Part 8

Tavaszi este volt ekkor, az Ipoly fölött köd járt, mint lappangó vándorlegény és a fák, bokrok a kertben fázékony kedvvel állongtak helyükön. A kerítés barna x-betűivel hosszan nyulott el a kert mögött, aztán egyszerre a betűk eltöredeztek, az x-nek egyik szára maradt helyén, végül már az sem. Az erdő ide nem messzire volt, fehér-, barnafoltos nyárfák vonultak meg az emelkedésen, ahol igen tiszta volt minden, mert a hólé innen folyt le először, kékvarju kiáltott a fák között és a galyakon, mint titkos jelvények, különböző madárfészkek hintáztak. Most csendes volt az erdő s a fák alól egy ködből, ábrándból való vitéz lépett elő.

Gyöngyösi Julianna nagyon természetesen azt hitte, hogy álmodik, midőn az udvarház ablakából megpillantotta a vitézt. Kora délután óta zenéléssel töltötte az időt. Egy divatos szerenádot tanult és a spinéten s hárfán egyforma kedvvel játszá. A szerenád lágy hangjai még ott bolyongtak feje körül, lisztes arcú Pierott áll színes ruhájában az erkély alatt a havon s húros szerszámját kitartással pengeti. A háttérben fénylő ablakok mögött vöröslő függönyökön túl tarka álarcos bál repked, kibomlott hajú nők rohannak tova táncközben, vérpiros arcú férfiak vágtatnak… Szemét sokáig lehunyva tartotta az egykori színésznő, mert csak lehunyt szemmel lehet igazán ábrándozni. Midőn újra körülnézett, Pierott elment az erkély alól, nyirkos tavaszi köd feküdte meg az Ipolyt és a számtalan x-betűből összetoldott kerítés mellett hosszú, nyugodt léptekkel közelgett valaki, aki idáig a besötétedést várta az erdőben.

Egy betyár.

Julianna nyomban megismerte, mert a környéken már régen beszéltek a betyárról, aki esztendők óta lappangott az Ipoly környékén. Valamely jóravaló úri család ivadéka volt, atyafisága a megye, szeretője minden parasztmenyecske s az úri hölgyek véle álmodnak, a neve Kázmér. A pajkos Kázmér! Gyöngyösi Julianna szívére szorította a kezét. Istenem, most mi történik? Férje nincs itthon, a cselédség gyáva. Hova meneküljön? A betyár árvalányhajas kalapjában, vállára dobott fekete szűrében nyugodtan, minden alattomosság nélkül lépkedett a kerítés mellett. Csak éppen a háta mögé is nézett néha. Meg elkerülte a kert sűrűségeit. Egy-két perc mulott el, aztán Kázmér már ott állott az ablak alatt, amelynek egyik szárnya nyitva volt. Juliannának nem volt ereje még ahhoz sem, hogy bezárja.

– Jó estét kívánok! – mondta Kázmér és a kalapját megemelte.

Kékszemű, barna ifjú volt. Az elbizakodottak mosolya az ajkán, a haja hullámos és a nyakában szinte költői kedvvel megkötve egy kékpettyes Lavallier-kendő. A szűr alatt rövid fegyver csüngött, mint az orvvadászoké. Az egyik keze fekete selyemkendővel volt bekötve. Bátorság, szinte nőies elszántság sugárzott harmatos szeméből, amint az ablak alatt megállott, sem jobbra, sem balra nem nézett, csupán Juliannára.

– Nyisson ajtót, szép asszony, mert az ablakon megyek be, – mondta titkos jókedvvel.

Az asszony intett.

– Jőjjön, – mondta, vagy csak képzelte, hogy mondja. Egy fehér ajtót félig fölnyitott s a betyár kalaplevéve a szobába lépett. A kályhában maradék zsarátnok pislogott, mint vén ember piroskarikás szeme. A hangszer szekrénye még nyitva, a hárfa aranyos rámája megpihent s a falon komolyodva ketyegett egy nagy óra bagoly és zarándok társaságában.

– Milyen jó itt, – mondta Kázmér és a szűrét ledobta. – A becsületes embernek van a legjobb dolga. A kegyed férje, gyönyörűség, görbe dolgot még nem csinált életében. Istenem, ha egy hétig élhetnék nyugalomban!

