Part 15

Alig menyen be, látja, hogy a templomban tizenkét tolvaj a lopott kincsen osztozódik. Meghúzódik egy szegletben és várja, hogy menjenek el, de azok csak nem mennek, mert egy gyémánt nyelü kés felett nem tudnak megosztozni. Utoljára a vezérnek igérik, de azzal a feltétellel, hogy üsse bele a halottba. A vezér meg is indul, hanem épen e perczben a halott feltámad. A tolvajok szerte-szét szaladtak, a fotosi és martonosi ember pedig megosztoztak a kincsen. Mikor már vége volt az osztozkodásnak, kérni kezdi a polturáját, hanem a martonosi ember nem akart tudni róla.

E közben egyik tolvaj visszajött, hogy lássa, mi történik, de alig dugta be fejét az ablakon, az adós lekapta sipkáját s oda dobta a másiknak: »Nesze a polturáért!« mondá.

A rabló ugy megijedt, hogy megsem állott, mig a többihez nem ért.

– Jaj, halljátok-e – mondá – oda ne menjünk, mert annyian vannak, hogy egynek csak egy poltura jutott s az utolsó igy is csak az én sapkámat kapta.

Azóta mondják, hogy felveszi, mint a fotosi ember a polturáját.

(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)

XIV. SZÉKELY HELYI MONDÁK.

I.

Udvarhelyszéket Erdővidéktől a Rika nevü nagy erdő választja el. Midőn abból Erdővidék felé az utas csaknem kihaladna, jobbra esik az iránt, hol balról az út Vargyas falu felől bélejt a Rika patakába, egy az ut melletti kis réten a hegy tövében levő igen fris vizű forrás, melynek közneve Nagy János kútja. E forrás, és az ettől éjszakra eső Somospataka között meredeken áll az úgynevezett Hegyesdomb, minek tetején van egy őskori várrom, s ez volt Attila vára, hol ő udvari személyzetével együtt időzni nagyon szerete, s onnan a Rikában, és az azzal kapcsolatos hegylánczozaton, nagy vadászatokat tartott és személyesen vezetett.

Nevezetesen a Rikán belűl dáki oláhokkal egykor az Attila hunjai megütközni akarván, e hegyesdombi várból vonultak ki a Vargyas és Rákos közötti térre, hol volt régebben a Csukástó, minek kitöltés által való kiszoritásával alakul a hires rákosi borviz; innen nyomták vissza őket a húnok, mint a várat megtámadókat.

A vár magas helyt állt a Rika pataka felett, hol a meredek fiatalos szép erdő között a tetőn egy igen kellemes kis tér van. Ott még egresfa, vörösszőllőfa s. t. eff. maradvány is találtatik. »Vajon melyik székelynek ősapja ülteté volt azokat. Mert azok a mi régi apáink voltak, kik Attilával ott laktak«, mondják a vargyasiak.

E várban halt meg Réka, az Attila nője. El kellett temetni a fölséges hölgyet, de ide-e, vagy amoda? nem tudták meghatározni. Végre megegyeztek azon, hogy a vártér élén álló nagy mészkő szirtdarabot hengeritsék le, s hol az aljban megáll, Rékát oda kell temetni. Helyes! a szirtdarab lehengeredett s Réka eltemettetvén, ráfordittatott. A szirtdarab északkeleti oldalán fölfedezhetők némi őskori betűmetszések, miket az idő megváslalt, de tán ha épen volnának is, ma olvasni senki sem tudná. A szirtdarab áll a pataknál, mi azt megkerüli, s a jelen évszáz elején még épen állott, mint egy nagy kunyhó, de azt 1820 táján egy menykő derékba elszakitotta. Akár a várnép, akár a sirkő metszést olvasó utasok nevezték legyen el azon nagy erdőt Rikának, elég az, hogy az elnevezés, az ott szendergő Réka nevéről keletkezett.

