Part 6

Most is a Vallomásokat lapozgatta, és gondolatai Pistára terelődtek. Amint Ágoston ifjúságáról olvasott, mohóságáról a tanulmányokban, a kételyekről, melyeken keresztülment, a nagy, szofisztikus töprengésekről, az észnek e kicsapongásairól, az eretnekség tévedéseiről, s a nagy, csillapíthatatlan vágyról az Igazság után, egyre jobban Pista alakja rajzolódott a szemei elé. Eszébe jutott, hogy hajdan Tertulliánhoz hasonlította őt.

– Nem Tertullián, hanem Ágoston – mondotta magában. Igen, Ágoston is ilyen lehetett, ez a tüzes, lelkes, élénkszemű, afrikai ifjú. Ugyanaz a mohóság van benne, és Pistának is talán keresztül kell menni gondolatban minden veszedelmen, ismerni minden rosszat, mielőtt a jót választhatná, úgy mint Ágostonnak… talán így is jó ez. És ki tudja, hátha Pistából az új Ágoston lesz, egy modern és hatalmas Szellem, aki visszaadja az Egyháznak régi uralmát a szellemeken…

A kopogásra Timár fölrezzent, és szinte megijedt, mikor az ismeretlen, nagyon is keleti, néger-zsidó vonású, keresett modernséggel öltözött kis, finom úriembert belépni látta. Valami egész idegenség jött vele a szobájába: mit akarhat őnála ez az úr? Vitányi parfümös volt, halkan beszélt, túlzott udvariassággal, a snobságnak egész légkörét hozta magával. A szerzetes ösztönösen ellenséget érzett benne. Az a különös illúziója támadt, minthogyha a jövetelét egy perccel előre megsejtette volna, minthogyha épen az imént egész világosan arra gondolt volna, hogy most, hogy végre nyugalom szállt az életére, hogy végre nyugodt ábrándokba és tervekbe kezd merülni: most, ebben a pillanatban fog jönni valami, ami megint, kegyetlen kizavarja. És ekkor hallatszott a kopogás.

Idegenül, kissé félénken nézett a látogatóra. Vitányi minden feszélyezettség nélkül nyilt kíváncsisággal vizsgálta a szobát.

– Bocsásson meg, főtisztelendő atyám – mondta – hogy cellájának boldogságában zavarom. Jól tudom, hogy a cellák boldogsága a magány, és hogy nincs oka atyaságodnak, hogy látogatásomon örüljön, amikor – itt gyors pillantást vetett az asztalon heverő könyvre, és a finom irónia mosolyával, titkos, élvező büszkeséggel hullatva ki fogai közül a latin nevet, fejezte be: – amikor _Augustinus_ olvasásában háborítom.

Timáron kényelmetlen érzés futott végig, amint a nagy egyházatya nevét bizonyos mondain fölénnyel hallotta kiejteni. Sietett vendége elé tolni maradék »jubileumi« szivarainak ládikóját (ő maga nem dohányzott), és megkérdezni, miben lehetne szolgálatjára?

– Tulajdonképen, hogy ezt elmondjam – mosolygott Vitányi – ahhoz olyanféle leleplezéseket kell tennem magamról, hogy gyónásnak is beillenének; de hiszen a főtisztelendő atya fülei edzve vannak a gyónásokhoz.

A »főtisztelendő atya« megszólitás is – melyet az újságíró látható önelégültséggel ismételt – kellemetlenül érintette Timárt. (Rendesen csak tanár úrnak szokták szólítani.) Még kellemetlenebb volt a gyónás szentségének emlegetése ilyen frivol hangon. Virgil idegesen és rosszat sejtve várakozott.

– _Nihil errare non est humanum_ – kezdte megint az író finom éllel – és atyaságod jobban tudja, mint én, hogy maga a nagy hippoi püspök is világi tévelygésekben töltötte a fiatalságát. Krisztus is megbocsátott a házasságtörő asszonynak; és ki lehet egészen bizonyos közülünk, hogy valahol nem sír utána egy _Adeodatus_?

