Part 11

– Csak beüti az orrát, mint a szarászi disznyó s azzal odébb lóginyázik.

*

– Hagyma s holnap es lesz. (Szójáték = hagyj mára.)

*

– Még azt sem kérte (kérdette): likba’ születtél-e Jóska? (Erdv.) (Büszke ember.)

*

– Rosz kutya, ki megugassa vaszkát.

*

– Hosszu nyele van a mozsikának.

*

– Igyál bort s gyűjts pénzt!

– Farka válogassa a szitát. (Vagyis: milyen szőrből kötötték.)

*

– Met azt a csidmát nem huzta fel, azt a kalapot nem tette fel, hogy meg ne csená’ja. (Hsz.)

*

– Úgy elváltunk egymástól, mind kenyér a belitől.

*

– Messze estek egymástól, mind Verebes Tusnádtól. (Szomszédfalvak Csikmegyében.)

*

– Ott az élet, hol a káposzta rotyog s a pujiszka párállik.

*

– Veszek fiam, veszek, ha vásárba megyek! Látatlan szint, dali verest, hoppi kéket.

*

– Jól van nó! Hál’ Istennek, hogy ezt is elajándékozhatád. (elveszithetéd.)

*

– Sem egy szikra viz, sem egy csepp tüz nincs. (E szó-csere igen gyakori Hsz. Felv.)

*

– A kenyér megédesedik, ha igy jár az idő. (Tartós esőzések idejében mondják.)

*

– Ó hogy a leb (tüz lángja) vessen fel.

*

– Magossan ülnek, mind Fülébe’. (Erdv.)

*

– A verebek mind megrózongatták a búzát. (Elverték.)

*

– Ajangottam megszólitani. (Restelte.)

*

– Mindig félre farag. (Félrejár.)

*

– Hirtelen harag soha jót nem farag. (Egy ács mondása.)

*

– Nem jó a gyermeket szabadjába ereszteni.

*

– Egész éjen czablatott a lovával. (Tilosba járt, zabba’ volt.)

– Megholt apjostól, annyostól. (Apjával, anyjával együtt.)

*

– Elmene nagy derendóczczal (nagy készülettel, zajjal.)

*

– Azt sem mondta, hogy: Mihály bá’! (Egyértelmü ezzel: Azt sem mondta, hogy befellegzett, vagy: cseréljünk pipát.)

*

– A ki minden galyhoz hozzá rug, csidmája sarka nélkül marad.

– Ne dicsérd nekem, ha dolog, még ha veres pántikába van is szegve.

*

Légy a vásárba’ czigány, a fizetésbe’ becsületes ember.

*

– Ne félj, mert ha vízbe esel, senki sem keres vízmentire. (Daczos, ellenkező természetünek mondják.)

*

– Ezt ródd fel az orrodra! (Ne felejtsd el.)

– Jobb az ember az Istennél. (Mikor t. i. a mennyben, az Istennél van.)

*

– Fut a hazugság előtte. (Mindenütt hazud.)

*

– Uti czifra: házi rossz.

*

– Nem vagyok kopasz. (Meg jött az eszem.)

*

– Nincs mód benne. (Lehetetlen.)

*

– Elmehetsz a marasztástól.

*

– Nem szólhat az ökör, mert hosszu a nyelve. (Valaki nem akar valamit kikottyantani.)

*

– Nem fele kár, a mit megeszik, (hanem – egész.)

*

– Ma nem volt kalánynyal bajom. (Nem ettem.)

*

– Ebben a borban brekegtek a békák. (Vizes.)

*

– Megette a vak tyúkot. (Nem tudja, hogy mást szeret a felesége. Toroczkó)

*

– Nem is igen rég volt, csak Attila idejében.

*

– Nem tudja, mi az a hagyma. (Semmit sem hagy meg, nem takarékoskodik.)

*

– Attila ágából nőtt ki. (Előkelő.)

*

– Ha annyi pénzem volna, a mennyi nincs, kölcsön is adnék.

*

– A bejáró tyúkot ne féltsd az éhhaláltól.

*

– Főzik a kapczáját. (Várják a lányok.)

*

– Bebujna egy fúrú-lyukba is, ha lehetne. (Fél.)

*

– Úgy járt mint a matató menykő.

*

– Nagy örömmel panaszolja, hogy megholt a felesége.

