Part 14

A bolondos legény nem is hederitett a bátyjaira. Elmegy más héten a fűzfához, s kéri a pénzt, de az még azt sem mondta, hogy: Mihálybá’!

– Úgy-e! – mondja a legény, – hát ez a becsület!? Kapja a fejszét, üt egy istenest a fűzfára s az gyükerestől kidől a földből. Nézi a helyét, hát egy éktelen nagy üst pénz van alatta! Azt mondja a füzfának a legény:

– No hallod-é, ebből már elviszem a tartozásomat, a többit pedig elviszem az interesbe. Úgy a mint volt, kiemelte az üstöt, belehuzta a fejsze nyelébe, fellóditotta a hátára s hazáig meg sem állott. Megérkezik, meglássa a más két legény a tenger pénzt, össze sugnak-bugnak, hogy az a pénz jobb volna nekik, mint annak a bolondnak.

– Öljük meg az éjjel, – suttintja az egyik.

– Aztán vessük a vizbe, – suttintja a másik.

Hanem a bolondos legénynek jó füle volt, s meghallotta, hogy miben járnak a bátyjai. Elszökött hazulról éjjel, s reggel egyenesen a királyhoz ment panaszra. Ennek a királynak olyan leánya volt, hogy soha emberi lélek el nem tudta kaczagtatni, úgy búnak ereszkedett. Mikor a bolondos legény elmondotta panaszát, olyan hegyesen elkaczagta magát, hogy az egész ház tájéka zengett belé.

Azt mondja a király erre: – No te legény! én megfogadtam, hogy a ki a lányomat meg tudja kaczagtatni, annak adom; én nem is másitom meg a szavamat. Neked adom a leányom s fele királyságomat, a testvéreidet pedig felakasztatom.

– Fölséges királyom! Ne akasztasd fel szegényeket, majd jók lesznek az udvarban béreseknek.

– Jól van, mond a király, – teljék a kedved.

Csaptak osztán olyan vendégséget, de olyant, hogy hét nap s hét éjen még a ló is bort ivott. Azután a szerelmetes pár felült egy tojáshéjba, letutajozott a Küküllőn, ha kiszállnak, legyenek a kendtek vendégei.

(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)

IX. A SZERENCSE ÉS AZ ÁLDÁS.

Volt egyszer egy földhöz ragadt szegény ember. Mindennap kötött egy hát seprüt, azt elvitte a városba, s úgy éldegélt feleségével egyik napról a másra.

A város végén áncsorgott a Szerencse és az Áldás. Vetélkedtek, hogy melyik a hatalmasabb, melyik tud több jót csinálni. Mikor éppen a legerősebben virrongottak, oda ért a szegény ember egy jó hát seprüvel.

Azt mondja az Áldás: Tegyünk próbát, itt jő egy szegény seprükötő ember; lásd meg csak, hogy több seprüt nem hoz a vásárra, ha én akarom.

– Jól van, – mondja a Szerencse, – majd aztán én is poróbálok egyet, s az lesz a hatalmasabb melyik gazdagabbá teszi a szegény embert. Nézd meg hogy azért is én nyerek, mert ez a szegény ember a te ajándékod után is köt seprüt, de az enyim után hat ökörrel hordat a városba buzát, maga pedig paripán kevélykedik a szekér után.

Megszólitja az Áldás a szegény embert s azt mondja neki: No szegény ember! Már elég ideje, hogy hordod a seprüt, megsajnáltam sanyaru életedet; adok hát neked száz forintot, de többet aztán meg ne lássalak seprüvel.

A szegény ember szépen megköszönte az ajándékot, a seprükön túladott nagy szorgosan, s avval haza látott, örvendezve a nagy summának, a mennyi még a nagyapjának sem volt soha. A feleségét azonban nem találta, s mert nem volt egy istenadta jó záros helye, a pénzt betakarta a korpás padba, maga pedig elfutott az erdőre, hogy fát hozzon, hadd legyen mivel a felesége legalább vizet melegitsen.