Vitányi szemmelláthatólag büszke volt patrológiai tudására, mely különben kizárólag az Augustinus életéből vett pikáns mozzanatokra szorítkozott. De őszintén meg volt győződve, hogy ez a legérdekesebb, ez az egyetlen érdekes az egész Augustinusban, ez az, ami a többinek is, mindennek az igazi kulcsa; s e meggyőződés nagy fölényt adott neki. – Timár azonban egészen különösen érezte magát, amint látogatója az Ágoston törvénytelen fiára tett célzást, és ilyen könnyed tónusban vetette föl a tudattalan apaság súlyos erkölcsi problémáját; különösen megbotránkoztatta őt az a többes szám, amivel az idegen finoman mintegy őt is cinkosává tette s ami ellen nem tudott hogyan védekezni. Azonkivül az Adeodatus említése valahogyan Pistát juttatta eszébe; az a határozatlan érzése támadt, hogy a vendég mondandója valamikép rája vonatkozik, s ez tökéletesen zavarttá tette s baljós sejtelmekkel töltötte meg.

– Az én _Adeodatusom_ – folytatta Vitányi – ha a jelek nem csalnak, egy szerény kis diák, aki atyaságod különös oltalma alatt áll. Persze úgy-e, a jelek csalhatnak, mert _pater semper incertus_; nekem egy nő írt a dologról, egy fiatalkori bűnöm azok közül, amikre mi, világ gyermekei, fehér fejjel is szívesen emlékezünk – és mosolyogva tette hozzá: – _ecce homo_. Egy _lasciva puella_ – folytatta – akiből bűnbánó Magdolna lett; legalább a levélben, a halála előtt, ezt a szerepet vette föl; nagy hajlama volt szegénykének a szinészetre. Nos, igaz úgy-e, hogy _mors veridica_, de _mulier mendax_: a halál igazmondó, de az asszony még a halálos ágyon is hazudik; ha miniszter barátja is lett volna a szegény Linának, talán nem én volnék ma a kis Vilmos papája – mondta elnéző megértéssel. – De hát mit tegyünk, úgy-e? vén szívünk gyermeket kíván; és ha nem áldott meg a sors törvényes magzattal, _quem nupatie demonstrant_, készek vagyunk csalni és csalatni magunkat. Egyébként mely törvényes fészek is immunis, úgy-e, kakuktojásoktól? _amor vult decipi_…

Kifogyhatatlan szellemességgel beszélt, s külön hatásra számított a stilszerű latin mondásokkal, melyeket még az álmatlan szállodai éjen keresgetett össze emlékezetéből. Timárnak hangosan dobogott a szíve; érezte, hogy élete legnagyobb megpróbáltatása érkezett el: lelkének gyermekét akarják elragadni tőle. Semmi más gondolat vagy érzés nem volt agyában; egész lénye valami ideges készenlétbe gyülemlett, mint a vadállaté, akinek kölykét fenyegetik. Egyetlen pontra irányzódott az egész figyelme: arra, hogy az idegen maga sem állítja határozottan apaságát; ezen a ponton érezte leginkább védhetőnek ügyét. És el volt szánva, hogy a végletekig védi. Neki csak több köze van ahhoz a gyermekhez, akit ő nevelt, akinek minden gondolatát, minden lelkirezdülését jól ismerte, mint ennek az ellenszenves ismeretlennek? Fölháborította az a _nonchalance_, amellyel az ujságíró beszélt: önkénytelen kiérezte, hogy annál csak múló szeszélyről van szó ott, ahol neki minden öröme áll kockán.

– Ha nem csalódom, a kis Vágner Pistáról van szó? – mondta végre összeszedve minden nyugodtságát.

– Eltalálta főtisztelendőséged.

– A fiú neveltetéséről teljesen gondoskodva van – kezdette a tanár. – Egy jómódú és jóérzésű familiánál helyeztem el, Bögözi ügyvédéknél, akik nagyon szeretik és a saját gyermekükként viselnek gondot rá. A tanulmányaira én magam ügyelek föl, és mondhatom, hogy a fiú mindenképen biztatón fejlődik és a legnagyobb reményekre jogosít.

