Part 4

Egyiket temetik oltár elejébe, Másikat temetik oltár háta mögé. A kettőből kinőtt két kápolna-virág, Az oltár tetején összeölelkeztek. Az anyjok oda ment, Le is szakasztotta, A kápolna-virág hozza igy szólala: Átkozott légy, átkozott légy, Gyulainé, édes anyám! Éltembe’ rossz vótál, Most is meggyilkoltál.

(Udvarhelyszék: Nagy-Galambfalva.)

39. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.

»Gyulainé, édes anyám, Engedje meg azt az egyet, Hogy kérjem meg Kádár Katát, Jobbágyunknak szép leányát.« »Mintsebb azt én megengedném, Készebb Katát elvesztetném, Feneketlen tóba vetném.« »Gyulainé, édes anyám, Szive ne legyen kőbálvány. Engedje meg azt az egyet, Hogy kérjem meg Kádár Katát, Kádár Katát majoránnát, Jobbágyunknak szép leányát.« »Mintsebb azt én megengedném, Készebb Katát elvesztetném, Feneketlen tóba vetném.« »Szolgám, szolgám, édes szolgám, Nyergeld meg a pej paripám, Hogy menjek el bujdosásra.« Kádár Kata észrevevé, Kapuját nyitani kezdé. »Ne nyitsd, ne nyitsd, a kapudot, Mert nem megyek guzsajosba, Hanem megyek bujdosásra.« Mene, mene egy erdőbe, Talála egy kis pakulárt. »Hallod-e te, kis pakulár! Mi hir vagyon a városba’?« »Kádár Katát elvesztették, Feneketlen tóba vették.« »Hallod-e te kis pakulár, Vigy el engem arr’ a helyre Feneketlen tó szélire, Neked adom pej paripám Minden nyereg-szerszámostól.« El is vivé arr’ a helyre Feneketlen tó szélire. »Élsz-e rózsám vagy meghótál? Vagy felőlem gondolkoztál?« »Se nem élek, se nem halok, Csak felőled gondolkozom.« »Hallod-e te kis pakulár! Vedd kezedre pej paripám, Minden nyereg-szerszámostól.« Azzal ő is belészökék, Ott is összeölelkezék. Gyulainé azt megtudta, Mind a kettőt kifogatta. Az egyiknek csináltatott Veres márvány kőkoporsót, A másiknak csináltatott Fejér márvány kőkoporsót. Az egyiket temettette Az oltárnak elejibe, A másikot temettette, Az oltárnak háta megi. Az egyiken nevelkedett Fejér márvány csemetécske, A másikon nevelkedett Veres márvány csemetécske. Mindakettő addig nőve, Mig az oltárt megkerülte. Gyulainé azt meglátá, Mind a kettőt leszakasztá; Mind a kettőt haza vivé, Ablakjába elülteté; Mind a kettő kivirágzék, Mind a kettő megszólalék: »Verje meg az egek ura, Ki a szeretetet rontja; Anyám, anyám, én hóhérom! Éltembe’ sem hagytál nyugton, Holtom után sem nyughatom.«

(Karatna. Hszm.)

40. KŐMIVES KELEMEN.

Elindult, elindult Tizenegy kőmives, A tizenkettedik: Kelemen kőmives, Hogy felépitenék Magas Déva várát. A mit nappal raktak, Éjjel leduvada; A mit éjjel raktak, Leduvadt nappalra. »Halljátok, halljátok, Tizenegy kőmives! – Én mondom ti nektek, Kelemen kőmives – Kinek felesége Hamarább jő ide, Öljük meg s a vérit Keverjük a mészbe. Úgy ha megállitjuk Magas Déva várát: Gyönge asszonyvérrel.«