A kényelmes széken elhelyezkedett Kázmér, kék szemével apróra megvizsgált mindent a szobában, talán abból a szempontból is, hogy mit visz majd magával, aztán az asszonyra tévedt a pillantása, amelyet kissé dagadt szemhéjai alól megindultság nélkül jártatott végig a világszép dámán.

– Kegyed ugy-e bár, színésznő volt azelőtt, mielőtt Gyuri elvette volna? – kezdte a betyár a székén hátradőlve. A lábait egymásra vetette és nem sokat törődött az asszony csodálkozó tekintetével.

– Színésznő voltam, – felelt Gyöngyösi Julianna. – Nem szégyenlem. Az ország első színházának voltam tagja.

– Tudja, az mindegy. Színésznő: színésznő akár vidéken, akár Pesten. Gyuri sok ellenséget szerzett magának a házasságával. Gyuri jómódú ember s azzal számítanak a megyei familiák. Azt hiszem, kegyednek nincs még itt egyetlen ismerőse?

– Nincs, – felelt Julianna. – Én lenézem a műveletlen, tanulatlan vidéki kisasszonyokat és az asszonykákat, akik tehénfejésen kívül egyebet nem tudnak. Nem óhajtok senkivel sem megismerkedni. Szeretek egyedül lenni, olvasgatni, zenélni.

A betyár a hangszerekre nézett.

– A zenét sokfelé kedvelik, nálunk a leányok mind tanulnak zenézni. Gyarmaton híres tanár van. Szarvadi. Igy hívják.

Gyöngyösi Julianna vállat vont. Büszke, nemes fejtartása volt, mint Zrinyi Ilonának. De most még büszkébb volt. A betyár csendesen, gúnyosan mosolygott a bajusza alatt.

– Mondja, szép asszony, nem szeretne például Görögháziékkal, az én rokonaimmal megismerkedni? Az én rokonaimmal én rendelkezem. Rájuk parancsolnék, megfenyegetném őket. És a többi. Ha egyszer meg volna törve a jég, a többi már magától menne.

Gyöngyösi Julianna megrázta a fejét:

– Az ön rokonai éppen úgy nem érdekelnek, mint bárki a vármegyében. Ismétlem, egyedül szeretek lenni. Szép könyveket olvasni legfőbb mulatságom.

– Asszonyom, ön úgy látszik nem tudja, hogy Görögháziék a legelőkelőbb emberek a vármegyében? A főispán rokonai.

Julianna legyintett.

– Még a főispánjuk sem kell.

A betyár a puska agyával megdöngette a padlót.

– Látom, hogy igazuk van az embereknek. Maga egy kellemetlen, hencegő teremtés. Vajjon mire olyan nagyon büszke? Az urára? Gyurka hatökör volt már az iskolában is.

Az asszony kipillantott az ablakon.

Zsandárok rézsisakja tünt föl az erdő mellett kanyargó úton. Hárman voltak. Szürke köpenyegük erősen világított. Lovaik hosszú lábaikkal sietve lépegettek.

Gyöngyösi Julianna az ablakon át a zsandárokra mutatott.

– Majd talán kiáltok nekik! – mondta és az ablakhoz lépett.

A betyár elsápadt, megriadva nézett körül. Nincs menekvés.

– Asszonyom, – kiáltotta riadtan. – Örökre híve leszek, ha megment.

– Önnek vér is tapad a kezéhez. Bünhődnie kell, – felelt Julianna.

– Könyörgöm!…

A zsandárkáplár leugrott a lováról. A terhelőt megigazította. Sokáig bajlódott vele.

– Asszonyom! – szólt rekedten a betyár, – kegyed nem is tudja, hogyan kerültem ide? Nem is kérdezte, pedig ha tudná… Én már nagyon régen szerelmes vagyok magába. Imádom, asszonyom. S ezért is megérdemlem, hogy megmentsen.

A zsandárok tanakodva néztek az udvar felé.

Az asszony az ablaknál állott.

– Belátom, hogy neveletlen, durva voltam, kérem, bocsássa meg. Hisz szeretem, s ez a legfontosabb. Ezért szeretnék megtenni mindent, hogy kibékítsem. Ha akarja, ön lesz az első dáma a vármegyében. Az én kezeim hosszuak.