Ezalatt haza került a felesége, de hogy nem volt miből ebédet készitsen, hirtelen felmérte a korpát, szaladott a szomszédba, egy szücsmesterember hez, a korpán puliszkalisztet cserélt. Mire ura hazatért, már készen volt a puliszka s mikor abból jól belapátolt, megyen a korpás padhoz, hogy vegye ki a száz pengő forintot. Hát biz’ ott nem volt se korpa, se pénz.

– Hé asszony, hol a korpa?

– Azon biz’ én puliszkalisztet cseréltem a szücsnél, felelt az asszony.

– De hát a száz forintot hová tetted?

– Volt is kendnek száz forintja, – pattogott az asszony, – nemhogy kendnek, de még a nemzetséginek sem.

Szóból szó lett, a szegény embert elfogta a boszuság, elékapta az ostort, s ostorszónál inditotta feleségét a szücshöz.

– Kiesett az eszetek kereke? – kérdezte a szücs, mikor a száz forintot követelték, – hiszen te magad öntötted csávába a korpát!

Mit volt mit tenni, pénz nélkül oldalogtak haza, s a szegény ember ismét csak kiment az erdőbe, kötött egy hát seprüt s avval elindult a városba. A Szerencse már messziről meglátta s hergelte az Áldást:

– Nézd csak, nézd, Áldás! ahajt jő a szegény ember egy hát-seprűvel.

Az Áldás erősen megboszankodott, elébe ment a szegény embernek:

– Hogy mer kend seprüt hordani!?

Ez elbeszélte, hogy milyen szerencsétlenül járt a száz forinttal.

– No, mondá az Áldás – adok még százat, de többet meg ne lássalak seprüvel!

A szegény ember nagy örömmel haza sietett, de a feleségét most sem találta honn, hamarjában hát a hamvas fazékba dugta el a pénzt. Kiment fáért az erdőre, mialatt felesége is elékerült a faluzásból. Nem volt bizony egy csipetnyi liszt nem sok, annyi sem a háznál, kapta a hamvas fazekat, futott véle a timárhoz, s puliszkalisztet cserélt rajta.

A gazda mikor jól hozzálátott a puliszkának, gondolta magában, hogy eléveszi a pénzt, hadd lásson életében a felesége is nagy summát. De hát lelkem Istenem, se hamunak, se pénznek, se hire, se hamva.

– Hé asszony! hol a hamu?

– Hol-e? nyelvelt az asszony, ott a kend hasában.

– Hát a száz forint?

Szinét se látta biz annak a szegény asszony.

Elé az ostort a szegény ember s feleségét addig nyirte vele, mig a timárhoz nem értek. Kérik vissza a száz forintot. Kapja a timár a czorholó kést s úgy kiverte házából a szegény embert feleségestől, hogy csudájára gyült a falu.

Mit volt mit tenni, a szegény ember elévette koczrát, kiment az erdőre, kötött egy hátravaló seprüt s még az nap elinditotta a városba. A Szerencse jó messziről megismerte s most még jobban hergelte az Áldást.

– No ládd-é! itt a szegény ember, hozza a seprüt.

Az Áldás azt mondta:

– Már én többet nem adok neki semmit, mert látom, hogy nem életre való ember, tégy vele, a mit tetszik.

Mikor a szegény ember oda ért, azt mondá neki a Szerencse: – No szegény ember! adok én neked egy krajczárt, mert látom, hogy nehezen keresed a mindennapit.

A szegény ember megköszönte szépen, avval bement a városba, ott seprüjét eladta s vett az árán lisztet, sót, tojást, a krajczáron pedig vett három diót s úgy indult haza felé.

Utközben három gyermekre akadt; ezek majd kiásták egymás szemét, úgy veszekedtek valami felett. Kérdi a szegény ember:

– Hát ti mi felett virrongotok fiaim?

– Nézze csak bátyám-uram, – felelt az egyik, – ezt a fényeset együtt leltük s most már nem tudunk megosztozni rajta.

Az a fényes pedig egy darab gyémánt volt, mit azonban se a gyermekek, sem a szegény ember nem tudtak.

– Ne veszekedjetek, – mondta a szegény ember, – adjátok nekem, én adok nektek érte egy-egy diót.