Felhagyatván a vár a korábbi évszázakban, egy pásztorgyermek talált ott némely fényes karikákat, ezek ezüst pénzek voltak, nagyobbak a mostani talléroknál, miket nála meglátván egy vargyasi faragó ember, azokat tőle elkérte, s cserébe csinált neki színfestékkel czifrázott fa-karikát, mikkel a gyerek büszkén karikázott játszótársaival az utczán. Az ember meg is mutattatta vele magának, hol kapta a szép karikákat, hol keresgélvén, több darabokat talált, mig végre a főkészletet is meglelte, mi annyi ezüst pénz volt, hogy mig azt egy fejér lova hátán még egészen nem tudta volt haza hordani, lova a nagy terhek mohón ismételt sulya alatt összerogyott. De mi kár a fehér gebébe, midőn ő kegyelme oly gazdaggá lett? Máténak hivták, és sok jelentékeny birtokvásárlásaival alapitotta a mai nagy kiterjedésü virágzó Máté-családot.

II.

Vargyason a temetőn küljel[43] a széles csere oldala, hol a látóhegy keleti végével a hegyorom körűl összefügg, ott van az úgynevezett Sírókút. S e kútfő miért viseli e nevet? Mikor a tatár járt, és rabolt, elrabolta a Máté Bandi leányát Vargyasról. Az anya vigasztalhatatlan volt. Máté Bandi megigérte nejének, hogy, ha Isten segiti, visszahozza a leányt. Elment; elvitte magával a lány szeretőjét is. Várta a bús anya, s kiment várni oda a kútfőhöz. S im este felé szive nagy örömére látja jönni őket. A viszontlátás mély örömében forró könyzáport sírtak; s a kútfőt, hol e történt, sírókútnak nevezték. Ma is úgy hivják.

(Kriza János hagyatékából.)

III.

A székely a Tejútat Hadakuttyának – hadak utja – nevezi. Mondája eléggé ismeretes, de él egy másik hiedelem is Háromszék felvidékein, mely szerint nem Csaba vitézei, hanem az ugyanazon csatában elhullott székely katonák lelkei szállottak vissza. Ezek ismét fölvették testöket és segitettek megverni az ellenséget.

IV.

Mező-Bánd[44] határán van egy régi várrom, melyről azt hiszi a nép, hogy üregében roppant mennyiségü kincs van elrejtve. De hozzá férni nem lehet, mert két tündér folyvást őrzi.

Minden kilenczedik husvét reggelén megnyilik az üreg kőajtaja s a tündérek a közel forrásra sietnek vizért.

A kinek van elég bátorsága, ilyenkor bemehet és hozhat annyi kincset, a mennyit akar; de úgy vigyázzon magára, hogy kijőjön, mig a tündérek visszatérnek, mert ha elkésik, becsapódik fölötte a kőajtó és odavész.

Emberemlékezet óta egy ember tért vissza a Pogányvár üregéből, de az is késett egy szempillantásnyit sa becsapódó kőajtó leszakitotta csizmája sarkát.

V.

Nagy Galambfalva[45] határán emelkedik a Csete hegye. A monda szerint e hegy az itt tartott beigtatási lakomákról vette nevét. Csete a régi székelyek nyelvén beigtatási lakomát jelentett.

VI.

Eresztevény[46] nevét következőleg származtatja a néphagyomány: Őseink hajdan egy megnyert hadjáratból visszatértökben azon a helyen, hol ma Eresztevény falu fekszik, pihenőt tartottak s e pihenés emlékére nevezték el a helyet Eresztevénynek.

Egy más versio szerint itt nem a székelyek, hanem a tatárok tartottak pihenőt, mikor a hadifoglyokat is számbavették, kik oly nagy számmal voltak, hogy azt se tudta a vezér, mit tegyen velök. Bajából egy öreg harczos segité ki, azt a tanácsot adván, hogy bocsássa szabadon az öregeket.

A vezér el is bocsátá a véneket s azóta a helyet Eresztevénynek nevezik.

VII.

Sólyomkő[47] nevét onnan veszi, hogy a török uralom alatt itt fogdosták össze a portára küldeni szokott sólymokat.

VIII.

Etéd, Szolokma, Atyha[48] községek neveit ekképen származtatják: egy apa három felnőtt fiának földet akarván adni, kivezette őket a mezőre. Mikor az első fiu részét kiadta, igy szólt.