A betyár térdeplő helyzetből beszélt s az arca vértelen volt, mint a papiros.

A zsandárok csendesen tovaügettek. Széles hátuk a szürke köpenyben elvegyült a félhomály szineivel, csupán rezes sisakjuk meredt ki a tavaszi ködből. Az asszony bezárta az ablakot.

– Megkegyelmeztem! – mondta.

A betyár talpraugrott, a fegyvert az asszony mellének szegezte.

– És most elő az ékszerekkel!

Klaránsz utazása.

A kisasszony oly szép volt, mint egy régi, nemes acélmetszet és leginkább solymászó hercegnőhöz hasonlított. Egyetlen fehér kócsagtoll emelkedett ki selyemsipkájából és a ruhája zöld bársonyból volt, mint a lovagnőké. Tündöklő barna szemei nemes vén tölgyek alatt elvonuló erdei forrás fényességéhez hasonlítottak és bevilágítottak a kis vidéki cukrászboltot. A kisasszony teát ivott – cukor nélkül, mint a férfias ladyk, akiknek saját teaültetvényük van a brit gyarmatokon. Mézet evett és a vidéki cukrászbolt egyetlen likőrösüvegéből finom pálinkát ivott. Az üvegen tintával rajt az évszám: 1812. Isten tudja, hogyan került e ritka likőr a kis cukrászboltba, amelyet a solymásznő kedvéért a fehérhaju tulajdonos áhítattal fölbontott.

Délelőtt volt s a cukrászboltban csupán a nyugalmazott tiszt olvasta a „Pester Lloyd“-ot. A szürke katona korántsem köhögött annyit, mint egyébkor, a legyek felé sem csapkodott csendes káromkodással az ujságjával, meghatottan ült helyén az ablaknál s a pirosarcu, fehérkezü tulajdonossal váltott néha alattomos pillantást, amint az a függöny mögött megjelent.

„Kicsoda a nagyszerű idegen dáma?!“ – kérdezték szemükkel egymástól a solferinói ördöngős fickó és Lionetti úr, akinél hetykébben senki sem tudta fejére illeszteni a bársonysapkát.

A hölgy szakértelemmel kavargatta a teát, tündöklő tekintetével zavarba hozta a tisztet, tulajdonost, tán még a bécsi élclapot is, amelynek cimképén piros trikós hölgy állott zöld napernyő alatt, s ez volt éppen a vicc.

Rövid idő mulva egy barna, kockás kabát imbolygott el a cukrászbolt ablakai előtt. Olyanforma kabát volt az, amilyenben a pesti színházban a vándorszinészt ábrázolják. A kabát gallérja föl volt gyűrve és miután alaposan megfigyelte a cukrászbolt belsejét, az aranybetűs ajtón betolongott és a kötött sapkát félméternyire huzta, amíg megszabadította tőle fejét, borotvált, rezes arc s a hang oly édeskés, mint egy vén papé.

– Gyermekem, a direktor mindjárt itt lesz a próbáról, – mondta a szinész és letelepedett az asztalhoz.

A szinész megérkezése nem kellemes csalódást keltett a cukrászboltban, ahol némelyek már szívesen elhitték, hogy a kócsagtollas, előkelő hölgy átutazó osztrák főhercegasszony. A „P. Ll.“ bosszúsan megzörrent, Lionetti úr hirtelen a madárkalitkánál talált elfoglaltságot, pedig csak néhanapján nézett a búskomor rigóra.

– Mit próbáltok? – kérdezte érdeklődve a hölgy.

– Valami új operett ez. Nekem nincs szerepem benne. Angol ostobaság. Ha vendéged lehetek egy pohár anizettre…

– Kedves Mályvai, maguk elzüllenek a vidéken. Kóstolja meg inkább ezt az ó-pálinkát. Anizettet csak a bakahadnagyok isznak a kávéházban, – mondá a dáma.

Mályvai vállat vont.

– Iszunk mi néha törköly-pálinkát is. Majd meglátod, Klári.

– Klaránsz, gyermekem. Matskaházi Klaránsz a nevem, – mond a hölgy hevesen. – Nos, hogy megy nálatok?