A gyermekek örömmel ráállottak, a szegény ember pedig hazavitte a kincset, feltette a gerendára.

No, beestellik. Hát egyszer olyan világosság lett a házban, mintha egy font gyertyát gyujtottak volna meg egyszerre! Megörvendett a szegény ember; gondolta magában, hogy ezután már éjjel is kötheti a seprüt, nem kell gyertyára gondolni, s igy valamicskével többet szerezhet. A mint igy örvendezne, hallja, hogy egy szekér állott meg a háza előtt. Egy örmény-kereskedő szólott be hozzá egy pipatüzért, mert más házban már nem látott világot. Meglátja az örmény a ragyogó gyémántot s tüstént megismerte. Kérdi a szegény embertől, hogy mennyiért adná el, mert neki szüksége volna ilyen égőszerszámra, a sok ide-oda járásban.

– Jaj uram, drága portéka az! – felelt a szegény ember.

– Adok érte egy véka ezüst huszast, – mondotta az örmény.

– Jaj uram, drága portéka az, – kötte meg magát a szegény ember.

– No hát adok két vékát.

– Nem én uram három vékán alól, annyit megér az testvérek között is.

Kezet csaptak, az örmény tudta, hogy mit vesz, s szivesen adott három véka huszast érte. Mindjárt le is mérette a szekérről s behordatta a pénzt. A szegény ember is örvendett a vásárnak, mert nem tudta, hogy mit árul. Gondolta, hogy ebből telik gyertyára is, meg más egyébre is.

Másnap megvett egy szép belső jószágot, vett szántót, kaszálót s még azon őszön annyi szép buzát csépeltetett, hogy nem tudott betelni a gyönyörűségivel. Vett hat szép ökröt, két lovat szekér elé, egyet hátast, s a szentmártonnapi vásárra olyan szekér buzát vitetett bé a városba, hogy hat ökör is ugyan meghuzott egy-egy kaptatón. Ő maga hátas lovára ült s kisérte nagy peczkesen a buzás szekeret.

A Szerencse és Áldás már ott állottak a város végén, mire oda ért. Azt kérdi a Szerencse az Áldástól:

– Ismered-e Áldás azt az uri embert?

– Nem én, – felelt az Áldás, – nem emlékszem rá.

– Pedig ismerhetnéd, – mondja a Szerencse, mert ez a te egyszeri seprüs embered. No, láddé! hogy gazdag embert csináltam belőle egy krajczárral is.

Az Áldás erre megszégyelte magát s azt mondta:

– Igazad van, most már látom, hogy az áldás szerencse nélkül keveset ér!

(Orbán Balázs gyüjtése.)

X. A ZARÁNDOK ÉS AZ ISTEN ANGYALA.

Egy gazdag embernek igen-igen sok szép báránya volt. Kihajtatta kicsi szolgájával a rétre, hogy őrizgesse ott, de meghagyta neki: hogy a bárányok s a feje!… úgy viselje gondjokat. A mint furulyázgatna a kicsi szolgalegény, oda ment egy heczke-ficzki legényecske, s ez addig hergelte, hogy a szegény pakulárocska fejbe teremtette macsukájával s a kötölődző legény mindjárt szörnyű halált halt. Megijedt a kicsi pakulár, széjjel tekintett nagy hirtelen, hogy nem látta-e valaki, s egy árokba eltemette a holt testet. Mikor este haza ment a bárányokkal, hiányzott egy közülök.

A gazdag ember a fiát elküldötte a pakulárocskával, hogy keressék meg az elveszett bárányt, de mikor semmiképen nyomába nem akadtak, rátámadt a gazda fia, hogy bizonyosan megette, s úgy megütötte a botjával, hogy a pakulárocska még jaj szót sem kiálthatott: szörnyű halált halt. Gondolta a gazda fia: úgy sem lát senki az ég alatt, eltemetem egy árokba, – s el is temette éppen abba az árokba, hol a másik legényecske feküdt.

