Part 13

No te szegény ember, – mondja most a gróf, – ha mi nekem takarmányom van, gyökerestől mindenestől be nem takaritod egy nap alatt, ökröd nélkül maradsz, tudd meg! A szegény ember elkezd búsulni, de a bors-ökröcske ismét megvigasztalja.

Egyet se búsuljon gazduram! kied csak feküdjék le a barázdába s aludjék, a többi a mi gondunk. Bé is takaritották egy nap még a helyét is a teméntelen sok takarmánynak. Egy szekérre rakták az egészet, de olyan magasra felrakták, hogy a szegény ember nem tudott a tetejébe nézni. Mikor a kastélyhoz érnek, bémegyen a szegény ember a grófhoz, s azt mondja: méltóságos gróf ur! elhoztam eddig a takarmányt, de ha a kastélyt el nem fordittatja a helyéről, nem térünk bé az udvarra. A gróf még ki sem hallgatta jóformán, úgy kivetette a szegény embert, hogy majd megszakadt a nyaka. Meglátták ezt az ökröcskék, mozditnak egyet a szekéren, neki a kastélynak, s az fenekestől felfordult. A grófot majd megölte a buszúság.

– Hallod-e, te szegény ember! – mondá a gróf, – ha te engem be nem vitetsz a pokolba a biróval együtt, ökröd sem lesz s magad is csúfot látsz. Látni akarom a pokolt, hogy milyen világ van ott. Hej! búnak adja magát a szegény ember. Hogy tudja ő oda vitetni, mikor soha még a tájéka felé sem járt a pokolnak. Megszólal az egyik ökröcske:

Azért soha se búsuljon gazduram! Oda eppeg jó helyre kivánkoznak, megilleti mind a kettőt.

Avval a szegény ember eléállott a nagy egész vágás szekérrel, a gróf s a biró felkászolódtak rá, s elindult a két ökröcske pokol tartománya felé. Estére kelve a szádához értek. A borsszem-ökröcskék neki futottak az ajtónak, beütötték a fejükkel, avval a gróf nagy tempóra besétált, s utána a biró.

– No most gazduram! rántsa rájok az ajtót, javallá az egyik. A szegény ember ugy is tett, s a gróf soha ki nem tuda kerülni a világ szinére, sem a biró. A szegény ember pedig a két borsszem-ökröcskével máig is boldogul él, ha meg nem halt.

(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)

VI. MONDJAD HÁT: SZÉNA!

Egyszer volt, hol nem volt egy ember. Csak ide nem messze Gyalakután. Volt ennek az embernek annyi leánya, akár a rosta lika, de az egészre sem kellett annyit ügyelődni, mint a legkisebbre. Furfangosabb volt az adta leánya még az ördögnél is. Annyit sem hajtott apja szavára, anyja szavára, mint egy mákszem. Verték, ütötték: nem használt.

A leány egyszer fogja magát, s elszökik. Meg sem állott Nagy-Galambfalváig. Hogy oda megy, beáll szolgálatba. Jó dolga volt, serény volt, megszereti egy legény s elveszi. Élnek egy darabig békességben. Azt mondja egyszer a menyecske az urának:

– Hallá-e! menjünk el apámuramékhoz. Lássuk meg: élnek-e, halnak-e.

Ők bizon neki czihelődnek, felkészülnek, szekér elé fognak két tehéntinót s elindulnak Gyalakuta felé. Mikor mendegélnének Szent-Györgyön keresztül, meglát az asszony egy boglya szalmát az udvari csürkertben. Mondja az urának:

– Né, hallá-e! mekkora szénaboglya van ahajt!

Mondja az ura:

– Nem széna az, hanem szalmaboglya, feleség.

– A’ nem, hallá-e! mert a széna!

– A szalma! – mondja az ura.

Ahajt ugy összevesznek, hogy a menyecske haját is tépte nagy buszuságában. Szidta az urát, hogy mért nem mondja ő is, hogy: széna! De az ura mindig csak azt erősitette, hogy: szalma. Erre a menyecske felkapja az eczetes korsót, s ugy a tinók közé teremti, hogy mind miszlikbe[38] megy, a tehéntinókák megijednek, megfutamodnak, keresztül-kasul az uton, mindent összerontanak.