*

– Tudjuk, hány arasz a lelked.

*

– Azt se’ tudod, mit ettél ma.

*

– Józan is tud lenni, mikor nincs mit inni. (Msz.)

*

– Két csép-nyelen egy hadaró.

*

– Viz torkába épitett. (Uzsorástól kölcsönzött. Msz.)

*

– Ne higy neki, ha nadrágba’ jár. (A székely fehér nadrágját „harisnyának“ nevezi, „nadrágot“ csak az ur visel szerinte. Msz.)

*

– Más a tejföl, más a zsendicze.

*

– Kifeledte a sót az ételből.

*

– A csuf leánynak minden tükör rossz.

*

– Homályos a szeme. (Nem gondolkozik.)

*

– Agár fut a nyul előtt. (Visszás dolog.)

*

– A nyelvén hordozza a szivét. (Őszinte.)

*

– Más kertjében gyomlál s a magáé gazos. (Más szemében a szálkát meglátja, magáéban a gerendát nem.)

*

– A döglött méh nem csip, de mézet se’ ad.

*

– Ott vakard, a hol viszket.

*

– Megvékonyult a lelke. (Elgyengült.)

*

– Én azt szégyenlem, ha rozsdás az ekém; de szégyelje a tiszteletes úr is, ha poros a bibliája.

*

– Jobb valamit bolondul csinyálni, mint gonoszul. (Msz.)

*

– Szomoru „szó“ a „volt.“

*

– Kinek teli az erszénye, jól végződik a törvénye.

*

– Aranyat igér s rezet se’ ad.

*

– Serény az ördög a maga dolgában.

*

– Nem tölti az időt hiába, mert vagy iszik, vagy lop, vagy kártyázik.

*

– Két keze van, mégis három felé kap.

*

– Lódarázsnak nézi a szunyogot. (Msz.)

*

– Könnyebb a követ kútba vetni, mint onnan kidobni.

*

– Hamar esik a seb, de későre gyógyul.

*

– Nagy erdőben nagy vadak teremnek.

*

– Hold fogytán született. (Szegény.) (Msz.)

*

– Nőnek neki a hegyek. (Vénül.)

*

– Ne halaszd a szántást márcziusi hóra!

*

– Megcsökkent a dolga közepén.

*

– Fenetes fenékig kifogyott. (Pl. a bor a pohárból.)

*

– Jó helyről köszöntötték rá a poharat. (Jól van dolga.)

*

– Egy szem rozsnak könnyü zsákot kapni.

*

– A hol a pap vizzel él, ott a mester mit remél?

*

– A nyakába ett. (Megcsemerlett.)

*

– Kifogyott magából. (Meghalt. Msz.)

*

– Neki húsolta magát. (Vérszemet kapott.)

*

– Feljegyzem az üszök farkára örök emlékezetűl. (Az üszök vége később ég el, mint a dereka, s gyakran meg is marad.)

*

– Még az ökre is borjadzik. (Szerencsés.)

*

– Az unitáriusnak kapczából van a lelke, minden nagy ur a lábára tekerheti. (Udv.)

*

– Nyugodjál, mint a német kalap. (Azt mindig emelgetik.)

*

– Megtámasztotta belülről az oldalát. (Jól evett.)

*

– Két gyertyát kell tartani, egyet az Istennek, egyet az ördögnek, mert ki tudja, melyiknek kerülsz a kezeibe. (Toroczkó.)

*

– Két csábelije van. (Csábeli = jobbnál járó ökör tehát négy ökre van.)

*

– Szálljon a kakas a jobb válladra. (Házasodjál meg.)

*

– Pipát, feleséget, nem kell másra bizni.

*

– Se’ ingem, se’ gagyám. (Semmi közöm hozzá.)

*

– Ha malaczot kapsz a faluba’, disznyóért ne menj más faluba. (Ne menj gazdag leányért más faluba.)

*

– Kösse fel a gagyáját, a ki az én leányom elveszi. (Helyre lány.)

*

– Akkor ismered meg a feleségedet, mikor hét kősót elfogyasztottál vele. (A bányákon évente egy „kősót“ (egy mázsát) ingyen adtak a székelyeknek.)

*

– Az a szegény, a ki a pénzt felveszi, nem a ki adja.

*

– Egy fertály pálinkáért megmondom, mi kár történt a háznál. (Az a pálinka, a mit megivott.)