– E hely a tiéd! Ide épité aztán a fiu Etédet. Mikor a második fiu részét is kiadta, azt mondá:

– Erről még szólok ma. Ide épité a második fiu Szolokmát. A harmadik nem győzte bevárni, mig rákerül a sor és türelmetlenül kiálta fel:

– Adj hát nekem is atyám!

Ez időtől fogva nevezik azt a helyet Atyhának.

IX.

Bereczk[49] határán emelkedik Venturné vára melyről azt tartja a néphit, hogy egy Venturné nevü asszony épitette, mig fia a hadjáratban volt, mert egyedül félt az ellenségtől.

Venturné nagyon büszke volt várára s midőn fia hazajött, elébe lovagolt és azzal dicsekedett, hogy olyan várat épitett, melyet maga az Isten se vesz be. A fiu nagyon megbotránkozott ezen és elvágtatott. Venturné pedig visszalovagolt várába, de nagyon megjárta, mert alig lépett be a kapun, nagy dörgés és villámlások közt a szép vár fenekestül felfordult és Venturné is odaveszett.

X.

Tartod[50] hegyéről az a monda él, hogy ott valamikor fényes vár állott. Ugyanis két tündér versenyzett a fölött, melyik viszen szebb munkát véghez. Az első Tartodra fényes várat épite, a másik a korondi gyógyforrást fakasztá. Birónak egy öreg, beteg embert hivtak, ki a korondi viznek adá az elsőséget, mert attól gyógyult meg.

Az első tündér dühbe jött: »No te hegy, mondá, megszépitélek, de szépségedet tovább nem tartod!«

Azzal kivette a vár szegletköveit, mely tüstént összeomlott.

XI.

Parajd és Szováta között van Rapsoné vára. A monda róla ez: Rapsoné mindennap Kolozsvárra ment templomba, de gyakran elkésett, mert rosz volt az ut. Megegyezett tehát az ördöggel, hogy neki Kolozsvárig jó utat készitsen. Az ördög el is vállalta a munkát, egy hegy arany és egy völgy ezüstért és olyan utat készitett, milyen még addig nem volt a világon, Mikor elkészült, a ravasz asszony azt mondá:

– Nagyon meg vagyok a munkáddal elégedve, azért két hegy aranyat és egy völgy ezüstöt kapsz. És tett a két mellére két aranyat, a kettő közé egy ezüst pénzt.

Az ördög látva, hogy rá van szedve, az utat a várral együtt szétrombolta.

XII.

A szent-demeteri kastélyt két vitéz épité, kik mikor elfogyott az épitő anyag, azt mondották, hogy a lelkiüdvösségöket is oda adták volna, csak ne fogyjon el. Egyszeribe ott termett az ördög és adott nekik a lelkiüdvösségökért cserébe’ épitő anyagot; de alig irták meg a szerződést, nyomban eke elé fogta mindkettőt és akkora árkot szántott velök, hogy maig se telt be. A nép Ördög árkának[51] nevezi. Az ekevasat meg is találták ebben az árokban. Akkora volt, hogy kilenczvenkilencz egészvágás szekeret megvasaltak belőle s még megmaradt egy szekerczére való.

(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)

XV. KRISZTUS MONDÁK.

I.

Volt egyszer három árva legény, a kiknek semmi keresetök nem volt, hanem a tengerből fát halásztak ki, abból éltek. Egyszer azt mondja a nagyobbik:

– Halljátok-e fiuk, mi igy soha meg nem élünk, menjünk el szerencse-próbálni.

– Biz’ a jó lesz, mondja a más kettő. El is indulnak egybe’.

Mennek-mennek heted-hét országon keresztül, egyszer találkoznak Krisztus urunkkal s Szent Péterrel.

– Mi járatban vagytok? kérdezi Krisztus urunk a legényektől.

– Mi bizony – mondja a nagyobbik – elindultunk szerencse-próbálni, mert otthon már nem lehet megélni.

– Hát te fiam, mi szeretnél lenni, kérdi a nagyobbiktól.

– Én – azt mondja a nagyobbik – gazdaember szeretnék lenni.

– No fiam, ha az szeretnél lenni, én megteszlek, mondja Krisztus urunk. Eredj be abba az udvarházba, ott az ut szélén. Legyen az a tiéd, de aztán ne feledkezz’ el a szegényekről.

