Part 2

Az egyiket temettette Az oltárnak elejébe, A másikat temettette Az oltárnak háta mögé; Az egyiken nevelkedék Fejér márván liliomszál; A másikon nevelkedék Vörös márván liliomszál; Addig addig nevelkedtek, A mig öszszekapcsolódtak.

Oda sétál pogány király, Le akará szakasztani… Megszólalék a leánya: »Atyám, atyám, édes atyám, Éltünkbe’ se hagytál békét, Bár holtunkba’ hagynál békét.«

6. SZÉP ILONA.

»Isten jó nap, biró gazda, kelmed házában!« »Hozott Isten szép Ilona az én házamban! Mért sirsz, mért sirsz szép Ilona az én házamban?« ‚Én elhajtám lúdaimat szép zöld pázsitra, Oda jöve biró fia, lúdam behajtsa, Agyon üté kelmed fia szép gunáromat!‘ »Ne sírj, ne sírj szép Ilona szép gunárodért, Megfizetem szép gunárod, mondsza: menynyit ért?« ‚Minden legkissebb tolláért egy-egy aranyat, Hátul legyező farkáért arany legyezőt, A szárnyáért, két szárnyáért két arany tányért, A lábáért, két lábáért két arany kalászt, A nyakáért, szép nyakáért hat sing pántlikát. A fejéért, szép fejéért egy arany almát, Abban égő két szeméért két égő gyertyát, Hajnal-visító torkáért, arany trombitát, Benne lévő költségéért hat font rizskását, A zúzáért, a májáért, hat fejkáposztát.‘ »Számtalan sok kivánsága szép Ilonának, Akasztófa helye tehát biró fiának!« ‚Akasztófa olyan legyen, mint kinyilt rózsa, Két karom két szép karfája, akasztófája.‘

7. MAGYARÓSI TAMÁS.

Honnét házasodol Magyarósi Tamás? »Én is házasodom, aj bé-Barassóból Vén Vajda Jánosné felnőtt szép leányát, Vajda Ilonáját!« Hindógál a hintó, sirdogál a leány, Vissza-visszatekint Magyarósi Tamás: »Mért sirsz, mért keseregsz jegybeli szép mátkám? Te tán azt gondolod, hogy nincsen én nekem Jó tizenkét ökröm, jó vasas szekerem.« »Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon.« – Szóval fölfeleli nagyobbik nyoszolyó: »Add ide, add ide Magyarósi Tamás, Gyönge gyolcs ingedet al-pókaruhának!« »Nem adom, nem adom gyönge gyolcs ingemet Al-póka-ruhának a beste kurának!« Hindogál a hintó, sirdogál a leány Vissza-viszsza tekint Magyarósi Tamás: »Mért sirsz, mért keseregsz jegybeli szép mátkám? Te tán azt gondolod, hogy énnekem nincsen Jó csata ménesem, jó esztena juhom.« »Én azt nem gondolom, jól tudom, hogy vagyon!« – Szóval fölfeleli kisebbik nyoszolyó: »Add ide, add ide Magyarósi Tamás Selyem sinór öved al-póka-kötőnek.« »Nem adom, nem adom selyem sinor övem Al-póka-kötőnek a beste kurának!« »Kocsisom, kocsisom, forditsd meg a hintót, Mond meg az anyjának, az ördög adtának, Ha igy nevelt leányt, igy is vegye hasznát!«

8. IHON NEVEKEDÉK.

Ihon nevekedék Egy arany almafa, Körül folyta tövét Gyenge gyopár virág; Alatta üldögél Szegény árva leány. Köti koszoruját, Siratozza magát: – »Sem apám, sem anyám, Sem gondom viselő.«

Az ajtón hallgatja Egy kevély katona: »Ne sirj, ne keseregj, Szegény árva leány, Leszek apád, s anyád Mint gondod viselő.«

»Nekem bizony ne légy, Te kevély katona, Mert nekem is vagyon Jegyösöm, gyürüsöm, Kiért én elvártam Hét szép esztendeig, Hét szép esztendeig Teljes harmadnapig.