Az ujságíró könnyedén meghajlott.

– Hálás vagyok atyaságodnak igazi keresztényi gondoskodásáért. Örülök egyúttal, hogy ezt a súlyos terhet mostantól kezdve levehetem a vállairól. Évekkel ezelőtt kellett volna tennem: de ki teheti közülünk azt, amit kellene? _Videmus meliora_… Nők, betegség, a fórum ügyei, nem engedték eddig azt, hogy atya legyek. Boldog a klastrom, _procul negotiis_. A fiúcskának mindenesetre nagy előnyére válik, hogy ilyen kitünő kezekben, s a nagyhírnevű szerzetesiskola légkörében nevelkedhetett. De hátra van még a _schola vitae_; s ebben talán szerénytelenség nélkül tarthatom magam jobb mesternek, mint az ájtatos atyák. Akarva-nemakarva, a mesterségem hozza ezt magával, ott élek, úgy-e, az élet közepén: _in medias res_ vezethetem az alumnusomat. Nekem már kálvária: neki reveláció lesz…

Virgil kínos érzéssel hallgatta; félénk, félszeg lényének akarata ellen is imponált a tapasztalt és fölényes világfi, akinek az idegen mutatkozott. Az az óhatatlan skrupulusa tamadt: nem jobb nevelő-e a világra csakugyan ez a művelt író, ez az előkelő és elegáns ember, mint ő, a járatlan és elvonult szerzetes? van-e joga a magányos ember szentimentális önzéséért visszatartani ettől az apától a fiút – és az egész világtól, ami Pesten rá vár, és ami az ő mohó fiatal lelkének oly sokat jelenthet? És nem kell-e, mint Ágostonnak, az ő »fiának« is megúszni a világ kísértéseit? Nem így van-e rendelve?

De skrupulusa csak egy pillanatig tartott. Igazán ez az úr lenne az ő Pistájának atyja? Hiszen maga sem állítja ezt bizonyossággal. És ha nem így lenne: odaadná-e ő az ő gyermekét akármilyen művelt és előkelő _idegennek_?

– Tetszett már látni a fiút? – kérdezte. – Természetesen sok függ attól… sokat lehet következtetni a vonásokból…

– Sajnos, semmit; a fiú egészen az anyjára üt: _filius matrizat_. Láttam, beszéltem vele; kedves, okos fiúcskának látszik: nem hasonlít hozzám, hálisten, csöppet se…

– Eszerint hát először is… először is meg kellene bizonyosodni arról, hogy…

Vitányi mosolygott.

– Mi célból? Bevallom atyaságodnak, nem óhajtom elveszteni ezt az illuziót. Az a bölcs ember, aki nem keresi a bizonyosságot. Úgyis megkapjuk, úgy-e, a napi adagot. A szegény Lina megható levelét is kezdte már kommentálni a valóság. Azt írta szegényke, hogy a fiát a nevemről Vilmosnak nevezte; most úgy-e kiderül, hogy Pista a neve? Hát ha ez a kommentár így tovább folytatódik…

Timár úgy érezte, mintha az ítélet szavait hallaná. Most már értett mindent; rájött az összefüggésre. Az arca elsápadt.

– De hiszen – rebegte – de hiszen az anyakönyvben _tényleg_ Vilmos áll…

Az író újra mosolygott, fölényes szkepszissel.

– Olyan mindegy az… Akármi állna az anyakönyvben, nekem mégis csak a Vilmost írta volna…

Timár azonban szinte megsemmisülve ült a székében. A névkérdés úgy hatott rá, mint egy lesujtó, végleges bizonyosság. Mindent összevéve, nem kételkedett többé, hogy valóban ez az úr az ő fiának az apja.