Eleget mondta az ura, hogy ne bolondoskodjék, de a menyecske mind csak azt kivánta, hogy az ura mondja azt, hogy: széna. De csak mondta biz a hogy: szalma. Erre még jobban neki durálta magát a menyecske, az inget is kivette nyakából, sirt, duzzogott. Az ura csak csillapitotta, mondta neki:

– Feleség! közel vagyunk Gyalakutához, ott minden ember ismer, hagyj fel a bolondsággal.

– Mondjad hát, hogy: széna.

– A bizon szalma!

Megérkeznek az apjáékhoz. A menyecske összekörmölve, borzasan, megtépászva, leszáll a szekérből. Egyenesen bemegy a házba, de nem szól senkinek egy szót se. Eleget kérdi az anyja, hogy: mi lelte? mi baja? Lefeküdt az ágyba s hallgatott, mint a néma. Eleget mondta az ura:

– Kelj fel feleség, mert szégyen a dolgod. Ne tedd magad.

– Mondjad hát: széna.

– A bizon csak szalma!

Este lesz. Jőnek-mennek a látogatók, az atyafiak. Egy sem maradt el a menyecske zelletségiből,[39] mindenik sajnálkozik a betegségin. Hivják vacsorára nem megy. Ágyat vetnek másuvá[40], hogy feküdjék oda. Egyet sem szól, még nem is mozdul.

– No e bizon meghalt!

Elmennek a pap után. Addig az ura pustogja[41] neki:

– Állj talpra, mert mindjárt megmondom, hogy csak teszed magad.

– Mondjad hát, hogy: széna.

– A bizon csak szalma!

Eljő a pap, ádászkodik, imádkozik s avval elmegy. Megvirrad, nézegetik, hogy él-e vagy meghalt? Hát se nem szól, se nem szuszog: a szemét is behunyta. Gondolja magában, hogy majd ráijeszt az urára. Az ura pedig csak pustogja neki:

– Ne bolondozz feleség! mindjárt nyujtó padra tesznek, harangoznak, rútul lesz a dolgod.

– Mondjad hát: széna.

– A bizon szalma!

Elnyujtóztassák, sirassák, kivált mikor megkonditsák a harangot. Eljő a temetés ideje, koporsóba teszik, gyülőt huznak, mindenfelől bomlik a tenger nép, lezárják a koporsót, a pap prédikál. Mikor elvégezné a perédikácziót, ismét pustogja a szegény ember:

– Feleség! vége életednek, mindjárt visznek a temetőbe, szólj, ébredj!

– Mondjad hát: széna!

– A bizon csak: szalma.

Meginditsák ki a temetőbe, leteszik a sirhoz, hogy eresszék le kötéllel. Oda surlódik az ember s ismét csak pustogja:

– Feleség! add ki magad, mindjárt betakarnak, soha mig a világ ki nem jösz innét.

– Mondjad hát: széna!

– A bizon szalma!

Leeresztik a koporsót; minden ember egy gajat vet rá előbb s avval szépen betakarják.

No! a nép elmegyen. A menyecske most veszi magát észre, hogy milyen bolondul cselekedett. Azt mondja magába:

– Bár az ördög vitt volna el engem!

Erre a szóra hallja, hogy ássa valaki a sirját. Megörűl, hogy az ura gondolkozott meg, bizonyosan az ássa. De hát a bizon nem ugy van: az ördög ásta. Szépen felnyitotta a koporsót, s azt mondá a menyecskének:

– No, ha engemet kivántál, jere velem, ülj fel a nyakamba.

Felül biz a menyecske, még pedig jó hekkesen s kikerekednek a föld szinyére.[42]

– No most szállj le! – mondja az ördög.

– E – en!?…

Még feljebb ült s amugy sarkantyúzta, hogy vigye haza.

– Szállj le hé! – kiáltott az ördög.

– E – en! – felelt a menyecske.

Megijed az ördög, hogy már mi az isten haragját csináljon vele. Fut egyik hegyről a másra, sebes vágtatva. A mint fut találkozik egy vörös csákós huszárral. Istenkedik neki, hogy szabaditsa meg a menyecskétől, mert gazdag emberré teszi. A huszár előbb rendjin szépen fogja, de mikor látta, hogy nem használ a szép szó, kirántsa a kardját.