Akkor éjjel láta Kelemenné álmat: Hogy vérkút fakada Az ő udvarába’. »Kocsisom, kocsisom, Kedvesebb kocsisom! Huzd elé a hintót, Fogd bé a lovakat! A hintó az enyém, A ló az uradé, Tiéd csak az ostor, Egyiket se kiméld! Gazdád halálára Ugyan hajts, ugyan hajts, Déva vára felé!« A mikor meglátta Kelemen kőmives, Imádkozni kezdett: »Istenem, Istenem, Adj egy ragya-hullást, Hogy a feleségem Veszeszsze el utját!« Isten nem hallgatá, Ujra imádkozék: »Én édes Istenem, Sántitsd meg a lovat, A szekeret törd le, Hogy soha se jöjön Dévavár elébe!« Nem hallja az Isten Kelemen kérésit, Közelébb segéjti Kedves feleségit. »Jó napot, jó napot, Tizenkét kőmives!« – Egyik sem fogadja. – »Ugyan mi dolog e’ Tizenkét kőmives? Másszor ha köszöntem, Kétszer fogadtátok, Most kétszer köszöntem, S meg sem is halljátok!…« »Fogadnók, fogadnók, Édes feleségem, De a halálodra Egy nagy törvényt tettünk.« Kicsi gyermeke volt: Megijedt az asszony, Kelemenné asszony. »Istenem, Istenem, Kicsi gyermekemet, Add ide bölcsőstől, Add ide előmbe!« Isten meghallgatta, Eleibe adta. Ada meleg esőt, Hogy megfereszthesse, Ada meleg szelet, Hogy elrengethesse.

* *

Mikor elbúcsuzék Kedves jó urától, Szoptatós fiától, Megfogá szép gyengén Tizenegy kőmives, A tizenkettedik: Kelemen kőmives – Gyenge piros vérit Vékába ereszték, A kulimász közé Belé is keverték. S a mit nappal raktak, Éjjel megmarada, A mit éjjel raktak, Megmaradt nappalra. Felrakták, felrakták, Magas Déva várát, Aj, belé is rakták Kelemen jó kedvit, Földi boldogságát. Házból sem menyen ki, Még sincs nyugovása, Éjjel is felveri Gyermeke sirása.

(Erdővidék: Kis-Baczon.)

41. NÓTA DAKÓ SÁNDORRÓL.

»Megyek apám, megyek, Bé Madéfalvára, Fényes uraságok Nagy gyülést hirdettek – Madéfalvi rétre, Sok vitéz legények Gyülekeznek oda, Én is elmegyek hát.« »Édes jámbor fiam, Ne menj el te oda! Német uraságok Hirdették a gyülést, Jaj lészen ott nékünk. Német uraságok Mindég rosszak voltak, Szegény székely népre Mindég terüt hoztak. Sok anyának szivét Bánatba keriték, Kinnal nevelt fiát Katonának vitték, Ne menj fiam oda!« »Édes lelkem apám, El kell nekem mennem, Nem szabad én nekem Hamar megijednem. Fényes német tisztek Ha eljesztenének, Szép szőke leányok Reám se néznének, El kell nekem mennem!«

* *

Elment Dakó Sándor, El Madéfalvára. Fényes német tisztek Nagy gyülést hirdettek, Madéfalvi réten Összegyülekeztek. Akkor méne oda Dali Dakó Sándor Szürke páripával, Piros tarsolyával. Dali szép legények Kiállottak sorba, Egytől-egyig mindeniknek Vére hullott porba. Dali Dakó Sándor, Mért is jövél ide!? Anyád fájdalmára, Magadnak vesztire! Jobb lett volna neked Apádra hallgatni, Otthon megmaradni; Most a sasok jőnek Rajtad mullatozni, Husodból lakozni!

42. HÁROM ÁRVA.

Diófának három ága, Az alatt ül három árva. Hova mentek három árva? »Hosszu utra, bujdosásra.« Jertek hozzám három árva! Adok hárman három vesszőt, Verjétek meg a temetőt. »Kelj fel, kelj fel, édes anyánk! Mer’ elszakadt a gyászruvánk.« »Kelnék, kelnék, de nem tudok, Mer’ a föld moha béfogott. Vagyon nektek mostohátok, A ki fehért adjon rátok.« »Vagyon nekünk egy mostohánk, A ki fehért adjon reánk. Mikor fehért ad hátunkra, Vérrel virágzik az alja.« Tovább indult három árva, Hosszu utra, bujdosásra. Azt mondá a nagyobb árva: »Menjünk, menjünk, bujdosásra, Hosszu utra, Molduvába.« Azt mondá a kisebb árva: »Ne menjünk el Molduvába, Hosszu utra bujdosásra, Inkább öljetek meg engem! Vegyétek ki szivem, májam, Takarjátok gyenge gyolcsba, Tegyétek bé zöld ládába. Vigyétek bé Barassóba Tegyétek ki vaskapura: Vegyen példát minden árva, Kinek nincsen édes anyja.«

(Kis-Baczon.)

43. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.