De én még elvárom Hét szép esztendeig, Hét szép esztendeig, Teljes harmadnapig; De ha akkor se jő, Én aztán elmegyek Az apáczák közé, Az apácza földre, Ott én a mig élek Istent is szolgálok, Ha pedig meghalok: Isten előtt állok.«

9. KIS-GERGŐ-ISTVÁNNÉ.

»Uram édös uram, édös jámbor uram! Ereszsz el engemet, igen szépen kérlek, Legkissebb leányod’ látogatására; Hallottam felőle, nem szánja a szegént!« El is elindula, reá is talála, Kapuban áll vala legkissebb inassa. »Inasom, inasom, én édös inasom. Mondd meg aszszonyodnak, ne sajnáljon tőlem, Ne sajnáljon tőlem egy szelet kenyeret, Egy szelet kenyeret, s egy kis pohár vizet.« »Asszonyom, asszonyom! én édes asszonyom! Azt mondja egy koldus, ne sajnáljon tőle, Egy szelet kenyeret, s egy kis pohár vizet.« »Mint sem kenyeremet egy koldusnak adnám, Komondor kutyámnak oda hajitanám: Mintsem a vizemet egy koldusnak adnám Palotám földjével inkább fölitatnám.« »Hallod-e hallod-e, te nagyságos asszony! Mikor leány voltál, ki leánya voltál?« »Kis-Gergő Istvánné legkissebb leánya.« »Bizon ha te voltál legkissebb leánya, Úgy hát én is vagyok az ő hütös társa.« »Te vagy-e, te vagy-e lelkem édes anyám? Gyere be, gyere be, sietve jere be! Csináltatok neked jó köményes levet, Adok neked, adok, patyolat gyolcs inget, Neked adom, neked, irott palotámot, Neked adom, neked, gyontáros hintómot, Neked adom, neked, hat szép paripámot.« »Köményes levedet egye meg a kutya, Patyolat-gyolcs inged, fujja el a nagy szél, Irott palotádot égesse meg a tűz, Gyantáros hintódot egye meg a rozsda, Hat szép paripádot verje le döghalál, Nem kell nekem semmid, te magad sem kelleszsz, Maradj csak magadnak szép nagyságos aszszony!«

10. MÓNUSI JÁNOSNÉ.

Ablakba’ könyököl Mónusi Jánosné, Ott himet varr vala fekete selyemmel, Hol selyme nem éri a könnyivel tölti. Lábával rengeti kis futkosó fiát »Beli fiam, beli, Mónusi Samuka, Beli fiam, beli Mónusi Samuka, Ha az Isten neked emberkort ad érni, Ne hídd te apádnak a Mónusi Jánost Hanem hídd apádnak a dersi főbirót.« Ajtóban hallgatá jó Mónusi János: »Nyiss ajtót, nyiss ajtót, asszony feleségem!« »Mindjárt megnyittatom édes, jámbor uram!« És Mónusi János berugá az ajtót. »Meg ne tagadd asszony mostan beszédedet!« »Nem tagadom, uram, a szolgálót hittam.« »Megtagadád asszony úgy-e beszédedet? Meghagyom életed, hogy ha nem emlited A dersi főbirót, de ha megemlited A fejét vétetem ő neki és neked!« »Dehogy nem emlitem, el sem is felejtem, Az eszemből soha, soha ki nem vetem. Fejem a fejével egy gödörbe hulljon, Vérem a vérével egy patakot mosson, Lelkem a lelkével Isten előtt álljon!«

És Mónusi János haragra gyulada, A dersi főbirót rögtön elhivatja, A dersi főbiró a mint oda ére Mind a kettőt egybe állitotta térdre. És mind a kettőnek fejét elütteté, És mind a kettőt egy gödörbe teteté.