*

Osztán mondjad ennek, hogy Feren’bá’!

(Magyarázata következő: Az oláhfalviak két ficzkó legényt küldöttek deputáczióba II. Rákóczy Ferenczhez. A süldő deputátusoknak azonban csak utközben ötlik eszökbe, hogy hát ők tulajdonképen nem is tudják: miként szólitsák a vitéz fejedelmet. – Feren’bá’-nak! – javasolja az egyik, a ki annyi embernek parancsol, az nem lehet éfi legény. Elérnek a rezidencziához, s bemennek az előszobába, hol egy csillogós villogós ruháju apród feszengett elé-hátra. Deputátusaink elképedve néznek hol az apródra, hol egymásra. Egyszer aztán csak ódalba döfi egyik a másikat s imigy fakad ki: Aztán mondjad ennek, hogy: Feren’bá’!)

Átkok és káromkodások.

– Verjen meg a Nap-Isten! – Az Isten tüze égjen meg! – Sok háztól élj, kevéstől boldogulj. – Verjen meg az Isten utmelletti földdel, vastag lábu lóval, vékony lábu ökörrel, papleány feleséggel. – A forgó szél kergessen meg. – Isten ne engedje, hogy több kukuk-szót érj. – Akkor lássalak, mikor a nyakam csigáját. – Ó, hogy a száraz menykő sujtson ódalba. – Csikorgós adta! – Fikom teremtette! – Hohározom adta! – Ebugatta! (koldus.) – Vigyen el a bambucz. – Ó hogy essél a büdübe. (tömlöczbe.) Hogy az Úristen mirigye fojtana meg. – Három szekér zsúpos szalma rothadjon el alatta. – Kötélen forogj az ágyba’. – Teringette faszekere! – Ó hogy a súj huzzon a gyepre!

MESÉK ÉS MONDÁK.

I. SZERENCSÉNEK SZERENCSÉJE.

Egyszer volt egy király s annak egyetlenben egy fia. Annyéra nőtt volt már a fiu, hogy 18 esztendős váltig lehetett, mikor az apjának háboruba kellett menni. Összeszedte magát a király minden ahhoz való népivel s elment háboruba, a fiának pedig azt hagyta, hogy vigye a királyságot, de meg ne házasodjék, mig haza nem jő.

Telt, mult az idő. A királyfiu vitte a királyságot, a házasságot se tette, se vette. De mikor a 25 esztendőt elérte, gondolkozni kezdett a házasságról s egészen neki veszhüdt. Alig tudta magát türköztetni. Várt-várt még esztendőkig, úgy hogy tiz egész esztendeje volt már az apja odalétinek. Ekkor nagy serget gyüjtött s egész pompával elindult guzsalyosba. Maga sem tudta: hova, merre. Ment, ment, husz egész álló napig. – Szembetalálta az apja táborát, kit az ellenség rútul megszalasztott volt. Örvendett a király, hogy a fiát meglátta, de mikor megtudta, hogy az ő akarata ellenére házasodni indult s nem várta őt haza, megharagudt erősen, az egész serget magához vette s azt mondta a fiának: Te elmehetsz, a merre a szemed lát, de az én népemet nem engedem a kezedre.

A királyfiuval csak egy hüséges vadász maradt, ki a király szavára nem hajtott semmit. Mentek hegyen-völgyön keresztül, addig mentek, hogy épen az arany várig értek. Volt az aranyvár királyának egy éktelen szép leánya, s elmentek annak a nézésire.

Bezzeg örömmel fogadták-e! Mert bizon a királyfiu is szép legény volt. Megkérte a királyleányt, s adták is jó szivvel. Helybe’ papot hivattak, összeeskették, s a vendégség egy hónapig tartott.

A vendégség után elindultak hazafelé a fiatalok. Első este beszálltak egy fogadóba. Minden ember lenyugudt volt már, csak a hűséges vadász maradt fenn őrzőnek. Egyszer csak úgy éjfél tájba’ hallja, hogy három varju repül a ház tetejére s azok azt beszélik egymás közt:

– Szép egypár ember szálla meg ide, csak az a kár, hogy ilyen hamar el kell pusztulni szegény fejöknek.

– El biz’ a, – mondá a második varju – mert holnap álló délbe, az aranyviz hidja leszakad alattok, a mint általmennek rajta.