– Szállj le kujon teremtette, mert mindjárt megöllek a kardommal. A menyecske sem veszi teréfára a dolgot s leszökik az ördög nyakáról.

– No te huszár, – mondá az ördög, – jóért jóval fizetek. Én most elmegyek a király udvarába, belebujok a királynéba; te jere oda s csak annyit mond: indulj komám! De addig ki ne hajts engem belőle, mig a király neked nem igéri a leányát s hóta után egész királyságát. Azután egy más királynéba bújok, abból is hajts ki egy jó summa pénzért, de osztég mikor a harmadikba bújok, onnét ki ne hajts, hiába ne is próbálj.

Elmegyen az ördög, s belébúvik a királynéba. Egyszeribe mindenfelé kurszust bocsát a király az ő birodalmába, hogy mennyi doktor mind elé gyüljön. Mind elé gyülnek, de egy sem tud a királynén segéjteni. Megérkezik a huszár is, bejelenteti magát, bemegyen. Hát a királynét körülvette a zelletsége, sirtak, piszögtek, pöcsörögtek, hogy kifogynak belőle. Elé áll a huszár, megfogja a királyné pulszusát, gondolkozik, keresztet vet a királyné homlokára, s azt mondja: indulj komám!

Egyszeribe az ördög kibújik, de hogy szómat össze ne keverjem, addig a huszár nem fogott semmibe, mig a király meg nem igérte, hogy neki adja a leányát, s hóta után egész királyságát.

Elment most az ördög s belebujt egy más királynéba. Összehivják a mennyi doktor az országba csak volt, de egy sem tudott segéjteni rajta. Azon közbe hire megy a huszárnak s elhivják azt. A bizon ki is ugratá egy jó summa pénzért.

Elmegy az ördög a harmadikba. Beléhelyezkedik egész lelke nyugodalmára, nem félt, hogy a huszár ismét kizaklatja.

A harmadik király is meghallja a huszár hirét, utána is küldött, igért tenger sok pénzt, csak meggyavitsa az ő derága feleségét. Kiált is egyet a huszár: _indulj komám!_ De biz az ördög egyet se mozdult. Ugy hallgatott, mint a süket disznó a rozsba!

– Indulj komám!

Az ördög nem mozdul. Harmadszor is neki káromkodja magát:

– Fikkom teremtette! indulj, mert érkezik a székely menyecske!

Egyéb se kellett a szegény ördögnek. Ugy kipattant a királynéból, mint a pereszlen, s ugy elvetette magát, hogy még e mái szent napig is mind fut. Holnap legyen a kietek vendége.

(Kriza János hagyatéka.)

VII. HAMVAS GYURKA.

Vólt, hol nem vólt, még hetedhét országon is túl, egy szegény asszony. Ennek a szegény asszonynak volt három fia: a legnagyobb csizmadia-, a második szabómesterséget folytatott, hanem a legkisebbel semmire sem lehetett menni, mindég a hamuban hevert, azért el is nevezték Hamvas Gyurkának.

A két nagyobb legény egy darabig csak elnyögte, hogy ők a keresők s az öccsük eszik-alszik, hamuba’ hemmedezik, de egyszer azt mondták az anyjoknak, hogy ezt már a szent lélek sem állja ki tovább, valamerre takaritsa el a beczefiát. El is vitte a szegény asszony a városba, béadta fazakas-mesterségre, de már másnap otthon volt Gyurka s azt mondta, hogy ő ugyan nem mocskolódik az agyaggal, s belőle, mig e világ, soha fazekas nem lesz. Azután elvitték timármesterségre, de innét is megszökött, mert a büdösséget nem tudta szenvedni. Vitték szabóságra, azt azért nem szenvedhette, mert ülni kellett.

A szegény asszony már ugy elkételenedett, hogy azt sem tudta: hol áll a feje; de a legények addig morgolódtak, hogy ismét poróbált egyet, s elinditotta a város felé. A mint mentek, találkoztak az országuton egy veres szakállu urasággal. Kérdi az asszonyt: Hova igyekszik kend néne, azzal a legénykével?

– Én bizony nagyságos uram, viszem ezt a szegény legénykét szolgálatba, ha valahol helye kerekedhetnék, de hogy az igazat meg is mondjam, még egy helyen sem tudott ellakni, mert Laczi a hátán űl a macskabékának.

