Part 12

Megszomorodik a király nagyon, mert az ő élete is ahhoz a tejkúthoz volt kötve. Hivatja mindjárt tizenkét jágerét s megparancsolja nekik, hogy ha ki nem tudják, hová lett a tej, többet az ő szeme elé ne kerüljenek. Estére kerekedik az idő s a tizenkét jáger kiül a kút mellé. Hát egyszer jön egy nagy disznó óriás, de akkora hogy a fejével a felleget meszelte. Neki dől a kútnak s egy szuszra mind egy cseppig kiiszsza. Jelenti a tizenkét jáger a királynak, hogy miféle történet esett.

– Mit gondoltok – mondja a király – hogy lehetne, azt a nagy disznót kézre keriteni.

– Azt másképen nem, mondják, minhogy lerészegitse az ember.

Kapja magát a király s teletölteti a kútat szilvapálinkával. Hát pont tizenkét órakor jön az óriás, neki dől a kútnak, s mind egy cseppig kiiszsza. No de meg is járta vele. Alig lépett hármat, végig esett a földön s elaludt. A jágerek pedig behuzták a filegóriába s reá zárták az ajtót.

Na a király mindjárt irással hivta össze a népeit, hogy jöjjenek, nézzék, micsoda csodát keritettek kézre az ő jágerei.

De volt a királynak egy négy esztendős kicsi fia, az ott játszadozott a filegória előtt, hát egyszer csak beejti a labdát az ablakon. Beszól az óriásnak:

– Jaj bácsi, adja ki a labdámat.

– Nem adom én fiam, ha el nem lopod az apádtól ennek az ajtónak a kulcsát.

Elszalad a kicsi fiu s elhozza a kulcsot.

– Köszönöm édes fiam, jobb apád leszek én neked apádnál, mondta az óriás. Azzal alig várta, hogy este legyen, kiszökött a filegoriából s ment egyenesen a tejkútnak. Kiitta mind, s osztég »köd előttem köd utánam« eltünt.

Gyülekeztek másnap a népek, de a király nem tudta megmutatni nekik a csudát. Eleget vallatta a cselédeket, egyik se vallott. Egyszer, mikor épen a legkedvesebb inassát veri, csak beállit a kicsi fiu.

– Ne verd szegényt hiába édes apám, én eresztettem el az óriást.

Nyomban összehivja a király a tanácsot s kérdezi, mit érdemel az olyan gyermek, a ki apját és királyát igy megcsufolja. Mindjárt ki is mondja a tanács, hogy fejét kell venni. De a király még is csak sajnálta egyetlen fiát megöletni, hát ráültette egy lóra, melléje adott egy czigányt s neki eresztette a világnak.

Elindul a szegény királyfiu s elérkezik egy rengeteg erdőbe. Volt neki egy kicsi pumi kutyája, az egyszer megszólal. Édes gazdám, add oda a lovat ennek a czigánynak, ugy is ellopná az éjjel, tartsd meg magadnál felét a pénzednek, a többit ebből is add neki, hadd menjen a hová tetszik, majd megélünk mi valahogy.

Ugy is teszen a király urfi s a czigány mindjárt elmegy a lóval. Hát érkezik az óriás.

– No fiam megfogadtam volt, hogy apád helyett apád leszek, jere már most velem. Felveszi a királyurfit az ölibe, a pumi kutyát zsebre rakja s azzal neki indul a rengetegnek.

Hét óra mulva megérkeznek óriás országba. Ott azt mondja az óriás:

– No fiam, itt te vagy most az úr, jere, hogy öltöztesselek föl.

Azzal fölöltöztette a királyurfit fáinul, de volt is miből, mert ő volt az óriás király. Olyan legény is facsarodott belőle hét esztendő alatt, hogy nem lehetett sehol párját kapni.

Egyszer azt mondja az óriás király:

– Ideje is volna már fiam, ha megházasodnál.

– Hát biz én meg is házasodnám, édes apám, ha volna, kit elvenni.

– Biz az nehéz dolog fiam, de segitünk valahogy rajta.

– Azt mán tudom, hogy hozzád bajosan megyen el idevaló király leány, de nem messze van ide Fejérország, ott megkapod a fejér király leányát, az elmenyen jó szivvel, csak tudni kell a módját.