– Le biz’ a – mondá a harmadik, – mert az éfiu király apja mind egyig befürészeltette a hidlábakat. Hanem, halljátok-e! a ki ezt a mi beszélgetésünket kitalálja mondani térdig sóbálványnyá változik.

Elig beszélik el ezt a varjak, avval elrepülnek. De nyomukba érkezik három galamb s ezek azt beszélik:

– Ha az éfiu király s királyné valahogy s mint a hidnál meg tudnak szabadulni, csakugyan mégis el kell hogy pusztuljanak, mert az öreg király olyan szép hintót küld elejökbe, mint egy irott tojás, de mikkor abba belé ülnek, olyan veszett forgószél kerekedik, hogy az őket hintóstól felseritti a levegőbe, s onnét úgy lepotyognak, hogy szörnyü halálnak halálával halnak meg. De a ki ezt a mi beszédünket hallja, úgy találja megmondani, hogy mindjárt övig változik sóbálványnyá. Avval elmennek nagy sebes szárnycsattogással a galambok is. Jő helyökbe három sas. Azok azt mondják:

– Ha ezek az összekelt éfiu párok a hidtól s hintótól megmentődnének is, küld eléjökbe a vén király egy pár aranyhimes öltözetet, hogy vegyék fel. De mikor felveszik, az őket mind összeégeti. Hanem a ki ezt a mi beszédünket hallja, úgy mondja ki, hogy merejébe sóbálványnyá változik.

Reggelre kelnek az utazók, asztalhoz kerekednek, ebédelnek. Elmondja egyik is, másik is, mit látott az éjjel álmába’. – Azt mondja a hüséges vadász az urának: Felséges királyfi! én azt álmodtam, hogy ha felséged minden kérésemnek enged, haza jutnak békével, de ha nem, mind egy lábig el kell vesznünk. Engem az álmam nem szokott megcsalni. Igérje meg felséged, hogy az egész uton reám hallgat.

– Ne csinálj akkorát az álomból, mondja a királyfiu. Álom s esős idő. De kiveszlek a hitvány tünődésből s megigérem, hogy szót fogadok neked. Avval végzik az evést s elindulnak.

Délre jutnak az aranyvizhez. Azt mondja a vadász az arany hidnál: Felséges királyfi! a hintót hagyjuk itt s mi menjünk gyalog. Csak ide nem messze van a város, ott vehetünk más hintót, mert ennek rosz a kereke, s a városig letörnék alattunk. Szégyen volna az egy királynak! Megnézegeti a hintót innet is túl is a királyfi, de nem találta épen olyan rosznak, hogy romlástól kéne tartani. De már egyszer szavát adta volt s abba’ meg is maradt.

Leszálltak a hintóról, leszedtek róla holmit, s a lovakra fölrakták, a királyfi s a felesége gyalog mentek által a hidon, a vadász pedig azt mondta, hogy ő lóháton gázol által a vizen, hogy a lovak igyanak s mosuljanak is meg.

Szépen baj nélkül általmentek. Három puskalövésnél nem volt tovább a város. Odáig gyalogoltak, ott uj hintót vásároltak s utjokat folytatták.

Egyszer hát jő elejökbe az öreg királytól egy követ s az éfiu királynak azt mondja: Felségednek az atyja küldi ezt a szép hintót, hogy felséged ebbe érkezzék haza, mert ilyenbe illik megérkezni egy királynak az ő népe előtt.

Az éfiu király úgy örvendett a szép hintónak, hogy a száját se’ tudta befogni. De a vadász szóra kelt:

– Uram! azt a hintót meg kell vizsgálnom s csak ugy telepedjünk reá, ha jónak találom; máskülömben a magunkén megmaradunk. Az éfiu király most sem szólott a vadász ellen. Ez pedig jól körülnézegette a hintót s azt mondta rá: Ez a milyen czifra, olyan rosz! S avval ugy összeapritotta, hogy mind forgács lett belőle.

Eljuttak a birodalom széléig. Más követ érkezik elejökbe s jelenti, hogy az öreg király a fiának is, menyének is küldött egy-egy ajándék gunyát, azt vegyék magukra s abba érkezzenek meg. De a vadász azokat is mind összeapritotta.