– Nem baj a! – örvendezett az uraság – eppeg ilyen legényt keresek én. Nem lesz nálam semmi dolga az Isten földjén, s még is olyan bért adok, hogy tiz esztendeig sem szolgálna más embernél annyit.

Megörvend a szegény asszony, de még jobban Gyurka s meg is mondta az anyjának egyszeribe, hogy ő ehhez az urhoz megy szolgálatba, ha semmit sem fizet is, csak enni eleget adjon.

Az uraság megirta a szerződést s mikor a szegény asszony megnyomta a keresztet, azt kérdi tőle: – No szegény asszony, tudod-e, hogy ki vagyok én s hova viszem a fiadat?

– A biz’ a no! – renyekedett a szegény asszony, – nem is kérdém.

– Hát tudd meg, hogy én Durumó vagyok, a pokol királya s fiadat viszem az ördögök közé.

Aj, megijedett a szegény asszony, kérte, hogy a szerződést égessék el, de Durumó azt felelte: Majd vaskedden! Hanem megigérte, hogy esztendő mulva jőjjön el ebbe s ebbe a nagy rengetegbe, ott egy helyet ugy hivnak hogy: Durumó sarka, s ott aztán visszaadja a fiát. Belényugodt nagy nehezen a szegény asszony, de mikor haza ment, még akkor jutott isten igazában eszibe, hogy a fiát kinek a kezire adta. Elpanaszolta a nagyobb fiának, hogy milyen szerencsétlenül járt, de ezek csak összenéztek s azt mondták: hogy a vén asszony bizonyosan a konty alá hajtott, vagy meghibázott az eszében.

No! eltelik az esztendő s a szegény asszony elment pontosan Durumó sarkához, várt-várt setét estig, de Durumó nem hozta vissza a fiát. A mint ott búcsálódott, oda ment egy ősz ember. Kérdi:

– Mért búsulsz te szegény asszony?

Elmondta, hogy kinek adta szolgálatba a fiát, s hogy eppeg a mai szent napra igérte, hogy visszahozza, de biz’ a nem is gondol arra.

– Ne is várd azt hijába szegény asszony, mert oda magadnak kell elmenned, s ugy ha visszakapod a fiadat.

Avval belefútt a sipjába, s egy kicsi nyulacska mingyárt mellette termett.

– No szegény asszony! ez a kicsi nyulacska elvezet a pokol kapujáig, ott aztán beeresztnek, csak azt mond, hogy Durumót keresed. Hanem a te fiad eddig ugy elvátoztatták, hogy még te sem ismered meg; adok én neked egy szál rozsmarintot, indulj meg ezzel az ördögök közt s a melyik előtt kivirágzik, az a te fiad.

Megköszönte szépen a szegény asszony az ősz ember szüvességét s elindult a kicsi nyulacska után.

Három nap s három éjjel mentek, akkor értek a pokol kapujához, innét megfordult a nyulacska s a szegény asszony békiáltott a kapun.

Kifut egy ördög, s kérdi:

– Kit keressz, te szegény asszony?

– Én bizony Durumó ő felségit keresem, felelt a szegény asszony.

– No csak jere, eppeg most egzerczéroztatja a legényeit, ha jó kedvibe lesz, még be is fogad a fütő katlan mellé.

Bement a szegény asszony; ment egyenest Durumóhoz.

– No kijed ugyan visszahozá a fiamat, Durumó uram.

– Ejnye azt bizon el is feledém, mondja Durumó, de hát melyik is volt a kied fia? válassza ki, kend jobban ismeri.

A szegény asszony eltalálta egyre a rozmarint nélkül is, pedig olyan fekete volt a fia, mint az üst.

– Jaj! – kiált Durumó – igy nem mesterség eltalálni! Elészóllittatott egy regiment ördögöt s parancsolta, hogy egyszeribe vagdalják össze azt a regimentet, melyikhez Hamvas Gyurka tartozott, azután égessék porrá, s jóféle fűvekkel kenegessék meg.

Összevagdalták egy miczre, porrá égették, jóféle füvekkel megkenegették s a porból esmét egy regiment ördög lett, de egy makula-mákszem nem sok, annyit sem külömbözött egyik ördög a másiktól.