Fölöltözteti másnap az óriás disznópásztornak a legényt, de inget olyant ad reá, hogy olyan semmi teremtett állatnak nem volt a világon s elküldi a fejérkirály kapujába. Alig áll meg a kapu előtt, mindjárt szalad ki az inas s behivja a király elébe. Kérdezik, hogy ki fia légyen, de ő csak azt mondja:

– Nem tudom. Se’ apám’, se’ anyám’ nem ismertem, azt se tudom, mi a nevem, ugy máskülömben Jancsikának hivnak.

Kérdezi tőle a fejér király, nem volna-e kedve beállani kondásnak, mert a kondássa meghalt. Adna neki háromszáz forint fizetést, annyi volt a másnak is.

– Én bizony fölséges atyám, beállok, – mondja Jancsika, – úgy sincsen senkim kerek e világon

– No fiam jól van, vedd átal a kondát.

– Hé, adjatok enni valamit az uj kondásnak!

Egyszeribe hoznak neki ennivalót s avval általveszi a disznókat. Estére kerekedik az idő s Jancsika beül a konyhába a góc alá. Épen akkor menyen el ott a király leánya s kérdezi, hogy hol hál az éjjel.

– Nincs még helyem, mondja Jancsika.

– Na hát fekügy le ide a padra.

Alig alusznak el a cselédek, jön a király leány.

– Jancsika, szivem szerelme, mond meg nekem, miféle fajzat vagy, mert szegény legénynek nem lehet ilyen változója.[37]

– Nem tudom, fölséges király kisasszony.

– No ha nem tudod, maradj magadnak.

– Nesze, hoztam egy fejér czipót, meg egy kulacs bort, legyen a mit egyél a mezőn.

Köszöni alásan Jancsika s azzal a leány elmegyen.

Másnap fúni kezdi Jancsika a furulyát, de a disznók úgy tánczolnak előtte, mint a karikacsapás. Nézi ezt a király az ablakból s oda szól a feleséginek:

– Nem tudom feleség, miféle fajzat lehet ez a Jancsika, hogy ugy tánczolnak előtte a disznók.

– Bizony fölséges király-atyám, – mondja a lánya, – nem lehet az a fiu paraszt, mert olyan változója kijednek sincs, mint annak.

Kiér Jancsika a mezőre, hát ott várja az apja, az óriás király.

– Mit adtak fiam?

– Egy komlós czípót, meg egy kúlacs bort.

– Vesd oda annak az egyenes farku kannak.

– No te kan, őrizd a fiam helyett a disznókat

Azzal ölbe kapta a fiát s elvitte haza. Este, mikor a disznók jöttek, vissza vitte a város végére s adott neki egy arany guzsajat, de meghagyta, hogy oda ne adja addig a király kisasszonynak, a mig meg nem mutatta neki magát övig. Ugy is lett, a király kisasszony megmutatta magát övig, de azután ismét hiába kérdezte, ki légyen Jancsika. Másnap adott az apja egy arany motóllát, harmadnap egy arany orsót, de lelkire kötötte, hogy azért mutattassa meg a király leánnyal magát egész anyaszült meztelen.

Egyszer kiadja a király a parancsolatot, hogy a ki kitalálja, hogy az ő leányának mi a jegye, annak adja feleségűl.

Gyűlnek, gyülekeznek messze országokból az urak, de egyik se tudja kitalálni. Egyszer Jancsika is beállit egy réz lóval, réz gúnyába’s azt mondja:

– Fölséges király, ha meg nem sérteném, a király kisasszonynak egyik hóna alatt a nap, a másik alatt a holdnak van a jegye.

Egyszeribe megütteti a király a nagy dobot s eljegyzik őket. De Jancsika abban a perczben ugy eltünt, mintha ott se lett volna. Keresi a király mindenütt, nem találja sehol se.

Másnap ismét megjelen egy ezüst paripán, megcsókolja a király kisasszonyt, de ísmét eltünik.