11. BETLEN ANNA.

Sárosi Mihály, Betlen János Egy asztalnál ülnek vala, Együtt esznek, isznak vala, Együtt beszélgetnek vala. – Szóval mondja Sárosi Mihály: »Hallja-e kend, kedves komám, Fenyitse meg kend a hugát, Éjtszakának ideiben Ne járjon az istálóba. Kocsisomot szeretgeti Hiv paripám ébresztgeti.« – »Hallja-e kend, kedves komám, Az én hugom jámbor leány.« Szóval mondja Sárosi Mihály: »Meg mutatom jámborságát Két karomnak erejével, Fényes kardomnak élével.« Hallja kapu csikorgását, Magos patkó kopogását, Selyem szoknya suhogását. Mindgyárt ment az istálóba, Az istáló ajtajába. Szóval mondja kocsissának: »Nyisd ki kocsis az ajtódat:« Nem nyithatom, kedves gazdám, Szabadon van hiv paripám, Ha kinyitom, elszalasztom, Tudom soha meg sem fogom. Úgy megrugá az ajtaját Hogy két felé esék mindgyárt. Hát ott vagyon Betlen Anna. Kardját belé akasztotta, Selyem szoknya elhasada, Piros vére kicsordula. – Haza méne Betlen Anna, Lefekvék a vetett ágyba. Reggel oda ment az ángya: »Mi lelt, mi lelt Betlen Anna?« »Aj mi nem lelt, kedves ángyom! Béhágék a kőkertembe, Rózsabokor megakaszta, Selyem szoknya elszakada, A vér mingyát kicsordula. Talpig vagyok aludt vérben, Magam pedig haló félben.« »Hallod-e te Betlen Anna! Állj ki te az udvarodra, Imádkozzál az Istennek, Bocsássa meg büneidet.« Ángyom, ángyom, kedves ángyom, Mossanak meg ürmös borba, Takarjanak gyenge gyolcsba, Küldjenek ki Kolozsvárra, Vegyen minden példát róla, Az árvának hogy van dolga.

12. BIRÓ SZÉP ANNA.

Aj Biró szép Anna ablakba ül vala, Himit varja vala fekete selyemmel, Hol selyme nem érte, könnyeivel tötte, De ki es tekinte egyszer az ablakán. Hát ott sétál vala három hajdu legén; Szóval felfelelé aj Biró szép Anna: »Hova valók vagytok három hajdu legén?« »Aj bizon mi vagyunk mező-madarasi« »Hallottátok hirit az én édösömnek, Az én édösömnek, Hajdu Benedöknek?« »Aj bizon hallottuk, igen jó barátunk, Igen jó barátunk s kinyeres pajtásunk.« Szóval felfelelé aj Biró szép Anna: »Ha tü nem bánnátok s ha tü akarnátok, Magam es elmennék az én édösömhöz, Az én édesömhöz, Hajdu Benedökhöz.« Szóval felfelelé nagyobb hajdu legén: »Jaj de hogy nem bánjuk, igen is akarjuk« Mindjár’ felőtözik aj Biró szép Anna: Nyakába veté a szép selyem szoknyáját, Eleibe tette fátyol karinczáját, Tiz ujjába huzta tiz arany gyürüjét, Jobb felől zsebibe háromszáz aranyát, Bal felől zsebibe három száz forintját. Se szél nem fuvinta, se ág nem csapinta, Még is elhasada fátyol karinczája. Szóval felfelelé az ő édes anyja: »Ne menj el, ne menj el én édös leányom, Mert nem lösz szöröncsés a te utazásod.« Mégis csak elmöne aj Biró szép Anna, Ők is mönnek vala röngetög havason, Röngetög havason, röngeteg erdőkön. Szóval fölfelelé aj Biró szép Anna: »Jaj én úgy ihatnám, hogy szinte möghalok!« Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: »Várj kicsit, nem sokat aj Biró szép Anna! Elmegyünk, elmegyünk rózsa mezejibe, Rózsa mezejibe, rózsabokor alá.« Mindaddig menének, mig oda érének, S ők es leülének rózsabokor alá. Szóval fölfelelé aj Biró szép Anna: »Jaj én úgy alhatnám, hogy szinte meghalok, Ha tü nem bánnátok, ha tü akarnátok, Egy csöppöt alunnám rózsabokor alatt.« Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: »Jaj dehogy nem bánjuk, igen is akarjuk.« Ekkor elaluvék rózsabokor alatt. Aval fölfelelé nagyobb hajdu legén: Öljük meg, öljük meg aj Biró szép Annát. Szóval fölfelelé kissebb hajdu legén: »Ne öljük meg szegént, hagyjuk meg életét, Hagyjuk meg életét, hadd jöjön el velünk.« Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: »Ha őt meg nem őjük, őjünk meg tégedet!« Meg es csak megölik aj Biró szép Annát, Róla le es veszik dȧrága gunyáját. Ők es mennek vala röngetög havason, Távulról meglátták Hajdu Benedököt: Szóval, fölfelelé aj Hajdu Benedök: »Hova valók vagytok három hajdu legén?« »Aj bizon mi vagyunk mező-madarasi.« »Hát ti hol kaptátok dȧrága gunyákat?« Szóval fölfelelé nagyobb hajdu legén: »Hát bizon mi kaptuk Barassó piaczán, Barassó piaczán kótya-vetyén kaptuk.« Szóval felfelelé Hajdu Benedök is: »Hazudtok, hazudtok mert én jól ismerem!« Fölütte a kardját s belé ereszködött.