– Sehogy, gyöngyvirágom, – felelt a szinész és hosszasan krákogott a pálinka után. – A dráma éppen senkinek sem kell, üres a bódé, ha szalondarabot játszunk.

– Majd megváltozik a helyzet, kisapám. Befőzöm ezt a vidéki várost. Be én.

A komikus torz-mosollyal bólintgatott, mintha igen mulatságos dolgot hallana.

– Csak főzd be, gyermekem. A társulat úgyis koplal karácsony óta.

A szinésznő letette a poharat, amelyben olyan pirosan csillogott a szesz, mintha régi pápák vére volna. Az üvegen egy ó-apátság cimere látszott.

– Mehettem volna a Nemzetihez, tudod, de mit csináltam volna ott? A vén szinésznők minden valamire való darabot elvesznek a fiataloktól, – mondá elbeszélő hangon Klaránsz és rubintgyűrűjére nézett. – Én játszani akarok, amíg szép és fiatal vagyok, nem pedig a kelléktárban heverni. Drámát, sok drámát. Gyönyörü hősnőket… Mikorára tűzte ki a direktor „Fedorá“-t, amelyben bemutatkozni óhajtok?

A vénecske szinész nevetett:

– Nem szoktak nálunk előre kitűzni. Egy-két nap alatt elkészülünk minden darabra. Még az operetteket is kéz alatt tanuljuk. Ám itt jön Somhegyi, drága direktorunk.

Egy kövér, hód-bundás és dupla cipőtalpú férfiu nyomult a cukrászboltba. Gyémántgyűrű volt a kezén és a nyitva hagyott bundán vastag aranylánc csillogott elő.

– Isten hozott, Klári. Szép gyűrűd van. Ej, haj, jó dolguk van a pesti szinésznőknek. És mézet eszel? Bezzeg, mi nem eszünk mézet, – mondta mély, zsíros hangon, mintha a nyelvével érezte volna a rubintgyűrűt és a sárga mézét.

Klaránsz fölemelkedett és nyerges lábát megmutatta a ruha prémjei alatt. Majd sarkon fordult, hogy tetőtől-talpig láthassa a szinigazgató. A direktor – bólintott a fejével.

– Becses kis kutya vagy, drágám. A primadonnánk már öreg, örökös fejgörcseit és utálatos szeszélyeit megunta az egész város. Te vagy a jövő csillaga. Klaránsz, fogadd hódolatomat.

Igy szólt Somhegyi, a művésznő reggelijét gavallérosan kifizette, a karja alá vette a szende kezét és halk, turbékoló hangon megjegyezte:

– Nem muszáj ám minden reggel mézet enni.

Szállást mentek keresni. A kis girbe-gurba utcákon bibliai bőséggel feküdt a sár. Deszkákon kellett átugrálni és egy mérges kutya Klaránsz szoknyájához kapott.

– Istenem, hol járunk? – kérdezte a pesti szinésznő.

Az igazgató megveregette a művésznő fehérkeztyűs kezét.

– Itt mindenki lámpással jár besötétedés után. Ez már így szokás, gyermekem.

– Erre, erre – szólalt meg hátul a komikus. – Itt lakott Fehérvölgyi kisasszony, a művésznő elődje.

Egy kutyaszorítóba kormányozta a vén szinész a menetet és hasadt végü mogyorófapálcájával megveregette a lakáshirdető cédulát. Az udvaron szénásszekér állott és a farakás félig bedőlt havas oldalával.

– Itt van a szobácska, angyalom, – szólt Somhegyi.

Az udvar végén kis szoba állott, virágcserép volt az ablakban. A padlón eldobott cukorka-papirosok, üres kucséber-doboz és törött parfümösüveg, amelyre Blaha Lujza arcképe volt ragasztva. A vipera-szemű parasztasszony a megvetés hangján tárgyalt a szinészekkel.

– Téns’asszony, mi a csendet szeretjük éjszaka, – mondta fenyegető hangon.

Klaránsz elkeseredve nézett körül a kis szobában, amelynek sötét almáriomában mintha szegény, megölt szinésznők hullái hevernének.

– Csak valaki fölsikálná legalább a szobát! – sóhajtotta kétségbeesve.