– Hát te fiam, – fordul a másodikhoz – mit kivánnál?

– Én bács[52] szeretnék lenni.

– No, ha csak az a bajod, menj ki arra a hegyre, ott van egy üres esztena, mellette juh elég, én neked adok mindent; de lelkedre kötöm, ne feledkezz’ el a szegényről.

Azzal a két nagyobb elmegyen nagy örömmel, csak a kicsi marad ott.

– Hát te fiam mit kivánnál? Kérdezi tőle Krisztus urunk.

– Én nem kivánok nagyot, csak azt szeretném, hogy valahol csolnakos lehessek.

– A bizony még nem is sok, mondja Krisztus urunk, jere hát velünk.

Elérkeznek egyszer egy nagy vizhez. A viz mellett volt egy kis házikó s előtte egy csolnak kikötve.

– No fiam, ez a tiéd, foglald el, de lelkedre kötöm, hogy ne feledkezz’ el a szegényekről. Azzal Krisztus urunk elballagott Péterrel tovább.

Telik-mulik az idő, egyszer Krisztus urunk azt mondja Péternek:

– Jere Péter, nézzük meg, mit csinálnak a fiaink.

Elmennek a gazdához. Hát abból akkora úr lett, hogy három tajték-pipából veti a füstöt egyszerre, a csürben pedig hat cséplő siríti[53] a búzát.

– Menj be Péter, kérj valamit, mondja Krisztus urunk. Bemenyen Péter, de bizony nem kap ott semmit.

– Eredj kérj hát – mondja Krisztus urunk – egy marék szóratlan búzát legalább. Bemenyen Péter ismét s hoz egy marék szóratlan buzát.

– No vidd el most – mondja Krisztus urunk – annak a szegény asszonynak ott szembe az udvarára s égesd el.

Meggyujtja Péter, hát egy percz alatt tele lesz az udvar búzával. A szegény asszony alig győzött hálálkodni. Látta ezt az uraság a tornáczból s lekiáltott a cséplőknek, hogy ne vesződjenek tovább, hanem gyujtsák meg az egészet. Azok meg is gyujtották, de nem hogy tiszta búza lett volna belőle, hanem a csür is égni kezdett. Megijedt most az uraság, szaladt a kutra, hanem úgy bele-bucskázott, mintha ott se’ lett volna, a ház pedig mindenestől porig égett.

– No ezzel végeztünk Péter – mondta Krisztus urunk – jere, nézzük meg a másodikat.

Elmennek az esztenához. Bemenyen Péter, ha valamit kapna, de a bács még kiszidja onnat.

– Eredj, kérj legalább egy csupor savót, mondja Krisztus urunk.

Elmenyen Péter s hoz egy csuporka savót.

Krisztus urunk fogja a csuprot s felhanyitsa az esztena fedelére. Hát abban a perczben égni kezd az esztena s benne a bács.

– No Péter – mondja Krisztus urunk – nézzük meg már a harmadikat is.

Elmennek ahhoz a vizhez s Krisztus urunk általszól, hogy jőjön által a csolnakkal. Ez a fiu már nem mondatta kétszer. Nyomban átjött s keresztül vitte őket nagy örömmel, hogy szolgálhat ő is jóltevőjének. De Krisztus urunk, a mig keresztül mentek volna, úgy megvarasodott, mint a béka.

– Mivel lehetne kijedet meggyógyítani? Kérdezte a legény.

– Engem fiam meg nem gyógyitasz, mert én csak a szopós gyermeked vérétől gyógyulnék meg, mondta Krisztus urunk.

A legény csak vakarta a fejét egy darabig, akkor kapta a kést, kivette az asszony kezéből a gyermeket s kieresztette a vérét.

Azzal a vérrel bekente Péter Krisztus urunkat s hát mindjárt lepattogott a testéről a var.

– No most Péter, dobd be azt a gyermeket a kemenczébe s gyujtsd rá a tüzet.

A gazda csak nézte szó nélkül, mit csinál Péter.

Egyszer ujra megszólal Krisztus urunk.