Elindula három árva, Hosszú utra, bujdosásra. Mostohájok fenyegette, Hasáb-fával kenegette.

Temetőbe kimenének, Anyjuk sirján leülének. »Kelj fel, kelj fel édes anyánk, Elszakadt már ingünk, gagyánk.«

»Menjetek el három árva, Mostohátok hajlékába; Mondjátok meg, azt izentem: Hitványságát nem felejtem.

Ha megtudom, rosszúl vagytok, Siromban is megfordulok. Haza megyek, megszoptatlak, Éjjel is meglátogatlak.«

44. KIS ILONA.

Szentmártoni biró Hajdu Sárit szánta Kisebbik fiának. De hiába szánta, Nem kell neki, nem kell, Hajdu Péter uram Festett képü lánya.

Erőlteti apja, Erőlteti anyja: »Édes fiam vedd el, Ebb’ az egyben kedvünk Betöltheted egyszer.« Mind nem használ semmit. »Nem szeretem apám Hajdu Péter lányát, Csak a disznó-pásztor Szőke kis leányát, Szőke Ilonáját.« »Ha e leány nem kell, Szemem elől menj el! Akaszd a nyakadba Csikos tarisznyádat S vedd magad elébe Széles ez világot, Ördögadta fatytya!«

Vette tarisznyáját S búcsuzatlan elment. Disznó-pásztor lányát, Szőke Ilonáját Kapuban találta. »Hová édes rózsám?« Kis Ilona kérdi. »Még magam sem tudom, Merre lészen utam? Aj de jó az Isten! Megsegít még engem, S a mint a madárra Gondot visel rám is.« »Látlak-e valaha Szivemnek szerelme, Lészen-e valaha, Fordul-e valaha Neked utad erre?« »Azt sugja valami, Hogy soha se lészen, Mert engem nem soká A halál elviszen.« Keserves könnyek közt Ők elbucsuzódtak, Összeölelkeztek, Összecsókolóztak. Ki se’ ment a legény Falu határából, Ottan belé esett Árok mélységibe. Siratja Ilona Meghalt szeretőjét, Átkozza, átkozza, A ki ezt okozta. »Verje meg az Isten A szeretőm házát, Aj nem is a házát, A benne lakóját, Azt se’ mindeniket, Csak az édes apját, Mér’ huzta el tőlem, Miér’ vesztette el A kisebbik fiát? Ha neki fia volt: Nekem szeretőm volt, Ha neki kedves volt: Nekem kedvesebb volt!«

(Udvarhelyszék: Oláhfalu.)

45. KISPÁL IMRE.

»Hallod-e te Kispál Imre! Hol jártál a tegnap este?« »Nem jártam én egyfelé sem, Lefeküdtem az ereszben.« »Hallod-e te Kispál Imre! Nem jártál-e föl Kadácsba? A kadácsi biró fiát Bunkós bottal leütötték, Mikor mene haza felé Kedvesétől, mátkájától, A kit előbb te szerettél, A kiért te fenekedtél A birónak kis fiára – Te tetted-e Kispál Imre?« »Nem én tettem, nem tehettem, Réz sarkantyum elvesztettem Fehér Nyikó gátja fölött, Azt kerestem az éjtszaka Ott a gát sörtéi között.« »Édes anyád azt vallotta, Két fülével jól hallotta, A mikor te haza jöttél; Bunkós botod véres vala, Piros arczod fejér vala!« »Bunkós botom nem véres volt, Agyagos földbe szurtam volt, Arczom fehér csak azért lett, Hogy egy farkas megijesztett!« »Kispál Imre te ölted meg! Egyszeribe bezáratlak, Vagy esküdj’ meg épen hétszer!« »Megesküszöm hetvenhétszer! Úgy áldjon meg a jó Isten, A milyen igazán éltem!« S úgy áldotta meg az Isten. Fehér lova fortélyt kapott, Véle az árokba ugrott, S izzé-porrá törött teste… Igy áldotta meg az Isten.

(Medösér.)