– Majd a kisasszony. Ez itt így szokás! – felelt nyomatékosan a háziasszony. – Én is dolgozom reggeltől-estig. Nem érek rá az ilyesmire.

– Istenem, – mondta Klaránsz.

A komikus a vasuthoz ment a podgyászért. A direktor levetette bundáját és megsimogatta a Klaránsz kezét.

– Gyermekem, legyen teljes bizalommal hozzám. Mely szerepben óhajt föllépni először?

– „Fedórá“-ban. Hisz megirtam.

Somhegyi legyintett.

– Az nem magának való. A társulat sem tudja. Mit szólna Eszmeráldához? Finom kis szerep. Ó, mi ismerjük jól a közönség izlését. Bizza rám magát, kedvesem. Higyjél nekem, nagy művésznőt csinálok belőled. Csak bizalommal légy hozzám, gyermekem.

Kétszer-háromszor megcsókolta a szinésznő kezét.

– Menjen a pokolba! – mondta Klaránsz szigorúan.

A direktornak sötétet villant a szeme.

– Te kis komisz! – mondta elkeseredve. – Most pedig fölsúrolhatod a szobát.

Klaránsz vidoran fölkacagott:

– Szívesebben, minthogy a maga ostobaságait hallgassam.

Levetette a zöld bársonyköntöst, miután a direktor elvonult. A rubintgyűrűt a zálogházba küldte, miután megcsókolta. A kigyószemü parasztnő szívesen vette föl a nagykendőt, midőn a gyűrűt kezébe kapta.

Klaránsz vizet hozott a kútról és letérdepelt a földre. Olykor sírt, máskor meg nevetett, amint a kis szobát fölsúrolta.

– Szinész-élet, – mondta Matskaházi a komikusnak, amint az munka közben meglepte. – Mégis boldog vagyok, hogy szinésznő vagyok.

A vén szinész hamiskodva nevetett.

– Mindnyájan így beszéltek. Az első szerepet tudjátok legjobban. Jól játszol, gyermekem. És most gyere a szekérhez, mert a ládákat nem bírom egyedül cipelni.

Dombey.

– 1893. –

Húsz év előtt Dombey György az oxfordi algimnázium növendéke volt, rövid nadrágban járt, szerelmes volt, beteges, korai elhalálozásra elszánt ifjú volt, éjjel a szívverését, gyönge tüdejét és sovány karjait leste, valamint a nagy fák zúgását, amelyek a régi kis algimnázium környékén álldogálltak, beszélgettek és úgy viselkedtek, mintha személyes ismerősei volnának Dombey Györgynek.

(Mindazok megnyugtatására, akik idáig gyanakodva, összeráncolt homlokkal követték az írót, kijelentem, hogy Dombey György csupán álnév volt, kölcsönbe Boz úrtól, akinek műveit akkoriban kezdte olvasgatni egy gimnaziális fiucska, „La belle Izabella, donna Bella, Arabelle von Macskaházy“ és „Dombey és Fia“, regény négy kötetben, „Niklas Nickleby“, ugyancsak négy kötésben! Istenem, mily boldog-boldogtalan gyermek vagyok! – sóhajtotta az ifjú éjszaka, midőn senki sem hallotta, csupán a nagy fák, az algimnázium körül, esetleg a vadludak, amelyek a csillagsugáros éjszakában nagy magánosságban repültek napkelet felé. S ezzel már el is ment volna mellette minden, amit életnek, viszontagságoknak, kalandoknak, élményeknek szoktak későbbi korban nevezni az emberek.