– No! most válassza ki kend a fiát, – biztatta Durumó.

Kezibe vette a szegény asszony a rozmarintot, megindult a geléda előtt, s mikor a fiához ért, a rozmarint kivirágzott s ő megállott előtte.

– Ez az én fiam! mondta Durumónak.

Tüsszögött Durumó nagy boszuságában, nem tudta már, hogy mitévő legyen, mert Gyurkát semmiképpen ki nem akarta adni, ugy megkedvelte.

Hanem Gyurka jóllakott már az ördögséggel is, keresztül bucskázott a fején, s lett belőle egy csóka s ugy kirepült a pokol szádán, hogy Duromónak szeme-szája elállott nagy bámulatában.

Azt mondja a szegény asszony:

– Már bizon, ha a fiam elment, én sem maradok itt, s avval ott hagyta Durumót.

Káromkodott, szitkozódott Durumó, hogy az a tolvaj ugy kitanulta az ő mesterségit egy esztendőre, hogy még az ő eszén is túl jár; de nem hagyja annyiban, ha életivel játszik is. Ő is keresztül bucskázott a fején, lett belőle egy sas madár, s avval utána repült Hamvas Gyurkának. Mikor már szinte utolérte volna, egy szép réten leszállott Gyurka, keresztül bucskázott a fején, s lett belőle egy szép selyem-kendő. Az oláh legények meg a leányok eppeg ott tánczoltak, az egyik leány megkapta s szépen a nyaka körül kötötte. Leszállott erre a sas is, keresztül bucskázott a fején s lett belőle egy istenes vastag macsuka. A tánczosok között volt egy vidéki legény is, ez kérni kezdette a leánytól a szép selyem kendőt, de ez nem adta. Azt mondta a legény: Hiszen ugy is lelted! s erővel akarta elvenni. A leánynak a szeretője erre felkapta a macsukát s ugy eldöngette a vidéki legényt, hogy a csontja is ropogott belé. E közben a selyem kendő leesett a leány nyakáról s esmét csóka lett belőle, a macsukából pedig sas, de most mérgesebben üzőbe vette, mert ahogy fájt az ütés a vidéki legénynek, ugy fájt neki is.

Mikor már szinte utolérte volna, a csóka berepült egy ablakon, ott általhajitotta magát a fején, s lett belőle egy szép gyémánt-gyürü. A sas nem tudott egyebet kieszelni, hanem bucskázott egyet s lett belőle egy fiatal ur. A háznál eppeg akkor készültek a bálba, s a kisasszony mikor észrevette a gyürüt a kicsi asztalán, azt hitte, hogy az édes apja vette ajándékba s felhuzta az ujjára. Beállitott erre Durumó is, gazdag urfi képében s ugy megszerettette magát a háznál, hogy elhivták magokkal a bálba. Durumó csak mind a gyürüs-kisasszony körül forgolódott, mondta neki a szépet; s addig-addig, hogy kérni kezdette a gyürüt a kisasszonytól. Ez azonban kikaczagta Durumót, hogy már első este gyürüt kér tőle s azt mondta: majd máskor. Hanem Durumónak akkor kellett egyszeriben s mikor tánczra kerekedtek, megfogta a gyürüt, hogy erővel is lehuzza az ujjáról. A kisasszony elkezdett sikoltozni, s Durumót megcsipték a többi urfiak s ugy kiseritették az ablakon, hogy alig tudott összeszedelőzködni. Káromkodott Durumó, s fel is fogadta, hogy többet nem üldözi azt a gyilkos tolvajt, hogy mindenütt ő huzza a kurtát s visszament az országába. Azonban vége lett a bálnak, s más este a kisasszony lehuzta ujjáról a gyürüt, s lett belőle csóka, kirepűlt az ablakon s hazáig meg sem állott. Az ajtó előtt keresztül bucskázott, s ismét Hamvas Gyurka lett belőle.

– Jaj lelkem fiam! csakhogy haza kerűlhettél, – renyekedett a szegény asszony, – ládd-e, bátyáid már bolond számba vettek engem, nem hitték, hogy a Durumó szolgája voltál kerek esztendeig.