46. SÁRI ASSZONY.

»Jámbor gazdám, kész az asztal, Vacsorádat föltálaltam. Puha ágyam fölvetettem, Vacsoráljunk s feküdjünk le.« Sári asszony mondogatja, Jámbor gazda meghallgatja. Leülnek a vacsorához, Piros borát töltögeti, Jámbor urát ölelgeti. S mig az urát ölelgeti, Az altatót beléveti Jámbor gazda poharába. Lefekszik a jámbor gazda, Sári asszony mellé fekszik. Hogy az ura elaluszik, Kinyitja az eresz ajtót: »Jere be te szőke legény!« Bemegyen a szereteje, A sok kincset felpakolják, Jámbor gazdát vérbe hagyják. Mennek, mennek, mendegélnek. »Hallod-e te Sári asszony! Valami zúg a fülembe’; Vagy a gazda lelke kisér, Vagy a törvény-urak jőnek.« »Nem jöhet a gazda lelke, Rég pokolba vagyon a’ már; Törvény-urak sem jöhetnek, Nem tudják, hogy mi öltük meg.« Leülnek egy bükkfa alá Ujra mondja szőke legény: »Zúg valami a fülembe’, Sári asszony, fáj a lelkem! Nem birom a vétek terhét Mért is vettél erre engem?« Törvény urak megérkeznek Szőke legény mindent elmond.

(Udvarhelyszék.)

47. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.

»Szép jó estét Sári asszony!« »Adjon Isten, jámbor gazdám!« »Haza jövék, Sári asszony!« »Hozott Isten, jámbor gazdám!« »Meg’jedél-e Sári asszony?« »Nem ’jedtem meg, jámbor gazdám.« »Kinek sütéd a sok pánkót?« »Neked sütém vacsorára, Piros bort is hoztam mellé; Egyél, igyál jámbor gazdám, Pánkó való a bor mellé.« Sári asszony mondogassa, Jámbor urát csókolgassa. »Alhathnál-e jámbor gazdám?« »Nem alhatnám Sári asszony.« »Ha alhatnál, lefektetlek, Puha ágyba bétemetlek. Jó csergével bétakarlak, Kebelemen elaltatlak, El sem hagylak jó hajnalig.« Sári asszony mondogassa, Jámbor gazdát csókolgassa. Mig a gazdát csókolgassa, Altatót vet poharába, Jámbor gazda poharába. Jámbor gazda lefeküvék, Sári asszony mellé fekvék; Nagy csergével betakará, A kebelin elaltatá.

* *

Hallod-e te, Sári asszony, Dörömbölnek az ereszbe! »Nyitson ajtót Sári asszony, Kendhez jöttem, ereszszen be.« Szőke legényt beereszté, Jámbor gazda’ vérét veszté. Jámbor gazdát vérbe hagyják, A sok kincset felpakolják. Mennek, mennek, mendegélnek, Sürü rengetegbe érnek. Rengetegben szálas bükkfa, Hideg forrás van alatta. »Álljunk meg itt Sári asszony, Forrás vizre szomjuhozom.« »Jól esik-e szőke legény?« »Jaj, meghalok Sári asszony! Forrás vize vértől buzog, Azt bugyogja: gyilkos vagyok!« »Menjünk innét, szőke legény!« »Nem megyek én Sári asszony, Valami zúg a fülembe’, Nem birom a vétek terhét!« »Hajtsd le fejed az ölembe, Szőke legény aludjál el!« »Nem alszom én Sári asszony, Nagy vétkemtől nem alhatom.« »Menjünk, menjünk, szőke legény.« »Nem megyek én ez életben!« »Szőke legény hol az eszed? Talán a bor kajditott meg!?« »Te vetted el, Sári asszony, Mézes szavad kajditott meg. Sári asszony nézz a fára, Készülj velem az halálra!«

(Udvarhelyszék.)

48. A RAB LEGÉNY.

Elment az én rózsám idegen országba, Azt üzente vissza, hogy menjek utána. De menjen a tatár idegen országba, Inkább meggyászolom selyem gyászruhába’. Délig feketébe, délután fejérbe, Este felé pedig lilaszin selyembe’. Vagy apácza leszek, szomorú apácza, De még sem megyek el idegen országba!

* *

»Szállj le páva, szállj le, vármegye házára, Hogy irjak czédolát mindakét szárnyadra. Vidd a galambomnak vigasztalására, Mondd: hogy visszatérek innét nem sokára. Ha kérdi: hol vagyok? mondjad: hogy rab vagyok, Barassó piaczán térdig vasba’ vagyok. Térdig vasba vagyok, könyökemig lánczba… Telem rosszul telik idegen országba’.«

(Udvarhelyszék: N.-Galambfalva.)