– Vilmos! – ismételte, és merőn, gyámoltalan nézte az idegent. – Vilmos, ez… ez a név…

– Ez az én nevem, Vitányi Vilmos vagyok – sietett felvilágosítani az író, a hiúság kellemes izgalmával: milyen hatása lesz a papi fülekben az ő jól ismert nevének? – Főtisztelendőséged bizonnyal nem értette a bemutatkozáskor…

A név hatása csakugyan rendkívüli volt. Timár agyában mintha pokoli világosságot gyújtottak volna ki. Minden meg volt magyarázva, ami Pista jellemében csodálatosnak vagy aggasztónak tűnhetett föl eddig. Az ellenmondások egyszerre meglepő egységben tűntek föl. A gyermek eszének élénksége, fogékonysága a könnyű ötletek iránt, egész gondolkodásának forradalmi hajlama, mely annyira kirítt a környezetében, egy-egy mozdulat, egy-egy hanglejtés, mely távol keleti rokonságra vallott, ajkának kissé megduzzadt hajlása, szemének különös csillogása, mind, mind az az izgató idegenség, amely sokszor bántotta és mégis vonzotta őt a fiúban! most mind gazdát kapott. Semmi kétség benne: Vitányi az apja. És Timár visszaemlékezett, milyen élvezettel olvasta a fiú a Vitányi hirhedt kötetét, hogy védelmezte az író cinizmusát az ő papi megbotránkozása ellen. Ó igen, Vitányi az apja, az az ember, akinek világnézete, modora, felületessége, egész testi és lelki mivolta ellen minden jámborsága, vallásos meggyőződései, kiirthatatlan faji érzése, komoly tudása és becsületes magyarsága a leghangosabban tiltakoznak: ennek az embernek ágyékából fakadt az ő fia! És minden ellenszenve dacára érezte, hogy a fiút mégis épen így szereti, így ahogyan van, ezzel a fajkeveredéssel, mindazokkal a tulajdonságokkal, amiket ettől az embertől örökölt, amiket ő folyton korholt és nyesegetett benne, de amik nélkül – most ébredt igazán tudatára ennek – Pista mégsem lenne az a fiú, aki így egyetlen, akit ő, mondom, épen így szeretett: nem lenne más, mint a cisztercitáknak egy eszes és jámbor növendéke, amilyent az ősi gimnázium már annyit produkált…

Vitányi mohó szemmel figyelte a hatást, melyet nevének említése a szerzetesre tett. Alig tudta eltitkolni belső örömét és gúnyos elégültségét, mikor a jámbor tudós megdöbbenését és csodálkozását látta; – hogyne döbbenne meg szegény, mikor ővele, a híres Vitányival, a progresszív, szabadkőműves íróval, a klerikális lapok örökös céltáblájával, áll egyszerre szemben! és hogyne csodálkozna, mikor Vitányi, a kikiáltott »zsidó« ujságíró, jártasabb az egyháztörténet neveiben és a latin idézetekben, mint talán maga a derék papocska; ez bizonnyal imponálhat neki. De elsősorban a szerzetes megbotránkozásán mulatott: valószínűleg nehéz szívvel adja oda az egyház egy ilyen kis elbutított báránykáját (mint amilyennek Pistát gondolta) egy Vitányi-fajta hírhedt istentelen keze alá.

Ki is fejezte ezt.

– Atyaságod bizonnyal megborzad a nevemen és arra gondol, hogy szép kis erkölcsöt fog tanulni egy ilyen elhíresztelt ember házában egy jámbor keresztény fiúcska. De talán szabad avval dicsekednem, hogy nem vagyok oly rossz, mint a hírem; még a vallási orthodoxiáját sem fenyegeti nálam semmi veszély a fiúcskának. Én mindig nagy megértéssel és csodálattal adóztam a vallási orthodoxia szépségének; s igazi orthodoxia nincs is ma, csak a katholicizmusban, – mint Chesterton is mondja – atyaságod ismeri Chestertont, a nagy _neokatholikust_. Minket, zsurnalisztákat a »tekintélyek aláásásával« szoktak vádolni, de én már vénülök, és ha esztétikai ízlésem nem látná a szépet az orthodoxiában, a saját érdekem tartana vissza attól, hogy fiamban a tekintélyek tiszteletét rontsam, mert, úgy-e, _auctoritas apex senectutis_? De higyje el atyaságod, nincsen emberfajta, amelynek annyi tehetsége volna a vallási misztikum megértéséhez és élvezéséhez, mint a művész-íróféle: hisz a művészet maga voltakép egy verdrängolt vallás… valamint a vallás verdrängolt nemi ösztön… De főtisztelendőséged, úgy látszik, még mindig bizonyos ellenszenvvel viseltetik a propozicióm iránt: mintha féltené tőlem a kis fiút: hát igazán olyan veszedelmes volnék én apának? Higyje el, kedves főtisztelendő úr – mosolygott – én meg tudom érteni hogy nehéz szívvel adja vissza egy ilyen tékozló apának neveltjét… aki hosszú évek alatt a szívéhez nőtt… ez az érzés csak díszére válik pedagógusi lelkiismeretességének…