Harmadik nap már nagy bánattal volt el az egész udvar, hogy hátha ott felejti vőlegénye a király kisasszonyt. Várják reggelre: nem jön, várják délre: nem jön. Már épen más urat akartak neki választani, mikor beállit az udvarba olyan kocsival, hogy a napra lehetett nézni, de arra nem. Egyszeribe olyan lakadalmat csaptak, hogy Telelő Szent Páltól Tekerő Szent Pálig asztal asztalt ért. Én is ott voltam, kaptam egy kicsi csontikát, de oda jött kereszt apám s addig kérte, a mig megharagudtam s a lábához vágtam. A ki nem hiszi, nézze meg, hogy még most is sántál belé.

(Kriza János hagyatékából.)

III. A TÁLTOS KIRÁLYLEÁNY.

Volt egyszer heted-hét országon is tul egy olyan táltos király leány, a ki minden találós mesét kitalált, de az övéit nem tudta kitalálni senki. Fogta magát se’ kihirdetteté, hogy a ki az ő meséjét kitalálja, vagy neki olyat mond, a mit ő ne tudna kitalálni, ahhoz menyen feleségül.

Sokan megpróbálkoztak már vele, de senki se ment semmire. A táltos királyleány pedig mindeniknek karóba huzatta fejét.

Utoljára, mikor már kilenczvenkilencznek karóban volt a feje, maga is gondolkozóba esett, hogy nehezen mehet valaki hozzá »kárlátóba«, ha igy folytatja a dolgot. Ő bizony – gondolta – valamelyikkel már csak úgy szinből kitaláltatja a mesét s hozzá menyen feleségül.

Volt a szomszéd országban egy gazdag, de özvegy királyné s annak egy fia. De az a király urfi olyan volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem.

Meggondolkozik ez a király urfi s azt mondja az édes anyjának:

– Édes anyám! én bizony elmegyek a táltos királyleányhoz szerencsepróbálni.

Eleget próbálta az édes anyja, hogy lebeszélje róla, de biz’ azt nem lehetett.

Mintsem odavesszen idegen országba, – gondolá az özvegy királyné, – inkább én magam pusztitom el. Úgy is tett. Egy pohárba a legerősebb méregből készitett egy pár kortyot, hogy azt, mikor a fia indul, megitatja vele. De a király urfinak volt egy táltos inassa, az megmondta neki, hogy abból a pohárból, a mit az édes anyja nyujt neki, mikor indulnak, ne igyék egy cseppet se, hanem öntse ki a földre.

Hát lelkem Istenem, mikor épen indulni akarnak, jön az özvegy királyné egy pohár borral; de a király urfi a szájához sem vitte, csak ledobta a földre, Egyetlen egy csepp a ló lábára esett s az egyszeribe megdöglött.

Annak a lónak a husából evett két varju, azok is elpusztultak. A király urfi azt a két varjut megsüttette, betette a tarisznyájába s avval utnak eredtek.

Este felé egy rengeteg erdőbe érkeztek. Hát látnak egyszer egy nagy tüzet, a mellett füttözik tizenkét tolvaj. Oda mennek hozzuk s a király urfi megkinálta őket a varjak húsával.

A két varju meg se’ kottyant a tolvajoknak, de meg is halt tőle mind a tizenkettő azonnal. Akkor a szolga ezt a találós mesét találta:

»Egy csepptől meghalt egy, egytől kettő, kettőtől tizenkettő.«

Másnap megérkeztek a táltos királyleányhoz. Asztalnál mindjárt el is mondta a király urfi a találós mesét, de a leány nem tudta kitalálni. Három napi gondolkozási időt kért. A király urfi megadta neki.

Első éjjel felöltöztette a király leány egyik szolgálóját a maga ruháiba s elküldte a király urfihoz hogy tudja ki tőle a mesét.

– Megmondom, – mondá a király fiu, – ha ide fekszel mellém. A leány nem sokat kérette magát, hanem oda bútt. Akkor a király urfi kiugrott az ágyból s kikergette a leányt, a ruhát pedig ott tartotta.

Kétszer ismételte még ezt a királyleány, de a királyfiu mindenkor elkergette a szolgálót.

Negyednap délben ujra feltette a kérdést: »Egy csepptől meghalt egy, egytől kettő, kettőtől tizenkettő.« Mi az?