49. A HEGYI TOLVAJ.

»Eleget könyörgék Apámnak, anyámnak: Ne adjon engemet Nagy hideg havasra, Egy tüzes tolvajnak. Az a hires tolvaj Most is oda vagyon Keresztút-állani, Egy pénzért, kettőért Lelket veszeszteni.« Azonnal az ura Az ajtóhoz ére. »Nyits ajtót, nyits ajtót, Asszony feleségem!« »Várjon csak, várjon csak, Édes jámbor uram! Hogy huzzam lábamba Piros száru csidmám, Hogy kössem fejemre Fehér fátyolomat« Nem győzheté várni, Berugá az ajtót. »Mért sirtál, mért sirtál, Asszony feleségem?« »Nem sirtam, nem sirtam, Édes jámbor uram! Cserefát égettem, Cserefának füstje Huzta ki a könnyem.« »Készülj a halálra! Mindent jól hallottam. Három halál közűl Melyiket választod: Azt, hogy megöljelek, Vagy hogy meglőjjelek, Hét asztal-vendégnek Vigon gyertyát tartasz?« »Három halál közül Én aztot választom: Hét asztal-vendégnek Vigon gyertyát tartok.« Az a tüzes tolvaj A szép fehér vásznat Zsirral végig önti, Lábánál elkezdi, Fejéig tekeri, Fejénél elkezdi Lábáig tekeri, Hét asztal-vendégnek Vigon gyertyát tartott.

(Erdővidék.)

50. SZOLGA MÁRIS.

»Ne ügyelj te arra, Édes rózsám Sándor! Gazdag-e a leány, Ki téged csalogat? Hanem térj csak vissza. Régi szeretődhöz, A ki, ha szegény is Soha meg nem tagad, – Maradj meg te nékem!« Sirva mondja Máris Győrbiró Sándornak, A ki hozza jára Három esztendeig, Most pedig elhagyta. Aj, nem ügyel reá Győrbiró Sándor, mert Most is oda ballag El Bibarczfalvára, A gazdag leányhoz. »Jere bé, jere bé, Édes rózsám, Sándor! Betegedő félben Vagyok én immáron… Hogyha fiam leszen, Olyan legyen, mint te; Ha leányom leszen, Hétszerte szebb nálad. Akármilyen kinba’ Legyen nekem részem, Csak te légy mellettem, Mosolyogva nézem.« »Beszólok, beszólok, Csak elébb felnézek A czigány kovácshoz: Ujdon’t új ásóim Már megélezte-e?«

El is mene onnét, De nem a kovácshoz, Be Bibarczfalvára. Gazdag Gáspár Károly Czifra szép leánya Győrbiró Sándort már A kapuba várja.

* * *

Kelj fel Szolga Máris, Nézz ki ablakon! Lakadalmas népek Jőnek le az uton. »Nem kelek, nem kelek, Kis fiam szoptatom, Ha eljő az apja, Nehogy sikoltozzon.« Kelj fel Szolga Máris, Öltözz feketébe, Most jő a nagy uton Szeretőd násznépe. »Nem kelek, nem kelek, Mért hazudtok nekem? Nem hagy ő szégyenbe Engem s a gyermekem!«

* * *

Pistaly-ropogásra Felkel Szolga Máris, Megyen az ablakhoz S majd kétségbe esik. Mer’ édes Istenem! Hat lovas szekéren Hozza feleségét Csalfa szeretője.

* *

»Megcsaltál, megcsaltál, Lássa meg az Isten!… Egy gonosz czifráért Gyalázatba’ hagytál, Árva gyermekednek Még nevet sem adtál. Verjen meg az Isten, Veretlen se hagyjon, Te búbánatodnak Vége ne szakadjon! Verjen meg az Isten Kurva feleséggel, Tizenkét gyermekkel, Pénzen vett kenyérrel!…«

(Erdővidék: Vargyas.)

51. DÉNE JÓZSI.

Végig menék Angyaloson, Betekinték egy ablakon: Szőcs Máris ült ablakába, Teli torokkal kiálta: »Józsi, Józsi, Déne Józsi! Ne menj a rétre takarni. Ha méssz a rétre takarni, Ne menj a vizre feredni.«

* *

Kilencz rendet feltakarék, Tizedikhez hozzá fogék. Nagy bú ütközék szivembe, Halál jő ma életemre. »Jere pajtás, feredjünk meg, A lovat is usztassuk meg.« Lehuzatá a csizmáját, Abaposztó harisnyáját, Beléugrék a nagy vizbe, Annak is a mélységibe, Épen hat öl a mélysége. »Angyalosi jó barátok, A viz fenekén hagyátok, Nincs a viznek rókinczája, Itt van életem halála.«

* *

Jaj de szépen harangoznak, Angyalosi torony alatt! Azért huzzák olyan szépen, Sok szép leány keseregjen.