Timár Virgil eközben úgy ült ott, mint a páciens a fogorvosi székben: mint akinek lelkén hajtják végre a legválogatottabb műtéteket. Teljesen ki volt szolgáltatva kínzójának és mindjobban elárulta magát. Nem tudott többé uralkodni érzésein; a szeme lassankint könnyektől lett homályos és végre a gyenge, meleg szó is a nyelvére buggyant:

– Megvallom… valóban nehéz szívvel válok meg tőle… nagyon is hozzánőtt a szívemhez… és hogyha lehetne…

A hangja remegett és elakadt. Az író éles szeme most már teljességgel a lelkébe látott és gúnyosan kommentálta magában, amit ott látott: kapott a megfigyelésén, mint egy pikáns freudi eseten. »Hiszen ez a pap szerelmes abba a fiúba« – gondolta és tetszett neki ez a gondolat. – »Ez a szerzetesi tisztaság« – vigyorgott magában.

– Megértem ezt, – mondta – teljesen megértem. Főtisztelendő atyám olyan szent hírben áll! Egy élet asszony nélkül, minden nélkül, ami nekünk, világi bűnösöknek elviselhetővé teszi ezt a nyomorúságot… A jó pedagógust mindenért kárpótolja egy fiúcska hálás szeretete; nála minden pedagógiai érzésekké szublimálódik – ami a világ gonosz fiaiban durva testiségek alakját öltené… Bevallom, hogy én irígylem atyaságodat: a jobbik részt választotta, a Platon »_eros ouranios_«-át – míg mi az asszony földi bilincseiben senyvedünk. – Ah, az asszony! _la femme, enfant malade et douze fois impur…_ Higyje el főtisztelendőséged a jobbik részt választotta! én némi authenticitással beszélhetek erről…

Timár előtt mintha örvények nyíltak volna föl; most először látta – más szemével – ilyen rettenetes világításban az életét; mintha sárral dobáltak volna mindent, ami kedves és szent neki; egyetlen vágya lett, hogy megszabadítsa önmagát és Pistát ettől a borzasztó szuppoziciótól. Mert úgy érezte, hogy Pistát épenúgy beszennyezik az idegen szavai, mint őt magát. Vitányi beszédéből különös perverz jóakarat áradt; sajnálta, hogy ezt a »phaidrosi idillt« megzavarta; sőt sejtetni engedte, hogy ő »rá hagyja magát beszélni« a visszavonulásra: ő elvégre is a legjobb esetben, csak egy apa – aki maga se tudja igazán, apa-e?

– Azt hiszem különben, az apáknak van a legkevesebb joguk a gyermekekhez – mondta. – Még sohasem láttam apát, aki a fiát megértette volna. Mi szegény csacsi apák talán nem is cselekedhetünk helyesebben gyermekünk javára, mint ha iparkodunk egészen eltünni az életéből…

De Timár magához tért és megerősítette magát. Úgy érezte, hogy csak egy út van előtte, a lemondás útja; hogy azok után, amik elhangzottak, nem ragaszkodhatik többé a fiúhoz, anélkül, hogy őt is, magát is ne kompromittálja. Hősi elszántsággal tette azt, amit kötelességének látott: észrevétlenül fölszárította hivatlan könnyeit, s törekedett elpalástolni hangja remegését.