– Menj ki fiam, vár gyermeked a kemenczében.

Kimegy a gazda, hát ott ül a kemencze hátán s két arany almával játszodik. Hozza nagy örömmel s térdre esik Krisztus urunk előtt, de Krisztus urunk azt mondja neki:

– Soha se köszönd fiam, megérdemelted a jótéteményt. Menj ki az ajtód elé, ott van egy nagy rét mérj ki magadnak ezzel a bottal, a mennyit tetszik, belőle. Élj boldogul, de ezután se feledkezz’ meg a szegényről. A gazda meg akarta köszönni, de már akkor Krisztus urunk eltünt.

(Kriza János hagyatékából.)

II.

Krisztus urunk szent Péterrel utaztában, egy szegény özvegy asszonyhoz fordult be éjjeli szállásra. Az özvegy asszonynak csak egy tehene volt, azonkivül semmi gazdasága az Isten földjén. Volt azonban egy neveletlen fiacskája, ezt erősen szerette, kényen tartotta, s ha lehetett volna, még a szél elől is eldugta volna.

Az özvegy asszony jó szivvel látta vendégeit, tejjel, kenyérrel megvendégelte. Reggel aztán megköszönték a szivességet, elbúcsuztak s elindultak más faluba. Mikor kiértek a határra, azt mondja a Krisztus:

– Hát hiszed-e Péter, hogy a melyik özvegy asszonynál az éjjel hálánk, annak a tehenét épen most eszik a farkasok.

– Ó édes mesterem! hogy’ engeded te azt meg? Hiszen annak a szegény asszonynak egyebe sem volt, s mégis a tejéből kétszer megvendégelt minket!

Azt mondja erre a Krisztus:

– Igy akarom, hogy legyen, mert az az özvegy erősen kényen tartja a fiacskáját annak a tehénnek a tejéből; dologra nem tanitja, ha felnő, imigy-amugy tekergő tolvaj lesz belőle. De ne legyen csak, mire tátsa a száját, megfogja a dolgot s becsületes emberré lesz.

(Orbán Balázs gyüjtése.)

III.

Mikor Krisztust a zsidók üzőbe vették, felmászott egy nyárfára s ott huzódott meg; de a zsidók reá találtak, lehuzták a nyárfáról s megkinozták.

– No te nyárfa! – szólott a Krisztus, – megátkozlak, hogy télben, nyárban mindig dideregj.

Az átok meg is fogta a nyárfát, s azóta mindig reszket s olyan szomorán zúg, hogy nem lehet alatta hallgatkozni.

Másszor fenyőfára mászott fel a Krisztus; ezen nem találták meg a zsidók. Mikor leszállott róla, megáldotta.

– No te fenyőfa! télben nyárban zöld légy s mindég keresztesen nőjj.

Ezért zöld mindég a fenyőfa s ezért nőnek az ágai keresztesen.

(Orbán Balázs gyüjtése.)

IV.

Krisztus urunk a földön jártában-keltében befordult egy fösvény asszonyhoz is, szegény ember képében, s kért tőle egy kevés kenyeret.

– Adnék biz’ én jó szivvel, – mondá a fösvény asszony, – de most egy befaló falás sincs. Jőjjön kijed holnap, akkor sütök.

Másnap félre is tett egy szikra vakarék tésztát a szegény ember részire, de mikor bevetette a sütőbe, a vakarékból akkora kenyér lett, mint egy talyigakerék. A többi kenyér még szógája se’ lehetett volna ennek.

– No hiszen, – gondolta magában a fösvény asszony, – ebbe ugyan nem vágod a fogadat, szegény ember! S mikor már meszszéről látta jőni, elbujt a tekenyő alá s meghagyta leánykájának, hogy mikor a szegény ember bejő a házba, mondja, hogy nincs itthon.

– Jaj, édes bátyám uram! nincs itthon édes anyám, – futott elejébe a leányka a szegény embernek.

– Hordja hát, mig e világ, hátán a mi most rajta van, – szólott a Krisztus.

A fösvény asszony abb’ a minutába’ tekenyős békává változott.

(Orbán Balázs gyüjtése.)

V.