(Háromszék: Angyalos.)

52. SELYÖM SÁRI.

Selyöm Sári azt álmodta; Hogy a kedvese megcsalta. Selyöm Sári jól álmodta, Mert őt biz a rég megcsalta.

Visszamondja erdő, berek, Selyöm Sári ugy kesereg. A mikor csak eszibe jut, Könyeitől ázik az ut.

Kimegyen a zöld erdőbe, Zöld erdőből buzaföldre, El akarja felejteni, Búbánatát elrejteni.

Búza földön kútat ére, Betekint a fenekére. Fenekibe magát látja, Hajh, de nem ismer magára.

»Fejér Imre, értted lészen Én halálom, kora vesztem!« »Én Istenem verd meg értte, A ki egygyel be nem érte.«

53. VÁRADI JÓZSEF.

Tüzet fúj a pej paripa, Úgy vágtat egy tiszt úr rajta. »Hová megyen hadnagy uram?« ›Lovagolok, édes fiam!‹ »Ez sem igaz, hadnagy uram. A ki megyen lovagolni, Egy-két legényt viszen az csak. Itt pedig van tizenkettő, Ki kijedet kisérgeti.« »Egy pajtásom bujdokol itt, Azt indultam megkeresni. Nagyot vétett urak ellen, De én hozom a kegyelmet. Nem tudod-e, merre leve? Váradi az igaz neve.« ›Hogy ne tudnám, hogy ne tudnám! Ott a falu felső végén Lakik az ő violája, Leghamarább ott találja.‹ Pásztor-legény uton marad, Hadnagy uram tovább halad. A kicsi ház ott fejérlik, Abba lakik Rofajiné, A Váradi szeretője, Most is ott vagyon mellette. ›Szép jó estét, Rofajiné!‹ ››Adjon Isten, vitéz uram!‹‹ ›Udvarodon van-e vállu? Ihatnék a kis pej lovam.‹ ››Ha ihatnék, megitatom, Ha ehetnék, abrakolom.‹‹ Megy a hadnagy a szobába, Váradit ott megtalálja. ›Add meg magad, te gazember!‹ A katonák megrohanják, Kezét-lábát megvasazzák.

* *

Hát ez a fa miféle fa? Hogy egy betű sincsen rajta. Ez a fa biz’ afféle fa: Váradit akaszszák rajta.

* *

Ifjak, lányok, ügyeljetek, A németnek ne higyetek! Mer’ a német csuffá teszen, Akasztófa alá viszen.

(Udvarhelyszék: Székely-Keresztúr.)

54. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.

Háromszék be van kerítve, Váradit keritik benne. Ha Váradit megfoghatnák, Hóhérok kezibe adnák. Háromszéken kiadaték, Felvidéken béfogaték; Három zsandár az ajtóba’ Leste, hogy karéjba fogja. »Ne fogj engemet karéjba, Elsétálok urfimódra.« Váradinak szép körhaja, Gesztenyeszin kondorhaja, Fel van a vállára csapva. Azért van az oda csapva, Hogy a kötél ne surolja. Váradinak szép körhaja, Meszes gödör a sirhalma, Jere Váradi, búj rea.

* *

»Ti legények, ügyeljetek, A németnek ne higyetek, Én ha hittem, veszem hasznát, Viselem a gyalázatját.«

(Háromszék: Karatna.)

55. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.

Aj de szennyes az úr inge s gagyája, Megszennyesült a szentgyörgyi stokházba’, Édes rózsám, mossál engem fejérbe, Holnap visznek az ágyitor elébe.

Ha felvisznek a törvényszék házába, Leborulok törvényszék asztalára. Rablánczomot keservesen zergetem, Jaj, Istenem, most végzik az életem.

Ha kijövök a törvényszék házából, Elbúcsuzom kerek magyar hazámtól. Trombitások három troppot fújjanak, Jaj Istenem, már holnap felakasztnak!