Azonban mind a két gyilkosságot látta egy zarándok, de a fiu apja gazdag ember volt s nem mert törvényre menni; gondolta, hogy úgy is hiábavalóság, a gazdag ember kiperli az életből. Imádságra adta hát magát, s három egész esztendőn át folyvást azért imádkozott, hogy az úr Isten alázza meg a gazdag embert, hogy félelem nélkül jelenthesse fel. De az Isten nem hallgatta meg a zarándok imádságát s a gazdag ember még gazdagabb lett három esztendő lefolytában. Arra határozta magát ekkor a zarándok, hogy ő bizony többet egy szót sem imádkozik hijába, hanem világi életet él ezután. Mért imádkozzék többet, ha az Isten a gonoszokat áldja meg, s az istenes emberről megfelejtkezik.

Elhagyta kicsi házikóját s elindult a világba. Túljárt már hetedhét országon, s egy este későn egy emberre talált, a mint egy nagy tűz körül heverészett. Letelepedett ő is a tűz mellé, s ott elbeszélte, hogy mi járásbéli. Azt mondja a másik ember: No éppen én is olyan kegyes életet éltem, mint te, de hogy láttam a rosszak előmenetelét, a jók sanyarú életét, eltökéltem, hogy többet nem kegyeskedem, hanem élek, a hogy más Isten teremtése.

Barátságot fogadtak egyszerre s virradatkor elindultak ketten. Estére beértek egy faluba, s a legelső jóforma háznál szállást kértek éjjelre. A gazda, kinek szép felesége volt s egyetlen egy fiacskája, azt mondta: Istené a szállás! s még vacsorára is meg hivta vendégeit. Azután ágyat vettetett nekik, s egymásnak nyugodalmas jó éjtszakát kivánva, lefeküdtek, elaludtak.

Mikor már mindenki első álmában volt, felkelt a zarándok utitársa s egy késsel elnyisszentette a kicsi gyermek nyakát. Avval feldöfölte a zarándokot s szép suttyomba’ tovább utaztak.

Másnap estére más faluba értek s ott is találtak egy jószivű gazdára, ki nemcsak szállást adott, hanem jó vacsorát s bort annyit, a mennyit csak meg győztek inni. Volt a gazdának egy szép ezüst-pohara, s vendégeit mind abból kinálgatta szerbe-sorba. Biztatta, hogy csak igyanak abból a pohárból, ő is mindig abból iszik, s más poharat még a szájához se venne. No! lenyugodtak a jó boros vacsora után, de a zarándok társa csak azt várta, hogy a gazda hortyogni kezdjen, leakasztotta az ezüst poharat a kendőszegről, avval egyet döfött a zarándokon, hogy: tovább egy házzal!

Mentek, mentek, sokáig vándoroltak, mig egyszer egy szász faluba’ setétedtek el. Hát olyan esős idő támadt, úgy szakadt a záporeső, de olyan setétség kerekedett, hogy fészét lehetett volna akasztani rája. Bekéredznek egy házhoz, de a gazda kikiáltott, hogy: »a szomszéd jobb ember, mint én!« Mennek a szomszédhoz, az is éppen azt kiáltotta. Rendre fogták a házakat, de mindenütt kifizették azzal, hogy: »a szomszéd jobb ember, mint én!« A legutolsó háznál azonban addig kuncsoráltak, hogy a gazda beeresztette, de akkor sem a házba, hanem a disznó-pajtába. A vén szász gondolta magában, hogy azok a gonosz mérges disznók még szilakba szaggatják a két embert s legalább másnap nem kell, hogy törökbuzát adasson nekik. De a disznók nem bántották a vándorokat, s csendesen aludtak reggelig, a zarándok társa ekkor megköszönte a szállást, s a vén szásznak ajándékozta az ezüst poharat jószivüségéért.

Mentek tovább s utközben egy olyan keskeny pallóhoz értek, melyen egyszerre csak egy ember mehetett által. Azt mondja a zarándok: Üljünk le ide, mert látod-e, éppen most lépett egy ember a pallóra, várjuk meg, mig átaljő. A társa azonban nem hallgatott rá s szembe ment az emberrel, s mikor ez szerencsés jó napot kivánt, megragadta s a vizbe taszitotta, s az bele is nyuvadott egyszeribe’.