Krisztus és szent Péter, a mint egy falun keresztül utaztak, bementek egy házhoz s ott sült ludat adtak nekik alamizsnába. Krisztus ment elől, Péter utána, s azon közben megette a lud egyik lábát, mert már nem tudta tovább türni az éhséget. A mint a falu kapuját elhagyták, letelepedtek egy patak martjára, hogy falatozzanak egy keveset. Hát a ludnak csak egy lába van meg!

– Hé Péter, hé! hol ennek a ludnak az egyik lába? – Kérdezte a Krisztus.

– Uram, ennek csak egy lába volt, – bizongatózott Péter. Nézd csak uram, ahajt a jégen is áll egy sereg lúd, azoknak is csak egy lábok van.

– A bizony lehet is, látod-e! – mondá a Krisztus, – de mégis, jere csak, szemléljük meg, ha igazán egy lábok van-e?

Erre mindketten fölszöktek helyökről s igyenesen a ludaknak tartottak. A Krisztus, mikor csak egy német ölre volt tőlük, hessentett egyet, s a ludak, a mennyi csak volt, mind leeresztették a másik lábokat is, s nagy gigágázva széjjelszaladtak. A Krisztus ekkor Péternek fordult.

– No látod-e Péter, hogy most is hazudtál, mert ezeknek egytől-egyig két lábok van; az volt annak is, a kit nekünk Isten nevében adtak, csak te megevéd Péter, mig utánam kullogtál.

– Ó édes mesterem! – rebegett Péter, – én azt hittem, hogy téged is, mint más embert, el lehet ámitani, de most látom, hogy Istenséged nemcsak előre, de hátra is lát. Te elől mentél, én hátul, hátra se’ néztél s mégis tudod, hogy én hátul megettem a lúdlábát!…

(Orbán Balázs gyüjtése.)

VI.

Régedes-régen, mikor még minden ember gyalog járt, ha lova nem volt, Krisztus urunk is megindult szent Péterrel, hogy gyalogszerrel bejárják kerek e földet. Jártokban-keltökben találkoztak egy pópával. Kérdi tőle a Krisztus: – Mi jóban jársz, domnule pópa?

– Én bizony, – öreg atyám, – felelt a pópa, – olyan országba iparkodom, hol a búzakenyérnél jobb ennivalót kapok.

– Úgy-e? – gondolá magában Krisztus urunk, – várj csak, majd elviszlek én téged jobb országba, ha nem tetszik a búzakenyér! Büntetésűl tüstént lóvá változtatta a pópát. Épen abban a szempillantásban járt arra egy szegény faragó ember. Ez a szegény ember három kerékre való fentőt vitt a két vállán, s mint a szakadó eső, úgy csurgott le róla a verejték.

Krisztus urunk egyszeribe megszólitotta.

– Jere csak, jere, szegény jámbor ember! rakd a terüdet erre a lóra. Álló esztendeig minden áldott nap rakj rá három szekérbeli fentőt, vidd a vásárra s esztendő végin vehetsz mellé egy társat. Akkor osztán csinálj egy szekeret is s annyi kerékfentőt rakj utánok, a mennyit csak elbirnak; de ennek a lónak kádárforgácsnál egyebet enni ne adj.

Nem kellett a szegény faragó embernek sok biztatás. Hüségesen eljárt minden vásárra, most már nem az ő ina hutyorgott a nagy terű alatt, hanem a lóé. No de, jól is tartotta; adott neki annyi kádárforgácsot, a mennyi csak bele fért. Esztendő végivel annyi pénzt összekaparingatott, hogy társat is vehetett melléje. Mikor osztán eltelt két esztendő, kihajtotta lovát a rétre. A Krisztus éppen ott sétált szent Péterrel.

– No, apám uram! – áldázkodott a szegény ember, – én elhozám a lovat. Az úr Isten ugyan fizessen meg kijednek a jószivüségiért, mert a keresetből más lovat szereztem s most már csak eléldegélek ezután is.

– Jó szivvel, fiam, – mondá a Krisztus, – hanem a lovat még nálad hagyom egy esztendőre, csak használd a hogy tudod, de aztán jól tartsd kádárforgácscsal.