* * *

»Rofajiné én szeretőm, Áldjon meg az én teremtőm. Megnyughatol csókjaimtól, Ölelgető karjaimtól.«

* *

Hát ez a fa miféle fa, Hogy egy betü sincsen rajta? Ez a fa biz’ afféle fa: Váradit akaszszák rajta. Váradinak szép kör haja, Meszes gödör a sirhalma. Mindez világ megengedett, S a kapitány nem engedett. Neki is vagyon gyermeke, Juttassa Isten ezekre.

56. PÁL BORISKA.

Kimenék én az utczára, Arr’a szerencsétlen sánczra. Hol két zsandár megtalála: ›Jöjjön Boris kontumáczra.‹ »Nem megyek én kontumáczra, Vizsitáljon meg nagysága.« Nagysága nem vizsitálja, Vád alá irást csinálja. »Arra kérem az urakot, Ne irjanak hazugságot, Nézzék az éfijuságot. Mind sétálnak ők kegyesen, Szereteikkel ékesen. Én is igen keservesen, Fejem lehajtom könnyesen.« Zúg az erdő, törik a fa, Pál Boriskát verik vasra, Úgy kisérik Somolyóra; Somolyóra, törvényházba. – Valld bé a mit cselekedtél! »Vallom, a mit cselekedtem: Gyermekemet elvesztettem!« – Tegyétek be a tömlöczbe, Annak is a mélységibe, Ott haljon meg keservibe.

* *

Pál Samelné édes anyám, Mért nem jössz el egyszer hozzám? Néznéd meg a rab leányod, Néznéd meg a rab leányod. A raboknak úgy van dolga Mint a kutyának a kutba’, Ha kinéz is az utczára, Ott is a szél taszigálja.

(Háromszék.)

57. VIRÁG JÁNOS.

Hej, Kolozsvár hires város, Van kapuja kilencz záros. Abba’ lakik egy mészáros, Kinek neve Virág János. Fényes kordovány csidmája, Sárig sarkantyús a lába. Kapum előtt összeveri, Vig szüvemet kesergeti. »Kapum előtt ne veregesd, Vig szüvemet ne kesergesd.« ›Az Isten azt úgy végezte, Hogy örökre váljak este.‹ Virág János megyen haza, Sok rossz ember megrohanja. Kést vernek a szive alá, Bedobják egy bokor alá. Madár énekel felette, Füzfa-lapi beszél vele… Nem siratják, nincs senkije, Csak egy árva szereteje.

(Udvarhelyszék.)

58. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.

Hires város Kolozsváros, Abba’ lakik egy mészáros, Kinek neve Vidám János. Sárig sarkantyús csizmáját Összeveri, megpengeti, Vig szivemet kesergeti. »Kapum előtt ne veregesd, Vig szivemet ne kesergesd.« ›Kapud előtt veregetem, Vig szivedet kesergetem.‹

* *

Elindulék haza felé, Gyilkosaim álltak elé. Mig magamat észrevettem A kezökben oda lettem. Vérem ontották a porba Testem vették a bokorba Egész nyolczad napok alatt Testem nyugodt bokor alatt Hajlik felettem az ág is Sirat engem a madár is.

(Csikszék.)

59. SOLYOM ESZTI.

Ne menj Eszti Fehérvárra, Fehérvári füstös várba, Katonáknak van ott helye, Leányoknak kora-veszte. Fehérvári füstös várba’ Sok szép leány ment már kárba. Piros orczád, szőke hajad, Szemet szúr a tiszturaknak. »Nem maradok megyek, megyek, Az én dolgom, ha elveszek. Hozzám nyuljon csak a polák, Elfelejti Galicziát!« Elment Eszti Fehérvárra, Fehérvári füstös várba; Strázsamester kerülgeti, Lopva meg is ölelgeti. »Strázsamester uram, kérem, Hagyjon békét immár nékem, Szolgálatra jöttem ide, Nem a katonák kedvire.«

* *

Fehérvári füstös várba’ Sétál Eszti egy magába’. Strázsamester kerülgeti, Csókolgassa, ölelgeti.

* *

A vár alatt kis korcsoma, Solyom Eszti lakik abba’. Piros firhang az ablakon, Tiszturakkal teli vagyon. Jót mutat a tiszturaknak, Kesereg, ha elfordulhat. »Édes anyám, édes anyám, Sirass engem, elvesztem már… Hogy szót nem fogadtam egyszer, Megbántam már ezeregyszer!«

(Csikszék.)

60. SZŐCS MÁRIS.