Part 9

Ilona ócska, divatja mult ruhákat viselt. És e ruhákat olyan furcsán tüzögette, varrogatta össze, hogy még régibbeknek látszottak, mint amilyenek valójában voltak. Szerette a tarka szoknyát, a mályvaszínű zubbonyt (benne tarka virágok), a nyakába pedig valamely zöld kendőt kötött. Két nagy antik fülbevalójára mit sem adott a zálogos, ugyanezért legkedvesebb emlékének nevezte a fülönfüggőt, férfias gallér és kézelő egészítette ki többnyire toálettjét. Megritkult hajába szívesen tűzött virágot. A két kezét összefonta mellén és igen komolyan nézett barátnőjére, elszántan beszélt:

– Tudom, hogy ti vagytok többségben hidegszívű, számító teremtések, akiknek egyetlen gondjuk a pénz, az ékszerek, a vagyon, amellyel nyugalomba lehet vonulni. Tudom, hogy elteszitek az aranyakat, amelyeket kaptok az élet folyamán, mert az aranyak szépek, amint ezüst tálban feküsznek a vasszekrény mélyében. Bizonyosan neked is van gyüjteményed szakállas, kakasos, asszonyfejes aranyakból, hisz eleget kaptál életedben. De vannak nagyszerű perzsiai aranypénzek is gyüjteményedben, amelyet a követség tagjai ajándékoztak a pohár pezsgőhöz. Tudom pontosan, hogy a mogyorónyi gyémántfülbevalód négyezer forintot ér, a tollaid és csipkéid szintén tekintélyes értéket képviselnek, bár a rongyokra nem sokat adtál életedben. Aztán mégis, ha meghívsz magadhoz, vacsorára a déli maradékot tálalja szobaleányod az asztalra.

– Kinek főzessek!? – kiáltott föl némileg indulatosan Galambos Mária. – Én magányos asszony vagyok, vendéget rajtad kívül nem fogadok, talán majd a konyhára fogom elkölteni a pénzemet?! A papirosok mostanában úgy is alacsony kurzuson állanak.

Ilona tarka szoknyáját följebb huzta térdén, mintha valamely láthatatlan férfinak óhajtott volna tetszeni. A velencei tükörbe pillantást vetett és megigazította a szalmavirágot hajában.

– Néha éjszaka mégis azt gondolom, hogy sokkal boldogabb vagyok, mint te. Különösen éjszaka, mikor az ágyban fölmelegedem és a fejem már megtalálta a helyét a párnán, testi fájdalmaim elmultanak, halkan, könnyedén lélekzem, mikor is újra fiatal nő vagyok és sorban végiggondolok azokon a férfiakon, akiket ismertem, akik egykor engem szerettek. S akiket én szerettem. Egykor nagyon pazarló voltam, igaz, de most annál takarékosabban bánok a dolgokkal, a szívemmel és a férfiaimmal. Egy éjszaka csak egy férfival álmodok. A többieket másnapra, későbbre hagyom, mert az élet hosszu. Ki tudja, meddig kell még élnem? Úgy pedig igazán nem tudnék élni, hogy ne volna többé férfi, akivel éjszakánként gondolatban eljátszadoznék, akinek haját megsimogatnám (persze csak az ágytakaró alakjában), akinek hangját visszaidézném, szavait, kedves mondásait elismételem magamban… Mert, remélem, tudod, hogy legalább is oly kedvesek voltak hozzám a férfiak, mint hozzád, vagy tán még kedvesebbek, mert nem kerültem pénzükbe.

– Édes szívem, – felelt méltóságteljesen Galambos Mária. – Te egy vén perdita vagy.

Ilona nem sértődött meg, mert hiszen négyszemközt voltak. Hamisan hunyorított, mintha valamely láthatatlan személlyel közölné, hogy „a vén“ kifejezést eltette, följegyezte és gyorsan visszaadja.

– Igen, én vén vagyok, szegény vagyok, beteg kutya vagyok. Te szép vagy, gazdag vagy. A zsidó asszonyok mind utána fordulnak a bundádnak a korzón s ez téged igen büszkévé tesz. A cipőid még mindig a legfinomabbak, a kalapodon a strucctollak sok pénzt érnek, de én tudom, hogy nem mindennap váltasz tisztát, te dáma, te.