13. UGYANAZ MÁS VÁLTOZATBAN.

Mögállnak mögállnak három hajdu legén, Biró Jánosnénak kötött kapujába! Oda leülének, ahajt kisétála Aj Biró szép Anna s szóval így fölmondja: »Hova valók vagytok, három hajdu legén?« Szóval igy fölmondja nagyobb hajdu legén: »Aj bizon mi vagyunk mező-dētrehēmi,« »Hát üsmeritök-e Biró Benedököt, az én édösömöt?« Szóval igy felmondja nagyobb hajdu legény: »Üsmerjük, üsmerjük kinyeres pȧjtásunk« Szóval igy felmondja aj Biró szép Anna: »Álljatok mög kissé hadd mönjek veletek, Az én édösömhöz, Hajdu Benedökhöz.« Ahajt besétála aj Biró szép Anna, A nyȧkába veté kamuka szoknyáját, Elejibe köté selyöem karinczáját, A fejire köté feteke fátyolát, A lábába huzá piros szép csidmáját. Jobb zsebébe tevé háromszáz aranyát, Bal zsebébe tevé háromszáz tallérát, Az ujjába huzá tiz ez arany gyürüt. Szóval igy fölmondja az ő édös anyja: »Ne mönj el, ne mönj el édös szép leányom, Mett bizon megölnek az hajdu legényök.« »Bizon elmönyök én az én édösömhöz, Hajdu Benedökhöz, az én édösömhöz.« El es elindula aj Biró szép Anna. – Úgy mönnek-ugy mönnek három hajdu legén Elhagyott utakon, felhagyott utakon. Egyszer egy szép mezőn mikor mönnek vala, Se szél nem fuvallék, se meg nem akada, Még es végig hasadt selyöm karinczája. »Istenöm, Istenöm! szerelmes Istenöm! Ma bételik rajtam édös ȧnyám szava, Mett bizon megölnek az hajdu legényök.« Szóval igy fölmondja aj Biró szép Anna: »Üljünk le, üljünk le három hajdu legén!« Szóval igy fölmondja nagyobb hajdu legén: »Ne üljünk, ne üljünk, aj Biró szép Anna! Ehejt elébb vagyon egy kis csitnye bokor, Annak árnyékába nyugodjunk meg mü es.« Oda leülének, oda leülének. Szóval igy fölmondja nagyobb hajdu legén: Öljük meg, öljük meg aj Biró szép Ānnát. Szóval igy fölmondja küssebb hajdu legén: »Hadd jöjön el velünk az ő édösihöz, Hajdu Benedökhöz.« Szóval igy felmondja nagyobb hajdu legén: »Ha őtöt nem öljük, megölünk tégedet.« »Ingöm se öljetök, őtöt se öljétök!« Szóval igy felmondja nagyobb hajdu legén: »Bizon megöljük mü, bizon megöljük mü, Aj Biró szép Ānnát! aj Biró szép Annát!« Szóval igy fölmondja aj Biró szép Anna: »A fejemön vagyon feteke fátyolom, A lábamba vagyon piros patkós csidmám, Tiz ujjomba vagyon tiz ez arany gyűrü, Jobb zsebembe vagyon háromszáz aranyom, Bal zsebembe vagyon háromszáz tallérom, Azt es néktek adom, csak meg ne öljetök.« Szóval igy fölmondja nagyobb hajdu legény: »Gyűrünk es elég van, pénzünk es elég van, Bizon megölünk mü, bizon megölünk mü!« Szóval igy felmondja, aj Biró szép Anna: »El ne mocskoljatok, el ne röcsköljetök, Egyszeri ütésbe szörnyü halált haljak.« Úgy megüté főbe nagyobb hajdu legén, Mingyát Biró Anna szörnyü halált hala, Őtöt es megfoszták sok szép gunyájától, – Csutakkal s bokorral oda bétȧkȧrák. Úgy mönnek, úgy mönnek három hajdu legén, Egy küs fogadócskát ők es elérének, Oda bémönének, s oda bémönének. Szóval igy felmondja nagyobb hajdu legén: »Mérjed a bort mérjed, küs korcsomárosné! Ha kell, gunyát adunk, ha kell, pénzt es adunk.« Szóval igy felmondja küs korcsomárosné: »Hol kaptátok tü es azt a sok szép gunyát?« Szóval igy felmondja nagyobb hajdu legén: »Egy szép hugom megholt ’s annak a gunyája.« Szóval igy felmondja küssebb hajdu legén: »Megölték, megölték aj Biró szép Annát S annak a gunyája, s annak a gunyája.« Azon elé szökék Hajdu Benedök es. »Hol öltétek tü meg, hol öltétek tü meg Az én édösömöt, aj Biró szép Annát?« Ő es megfogatá a két hajdu legént. »Gyere velem, gyere s mutasd meg én nékem: Hol öltétek tü meg az én édösömöt, Aj Biró szép Annát, az én édösömöt?« El es elindulnak, el es elmönének, Meges meg érköztek hamar arr’a helyre. Szóval igy felmondja aj Hajdu Benedök: »Te holtál érettem, s énis halok érted!« S mingyát ereszködék az élös kardjába S mingyát szörnyü halált ő es ahajt hala.