A zarándok ezen erősen megbotránkozott, s elhatározta, hogy többet nem jár egy uton társával. A pallón túl egy keresztuthoz értek s itt azt mondta társának:

– Én veled tovább nem utazom, hallod-e! ha te keletre mészsz, én nyugotra megyek.

– Hát mért nem akarsz velem utazni? – kérdezte a társa.

– Azért, mert tovább nem tudom nézni gonoszságaidat. Megöléd a jószivű gazda egyetlen fiát, a másiknak elloptad kedvelt poharát s oda ajándékoztad annak a rossz embernek, ki a disznókkal hálatott most meg vizbe taszitád azt a becsületes embert, pedig szerencsés jó napot kivánt.

– Várj csak egy kisség, – mondá az utitárs, – ha még te állasz az erdő felől. Hát te mit tettél? Zarándok létedre elnézted, hogy egyik emberi állat megölje a másikat, s nem szólottál, mert féltél, hogy betörik a fejed. Zarándok létedre nem tudtad bevárni a bün büntetését, hanem világi életre adtad magadat. Tudd meg, hogy én az Isten angyala vagyok, tudom az emberek jövendő életét, s a szerint cselekszem. Annak a jószivű gazdának azért öltem meg egyetlen fiát, mert szülei elkényeztették volna, s lett volna belőle egy akasztófára való gazember: ezerszerte több keserüséget okozott volna életével, mint halálával. Annak a másiknak azért loptam el ezüst poharát, mert elrészegesedett volna, annyira szeretett ivogatni belőle, de igy eltökélte magát, hogy többet nem iszik. Annak a vén szásznak pedig azért ajándékoztam a lopott ezüst poharat, hogy kapjon belé az ivásba, s igya meg mindenét, mert az olyan embernek nem való a gazdagság, a ki nem könyörül a szegény utasokon. A pallóról pedig azért taszitottam vizbe azt a becsületes forma embert, mert éppen akkor indult a gonoszság utjára. Ezt legalább megmentettem a kárhozattól. Te is térj vissza kicsi házikódba s ne siettesd a jó Istent, mert ő szent kigyelme nem késik soha az igazságosztással. Ezt mondva az angyal, fényes lángszekéren felszállott az égbe.

(Orbán Balázs gyüjtése.)

XI. TÖBBET TUD AZ APJÁNÁL.

Egy szegény pásztorembernek volt két ficzkólegény fia. Az öreg szeretett lopocsálgatni, s szerette volna, ha fiai is jól kitanulnák ezt a mesterséget.

Elvitte hát a nagyobbik fiát az erdőre megpróbálni, hogy jóra menendő-e?… De ez mind csak a fák hegyét nézte, ha nem látna-e vagy egy madárfészket. Haza mennek este, s azt mondja a pásztorember feleségének:

– No feleség, ebből sohasem lesz tolvaj, mert a szeme mindig a fák tetején jár.

Másnap a kisebbiket vitte ki próbára. A mint mentek az erdőbe, megláttak egy embert, a ki kecskét hajtott a vásárról. – Hej, de jó volna ellopni azt a kecskét! – mondotta a legényke.

– Mit beszélsz te legényke? Szeretném látni, megmernéd-e próbálni, – bizgatta az apja.

Avval ott hagyta fiát az öreg, átalcsapott egy ösvényen az esztena felé. A legényke pedig lehuzta fél csizmáját, s letette az ösvény mellé, hol a kecskés embernek el kellett menni. Meglátja ez a csizmát s gondolja is, hogy e bizon jó volna az ő mezitlábos fiának, de mégse’ vitte el, ki tudja: hátha valami szegény gyermek hagyta ott s még utána jő.

Mikor a kecskés ember elhaladt, felkapta csizmáját a legényke s egy másik ösvényen elejibe került amannak, ott ismét letette a félcsizmát.

– Mégis csak elviszem – gondolja az ember, – kettő megérdemli. Avval megkötötte a kecskét egy fához, visszafordult a másik csizmáért. A legényke pedig felkapta a félcsizmát, felhuzta nagy szorgosan, a kecskét meg eloldotta a fától, s elveszett vele a sürübe, el az esztenára, oda adta az apjának, hogy ölje meg s csináljon egy istenes lábas tokányt, ő majd addig ellopja a kenyerit is az embernek.