A nyíl nem talált, mert Galambos Mária cinikusan nevetett.

– Minek? Kinek? Se nekem nem kellenek már a férfiak, se én nem kellek a férfiaknak… A mi útaink elváltak egymástól, a pókháló lassan benövi az arcomat, sírboltot építek a nagyapámnak és magamnak is készítek oda helyet. Reggelenkint a cinkéket nézem, amint a kert deres fáin ugrándoznak, este a tűzbe merülök, éjjelente attól félek, hogy mégis csak tönkremegyek, mert esnek a papirosok.

– Látod, mindez nem volna, ha reám hallgatnál, – felelt a barátnő.

Egy pillanatig elhallgatott a két hölgy. A meseképet ábrázoló álló-óra törpéivel és baglyaival olyan nyugodalmasan ketyegett, mint valamely gyermekszobában. Alkonyat volt odakünn, a fák fázósan eregették karjukat az ablakhoz, mintha hallgatóztak volna.

A tarka szoknyát lesimította Ilona.

– Elmulasztom a pókhálót szemedről, – mondta titokzatos hangon Ilona.

– Be akarsz valakit mutatni? – csattant föl Galambos Mária. – Van valami férfirokonod, talán egy facér pincér vagy részeges muzsikus, akivel a vagyonomat el akarjátok csalni? Nem, abból nem esztek.

Ilona halkan, csendesen nevetett.

– Bolond vagy. Egy igen előkelő úr érdeklődik utánad…

– Ezt hazudja a kártya is.

– Már többször látott kocsijából, a budai korzón utánad ment, a Várszínházban látcsövezett…

– Francia szakálla van és nagy orra, az óraláncán valami régi tallér csüng, a kisujján halálfejes gyűrű van.

– Ő az.

A két hölgy elhallgatott. Ilona hosszu idő mulva szólalt meg:

– Tetszel neki. Szerelmes.

Galambos Mária, aki idáig elgondolkozva, szinte gunnyasztva ült a karosszékben, erre hangosan fölkacagott:

– Csak ezt ne mondtad volna!… Most már igazán nem óhajtok vele megismerkedni. Utálom a szerelmes férfiakat.

Borbála.

Bajmócon a mult század derekán lakott egy Kókusz nevű csizmadia, aki úgy származására, mint tudományos ismereteire szerfölött büszke volt, a mesterségét nem nagyon értette. Kókusz Pál egyenesen az esztergomi primással tartott atyafiságot, tán mert annak is csizmadia volt az apja; a tudományokat egy régi képes ujságból tanulta, amelynek egy vaskos kötetét valahol örökölte. Mások álmoskönyveket, kalendáriumokat szoktak olvasgatni, Kókusz a Képesvilágot forgatta, ahol a dél-amerikai nagy fa volt lerajzolva, amelyet tíz ember sem bir átölelni, az első gőzmozdony, valamint Kolumbusz vitorlása; a londoni kakasviadal körül bámészkodó hajóslegények arcát úgy ismerte már, mint a falubeliekét. Kerekfejű, vállas, komoly férfiú volt Kókusz; ha fölvette százgalléros köpenyegét, akármilyen városba beillett volna. A bajmóciak kicsit büszkék is voltak rá. „A mi csizmadiánk!“, mondták. „Tudományos ember.“

Történt, hogy egy téli délutánon, nem sokkal karácsony előtt, de semmiesetre sem karácsony után (mert hisz e dátumokat nem lehet összetéveszteni) Kókusz Pál lakodalomba volt hivatalos. Nem volt ugyan rokona sem a vőlegény, sem a menyasszony, – a primáson kívül nem volt más rokona, – Kókusz Pált azonban szokás volt meghívni ily alkalmakra, mint a papot vagy a kántort. Szép, kékszemű, lenhajú teremtéske volt a menyasszony, tavasszal még libát őrzött a folyóparton, Kókusz Pál, mint özvegy ember, aki két asszonyt eltemetett, nagy szakértelemmel vizsgálta a menyasszony fogát, haját, kezét.