– De biz’ a voltam, a ki áldója van! – mondta Hamvas Gyurka, – de bezzeg nem is bántam meg, mert annyi hunczfutságot tanultam nála, hogy már az után is elélhetünk uri módra.

Másnap reggel azt mondja Gyurka a bátyjainak:

– No legények, ma sokadalom lesz a városban, én hollószin paripává változom, ti pedig vezessetek el engem s adjatok el jó pénzért. Csak kettőt kötök ki, hogy vörös szakállu embernek el ne adjatok, s ha eladtok, fejemben ne hagyjátok a kötőféket, mert gazul lesz a dolgom.

El is indultak a városba, s mikor egy cziheren mennének keresztül, Gyurka átalbucskázott a fején s lett belőle egy szép hollószin paripa. A bátyjai kötőféket vetettek a fejébe s úgy vezették be a városba. Még jóformán be se értek, egy óbester megalkudta ötszáz forintba, de addig itták a legények az áldomást, hogy mind jobban-jobban neki melegedtek, ettek, ittak, huzatták a muzsikásokkal, s az öcscsökrűl úgy megfelejtkeztek, mint a fekete föld. Az óbester pedig haza vezettette a szép csitkót a kötőféknél fogvást, beköttette az istállóba. Mingyárt adatott neki jó lágy sarjut, de a csitkó csak tüsszögött s még belé se harapott. Kimegy az óbester leánya, vitt egy karécz komlós czipót s egy jó marék nádmézet s azt mind egy falásig megette. A kisasszony még teréfálózott az apjával, hogy olyan csitkót vett, mely czipóval él s czukorral. Jól van! kicsapatja az óbester az udvarra, hadd járja meg magát, hanem mikor délben mind bémentek a cselédek ebédelni, keresztül bucskázott a fején, csóka lett belőle, s hazáig meg sem állott. Az ajtóban ismét bucskázott egyet, s lett belőle Hamvas Gyurka. Bément a házba, ott istenesen leczirmolta a bátyjait, hogy róla úgy megfelejtkeztek, s azt mondta, hogy még holnap is vezessék el, de ha megint úgy járatják, többet nem vigyit velök, hanem dolgozzék mindegyik a maga kezére.

Elindultak második nap is a sokadalomba, s mikor a cziherbe értek, általbucskázott Gyurka a fején, s olyan gyönyörü szürke csitkó lett belőle, milyen még a török császár alatt sem járt. Fejébe huzták a kötőféket s a mint beértek a városba, megszólitja egy veresszakállu uraság:

– Mit kértek ezért a csitkóért hé?

– Kétezer forintot, felelt a nagyobbik legény.

A veresszakállu uraság egyszeribe elévette a bugyellárisát, de a legényeknek eszökbe jutott, hogy mit kötött volt ki az öcscsök s megmásolták a szavukat. Azt mondták, hogy csak teréfa-beszéd volt az egész, mert a csitkó nem aladó, viszik egy grófnak. A veresszakállu uraság eppeg Durumó volt s nem is hagyta annyiban, hanem szépen utánok sétált, hadd lám: kinek adják el a csitkót. A mint vezették az utczán, kinéz az ablakon egy gróf s kérdi: mit kérnek a csitkóért?

– Háromezer forintot! felelt a nagyobbik legény.

– Vezessétek be! parancsolta a gróf s mindjárt kifizette a háromezer forintot. A legények nagy örömökben ismét a csitkó fejében felejtették a kötőféket s annálfogvást be is köttette a gróf az istállójába. Alig mentek el, Durumó is beállitott a grófhoz s dicsérni kezdette a csitkót, mondta, hogy ő is megvette volna annyiért.

– Hát az úr miféle? kérdi a gróf.

– Én bizony lovászmester voltam egy herczegnél s most szolgálatot keresek, ha valahová befogadnának lovászmesternek, – felelt Durumó.

No eppeg jó helyen jár, nekem egy ügyes lovászmesterre van szükségem.

Megirták a szerződést s Durumó beállott lovászmesternek. Ment tüstént az istállóba:

– No te tolvaj, akasztófára való gyilkos! Megveretél egynehányszor, de most a kezem közé kerültél! Ezt mondta Durumó a csitkónak, avval elékapott egy vastag cseberrudat, s úgy elnáspágolta a szegény csikót, hogy az a hidlást is felrugta kinjában. Meghallja a gróf a nagy dörömbözést, lefut az istállóba.