Bezzeg hogy a kecskés embernek vissza kellett térni csizma nélkűl, de még a volt a hadd el hadd, mikor látta, hogy: se kecske, se csizma! Összekóborolta a szegény ember az erdő minden zegét-zugát, de a kecskére nem akadt, mert abból bizony már tokány lett. Nagy kifáradva leült egy forrás mellé, ott elévette tarisznyáját, hogy egy kicsit falatozzon. A legényke meg bebújt egy sürü cziherbe, s el kezdett nyekegni, mint a kecske… Megörvend a szegény ember, hogy ott van közel eltévedt kecskéje, hagyja kenyerét, hagyja tarisznyáját s megindul a kecskenyekegés irányában. Mikor már jó messzire tévelygett a forrástól, a legényke visszakerült, vette a kenyeret, tarisznyát, s avval usdi neki! vesd el magad! egy miczre az apjánál termett az esztenán.

– Hogy tudád elhozni, te átkozott lélek?! – kérdi az apja.

– Ne kérdezze azt kied, csakhogy elhoztam, felelt a legényke.

– No, – mondja az öreg, – te ügyelj a húsra, én elmegyek s vágok még vagy egy darab fát, hogy a tüzünk le ne szakadjon.

A mint behaladt az erdőbe, gondolja magában ez mégis igen sok; ha igy folytatja, hamar akasztófára kerül, jó volna egy kicsit megijeszteni. Erre az öreg orgonálni kezdett mint egy farkas, de a legényke utána kiáltott:

– Ne fogja a teréfa apám uram! hozza hamar azt a fát, mert mindjárt leszakad a tüz.

Az öreg visszatért s csak rázta a fejét s hmgetett.

– Ejnye de kicsi fát hozott apám uram! – mondja a legényke. – Ennél soha meg nem sül a kecske, megyek, hozok én.

Kapta a baltát, beiramolt a sürübe, ott egy csutakot döngetni kezdett amugy istenesen, siránkozó hangon pedig mind azt kiabálta:

– Ne üssön engem bátya! nem én loptam el a kecskét, ott süti az a vén ember, az lopta el.

Arra el kezdett döbörögni, mintha futna a kecskés ember az apja felé. Aj! megfutamodik a vén pásztor, mintha kivették volna a két szemét.

– Hova fut apám uram? – kiáltott a fia utána, elésomolyogva a cziherből, s úgy kaczagott, hogy a könyje is csurgott belé.

– Hát nincs itt a kecskés ember? – kérdi az öreg.

– Hiszen én vertem a csutakot öreg, a baltámmal!

Az öreg csak megcsóválta a fejét: Hej fiam, fiam! te többet tudsz az apádnál!…

(Orbán Balázs gyüjtése.)

XII. A SZÉP EMBER ÉS A CSALFA ASSZONY.

Volt egyszer egy igen-igen szép ember. Nem volt ennek párja széles ez világon, a ki szépségben vetekedett volna vele. Le is festették a képét, s úgy hordozták szerteszélylyel az egész országban. A ki csak látta, meg nem állotta, hogy meg ne vegye, s rámába tétették, mint a szüz Mária képét. A sokból egy eljutott a királyné kezébe is, s ez nem győzte eleget nézni, bámulni. Azt mondja egyszer a királynak:

– Nem tudom elhinni, hogy élő ember képe ilyen legyen.

– Hát édes feleségem, ott van a neve a kép alatt, az is oda van irva, hogy hová való; megtudhatod, csak akard, hogy a festő igazat festett-e?

El is indít a király két hajdut utána, a szép ember azokkal utra is kel nagy örvendezve; de mikor már jó messzire haladtak volna, eszébe jut, hogy az imádságos könyvét otthon felejtette. A nélkül pedig ő egy lépést sem ment tovább, mert az volt a hite, hogy a szépsége csak úgy lesz állandó, ha abból a könyvből mindennap imádkozik.