Boszankodott az öreg király magába, hogy a fiát el nem pusztithatta s immár most által kell hogy adja neki a királyságot. Meg akarta tudni, hogy mi lette képpen kerülte ki a veszedelmet. Azért igy szólott a fiának: – Édes fiam! örömem van szerencsés megérkezéseden, de nem foghatom meg, hogy mért nem kellett neked sem a szép hintó, sem a lakadalmi drága köntös. Te azokat még el is pusztittattad! Mivel érdemlem én ezt tőled? Erre az éfiu király mentegetődzeni kezdett:

– Felséges apám uram! magam is erősen sajnáltam azoknak elpusztulását, de a vadászomnak az volt a kivánsága, hogy az uton mindent ő igazitson el. Én neki szavamat adtam, hogy beléegyezem. Azt mondta, ha mindent el nem pusztittatok, nem tudunk szerencsésen hazaérkezni.

Orrolt a vén király a vadászra csak azért is, hogy miért ment volt el a fiával az ő akaratja ellen. Tanácsot gyüjtetett s a vadászt halálra itélte.

Az akasztófát az udvar közepére fel is ásatta.

Kiviszik a szegény vadászt a vesztőhelyre, az itéletet felolvasta előtte a törvénybiró. Az is meg volt abba’ irva, hogy mért itélték halálra. A vadász azt mondta erre: – Én a mit tettem, avval hüségből tartoztam is. Mikor visszaindultunk a fejér királytól, első éjjel a mik[31] fogadóba megszállottunk, egész éjen nem hunytam be a szememet, hanem talpon állva estrázsáltam. S elmondja, hogy mit mondtak a varjak. Abba’ a minutába térgyig sóbálványnyá változott. Oda kiált az éfiu király, hogy többet egy szó nem sok, annyit se szóljon, mert azon küjjel is lássa hüségét. De a vadász nem hagyta félbe beszédjét, elmondta mind, a mit a galamboktól s a sasoktól hallott. Mikor végig elmondá, tetőtől talpig sóbálványnyá változott.

De be megbúsult az éfiu király, hogy hüséges vadászát elvesztette! Fájt az erősen az ő lelkinek, hogy kimentette őt a veszedelemből s mégis ő okozá pusztulását. Reászánta magát, hogy elindul világul, s addig meg nem áll, mig ki nem tanulja valahol: hogy csinálhasson megint embert a vadászából.

Volt a királyi udvarba’ egy öreg banyi,[32] a ki neki dajkája volt, avval közölte szándékát, s különösen lelkire kötötte a feleségit. A vén asszony arra utasitotta: Fiam, te nagy utat vettél magad eleibe, de ne keress mást senkit, hanem keresd fel Szerencsének szerencséjit, s ha ő a te bajodon nem tud segéjteni, az egész föld kerekén senki lélek nem.

Elindult az éfiu király, hogy keresse fel Szerencsének szerencséjit. Ment, ment, s a hogy a birodalomból kiért, egy nagy pusztába’ harmadnapig tévelygett, de még csak élő állatot sem talált. Harmadnapján estére ért egy szép folyóviz martjához. Volt ott egy hétkövü malom, a melynek még ványolója, de még kásatörője is volt. Beszállott oda, s meghált. Reggel mikor indulna, azt kérdi a molnár: Felséges uram! – életem s halálom kezedbe’, – hova s meddig ilyen egyedül? Elmondja a király, hogy mi járatba’ van.

– Kérdje meg hát felséged Szerencsének szerencséjit: mi az oka, hogy én hétkövü malomba’ vagyok, van a malomnak kásatörője is, ványolója is, őrlőm is elég jár s mégis olyan szegény vagyok, hogy elines-elig képes élnem egyik napról a másikra.

Megigéré a király, hogy megkérdi s avval el-elmene. Esmént vagy három nap a réten bolyongott a nélkül, hogy emberi kereszténynyel találkoznék. Harmadik nap este felé meglát egy városkát, oda ér késő este, bemegyen, nem lát semmi világlót egyfelé is, szinte kiért belőle s még nem kapott szállást. A város vége felé egy szegelet ablakba világot lát. Oda megyen, bekéredzik s talál a házba három leányt, a kik épen szénszaporát fontak.[33]

Szállásra ajánlja magát az éjszakára s el is fogadják. Második orsófonáskor lehetett az idő. Csakhamarjában vacsora után láttak. Vacsorált a király, ágyat vettek, lefeküdt s jól aludt.