– Rövid életü lész! – mondá, mikor a leány tenyerébe pillantott. – Szegény első feleségemnek volt ilyen tenyere. Szegénykémnek, drágámnak! – S elérzékenyedett a tudós csizmadia.

Aztán közelebb húzódott a paphoz és minden alkalommal megcsóválta a fejét, amikor a pap Istenre hivatkozott a beszélgetés folyamán. Kókusznak egyik híressége volt az istentagadás, habár erre már nem nagyon büszkélkedtek a bajmóciak. Olyan volt az istentagadás Kókusz hírnevén, mint a tökön az inda. Majd elszárad, mire megöregszik. A pap eleinte térítgette, csodákat mondott a szentírásból, látható dolgokkal bizonykodott: Kókusz konokul csóválta a fejét. Nem szólt, csak tagadott. Hisz meghalt az első felesége.

A pap később elköszönt, a kántornak korán reggel temetése volt, a honoráciorok közül egyedül maradt a csizmadia a lakodalomban. Ezt szerette legjobban. Ilyenkor magyarázta a parasztoknak a képes ujságból tanultakat, olykor megtódítva saját gondolataival. Közben bort, pálinkát ivott, nekivörösödött, az asztalt döngette, holott senki sem mondott ellen. Majd a menyasszony körül kezdett legyeskedni, mire nyakába vetették a köpenyegét és aztán Isten hírével útnak bocsátották.

Kókusz Pállal gyakran megesett az ilyesmi, behunyt szemmel is tudta már az utat hazafelé. Egy kerítés, egy kapu, aztán egy szemétdomb, a hidacska, aztán balfelé dőlni, mindjárt otthon leszünk… De most hiába dőlt balfelé. Sőt a hídra sem emlékezett. A vaksötét téli éjszakában, amint mámorosan dülöngélt, úgy érezte, hogy a talaj sokkal keményebb a csizmája alatt, mint a falusi hó. Hideg hópelyhek szálldostak az arca körül és jeges lélekzetvételét érezte a nagy hegyeknek. A csizmája sarkával a talajra ütött. Tompa, de mégis visszhangzó hang felelt. Jégen járt, talán a befagyott folyó jegén. No hát innen könnyű lesz hazaérni, csak a partot kell megtalálni. Elindult, boros ember módjára nyujtogatta a lábát, többet ment hátra, mint előre, kiegyenesedett, meg összeroskadt és mind hidegebb lett körülötte, a jég tisztán csengett a patkója alatt, a tiszta fekete éjszakában olykor egy-egy égig érő szürke kísértet bukkant föl homályos tekintete előtt, halotti csendesség mindenfelé, még a hóesésnek sem volt hangja, pedig a pelyhek sűrűn repkedtek az arca körül.

Meddig bolyongott a folyó hátán, hol és merre járt? A tagjai már meggémberedtek, szinte öntudatlanul, lehajtott fővel ment és csak arra vigyázott már, hogy hanyatt ne vágódjon. Nem gondolt semmire.

Sem életre, sem halálra. A feje boltozata alatt még ott bolyongott, mint valami buborék a lakodalmasok kurjongatása. Roppant fáradságot érzett. Puha havat szeretett volna találni, ahova ledőljön megpihenni.

Félig lehunyt szemébe egyszerre fénysugár szökkent, mint valami éles nyílvessző. Néhány lépésnyire valamely ablakból jött a világosság, a csizmadia összeszedte végső erejét, előre vánszorgott és tapogatózva ért egy ajtóig. A kilincset megnyomta és egyszerre a szoba közepén találta magát, ahol a lámpa égett és kellemes meleg terjengett. Sült-alma szaga és pecsenye-illat, amilyen téli vásárkor a laci-konyha környékén van. Fehér cipó nevet a kofa sátrából és a sátor alatt rongyos cigány cimbalmozik. (Kókusz Pál élete legszebb részét a vásárokon töltötte. Pénz volt, jókedv volt, a csizmák éppen úgy szerettek utazni, mint csinálójuk. A fuvaros lovának dértől csapzott fülei voltak s a koptatónál a határcsárda kéménye füstölgött a vörös alkonyatban. Teli torokból kiabáltak az ivóban a vásárosok, a ráncos szoknyájú menyecske a jeges, harmatos, piros borral töltött üvegekkel úgy illegett közöttük, mint egy rózsaszál.) Tehát teljesen kedvére való helyre vetődött Kókusz Pál.