– Hát te gazember! igy kezded az esztendőt!? Megfogatta a béresekkel, lehuzatta s olyan ötvent huzatott reá, hogy elájult belé. Mikor aztán felszeszpetelődött nagy kinnal, átalbucskázott a fején s lett belőle sas, de megfogadta, hogy többé nem üldözi azt a kitanult kötélrevalót, ki úgy a begyibe szedte az ő mesterségit, hogy még őt is csuffá teszi.

A gróf ezalatt kieresztette a csitkót, hogy járja meg magát az udvaron. Az egész háznépe sajnálkozott a szegény csitkón, jól tartották czukorral, kalácscsal s különbnél-különb jóféle süteményekkel. Hanem a hogy magára hagyták, csak keresztül bucskázott a fején, s úgy repült haza csóka képiben, mint a gondolat. Az ajtó előtt esmét Hamvas Gyurka lett. Mikor belépett az ajtón, bátyjai ijedtökben az asztal alá hengeredtek.

– Csak ki onnét hé! szedte-vettézett Gyurka. Tovább nem tartjuk az atyafiságot, mert ti látom, mindég leiszszátok az eszeteket.

A mi pénz volt, elosztotta négy felé, s azt mondta: Egy rész az anyámé, hogy legyen miből éljen vénségire, kettő a tiétek, hogy legyen miből folytassátok a mesterségeteket, a negyedik rész az enyim, s én azzal megyek szerencsepróbálni.

Avval átalbucskázott a fején, s úgy elrepült csóka képiben, hogy soha még hirét sem hallották.

(Orbán Balázs gyüjtése.)

VIII. A BOLONDOS LEGÉNY.

Egyszer volt, hol nem volt, még hetedhét országon is túl, kidőlt kemenczének bedőlt oldalában egy nagy cserefa. Annak a cserefának a tetejében hetvenhét varju, az aljába pedig hetvenhét poczegér. A ki az én beszédem meg nem hallgassa, az a hetvenhét poczegér rágja ki a máját, a ki pedig meghallgassa, az a hetvenhét varju vájja ki a szemét.

Volt egyszer egy szegény ember. Holta után három fiára egy bikát hagyott. A fiak úgy egyeztek meg, hogy épitsenek hárman-hárman egy-egy pajtát, s a melyikbe belefut a bika, legyen azé. No! épitnek is; a két nagyobb olyan czifrát, hogy még a pap is ellakhatott volna benne, a harmadik, – egy kicsit bolondos is volt, – hitvány nyirfa-seprüből font egyet. Eleresztik a bikát s az egyenesen a vessző-pajtába futott.

A két nagyobb legény eleget boszankodott, de ők akarták igy, oda kellett engedni a bikát a bolondnak. Ez egyszeribe kötelet vet a fejire s annál fogva vezette a vásárra. A mint megy az országuton, nagy szél kerekedik, s egy nagy horgas füzfa elkezd nyikorogni, mint a csiki szekér. Hm! – gondolja magában a bolondos legény, – e bizonyosan meg akarja venni a bikát. Oda kiált a fűzfának. – Mit adsz érte hé? A fűzfa csak nyikorgott, nyikorgott. Ehe! gondolja a legény, ennek látom úgy kell, ha mind a két szarvát kiütöm. Kapja magát, s a bikának mind a két szarvát leüti egy szempillantásra. Hanem a fűzfa csak nyikorgott. Hát nincs most pénzed? Nem baj, csak szerencse! majd eljövök a jövő héten. Azzal megköti a fűzfához a bikát, ő meg elindul hazafelé.

Kérdik otthon a bátyjai:

– Hát bolond, eladád-e a bikát?

– Meghiszem, felelt a bolondos legény.

– Kinek adtad el te bolond? Most tudom, hogy istenesen megcsaltak, – kötekedik a legnagyobb testvér.

– De hiszen! jó helyen van az hékám! Eladtam egy horgas fűzfának negyven forintért.

– Hát a pénz hol van?

– Megadja majd a jövő héten, ha arra járok.

Kaczagni kezd a két legény. No te világ bolondja! Azt ugyan jól eladád; majd megkapod az árát bornyunyuzó nagypénteken.