Reggel, mikor el akar indulni, kérdik a leányok, hogy mi járatba’ van. Elmondja nekik is. – Felséges király! – kérik a lányok – kérdje meg Szerencsének szerencséjit: mi lehet az oka, hogy mi már túljuttunk mind a hárman a harmincz esztendőn, ennek előtte tiz-tizenöt esztendővel férjhez mehetett volna a legkisebbik is, de nem akadt kérőnk, pedig mi szépek vagyunk, jól viseljük magunkat s jó dolguak is vagyunk. Megigéri azoknak is a király, hogy választ hoz s avval elment.

Beér egy rengeteg nagy erdőbe s ott bólyász reggeltől estig, estétől reggelig. Mikor az erdőnek a tulsó hajlásán járna, egy szép patakhoz ért. A patak csak megáll a szeme előtt, nem foly egy szálat sem, hanem megszólal s azt mondja: Uram király, mondd meg nekem, mi czél hozott téged ebbe a nagy rengetegbe? Mert lehet száz esztendeje, hogy az én folyásom megkezdődött s azután soha itt nem járt semmi féle lélek. Azt mondja erre a király:

– Megmondom, ha kétfelé nyilol, hogy rajtad általmehessek.

Helybe’ a patak kétfelé nyilik s a király száraz lábbal átalmegyen. Túlfelől megáll, s elmondja, hogy mi dologba’ jár-kél. Azt mondja a patak:

– Kérd meg Szerencsének szerencséjit, mi lehet az oka, hogy én olyan szép tiszta vizü patak vagyok, s bennem még sem volt soha még eddig sem egy hal, sem egy rák, sem más élő állat. Megigéri ennek is a király s avval tovább megyen.

Mikor az erdőből kiérne, megpillant egy szép völgyet, azon egyenest lefog, s ér egy nádfedelü küzsdég házikót. Bemegy oda, hogy magát kinyugodja, mert meg volt bágyadva. A házba minden jó rendbe volt szedve, szép tisztán, s egy jókedvü becsületes vén asszony volt benne.

– Jó napot adjon Isten, anyámasszony!

– Hozott a jó szerencse, fiam! mi járásbéli vagy? mi hozott ide a mi helységünkbe?

– Én bizony Szerencsének szerencséjit keresem, – mondá a király.

– Jó helyen jársz fiam, én éppeg az anyja vagyok. Ő most nincs honn, oda van a szőlőbe kapálni, menj oda tés.[34] Ne neked két kapa. A hogy hozzá érkezel, kezdj mellette kapálni két kézre, de egy szót se szólj hozzá. Most 11 óra van; 12 órakor ennetek viszek.

Mikor leül enni, tés ülj le s egyél vele. Evés után megkérdez s akkor mondd elé, a mi bajod van. A mit kérdezesz, mindenre megfelel. Avval megmutatta, hogy melyik ösvényen kell menni. A király elment s mindent úgy csinált, a hogy a vén asszony mondta. Ebéd után letelepedtek nyugonni.

Egyszer megszólal Szerencsének szerencséje s azk kérdi:

– Mondd meg te nekem, miféle ember vagy? Néma vagy-e, hogy a mióta ide jöttél, még csak hozzám se szóltál?

– Nem vagyok én néma, hanem az a szerencsétlen király, a kinek a leghűségesebb embere sóbálványnyá változott. Azt akartam megkérdeni: mi módon segithetnék rajta?

– Igen jól teszed, mert az a vadász megérdemli, hogy érte fáradj. Menj el haza. A mire haza érnél, feleséged leomlik, fia lesz. Annak a kicsi fiunak a kicsid ujjából csippents egy pohárba három csepp vérecskét, abból egy tulu száracskával kend meg a sóbálványnak az erit, a vadászból lesz, a miyen volt.

– Még volna kérésem: itt a legközelebbi erdőbe’ van egy szép patak, de abba’ nincsen sem hal, sem rák, sem más élő állat; mi lehet annak az oka?

– Annak a’, hogy abba a patakba még nem nem nyuvadt bele senki. De vigyázz, hogy előbb menj által rajta, onnét menj ki az erdőnek tetejibe s még ott is a legmagasabb fának a hegyibe hágj fel, s onnét kiáltsd meg neki, a mit mondék. Mert ha igy nem tész, te lész a legelső, a ki belé nyuvadsz.