A leány most se tudta megmondani. Akkor elévette a három köntöst s azt mondá a tanácsuraknak:

– Ime nektek olyan király leányatok van, a ki már három éjjel egymás után lejött az én szobámba hálni, de én nem eresztettem magamhoz, hanem elvettem a köntösseit.

– Mit érdemel az ilyen király leány?

A király leány eleget esküdözött mennyre-földre, hogy nem ő volt, hanem szolgálói; de a király urfi semmi letteképen nem tudta elhinni, hogy nem ő volt a szolgálók pedig esküdöztek, hogy nem ők voltak hát mégis a király leányra sült a dolog.

Akkor mindjárt összeült a tanács s kimondta hogy az, a ki már kilenczven kilencznek minden igaz ok nélkűl nem átallotta fejét vétetni, maga sem érdemel egyebet. Egyszeribe hivatták is a hóhért s a király leány feje is karóba került. Épen az volt a századik. Akkor aztán az öreg király őt fiának fogadta s átadta az országát.

A király urfi pedig nyomba’ megházasodott, elvette a fejér király leányát, Liliom király kisasszonyt s még maig is élnek, ha meg nem haltak.

(Kriza János hagyatékából.)

IV. A HÁROM SZERENCSEPRÓBÁLÓ.

Egyszer volt egy ország arra felé, hol a nap felkél; lakott abban egy szegény ember, kinek olyan három szép fia volt, mint egy-egy bokréta s a mellett egyik nagyobb vitéz volt a másnál. Mindig is abban mesterkedtek, ha valami módon kimutathatnák vitézségüket, s addig erdőltek az apjukon, mig el nem eresztette országot-világot látni, szerencsepróbálni. Adott mind a háromnak egy-egy fegyvert s avval azt mondá: No! isten hirivel, menjetek, ha nem nyughattok!

Mentek-mendegéltek s estére kelve, elértek a fekete erdőbe. Alig nyugodtak le, egy vén banyó vetődött hozzájok s szállást kért az éjtszakára. Istené a szállás, vén anyó! itt bizony te is meghálhatsz velünk, mondá a nagyobbik legény, a más kettő szószólója.

Reggel, mikor felkászolódnának, hogy tovább utazzanak, a vén banyó megköszönte a szállást s adott nekik egy erszényt.

Ezt az idősebbnek adom által, – mondá a vén banyó. – tedd jó helyre fiam, mert ebből az arany soha ki nem fogy e világi életedben.

Avval tovább ment a három szerencsepróbáló testvér; az nap estére elértek a nagy vizhez s annak a martján szállást vertek. Éfélikor esmént eljött a vén banyó s kérte a szállást Adott a három legény jó szüvel. Reggel egy sapkát adott a közepsőnek, melyet ha a fejére tesz, látatlanná lesz.

Tovább mentek, s még az napon jókor egy küsdég várasba értek. Ott arra egyeztek, hogy az erszényből vegyenek ki annyi aranyat, a mennyivel a legszebb házat megvehetnék. Meg is vették a legszebbet, s még estére beleköltöződtek. Éféltájban kopogtatnak az ajtón, hát esmént a vén banyó van ott s szállást kér. Megadták. Azt mondja reggel a vén banyó:

No fiaim! én veletek többet ez életben nem találkozom, hanem itt van egy ezüst vessző, ez legyen a küsebbiké. Ennek a vesszőnek azaz ereje van, hogy a hányat suhintasz vele, annyi egész tábor katona áll elé. Hanem azt mondom én nektek, hogy nem messze innét van egy vár, abban lakik egy szép herczeg kisasszony, az csak olyan legénynek akar felesége lenni, a ki őt megtudja nyerni. Már sok herczegurfi próbált vele szerencsét, de egy sem ment semmire. Eredjetek ti is szerencsét próbálni, de helyén legyen az eszetek, mert különben porul jártok. A mit adtam, annak jó hasznát vehetitek.

Avval a vén banyó úgy oda lett a szemök elől, mintha a föld nyelte volna el.