Már éppen a bicskája után nyult, hogy a láthatatlan laci-pecsenyét megkeresse, midőn a kemence tetején üldögélő fekete macska megmozdult, eltünt helyéről s az asztalnál termett a szék hátán. Mire Kókusz fölocsudott volna, a fekete macska helyén az első felesége ült, bizonyos Horkai Borbála, akivel csupán egy esztendeig élt s ezért sohasem tudta teljesen elfeledni. Ugyancsak bánatában házasodott meg ismét, hogy Borbálát talán elfelejti… Nem, az asszony a másvilágról sokáig visszajárt éjszaka s ugyanezért sűrűn verekedett a második feleségével. S ha lehetett, a vásárokra szökött Nyitrára, Ujvárra.

Az asszony nem szólt semmit, csak kedvesen, bánatosan, gyöngéd szemrehányással rámosolygott a csizmadiára, mintha Isten tudja milyen régen várna már az elhagyott házban. Majd fölállott és megcsókolta az urát. Mintha a szél csókolja meg az elhervadt kert virágait ködös őszi délután.

Kókusz megborzongott.

Most kezdte érezni, hogy valami különös dolog történik vele.

S hirtelen az jutott az eszébe, hogy az első felesége, a Borbála idejében is elment egyszer a vásárra, habár erre semmi szüksége nem volt. A menyecske ellátta minden jóval, meleg ággyal, lágy kenyérrel. Mégis elment, mert rossz vére hajtotta. Mire hazajött, már kiterítették a szomszédok az asszonyt. Beleugrott a kútba. Mert Kókusz a vásárra ment. Talán ezért se tudta elfelejteni Borbálát?

Az asszony megcsókolta balról, megcsókolta jobbról. Nini, mintha most már melegebb volna a csókja? Olyan meleg, mint akkoriban volt, mikor még Kókusznak nem jutott eszébe vásárra menni.

A csizmadia nekimelegedett. Megmozdulni nem mert, mintha tudta volna, hogy nem valóság az, ami körülötte történik. Csak állt, álldogált s boldogan engedte, hogy Borbála – kékszemű, lenhajú, fehérarcú, mint akár az esti menyasszony – jobbról-balról körülcsókolja, megölelgesse, megsimogassa.

Egyszer aztán nem állhatott ellent a vágyának. Fölemelte a karját a menyecske derekának irányába.

A szeme egy pillanatra lecsukódott. S mire kinyitotta, a határcsárdabeli, ráncos szoknyájú korcsmárosné borult vállára, egy nagyon fekete, nagyon tüzesszemű teremtés, aki még a fuvarosok keresetét is elszedte annakidején. De férficsizmát is elfogadott ajándékba.

Borbála valamely láthatatlan szárnyakon tovaröppent. Vagy talán kerekek voltak a lábán, amelyek a szoba sarkába vitték. Ott megállt kartonruhájában és két kezét búsan leeresztette.

Kókusz Pál undorodva taszította el magától a csárdásnét. Hogy is ne! Majd ő ezzel a mindenkiével fog ölelkezni, mikor itt van az ő drága, imádott felesége.

A csárdásné úgy kapaszkodott a csizmadia nyakába, mint a folyondár. Megbénította a kezét, letapasztotta a száját. A székére húzta maga mellé. Nagy tüzes szeme úgy csillogott, mint valami állaté.

S egyszerre újra pecsenyeszag töltötte meg a szobát, friss hóillat áramlott be a láthatatlan ajtón és kezek, öklök döngették az asztalt, amelyeknek hozzátartozó karjait azonban nem lehetett látni, Harmatos külsejü üvegek táncoltak az asztalon, gömbölyű borospoharak részegen fölfordultak és cimbalomszó is zengett. Egy fuvaros nagyott csattantott ostorával valahol messze, szán csilingelt és komondor ugatott.