– Én nem vagyok ebben a nézetben. A természet kapcsa szent kötelék, s az Ur úgy rendelte, hogy a fiú kövesse atyját és engedelmeskedjék neki.

– Ó, de ha az atya ilyen vén bűnös, mint magam…

– A fiúnak nem szabad meglátni az apja hibáit… A fiú eltakarja atyja meztelenségét, mint Noé gyermeke…

– Higyje el, kedves tisztelendő uram, egy jóravaló fiatalembernek kedvesebb mulatsága is lehet, mint egy vénember meztelenségeit takargatni… Kivált, ha még semmi se biztosíthatja, hogy az, aki apjának mondja magát, nem csak ál-apa-e? A természet köteléke, sajnos, egészen láthatatlan a földi szemeknek… Tudja mit, kedves tisztelendő atyám, én azt hiszem, hogy gazda nélkül számolunk, mikor azt, akit legközelebbről érdekel a dolog, akinek a sorsáról van itt szó, meg se kérdezzük. A fiú elvégre már önálló egyéniség és akarat; mi pedig, bizony csak vén majmok vagyunk… Beszéljünk talán első sorban a fiúcskával… tegyük az ügyet függővé az ő döntésétől…

Megnyugszik ebben atyaságod? Elvégre neki legtermészetesebb joga van arra, hogy beavassuk…

Lett volna szó akárki egyébről, Timárnak minden érzése tiltakozott volna e »beavatás« ellen. Hogy a fiúval anyja előéletéről tárgyaljanak; hogy a fiú ilyen módon mintegy válogathasson az »apák« között: ez a cisztercita pedagógia minden elvével a legélesebben ellenkezett; s Timárban azonkívül ösztönszerű ízlés is lázadt ellene: mindig óvatosan kerülte Pistával e kényes témákról beszélni. De épen Pistával szemben a pedagógiai aggályok keveset számítottak: Pista lassankint oly fölényessé vált, annyira magához ragadott minden szellemi uralmat vén mestere fölött, s kettejük közt a bizalmasságnak oly mértéke fejlett ki, – különben is a fiú oly bátor, nyilt és elfogulatlan intelligenciának bizonyult, – hogy Timárt már csak túlzott, klastromi szemérme tarthatta vissza, bármely témát előhozni. E leküzdhetetlen szemérem gátlásán segítette most túl az ujságíró. Különben nagyon érezte, hogy akármilyen állást foglalna el most ő, végső fórumon mégis csak a fiú akarata maradna a döntő: Pista egyáltalán nem olyan egyéniség volt már, akinek életét akarata ellenére lehetett volna rendezgetni. S Timárban a titkos önzés gerjedezett: a fiú döntése mégis az ő javára fog szólni; így mentheti meg magának a »lelke gyermekét«!

Az ujságíró indítványára (aki másnap már vissza óhajtott utazni, esetleg a fiút is magával vinni) azonnal Bögöziékhez siettek. Fényes koranyári délután volt; a kisváros fölül most oszladozott az emésztés lanyha álmossága; öt óra; a főutcán egy-egy úrimama lejtett ki vizitre leányaival. Timár hallgatva ment a folyton fecsegő ujságíró mellett, aki élvezte és bírálta a csöndöt, mint egy szenzációt, a templomtorony zengő óraütését, a széles napkévéket, melyek elfeküdtek a takaros kis házak falain, a hepehupás kövezetből előmeztelenkedő sarakat, a vidékies eleganciájú járókelőket: cikket ír majd Sótról. Megjelenésük valóságos feltűnés volt a kis pletykafészekben; a korzózók feszülten lesték, hogy mely házba térnek be, aznapi zsúrokon bizonyos, hogy erről tárgyaltak mindenütt.

A Bögöziék tág, derűs udvara. A terraszon vidám társaság. Borízű férfihangok bukkanásai közt lánycsicsergés könnyű pillangója.

– Bemenjünk? – kérdi a kedves háziasszony.