Elig tünt el a vén banyó, az idősebb legény vette az erszényét s elindult a vár felé. A mint oda ért, bejelentette magát, s egyszeribe be is eresztették. Ugy káprázott a szeme a nagy fényességtől s a kisasszony szépségétől, hogy eleinte azt sem tudta, égen van-e, földön van-e, de erőt vett magán, s azt mondá a kisasszonynak:

– Nagyocska bátorság én tőlem, hogy elédbe merék jőni, szépséges szép kisasszony, de engedj meg nekem, mert hallottam hiredet s nem állhatám meg, hogy ide ne jőjek.

– Épen vártalak, mondja a kisasszony, jó hogy erre néztél. Ülj le ehhez a kicsid asztalhoz, koczkázzunk aranyban, s ha meg tudsz nyerni, tiéd vagyok apámnak fele birtokával együtt.

No, leülnek s elkezdik a játékot. A kisasszony egy miczre annyit nyert, hogy halommal állott az arany előtte, de a legény erszényéből még annál bővebben duvadtt a szép sárig arany. Szeget üt a kisasszony fejébe, hogy abból a küzsdég erszényből sokkal több arany jött ki, mint a mennyi beleférne. Félbeszakassza a játékot s azt mondja:

– Te ugyan ügyesen tudsz játszani, de ha az erszényed nem volna boszorkány-erszény, eddig megkellett volna, hogy add magad. Hoczcza ide csak, hadd lámsza, milyen, csak megnézem, s egyszeribe visszaadom.

Hitelt adott a szép mázas-szónak a legény, s odaadta az erszényt, a kisasszony pedig mihent a kezébe foghatta, elkiáltotta magát:

– Jertek estrázsák! kötözzétek meg ezt a legényt s kisérjétek ki a várból, hadd menjen, a merre a szeme lát.

Visszamegy a legény nagy búval-bánattal a testvéreihez, panaszolja, hogy milyen csufosan járt. Azt végezték el egymás között, hogy már most a közepső próbáljon szerencsét, s az erszényt is hozza vissza, ha szerét ejtheti.

Elment a közepső is a várba. Elmondta himzés-hámozás nélkül, hogy ő bizony az erszényért jött. No hiszen, felpattant a herczeg-kisasszony, hogy még ilyen kéréssel mer eléállani, kikiáltott az ablakon: Estrázsák! kötözzétek meg s vessétek ki innét ezt a bolondot.

De a fiu fejébe huzta a sapkát s látatlanná lett. Mikor az estrázsák kimentek, levette a sapkát s esmént kérte az erszényt.

A kisasszony hizelkedésre fogta, s azt mondá: itt az erszény, itt a sok arany, a mit bátyádtól elnyertem, de még magam is a tiéd vagyok, ha megmutatod nekem azt a boszorkányos sapkát. Addig beszélt, addig mondott, hogy ezt is kibeszélte a szép eszéből, s odaadta a sapkát. Egyéb sem kellett a kisasszonynak, helyből megkötöztette az estrázsákkal s kikisértette a várból.

Visszament nagy búval bánattal az is a testvéreihez, s elpanaszolta, hogy őt is milyen csúfúl rászedé a herczegkisasszony. Mit volt mit tenni, elhatározták, hogy menjen el a küsebbik is, s próbáljon szerencsét.

Elment most a küsebbik, a ki a legszebbik is volt. Hogy a vár alá érkezett, suhintott hármat az ezüstvesszővel, s mindjárt három erős tábor katonaság vette körül a várat, ő pedig talpig felöltözött generálissá vátozott. Bejelenti magát s bémegyen, jobb kezében tartotta az ezüstvesszőt.

A herczegkisasszonynak apja, anyja s minden rokonsága össze volt gyülve. Azt mondja a legény:

– Felséges fejedelem! azért jöttem, hogy az erszényt s a sapkát visszakérjem a leányodtól.

Azt kiáltja arra a fejedelem: Estrázsák! vessétek ki ezt a vakmerőt!

Az estrázsák meg is fogják a gyenerálist, de mikor az udvarra kiviszik, kiált egyet, s a temhetlen sok katonaság egybe ostromolni kezdi a várat.

Bezzeg lett ijedtség a palotában! Egyben azt parancsolják az estrázsáknak, hogy hozzák vissza a generális urat. Visszaviszik s azt mondja a fejedelem:

– Vitéz generális! küld el innét a katonaságot s neked adom a leányomat fele birodalmammal.