Az ál-Dombey a valóságos életben egy szilaj, középkori rablóktól származott uraság és egy enyhe, csupán elszegényedett grófkisasszonyokhoz méltó finomságú, lágy, ábrándos, merengő és szívfájós nevelőnő szerelem-gyermeke volt. Ugyanezért nem tölthette gyermekkorát abban a városban, hol atyja a középkori zsarnok uralkodott, parasztot nyúzott, urakat dölyfösen lenézett s az esperessel hamis keresztlevelet állíttatott ki fia számára, hogy ne kelljen annak „törvénytelensége“ miatt az idegen városokban szégyenkezni. Pedig sok-sok esztendő mulott el, amíg a kispatakhoz hasonló csendességü, régi pianinóból ködös tavaszi éjjelen elhangzott szerenádra emlékeztető mosolygású és ábrándjaiban az ólomkatonák vagy a valóságos császárok körül borongó hölgy, az elszegényedett grófi dáma jó magaviseletével kiérdemelte, hogy László (más néven „a kis Dombey“) a valóságban is nevet, címet, rangot és esetleg vagyont kapjon, amelyet majd gondtalan kézzel tesz föl a szerencseszámra. Midőn az algimnázium körül a vén nyárfák, iharok s jószagú ecetfák zúgtak, a későbbi gróf Leicester Diamont még csupán Dombey-névre hallgatott. „Kis Dombey“ – mondta magának éjjel, mikor bekövetkezendő haláláról, elhagyatottságáról és édesanyjáról, a lágy tavaszi szélről gondolkozott, akit néha olyan messzire érzett magától, mintha Dombey úrnő példáját követte volna.)

Tél volt s a nyárfák szépséges levelei, miután cigaretta-papiros módjára összesodródtak, elmentek a folyó vagy a föld temetőjébe, a vadludak éji kiáltása régen elhangzott a tájról, mint a vándor kuruckatona éneke, aki egykor a határcsárdában dalolt, a hópelyhek oly vigasztaló némasággal szálldostak alá messzi állomásaikról, mint megannyi gyermekálmok, a karácsonyi kedvvel lobogó kandalló előtt a medvebőrön, olykor fölcsilingelt a szánkó csengője a kis diák szobájába és rézvörös-arcú hegyvidéki urak mentek farkasra vadászni az erdőbe. A favágó meseszerű kopogása helyett mint riasztó riadalom dördült végig az erdőn a puskalövés. Tél volt. Dombey megírta a végrendeletét, a párnája alatt tartogatta, gyászjelentést pingált tussal, cinóberes családi címerrel, amely így kezdődött: „Álomi Ábránd grófleány, mint édesanya és La Belle de Matskaházy, mint jegyes jelentik, hogy…“ S a végén rondírással e jellemző szavak: „Drága halottunk tetemét odatemetjük, hová a tél temeti az elpusztult kis madarakat!“

La Belle nevelő-kisasszony volt a főszolgabíró leányánál s gyakran cserélt regényt Dombeyvel a promenádon, ahol a kisasszonyokat sétáltatta s ugyanakkor csúf grimace-t vágott az aranyzsinóros blúzban sétálgató póstás-kisasszony után, amint a pap-tanárok udvarlását fogadta. Matskaházy egy göndörhajú, barna és igen kicsinyszájú úrhölgy volt, atyja megitta az eszét, ősi bundáját, az úri nő nevelőnőnek ment, holott legjobban lovagolni szeretett volna a cirkuszban, midőn a félhomályba borult magasságban a trapézok és hinták sejtelmesen meghúzódnak, az oszlopokra függesztett lámpásoknak különös szaguk van s a zenekar olyan csengőn játszik, mint valamely muszka-ezred tábori muzsikája. „Don Cézár“ a pejparipa karcsún, vitus-zökkenésekkel terem a porondon, a vörösfrakkos istállómester francia herceg finomságával segíti nyeregbe a cilinderkalapos lovarművésznőt, az ostor csattan, a belisztezett arcú bohóc hangos pukkanással vagódik hasra és az emelvényen a karnagy a „Valse de Moskou“ ütemeit vezényli. La belle Matskaházy sóhajtott és midőn álmait a sétatér bokrai között oly gyorsasággal elmondta, mintha holnap már nem volna ideje többé az álmok elmondására, melegen, barátságosan szorította meg kezét az ifjú Dombey Györgynek. Hisz a regényhősi pályára csupán ők ketten szánták magukat a városkában, ahol annyi nevezetesség volt még, hogy a fák különösen zúgtak, estve és éjjel. A toronyóra mutatóján emberemlékezet óta egy vén csóka ült. Tehát az időszámítás teljesen szünetelt.