A szegény ember még használta a lovat egy esztendeig, s esztendő végivel megint vett egy másikat. Ekkor ujra kihajtotta a rétre s ott esmét találkozott a Krisztussal.

– No, apám uram! visszahozám a lovat; szereztem már kettőt vele, az úr Isten még a lábanyomát is áldja meg kijednek.

Erre szent Péter megfogta a kötőfék szárát, vezette maga után a lovat, s azon módulag elgyalogoltak a pópa feleségéhez éjjeli szállásra. Ott bekötték a pajtába s a papné egy jó öl szénát tett elejébe. A ló, mikor megpillantotta a feleségét, nyujtotta az orrát, hogy megcsókolja, de a papné úgy hozzá legyintett, hogy mindjárt kiszökött az egyik szeme.

Reggel, mikor a Krisztus eltávozott, visszateremtette a lovat papnak. De bezzeg volt drága dolga szegény papnak! Felesége nem hagyott rajta egy garas ára becsületet.

– Te! te áncsori! te vankuj, te! hol tudtál járni három esztendőt? Aztán né! még a szemedet is kiverték!

– Ki biz’ azt, – felelt nagy szomorún a pap, – kiveréd te édes feleségem.

– Én!? Hiszen három esztendeje, hogy szinedet se’ láttam! Hogy tudtam volna én kiütni?

– Azt biz’ ugy édes feleségem, hogy én voltam az a ló, a kinek te tegnap este enni adtál; én örömömben meg akartalak csókolni s te úgy hozzám találtál legyinteni, hogy az egyik szemem egyszeribe kiszökött.

– Ládd-é, – szidta a papné, – eleget könyörgék, hogy ne czékázz el, mert a búzakenyérnél jobb ennivalót nem találsz, ha békoslatod is széles e világot! Úgy-e megmondtam?

– Igazad van, – mondá a pap, – de meg is vert az Isten. Három esztendeig voltam ló s szénát is tegnap este ettem először.

– Uram Jézus! – hát mivel éltél lelkem jámbor uram?

A pap erre rőkölni kezdett, mint a kicsi gyermek s mondá:

– Kádárforgácscsal!…

(Orbán Balázs gyüjtése.)

PÓTLÉK A BALLADÁKHOZ.

71. Homlodi Zsuzsánna.

»Mi oka, mi oka, Homlodi Zsuzsánna, Hogy a karton lajbli minduntalan szűkül?« »Az oka, az oka: szabó nem jól szabta, Szabó nem jól szabta, varró nem jól varrta.« »Kocsisom, kocsisom, én fellejtárjaim! Hozzátok, hozzátok a gyászos hintóim’ Fogjátok, fogjátok pej paripáimat, Vigyétek, vigyéték Homlodi Zsuzsánnát, Vigyétek, vigyétek Homlodi Zsuzsánnát, A rózsa-mezőbe, a fővevő helyre!« »Jó napot, jó napot, Homlodi nagyasszony! Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?« »Elküldtem, elküldtem a rózsás kertembe, Rózsákat vizsgálni, magát mulatozni!« »Jó napot, jó napot, te kis kertész legény! Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?« »Nem tudom, nem láttam, tegnap, hajh, még itt járt!« »Jó napot, jó napot Homlodi nagyasszony! Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?« »Elküldtem, elküldtem a tenger partjára, Arany halat fogni, magát mulatozni.« »Jó napot, jó napot, te kis hajós legény! Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?« »Nem tudom, nem láttam, tegnap, hajh, még itt járt!« »Jó napot, jó napot, Homlodi nagyasszony! Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?« »Mi türés tagadás, már meg kell mondanom: Elküldtem, elküldtem a rózsamezőbe, A rózsamezőbe, a fővevő helyre.« »Oh te pogány anya, mér’ vétetted fejét? Testemet testével egy sirba temetéd. – Jó napot, jó napot, te fővevő hóhér! Hol vagyon, hol vagyon Homlodi Zsuzsánna?« »Itt vagyon, itt nyugszik, csendesen aluszik.« »Testemet testével egy sirba temesd el, Véremet vérével egy patak mossa el.«

(Kriza János hagyatéka.)

JEGYZETEK.

BALLADÁK ÉS ROKONNEMÜEK.