– Még egyet kérdenék. Mostani utamba’ egy városkába’ három leánynál voltam szállva. Mind a három elrugta a harmincz esztendőt, szépek, jól viselik magukat, jó dolguak, mégsem akadt kérője egyiknek is. Hát ennek mi lehet az oka?

– Annak a, hogy azok a lányok a szemetet a nappal szembe öntik.

– Hát annak mi lehet az oka, hogy van egy hétkövü malom, s van annak azon küjjel még kásatörője s ványolója is, a molnárnak elég őrlője jár, s mégis olyan szegény, hogy napról-napra alig élhet?

– Annak a’, hogy a molnár soha sem adott semmit Isten nevébe s templomba nem jár.

Ezt a négyféle dolgot a király jól beszedte a begyibe, szépen megköszönte s becsületesen elbúcsuzott Szerencsének szerencséjitől, s elindult haza félé. Mikor a szép patakhoz ért az erdőbe, a patak kérdezte hogy mi jó hirt hoz neki? De ő azt mondta, hogy ereszsze által hát, osztég majd megmondja. A patak két felé nyilt, ő átal ment, s fel az erdőnek a legmagasabb részire, még ott is felmászott a legmagasabb fára s onnét ugy kiáltott le a patakoz:

– Uhó! hallod-e te szép patak! Szerencsének szerencséje azt mondta, hogy benned ezen az árnyék világon semmiféle élő állat nem tud teremni, mig valaki beléd nem hal.

Mihent az utolsó szót kirikoltotta, olyan éktelenül megáradt a patak, hogy annak a fának, a míken ő volt, a derekát egészen ellepte s a futó-bolond locsogásával őt az ágak közül szintédeste-szinte lemosta, a lábát ki is kapta alóla, de ő a két karjával egy jó kemény ágat olyan anyásan[35] megölelt, hogy onnét semmi uton-módon nem tudá lesodorintani. A viz ezt a faranczos tempót egymás után három izbe’ tette meg, s osztég egészen megcsendesedett. Akkor a király leszállott a fáról, inget-gatyát megszárasztott a napon, azután magára vette, a többi gúnyáját pedig egy kosztra vette s ugy vitte, a mig megszáradt.

Elment a molnárhoz hálni s megmondta, hogy ne sajnálja jót tenni a szegénynyel s járjon a templomba. Azután megmondta a leányoknak is, hogy többet a nappal szembe ne öntsék a szemetet.

Nem tudott addig a király haza érni, hogy valami tolvajok a szép patakon lopott lovat vittek által de a hogy gázlattak, ahajt ugy ugy feldurálta magát, hogy lovastul együtt elseperte. Az napságtól fogva a leghiresebb halászó s rákászó patak lett belőle.

A molnár is adni kezdett a szegénynek. Istenhez tért s ugy elgazdagodott, hogy azt sem tudta: mije van. Holtig ugy élt, mint gátja alatt a harcsa.

A három leánynak is, hogy a szemetet nem kezdték a nappal szembe önteni, kérője akadt egy hétre.

Az éfiu király mikor haza érkezett, a feleségit gyermekágyban kapta. Megvolt a szép fiucska. Egy micczet sem tudott várni a király, hanem kapta a fiucskát, a kicsid ujjából vért eresztett, avval a sóbálványnak megkente az erét. Erre a sóbálvány egy istenes nagyot rittyent, hétfelé repedt, s egyszeribe megébredt a hűséges vadász. A vén király, a mint ezt látta, mérgibe’ egyet nagyot horkintott, osztég egyet-kettőt tátintott, földhöz ütte magát s elment Földvárra deszkát árulni.[36] A vadász egész élete hosszára megmaradt a királynál szógálatba’. Becsületes egy ember volt. Olyan kell sok!

(Kriza János hagyatékából.)

II. A TEJKÚT.

Volt egyszer egy király, annak a kertjében volt egy olyan kút, a melyikből éjjel-nappal folyvást forrott a tej. Ebből a tejből élt a király, ebből mosakodott, ebben fürdött. Hát egyszer egy reggel a tejhordó nagy szomorán jelenti, hogy:

– Fölséges királyom, életem, halálom a kezedben van, nincsen már a tejkútban egy csepp is.