünk. Boldog, aki megnyugszik akaratában! – Az Isten azt mondta szolgájának: »Tovább nincs szükségem munkádra!« – és nyugtalanságot támasztott lelkemben, hogy ne dolgozhassak többé. És elém állította a fantasztikus tornyot – mintha a maga mutatóujját tartotta volna elém, különös intőjelül, és úgy akarta, hogy azt nézzem, rettegve, órákhosszat.

Ó, minden pillanatban azt vártam, hogy meglendül az árnyék és rám esik…

Míg végre márma meg is történt… Meglendült az árnyék, ingott előttem nagy ingásokkal… én mozdulatlan vártam, imádkozva. Nem iparkodtam menekülni… csak a szívem dobogott hangosan… Hármat, négyet lendült, megnyúlt, összehúzódott, elnyújtózott az utakon, megtüremlett az ágyások dombos szélein… Végre rámcsapódott és elfedte előlem a Napot…

Bevallom, most is dobog a szívem, amikor leírom… Nagy, nagy útra megyek… ahonnan még senki sem jött vissza. Irgalmazzon nekem az Isten és vezessen be az üdvözültek közé.

GYÖRGY, A FAVÁGÓ

(1918)

A terraszon ültünk, még ozsonnától, ketten, borozgatva. Barátom háza a domboldalon épült: tág kilátással a városkára, a bársony hegyekre.

– Milyen szép itt minden! – Szétnézegettem a virágos kertben, a patakon, mely a gyümölcsös mögött estfényben csillámlott, a terrasz lombfüggönyén… A nehézfehér ozsonnaabrosz méltóságosan hullt, a sűrű vörösbor kékesen ragyogott, a csinos cselédlány épp kifordult a gyümölcsöstálcákkal.

– Micsoda gyönyörű magyar faj lakik itt!

– Igen, itt minden csupa szépség – felelte barátom lassan és a hangján, s amint föltekintett, a szemein éreztem, hogy nevezhetetlen szomorúság beszél belőle. Újra és újra mondta: »Itt minden csupa szépség« – s úgy csengett ajkán a szó, fátyolozva, mintha valami szomorú titkát árulná el a vidéknek, valami nagy átkot, melyet e verőfényes dombok alatt érez.

– Igen, átok ez nekem, valóságos átok – felelte, amint érzésemet szavakba öntöttem s ideges mozdulattal simított homlokára. – Tudod, úgy érzem magam e közt a sok szépség közt, mint rongyos ember az elegáns bálban – tette hozzá erőltetett mosollyal, röstelkedve.

– Ugyan! – vetettem én közbe és meglepetve tekintettem reá. Barátom az »új földesurak« közé tartozott; nagyon gazdag volt, és mindig gondosan öltözve: de szépnek valóban nem lehetett mondani. Mindazonáltal egyáltalán nem volt visszataszító, és valami jóság bélyege inkább megnyerővé tette halavány arcát, sötét szemeit. Siettem ezt megmondani neki.

– Hisz mindenki szeret: embereid, szomszédaid, barátaid; a nők is kedvelnek. Nem panaszkodhatsz a »szép« fajra, hogy irígy volna, – sem a szép »nemre« – szóltam ingerkedve.

– Ó, hiszen nem, nem is ebben van a tragikum – felelt. – A szépek jók és megbocsátják a rútságot is: mintha magukban bírnának a szépből eleget. Hanem mi magunk – mi nem bocsátjuk meg ezt magunknak soha!

Máskor oly jóságos szemében valami gyűlöletet láttam megvillanni.

– És nem bocsátjuk meg a világnak, hogy szép – tette hozzá.

Fölkelt, egy könyvet hozott a szobából.

– Dickens Itáliája: itt van két sorban egy tragédia: figyelj! »Egy csúf öregember összecivódik egy tizenhét esztendős lánnyal valami néhány filléres üzleten, és leszúrja, a ragyogó virágokkal teli piacon«… gondold el most, hogy Firenzében történt, a Palazzo Vecchio terén – márványok közt úgy-e, a legszebb ég alatt – és virágok közt, mert virágpiac volt abban az időben. És az áldozat – lehetett-e más mint egy igazi toszkánai szépség? Nem volt az oktalan halál, amint Dickens hiszi: bosszú volt, a rútságé minden szépségeken.

Bámulva néztem rá és ő megértett:

– Csodálkozol hogy jutok ezekre, éppen egy ilyen szelíd alkonyaton? Ez a zaj juttatja eszembe – hallgasd csak!

A gyümölcsfák mögött, a patak felől, egyhangú kopácsolás visszhangzott.

– Favágó? – kérdeztem.

– Favágó: az öreg György. Ez a zaj, ez az ember mindig megelevenít bennem egy iszonyú emléket – egy jelenetet, aminek gyermekkoromban a tanuja voltam. Gyere – séta kedvéért is – megmutatom neked… elmondom…

Átmentünk a szőlőlugason, át a kis gyümölcsösön, és arra a helyre értünk, amelyet a falusi nyelv »kertek aljának« nevez. Messziről kicsillogott a patak a vidám almafák közt, s a kopácsolás, mint egy titokzatos nagy harkály zaja, egyre maradozóbban ekhózott a tiszta, csöndes légben. Meglepetve álltam meg egyszerre: no, egy valóságos szatír aprította a fát a patakparton.