A csárdásné átölelve tartotta a csizmadia nyakát s nem engedte, hogy megforduljon arra, ahol a feleségét érezte.

A pecsenye finoman, fehéren omlósan kínálkozott a puha cipóról. A piros bor szikrázva tündökölt, a cimbalom lágyan pengett.

Akkor megfordította a fejét Kókusz Pál, habár a csárdásné erősen fogta.

Hát látja ám Borbálát, amint tőle eltávolodva a régi kis házuk virágos kertjében a kackiás, fiatal szolgabíró ölében üldögél. Igen, Garaminak hívták a csinos szolgabírót, aki fütyörészve szokott elmenni a ház előtt és mindig hamisan kacsintott be az ablakon. És most ott ült Borbála az ölében, hátul a lugas a szőlőlevelekkel, amelyek között gyümölcs sohasem termett. Már mennek is kettesben a lugas felé.

A csizmadia borzasztó fájdalmat érzett a szívében.

Mire Borbála alakja a szolgabiró alakja nyomán kis vonakodás után eltünt a lugasban, a csizmadia rettenetesen fölordított.

Egy nagy, fekete macska ugrott a fejére, a borosasztal összedőlt, a lámpa elaludt. Vak sötétség lett.

„A mi csizmadiánkat“, amint a bajmóciak Kókuszt nevezték, napok mulva lehetett életre kelteni. Csaknem megfagyott a lakodalmas éjszakán.

De egészséges már többé sohasem lett. Az arca megsárgult, a haja hullani kezdett és mérgesen köhögött. Miután néhány fogát is kihuzatta a borbéllyal, sivító lett a hangja és csunya szavakat kiáltott a fiatal asszonyoknak.

Tudományával sem volt kedve dicsekedni, olykor elment a templomba s nézte, hogy imádkoznak az emberek.

A vele egykorú falusiak szemébe fürkészve nézett s olykor félénken, szinte szégyenkezve megkérdezte, vajjon emlékeznek-e Garamira, az egykori szolgabíróra? Milyen ember is volt? Igaz, hogy szerette az asszonyokat? Különösen az ő asszonyát, mialatt a vásárt járta? Hogy is volt? Mint volt?

Ki emlékezett volna? Nagyon régen volt az már.

Egy tavaszi napon, mikor már zöldült a kis hegyoldali temető, Kókusz Pál kibandukolt a temetőbe. Az első felesége sírját benőtte a gaz, a hólé befolyt a sírba és a kis kereszt megdőlt. A csizmadia sokáig állott a sír fölött, végül csúfolódva megkérdezte:

– Boris, jó volt a szolgabiróval csókolózni? Jó volt a kútba ugrani?

A kártya nem hazudik.

Téli este volt a budai házban és Ilona leányasszony kártyát vetett Galambos Máriának.

Mary, – az ypszilon fölött két ponttal és tekintélyes farkincával, – alapjában mitsem változott azóta, mióta egy szál trikóban elindult a világba, hogy táncával, szépségével, ifjúságával ékszert, pénzt és szép ruhát keressen. Piszkos kis szállodai szobákban lakott – a sötét kis szobák olyan pontossággal és emlékezetességgel vonultak végig életén, mint akár a karácsonyok, szilveszterek és más házi ünnepélyek, amelyeket mint jó családból való leány élete minden körülménye között megünnepelt. Sok kis szálloda-szoba volt elraktározva emlékezetében, portások, éjjeli szolgák, akik a ládát cipelték az állomásra s hó szakadt, szél süvöltött, szikrák repkedtek a mozdony kéményéből és nagy bundában jött a vasuti kalauz, amint tovább utazott egyik városból a másikba, hogy ismét táncoljon, férfiakra mosolyogjon, kedves vagy kedvetlen barátnőkre tegyen szert. Aztán megint egy kis szűk szállodai szoba, megint egy gonosztevő külsejü portás, éjjeli szolga, aki a markát tartja, fodrásznő sok mesével, mondanivalóval… Ebbe a halálosan megúnt életbe, mint orgona hangja az unalmas hosszúra nyúló misébe belézendült a kártyavetés. Galambos Máriának senkije sem volt, senkiben sem bizott, csupán a kártyában. A kártya neki soha nem hazudott, megmondta az igazat, tanáccsal szolgált a jövőre, megvígasztalta a szomorúságban. A füstös kis hotelekben, ahol az artista-lányok vándorlásaikban meghúzódtak, esténkint előadás előtt, vagy késő éjjel előadás után gyakran megkérdezte Galambos Mária:

– Vajjon ki tud kártyát vetni a hölgyek közül?

Egyszer Angliában azt mutatta a kártya, hogy óvakodnia kell egy kis fekete embertől. Azóta kerülte az alacsony, barna férfiakat. Moszkvában egy kékszemü barátnőjére figyelmeztette a kártya, aki valóban útjába került… De Mary már előre óvakodott a kékszemütől. Éppen óvatosságának köszönhette, hogy meg nem csalta.

Ilona leányasszony, a tarkaruhás, lerongyolódott táncosnő egyike volt a legjobb kártyavetőknek. Pompásan tudott a kártyák nyelvén, mintha közeli atyafiságban lett volna a furcsa kártyafigurákkal. Olykor hosszu szónoklatokat mondott a zöld nyolcashoz, máskor kezével megsimogatta a tök ászt, ha megfelelő helyre jött. Nyolcszor-tízszer megkeverte a kártyát, az ujját megnyálazta és átszellemült arccal fordult Máriához:

– Most pedig ne gondolj semmire, mert akkor nem jöhet ki a kártya. Balkézzel emelj.

A szekrényben huszonnégy személyre való ezüst volt, az értékpapirosok egész fiókot foglaltak el egy megbizható bankban és a vasszekrényben ezüst levesestál színültig tele volt a világ különböző aranypénzeivel és két szekér szenet fuvaroztak a pincébe, mikor lehullott az első hópehely: Galambos Mária ma is oly babonás figyelemmel hallgatta a kártya üzeneteit, mint hajdanán, amikor egy szoknyája volt és éjjel kimosta a másnapra való fehérneműt.

– Valami leány van itt, valami fiatal hölgy, aki egész este alkalmatlankodik… Valami rokon, távoli atyafi. Ez valamit akar tőled, állhatatosan, folytonosan töri valamiben a fejét. Sokat gondol rád. És vele együtt gondol valamely fiatalember is. A fiatalember a hölgynek udvarlója. Tán el is akarja venni. De ez nem egészen bizonyos, – mondotta Ilona, kártyái fölé hajolva és ujja hegyével rendezgette a figurákat, alig érintve őket.

A petroleum-lámpás megvilágította a figurákat a himzett terítővel borított asztalon, mert a villany és a gáz csupán üzletbe, a színházba való, odahaza legjobb és legolcsóbb a petroleum. Ilona egy kalácsmorzsát gyúrogatott az ujjai között és a fejét félrehajtotta, mint a tök felső.

– Nincs valami fiatal lányrokonod? – kérdezte hirtelen.

– Nincs! – felelt Galambos Mária.

Ilona a fejét csóválta.

– Akkor bolond ez a kártya. Megpróbáljuk még egyszer.

Gyorsan kevert és keverés közben behunyta szemét, de ismét csak előjött a fiatal hölgy alakja a kártyában és állhatatosan akart… Mindig akart, gondolt, fejét törte. Mi lesz ebből?

Harmadnap egy nyugalmazott altiszt külsejü, repedt haranghangú, italos arcszínű, zömök férfiu egy télikendőbe bujt, vékonyka fiatal leányt terelgetett befelé a Galambos Mária szobájába.

– Gyere már. Nem harap meg a nagysága.

– Kicsodák maguk? – kérdezte idegenkedve Mária.