Kiment a generális, suhintott hármat az ezüstvesszővel, s a temhetlen katonaság ugy el-lett a föld szinéről, mint a tű. Ő maga sem generális volt immár, hanem csak akármilyen legény, csakhogy a kezébe volt az ezüst vessző. Azt mondja most a herczegkisasszony:

– Szép derék ifiu, édes szép szerelmem, én immár a tiéd vagyok, csak meg kell esküdnünk, add ide hát, hadd nézzem meg azt a szép ezüstvesszőt; látom, hogy avval minden ellenségünket meggyőzhetjük s élhetünk boldogúl.

Hitt az is a szép szónak s oda adta. Nem is kellett egyéb, mert a fortélyos kisasszony egybe kikisértette a várból a szegén legényt.

Elment nagy búval a legény, de nem a testvéreihez vissza, hanem a rengeteg havasba. Leheveredett egy nagy kőszál alá, ott helyben álom lepi meg s álmában a vén banyó azt beszéli neki: Ne búsulj fiam, kelj fel; itt van egy kurozsos forrás, tovább pedig egy almafa. Szakaszsz le arról egy pár almát, a forrásból tölts a kulacsba, de te nehogy megkóstold egyiket is. Azután menj vissza rongyos öltözetben a várba, ott a konyhamesternek add el azt a pár almát, s attól a fejedelemnek egész asztalnépe megbódul. Azután pedég öltözz daktornak, s jelentesd magadot, hogy mindenféle betegséget tudsz gyógyitani; a többit aztán a te eszedre bizom.

A legény úgyis cselekedett, mint a vén banyó javalta: eladta a két almát, evett belőle a fejedelem egész háznépe, s megis bolondultak tőle. Semmiféle daktor meg nem tudta gyavittani. Akkor jelenti magát egy idegen daktor. De bezzeg kaptak rajta! Megnézegeti a betegeket, ad mindeniknek egy gyüszünyi vizet a kulacsból, csak a kisasszonynak nem. Meg is gyavúl mindenik egy miczre, csak a kisasszony marad bolondnak. Sajnálták lelkekből, s még is kaczagni kellett rajta, olyan bolond tempókat csinált s olyan bolondokat beszélt.

Könyörögni, rimánkodni kezd a fejedelem, hogy gyavitsa meg a leányát is, s nem tud olyat kérni, hogy meg ne adná. Azt mondja erre a daktor: Add nekem a leányodat, add vissza az erszényt, sapkát, s az ezüst vesszőt s egyben meggyavittom! Észre veszi a fejedelem, hogy kivel van dolga, de mit vólt mit nem nem tenni, mindent vissza kellett adni. Akkor a legény ad egy gyüszűnyit a herczegkisasszonynak is a vizből s mindjárt helyre állott az esze s még jobb kedvű lett, mint annakelőtte. Csaptak is olyan lakadalmat, hogy hét országra ment a hire. A más két legényt is meghitták a vendégségre, s egybe herczegeknek tették. A küsebbikből pedig üdővel fejedelem lett. Máig is élnek, ha meg nem haltak.

(Benedek Elek és Sebesi Jób gyüjtése.)

V. A KÉT BORS-ÖKRÖCSKE.

Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl, egy nagy tenger, annak a közepén egy nagy sziget; ennek a szigetnek a közepében egy nagy hegy s a hegy tetején egy ezeregy esztendős fa. Ennek volt kilenczvenkilencz ága, a kilenczvenkilenczediken figyegett egy kilenczvenkilencz rejtekes tarisznya; ennek a kilenczvenkilenczedik rejtekében volt a szent Laczi bátyám kilenczvenkilencz levelű bibliája, s ennek a kilenczvenkilenczedik levelén voltak megirva a következő igék. A ki ezeket meg nem hallgassa, soha meg ne lássa a mennyeknek országát, a ki pedig meghallgassa, horgadjon meg az orra, mint a kapu kúlcsa.

A biz a’: volt egyszer egy igen-igen szegény ember; a szomszédjában lakott még egy nálánál is szegényebb. Az egyiknek fia volt, a másiknak leánya. Kapták magukat a szegény emberek, s összeszenetálták a két ifjut, hogy ha már annyiban van: legyen egy kódustarisznyából kettő.