14. SZABÓ ORZSIKA.

»Istenem, Istenem, hát én mért születtem, Hogy ily szerencsétlen lett az én életem? Kis Küküllő mellett, Nagy Küküllő mellett Nálamnál szebb sem volt, Nálamnál jobb sem volt, Még is csuffá leve az én vig életem. Igy üli, igy üli három királybiró Elvesztő törvényem a biró házánál, A biró házánál, Mezei Mártonnál.«

»Hová mégy, hová mégy Szép Szabó Orzsika?« Igy kérdi barátja, jó leány barátja. »Elmegyek, elmegyek a biró házához, A biró házához, Mezei Mártonhoz. Ott ülik én nekem elvesztő törvényem!«

Hogy ő elhallgatta, úgy sirt, úgy kesergett… Szóval igy felmondja egyik királybiró: »Ne sirj, ne keseregj, szegény Szabó Orzsik, Mert az én törvényem téged meg nem ölhet.« Másik királybiró szóval ezt feleli: »Mert az én törvényem őt meg nem öleti.« Mit hazudott, mit már a nagy királybiró? Szóval igy feleli átkozott Pap János: »Biz’ az én törvényem őt meg is öleti! Mert hosszu szilvásban, aszaló torkában Hallottam sirását a kicsi gyermeknek. Ő onnan kivette, csihányba aprítá, S a disznónak adá. Kiturá a disznó jobb lábát s bal karját!« Más két királybiró engede ő neki. Odament a nénje, tisztektől megkéré: Adnák a kezire, hogy őt elkisérné: Kezihez vevé a nénje és vezeté, Nagy sokaság úton Orzsikát kiséré. Kérdezi a nénjit: »Aj kedves jó néném, hát mi hova megyünk?« »Az Isten házába, a templomba megyünk, Édes jó testvérem!« Mikor addig értek, és mégis csak hitta: »Édes kedves néném, itt vagyon a templom, Itt az Isten háza – hát még hová megyünk?« »Eherré a dombra, a szőlő fejére.« Mikor kiérének a szőlő fejére, Aj a gödör készen, tövissel berakva! Ahajt csak elrémül szegény Szabó Orzsik, Hol a temetője, az ő vég ideje. Segesvári hengér a kezét megfogá, Gödörhöz hurczolá, S őt a tövis közé tüstént bebocsátá, Töviset tevének még a fejére is s földet hánytak reá. Akkor a testvére onnat eltintorga, Orzsik ott marada tövissel berakva, Tövissel berakva, földdel betakarva… Strázsákat vetének gödör mellékire, erős őrizetre… Strázsák ott hallgatták, hogy miket kesereg Szegény Szabó Orzsik, hogy miket panaszol: »Istenem, istenem, jaj beh nem gondoltam, Hogy kamuka szoknyám koporsóm is legyen, Patyolat gyolcs ruhám szemfödelem legyen. Az én történetem okozta ezt nekem. De oh én Istenem hallgass meg most ingöm! De verd meg Pap Jánost mind a mennyen s földön: A maradékát is, Atyám, eltöröljed, Nyomóssá e földön de soha ne tégyed! De oh jó strázsáim most meghallgassatok! Menjen el az egyik, menjen el oh! haza, Az édes anyámhoz s a jó testvéremhez, Nyissák oh nyissák ki a varróládámat, Vegyék ki, vegyék ki, mi van a fenekén. Hagyják hazugságba átkozott Pap Jánost, Mert ott van a gyermek, de halva született!«