– Nem, nem, dehogy is, sokkal kellemesebb ittkünn. – A tág verandán ozsonnára van terítve az asztal, kívülről idecsillognak a kert színes üveggömbjei.

– Isten hozta öcsémuramat – mondja az öreg Imre bácsi, nyolcvanon felüli, éperős aggastyán, a nyájas magyar kézszorításával, akinek szent a vendég, akárki légyen is.

– A gyermekeim – úgy-e milyen nagy gyermekeim vannak? – dicsekszik a derék Bögözi. – Ez is az én kedves gyermekem: – és Pista meghajol…

Két óra tellik el.

A gyermek, akiért az apák versengtek, idegesen járkál a kertben föl s alá. Egy leszakított virágot tépdes a szájában, és észre sem veszi a kis kutyát, aki körülötte szökdel, és hol elül, hol hátul akar a nyakába ugrani.

Oldalt, a lugasban, egy viruló arcú kis bakfis ül. Lopva követi szemével a fiú minden mozdulatát. Pista azonban férfias akarattal kerüli, hogy arra tekintsen; komolyan megy tovább; gondolkozik.

Egyetlenegy szó van az agyában, egy szó, mely lápiszkőként égeti velejét, de amelyet büszkén dob ki újra és újra gondolataiból, dacosan vetve olykor hátra fejét.

– Mindegy az. Ember és ember között nincs különbség – akármilyen vér foly az ereiben. Azért így is csak annyit érek!

Fölcsillogott a szeme.

– És nem különb ember-e ő, mint ezek a buták?

Egy széles gesztussal jelezte az egész környezetét. Ezek igazi jó magyar emberek – de, istenem, milyen, milyen buták! A derék Bögözi, akinek élete az apró jogi kérdések és a társaság örömei közt oszlik meg! És a többi mind, a pincéző, kaszinózó urak! Egyetlenegy szélesebb látókörű ember nincsen itt, egyetlenegy modernebb gondolat nem terem! És a tanárai! Sejtelmük sincs a nagy európai Kultúráról! Az egyetlen Timár a kivétel – és föltűnt neki a Timár szelíd arca, szinte gyámoltalan, szinte könyörgő tekintete, amint elbúcsúzott tőle ma délután, amikor ő – (kamaszos komolysággal) – gondolkodási időt kért.

– Fiam, én holnap reggel elutazom: el tudja addig határozni magát? – kérdezte Vitányi. Valami különös, nagyvilági előkelőséget szenvelegve, most is magázta a fiát, ami Pistának imponált is nagyon.

– Kedves fiam, jól gondold meg, hogy mit határozol… én… én persze annak örülnék, ha itt maradnál… ne feledd el, hogy én is… én is apád voltam… – mondta a cisztercita; de ezt nem elég férfiasan mondta; a szeme szinte könnybe lábadt – és Pistának terhére volt ez a nagy szeretet. Nem kellett volna például, hogy Timár ragaszkodjon a vakációi úthoz; mindenáron azt akarta kikötni, hogy Pista ezen a nyáron még minden esetben az övé maradjon – az olasz terv miatt. De mire való ez? Még egy csomó pénzt akar rá költeni? Nem elég, hogy eddig kitartották? Az apja, az más, az viheti; és Vitányi csakugyan fel is ajánlotta rögtön, hogy keresztülviszi egész Európán. Papi vezetés alatt utazzon? Elég volt már abból!…

Igaz, igaz. Timár második apja volt; és ő hálás is érte neki nagyon – sohasem fogja elfelejteni – de hát csak nem maradhat örökké hozzákötve a cingulusához? Mi haszna volna ebből Timárnak? – hiszen, ha használhatna neki, kész volna mindent föláldozni érte – és remélte, jön idő, hogy ezt alkalma is lesz megmutatni – de abból, ha most a nyakán marad, semmi haszna, legföljebb gondja lehet… Mindezt nem mondta meg hangosan Timárnak, mert szemérme és büszkesége tiltotta, hogy az érzelmeit így kitárja… de Timárnak ezt tudnia kellene…