Azt mondja egyszer az ifjasszony az urának: Hallá-e! kied, az igaz, hogy nem a pápista hiten van, de próbáljon egyet: böjtöljön meg egy pénteket, hátha adna az isten valamit.

Az ifju ember meg is hallgatta a tanácsot, nem eszik egy betévő falást sem pénteken, hanem az isten nem adott azért semmit. No, isten neki, – gondolja magában – legyen a többi után, s megböjtöli a a másodikat, meg a harmadikat is s egyszer csak ugy belé jött a böjtölésbe, hogy hét egymásután eső pénteken nem evett semmit de semmit az ég alatt. De az isten csak nem adott semmit a hét napos böjtre sem. Legény! – gondolja magában, – ez már csak elég volt, ha akart volna adni ő szent felsége, erre adhatott volna.

Meggondolkozik a szegény ember s azt mondja a feleségének: Hallod-e feleség! süss nekem egy hamuból sült pogácsát, mert menni akarok az istenhez, hadd látom: hol a hiba!

Süt is az asszony s a szegény ember utnak indul.

Dél tájatt elér a Herecz erdőbe. Ott talált egy ősz embert, a mint két akkora ökörrel, mint egy-egy borsszem, szántogatott a cziheres parlagon. Köszön neki, s az fogadja is. Kérdi: hogy merre van szándéka? mi járatban van? Én bizon az istenhez mennék, – felel a szegény ember. – Hét pénteken böjtöltem, s nem adott érte semmit. Most azt szeretném megtudni, hogy mért nem adott?

– Abba’ hiába’ ne fáradj, – mondja az ősz ember, – hanem én neked adom ezt a két bors ökröcskét, ezek után elélhetsz, csak senkinek el ne add, akármennyit igérjenek értök.

Haza hajtja a szegény ember a két ajándék állatot, s más nap mindjárt erdőbe ment velök. A szekeret innét s túl szedte össze; egyik kereket, másik rudat, harmadik tengelyt adott, s úgy tákolta össze. Elég az, hogy volt olyan a milyen. De nem is mert két szál fánál többet feltenni, mert az ökröcskékben még kevesebbet bizott. Hanem ezek táltosok voltak, s mikor megakará inditani, megszólal az egyik:

– Hát ezt a két szál fát ki után tette gazduram? Csak rakja meg a szekeret istenesen, hogy recsegjen alatta, mert mi két szál fával szégyeljük bémenni a faluba. A szegény ember csak csavargatta a fejét, de rászánta magát s istenesen megrakta a szekeret, a mennyi csak ráfért.

A mint kiérnének az erdőből, találkoznak a gróffal s a falubiróval. Ezek majd hanyatég estek, mikor látták, hogy az a két pirinkó ökör mekkora szekér fát viszen. Kérdi a gróf: mennyiért adod nekem ezt a két ökröt, te szegény ember? – Nem eladó méltóságos gróf ur – felel a szegény ember. Megharagszik a gróf s azt mondja a szegény embernek, hogy ha egy nap alatt meg nem szántja a Herecz erdőt, s bé nem veti, s el nem boronálja: ökre nélkül marad.

Aj! megbúsulja magát a szegény ember. Mit tudjon csinálni! – Egyet se búsuljon gazduram, szólal meg az egyik borsszem ökröcske, csak szerezzen kied ekeszerszámot, a többi a mi dolgunk lesz ketten.

No! szerez is a szegény ember. Egyik ad talyiga kereket, a más ekekabalát, harmadik esztekét, kurta vasat, hosszu vasat, s egy piczre összeszokotálta az ekét. Elmennek a Hereczbe, s azt mondja ott az egyik ökör: kied csak feküdjék le s aludjék, gazduram, eligazitjuk mi a többit. A gazda bizony meg is fogadta a szót: lefeküdt, elaludt, s mire felébredt, már szépen el is volt boronálva a szántás. Avval haza eregéltek, s jelentette a birónak, hogy készen van a munkával. Kimegy a biró s a gróf a hely szinére, végig járják a helyet, de egy hajszál nem sok annyi hibát sem találtak a vetésben.