A hajduk visszakésérik s ő bemegy az imádságos könyvért. Hát édes Istenem, a felesége már ott szerelmeteskedik egy éfiu legénynyel. Ezen úgy megmérgelődött, hogy egyszeribe megváltozott szinében s olyan lett, mint a cseppentett viasz. Hanem mit csináljon? a hajduk siettették, s neki menni kellett.

Megérkeznek a király várába, bevezetik a király elébe, ez csak megnézi:

– Magad is szép ember vagy, mondja a király, de a festő mégis csak csalt, mert a kép szebb, mint te magad.

– Felséges királyom! – mond a szép ember, – küldjön csak engem egy külön-szobába három napra, tudom Istenem, ismét szép leszek.

Ad is a király neki egy külön szép szobát, melynek az ablaka épen a kertre nyilott. Ide ült minden jó hajnalba’ a szép ember, s jó hajnaltól késő estig mindég csak imádkozott a könyvéből, hogy az Isten adja vissza szépségét.

Egyszer a mint épen az ablakon kitekint, látja, hogy a királyné kisurran a palotából, megy a filegóriába, s ott egy csunya szerecsennel csókolódzik-mókolódzik. Erre úgy megvigasztalódott, hogy abban a pillanatban visszakerült a szépsége.

Három nap multával jelenti magát a királynál.

– Most már látom, mondja a király – hogy a festő csakugyan nem csalt, mert most a képnél is szebb vagy; de mondd meg, hogy vesztetted volt el a szined, s hogy kaptad ismét vissza?

A szép ember elbeszél mindent, a hogy történt. – Igy biz’a felséges királyom! elgondoltam, miért adnám én búnak a fejemet, mikor még a felséges király is egy hajóban evez velem. Mikor ezt elgondoltam, egyszeribe’ szebb lettem, mint azelőtt is.

Azt mondja erre a király: – No te szép ember! te már megvigasztalódtál, de én megkeseredtem; menjünk most addig, mig én is megvigasztalódom.

El is indulnak, mennek országon-világon keresztül, hegyen-völgyön által. A mint egy mezőn haladnának, látnak egy négy ökrös ekét szántani, még pedig úgy, hogy az asszony fogta az eke szarvát, az ura meg az ökröket hajtotta. A mint közelebb érnek, látják, hogy a gazda egy nagy ládát emel a hátán, s csak úgy csurog róla az izzadtság. Kérdi a király: hogy van az, hogy nálatok asszony tartja az ekét, a gazda pedig az ökröt hajtja. Hát – felel az asszony, mi csak ketten vagyunk, nincs senkink; ebben a ládában van a legféltősebb kincsünk s nem merjük otthon hagyni; még a szántóföld végére sem merjük letenni, mert mig egyet fordulunk, elviheti valaki. Azért hordozza uram a hátán, s hogy miatta nem tud lehajolni, én tartom az ekét s én is váltom meg.

– Hadd lássuk, mond a király – mi van a ládában?

Az asszony fogadkozott, hogy ezt igy nem lehet s úgy nem lehet megnézni senkinek, de a király parancsolta, muszáj volt. Felnyitja nagy kénytelenkedve; hát uram Jézus szent Péter! a szeretője ott kuczorog a ládában!

Elneveti a király magát, s azt mondja a szép embernek:

– No már most én is meg vagyok vigasztalódva, mert ha a feleségem más szeretőt tart is, de legalább nem hordoztatja velem a hátamon.

(Orbán Balázs gyüjtése.)

XIII. A FOTOSI EMBER POLTURÁJA.

Egyszer egy martonosi ember egy polturával adós maradt egy fotosinak. Eleget kérte, hogy engedje el, de a fotosi nem tágitott és azt mondá, hogy halálakor is felveszi rajta. Történt pedig, hogy a martonosi ember csakugyan meghalt, mielőtt a polturát megadhatta volna. Akkori szokás szerint kiteritették a templomba, mely közös volt Fotossal és két község között feküdt.

Éjjel megtudja a fotosi ember, hogy adóssa meghalt és elmegy a templomba, hogy fölvegye rajta a polturát.