Mikoron megkapta ott az ő testvére Gyaluba takarva a kicsi gyermeket, Az utczára vitte, Ottan beszélette S mindennek mutatta. Doktort hoztak neki, meg is vizitálták, Az Orzsik szavait igaznak találták, Megismerték rajta, hogy halva született. Akkor az ő nénje lábáról leesett, Kétségbe is esett, Hogy halva vették föl ott a hideg földről, Az édes anyja is abba’ pillanatba’ Bujába elindult, Elment föl Cséjjére, Hideg csorgón küjjel, S magát fölakasztá. Az édes apja is szekérre rakodott, Innen elbujdosott, elment, elbujdosott, Hogy soha is senki róla hirt nem hallott, Jószága, birtoka mind másra maradott.

»Leányim, barátim, igy higy a legénynek, A hamis hitünek: Mert a legénynek van három hamis hite, Egyik hamis hite: a kalap fejében, Másik hamis hite: a bunda zsebében, A harmadik pedig: a bocskor orrában.

Ne higy a legénynek, a hamis hitünek, Mert megcsal ő téged, Széles pántlikákkal, apró édes csókkal, Zörgő mogyoróval, csattogó dióval, Mézes beszédekkel, sürü hazugsággal. Mert én hittem neki, sürü hazugságnak, S immár csufja lettem az egész világnak. Tudom, hogy fenmarad az emlékezetem, Meddig a föld s világ, nem felejtnek engem; Nem vettem én hasznát az én szépségemnek, Csuffá tett az engem s csuffá az én végem: Mert a halottnak is hármat harangoznak, De Szabó Orzsiknak egyet sem konditnak!«

15. GÁL FERUS, GÁL GÁSPÁR.

Nemes Alfaluban egy özvegy aszszonynak Vala két szép fia: Gál Ferus, Gál Gáspár. Dali szép ifiak, mint két szép virágszál. »Istenem, Istenem, hogy történék dolgunk A kerek mezőben, a nagy Bodza mellett, Egy vörös pipáért, egy dészüs[3] oláhért! Isten megfizesse, kedves édes anyám, Hogy kilencz hónapig a méhedben hordtál, Kilencz hónap után a világra hoztál. Mikor förösztgettél gyönge meleg vizbe, Förösztgettél volna lobogó melegbe; Mikor takargattál gyönge gyólcss ruhába, Takargattál volna tüzes parázsába; Mikor sirdogáltál rengő bölcsőm mellett, Sirdogáltál volna a koporsóm mellett. Isten megfizesse, Gál Katalin néném Ennyi rabságunkban, hogy minket tápláltál, Étellel, gyertyával, szép fehér ruhával, Isten megfizesse, Gál Amburus bátyám, Ennyi rabságunkban még hozzánk se jártál. Mikor szántogattunk Bodza vize mellett, Akkor tanitottál, hogy üssük az oláht. Istenem, Istenem, hogy történék dolgunk A kerek mezőben, a nagy Bodza mellett, Egy veres pipáért, egy dészüs oláhért! Megirták már nekünk az úti czédulát, Hogy ne nyomjuk többé az alfali utczát, Megkötötték nékünk a végső bokrétát, Veresből, fehérből, tiszta feketéből. Látod édes öcsém ezt a töltött tyukot, Ezt a töltött tyukot, hogy ennek nincs feje: Holnap nyolcz órakor igy lesz a mi dolgunk.«

16. JÁNOS URFI.

János úrfi gondolkozik, Házasodni szándékozik, Nyergeli is paripáját, Hogy meglássa a mátkaját.