Vaskos, erős alak volt, de kicsiny és a végletekig görnyedt. Nagy fejéből különös mélaságú, vérbefutott szemek pislogtak ki rézsút. Polipszerű karjain óriási mancsok lógtak majdnem földig. Az volt az érzésem, hogy ólomból vannak. Előrecsüggedt feje, válla, s azok a lógó hosszú karok valami erős erdei kúszóállathoz tették hasonlóvá, valami különös lajhárhoz vagy orángutánghoz. Mozdulatai is olyanok voltak. Furcsák, lassúak, súlyosak.

Ezen az esetlen és állati testen rongyos, rojtos, kizöldült szalonkabát leffegett félszeg méltóságal. Avult szalonnazsír s betapadt fürészpor szennyezte. Fején zsíros és horpadt pincskalap ült. Ez a toalett még hangsúlyozta a súlyos és szennyes benyomást, mely rútságából áradt, s szinte terjedni látszott a légben, mint nedves folt a tiszta ruhán.

– No, György, milyen idő lesz? – kérdezte barátom, hozzáérve.

– Rossz idő, nagyságos úr, rossz idő – felelte váratlanul, s aztán egyszerre, mint akit elfut hirtelen a méreg, elvörösödött arccal, s fölvetve véres szemeit, rekedt hangon ordította: – Nem tud az a Falb semmit!

– Ez a rögeszméje – mondotta barátom, amint továbbmentünk. – Időjós ő, tudós és azért viseli ezt a fekete gúnyát, mert tudós. Ezekre az emberekre valósággal hipnotizáló hatással van az időjárás, megzavarja őket. Ez a Sors szemükben; a Végzet, a Környezet, az Isten folyvást látható cselekedete, a mindennapi csoda. Az időjóslás egyetlen tudományuk, elméjük egyetlen szenvedélye.

– De hogy mondhat rossz időt ebben az enyhe ragyogásban?

– Vágyait jósolja. Nézz reá, barátom – mondotta és megállt. – Gondold el, hogy érezheti magát ez az alak, – ez a szenny, – a tiszta, gyönyörű ég alatt? Esőben, sárban, pocsolyák között, otthon van, oda illik. Azt hiszed, nem érzi ezt? Mindig rossz időt jövendöl.

– Túlzott érzékenységet tulajdonítasz neki.

– Én megértem őt, – felelt.

Kíváncsian néztem hol barátomra, hol az öreg Györgyre. És ekkor _én is kezdtem megérteni őket_. A vén favágón ugyanazt a különös, megnevezhetetlen szomorúságot pillantottam meg, szemléltető túlzottsággal, amit barátom arcán és mozdulatain, lehelletszerű, alig észrevehető árnyalatképen, oly sokszor éreztem. Amin lassú, exotikus vallások szertartásaira emlékeztető, ünnepélyességgel, furcsán félreszegett fejjel fürészelte a fát, egész súlyosságával rajtaült – tudtam már micsoda – a rútság nagy melankóliája, a csunyaság érzésének fájdalmas bélyege.

– Ez tette őt tudóssá, – folytatta barátom. – Önérzetének valamibe kapaszkodni kellett. És: ebben a városban mindig mindenki az időről beszél, s az időjáráshoz kapcsolódik minden érdek, minden hangulat. Tudni előre az időt: mily fölény lenne, milyen hatalom! Nem vetted észre még, hogy a Csunyák mindig a hatalomra vágynak? Fegyver ez nekik a szépség ellen, a szépség felé: kárpótlás és bosszú. Látod, a csúf fajok törnek mindenhol legbetegebben pénzre, hatalomra.

Keserűen mosolygott és tudtam, hogy a saját faját gondolja. Azután folytatta:

– Hát tudós a György, mert a tudás, mint a szépség: _hatalom_. Époly méltósággal hordja tudományát szennyes robotban is, mint a jelvényét, ezt a rongyos szalonkabátot: persze, époly vásott, nyomorúlt, uraságoktól levetett az a tudomány is. Hitvány kis faggyúgyertya éghet a fejiben, csak arra jó, hogy inkább érezze a nagy sötétséget. No és képzeld: a Falb Rudolf előtte a diadalmas vetélytárs, húsz esztendő óta. Mert húsz esztendeje ismerem, kisgyerekkoromból, mikor még Falb volt a híres időjós: azóta benne nem változott semmi. A szépekkel szalad az idő, a csunyaság örök-egy marad; sejtenéd-e az öreg György korát? Nem volt ő, mondom, más húsz évvel előbb sem, mikor otromba beadványokkal szaladgált a városházára, s hivatalos időjósi állásért folyamodott; így írta alá magát: »tudós és favágó«.

Nevettem.