– Hát már nem ismersz? – csodálkozott az altiszt. – Én vagyok a Jóska bácsi, a Mari néni öccse… Mari nénéd tavaly halt meg Várpalotán és még a halálos ágyán is mondogatta, hogy téged mindenesetre fölkeressünk. Rózi szinésznő akar lenni, azért jöttünk hozzád…

Galambos Mária a zöldköves gyűrűt megforgatta ujján, a messzi, alig látott gyermekkor rettenetes nyomoruságából valóban kiemelkedett valamely gyümölcsös kofa alakja, akit talán éppen Mari néninek hívtak. Egy vastagbajuszu rendőr is járt azon a környéken valahol. Nagy csizmája és rozsdás kardja volt. Pincében laktak és a kard csörgött a grádicson. Ez volna tán a Jóska bácsi?

Ilona leányasszony a kályha előtt állott és a kezét melengette. Jelentőségteljesen hunyorított Máriára, mintha csak azt mondta volna:

– Ugy-e a kártyák nem hazudtak?

Aztán előrelépett Ilona és rászólt a leányra:

– Vesd le a kendőt!

A leány szótlanul engedelmeskedett.

Vékony, alig tizenhat esztendős, barna, falusiasan piros arcu leányzó volt. Ilona gyorsan megvizsgálta a szemét, – amelyet elég értelmesnek és kifejezőnek talált, – a fogát, amely szokatlanul fehér és finom volt, kis füle mellett természetesen göndörödött haja, mig keze néhány napi ápolás után igen fehér és finom lehet. No és a lába.

– Emeld följebb a szoknyád! – parancsolta.

Vékony, de igen finom szabású lábszárakat mutatott a vastag harisnya. Mint két virágszál, olyan volt a láb, alul csodálatosan kicsiny, hosszúkás és nyerges lábfejben végződő.

– Szakasztott Alexandra Bajálka! – dünnyögte Ilona a fogai között.

Galambos Mária unottan vállat vont.

– Ha semmi különösebb tehetsége nincs, akkor éppen olyan, mint minden fiatal leány. Ilyen voltál te is, én is…

– Nos és mi közönséges, mindennapi teremtések voltunk? – kérdezte Ilona leányasszony éles hangon.

Mária legyintett:

– Akkor még könnyebb volt boldogulni. Kevesebben mentek a táncosnői pályára. Manapság minden dologtalan masamód-leány álma a szinpad. Mit tanult a kisasszony?

– Nem az a fontos, – szólt közbe heveskedve Ilona. – Az a fontos, hogy vagyunk a férfiakkal?

Valamit a Jóska bácsi fülébe súgott, mire az altiszt mély torokhangon válaszolt:

– Meghiszem azt! Agyonütöttem volna!

Ilona összefonta a két kezét és bólongatva nézett Máriára. Galambos úrnőt mutatta az egész dolog. Nem szeretett idegen emberekkel sokáig foglalkozni.

– Fölfogadom szobalánynak! – mormogta rosszkedvü unalommal.

– Azt nem! – kiáltott közbe az altiszt. – Az én lányom…

Rózi azonban gyorsan lehajolt és kezet csókolt Galambos úrnőnek.

– Csakhogy a közelében lehetek! – mondta igen szerény hangon és öntudatos hízelkedéssel.

Máriára kellemetes hatással volt a leány alázatos, mégis kecses meghajlása.

– Aztán majd meglátjuk, – dünnyögte. – Majd meglátjuk, lesz-e kedved a szinésznői pályára? Most pedig menjenek ki a konyhára. Hány esztendős vagy?

– Tizenhat, kezét csókolom.

– No, majd meglátjuk, – felelt némileg megenyhülve Mária.

Midőn egyedül maradtak, Mária komoly szemrehányással fordult barátnőjéhez:

– Mi az ördögnek varrtad a nyakamba ezt a leányt? Mi közöm nekem ahhoz, hogy neki jó a foga? Az enyém is az volt…

Ilona alattomosan nevetett:

– Hát csak mi ketten legyünk a rossz, vén nők? Senki se legyen már rajtunk kívül rossz egész Magyarországon?

– Attól félek, lopni fog ez a leány! – mormogta elgondolkozva Galambos Mária.

– Majd vigyázunk rá, – felelt Ilona. – Az a fődolog, hogy a kártya nem hazudott.

Amadé téli lovaglása.