Nyereg alatt paripája, Könnyen felül a hátára, Maga ifju, hosszu lába, Nem magas a paripája.

János úrfi, János úrfi, Magát nem kergeti senki, Kár úgy sietve vágtatni, Kiért siet, megkaphatni.

János úrfi hamarjába’ A mátkája udvarába’, Ül a mátka az ablakba’, János úrfit rég nem várja.

Szól a mátka az ablakba’, Vigyék lovát a pajtába, A cselédek ezt megteszik, Lovát szalmával étetik.

János úrfi palotába’, Borult mátka a nyakába, Sir, de miért maga tudja, Hogy miért sir, az ő búja.

János úrfi, jobb lett volna, Otthon maradni puczokba’, A mátkája azért búsul, Mért nincs maga tőle távul.

A kit igazán szeretnek, Annak palacsintát sütnek, Nem marad el a borhozás, Székelyeknél ez a szokás.

János úrfi haza jöve, A trektából részt nem vöve, Panaszolja az anyjának, Édes anyja szól fiának:

Fiam Jankó, ott nem kellesz, Keress magadnak mást, jobb lesz; Ha nem kereszsz, te bánod meg, Tudom, sógorod elég lesz.

A tanácsot nem fogadá, Feléségit haza hozá, Annyi is már a sógora, Szerit számát ő sem tudja.

17. HÁROM TOLVAJ LEGÉNY.

Mind menyen, mind menyen Három tolvaj legén, Mind menyen, mind menyen Rengeteg erdőkön. Rengeteg erdőkön Görögöt érének, Görögöt megölék, Szekerét fölverék.

Mind menyen, mind menyen Három tolvaj legén, Korcsomát érének, Oda bémenének. Egyből azt kérdezék: »Hej korcsomárosné! Vagyon-e jó borod?« ‚Borom is jó vagyon, Lányom is szép vagyon, Magam is vig vagyok.‘ Mind eszik, mind iszik Három tolvaj legén, De a legifjabbik Nem eszik, nem iszik. Nem eszik, nem iszik, Egyre szomorodik: »Adta volna Isten, Hogy a rengő bőcsőm Lett vóna koporsóm, Az én póla ruhám Bizony szemfödelem, Az én póla-kötőm Eresztő kötelem!«

18. A RAB LEGÉNY.

Véremmel irattam E kis czédulácskám, De nincs oly követem, Kitől elküldhessem. Méhemtől küldeném, Félek, mezőre száll, Kedve szerint való Virágjára talál. Szarkától küldeném, De igen cserregő, Titkos bánatimat Félek, kicserregi. Készülj édes fecském! Vidd el levelecském: Se nem olyan közel, Se nem olyan messze Csak túl a tengeren Harmincz mérfődnyire, A hol nevekedik Egy kerek dombocska. Egy kerek dombocska, Egy kicsi falucska, Tudom megismered Az én rózsám házát. Ónos az ablaka, Üveg az ajtaja, Az ablak alatt van Egy édes almafa. Édes az almája, Hamis a gazdája, Adta vóna Isten, Ne ismertem volna. Fekete két szemem Ki nem sirtam volna, Gesztenyeszín hajam Meg nem őszült volna. Ha kérdi: hogy vagyok? Mondd meg: hogy rab vagyok, Magam egészségben, Szivem gyötrelemben!

19. A SZÉKELY KATONA.

Izend meg, izend meg József császárunknak: Hogy hogy’ vagyon dolga Vén katonájának, Szénája, abrakja Panaszos, lovának. Meguntam, meguntam Németet szógálni, Még a mundérját is Nem akarnám látni, Sótalan kenyerét Könnyemmel áztatni. Anyám édes anyám! Jó nevelő dajkám! Ki kilencz hónapig Méhedbe hordoztál, Tizedik hónapba A világra hoztál: Tudom édes anyám, Hogy te sok kint láttál, A mikor engemet E világra hoztál, S rengő bőcsőm mellett Gyakran megviradtál! Mikor feresztettél Gyenge meleg vizbe, Feresztettél vóna Forró lobogóba. Mikor takargattál Gyenge ruháidba, Takartál volna be Forró parázsába, S temettél vóna el A földnek gyomrába!

20. DANCSUJ DÁVID.