Ismét éj volt, Pesten, ó-esztendő utolsó éjszakáján, részeg muzsika zengett, a lámpások nekividámodva világítottak hajnal felé, mintha ők is örülnének a bölcsőjéből ébredő gyerekecskének, tánctól, ivástól és sok reménységektől kifáradt emberek hemzsegtek a mulatóhely oszlopai között, hol Dombeynk olyan egyedül volt, mint gyermekkorában a folyóparton.

Talán éppen a Valse de Moskou-t játszák, szép édesanyjára gondolt Dombeynk, midőn a vállát megérintette Matskaházy kisasszony:

– Emlékszel rám?

– Igen. Hát hogy történt?

– Meguntam mindent, mindent… Később Pestre szöktem, most már itt vagyok évek óta. Táncosnő vagyok.

Még mindig olyan gyorsan beszélt Donna Bella, mint hajdanában, csupán hangjának kellemetes üdesége ment el a pörkölt-színű falevelek után. Göndör hajában rózsa, arcán anyáskodó mosoly, amellyel a régi szeretők szokták fogadni azokat, akiktől békében, csendesen, szerelemben elváltak.

– Lám, nem haltál meg mégse! – mondta La Belle, amint kicsit elgondolkozott a multon. – Szép, erős, büszke ifjú lettél, Dombey. Vajjon szeretsz-e még?

Dombey, miután a fák zúgásán kívül már egyebet is megtanult, megsimogatta a táncosnő kezét.

– Természetesen, szeretlek, te karácsonyfa! Kár, hogy nem lettünk egymásé. Én már vőlegény vagyok.

A táncosnő megszeppent. Félrefordította a fejét. A lámpásokba nézett.

– Furcsa, – mondotta csendesen.

Budai este.

A cimerben kis pelikánok voltak, turbános török fő és mezítelen kard, a viselője pedig Galambos Mária volt, táncosnő, magyar dalénekesnő, huszárnő, csikósnő, aki a külföldi, főként orosz szinpadokon meglehetős sikerrel működött, később Budán kis villát vásárolt és a kapura kifaragtatta a cimert a török fővel és mezítelen karddal. Ekkor Galambos Mária harminc éves volt, a legszebb bundája volt Budán, az ékszerei titokzatos fényűek, míg a szeme tájékán könnyü pókhálót vont valamely körülmény, talán egy boldog-boldogtalan szerelem élménye, vagy egy moszkvai bál éjszakája, midőn a herceg vagy a kereskedő végképpen elhagyta, behódolván egy új csillagnak, aki a művészet egén fölbukkant. Talán nem is volt semmi különösebb eredendője e pókhálónak, hisz erkölcsben, csendben, nyugodalmas vidéki házban éldegélő úriasszonyok is hozzájutnak e pókhálóhoz, amely szemükre rászövődik, holott egyetlen egyszer sem ittak pálinkát gárdatisztekkel.

Mária harminc esztendős volt és végtelenül búsalkodott a pókháló miatt, amely véleménye szerint sokkal korábban érkezett, mint illett volna. Volt egy barátnője (korántsem olyan gazdag, mint ő), akivel egykor együtt táncolt a moszkvai „Paradicsom“-ban, aki ugyancsak Budán telepedett le s tőle Mária délutánonkint kérdezgette:

– Mondd, miért öregszem én meg idő előtt? Mindig jószívű, vallásos, becsületes nő voltam, segítettem a szegényeken, pártfogoltam az árvákat, ha jól ment a dolgom, aranyat nyomtam a sarki koldus kezébe, aki Moszkva égésénél is már a sarkon állott… Miért, mondd, Ilona?

A barátnő a betegségektől és szegénységtől már régesrégen összeszáradt, csupán fényes kis szeme mozgott szokatlan élénkséggel, különösen, ha előkelő urakat látott kocsizni a Hüvösvölgy felé, alattomosan mosolygott:

– Mindennek az oka, hogy nincs kedvesed, akit szeressél.

– Pfuj! – kiáltott föl Mária és tömérdek karperecét megrázta kezén. – Már Moszkvában is azon törted mindig a fejed, hogy szőjj szerelmet barátnőid és méltatlan férfiak között. Te javíthatatlan vagy, Ilona. Engem legszívesebben láttál volna a nagydobos karjában. Azért nem lett belőled semmi, mert mindenféle ringy-rongy férfival szóbaállottál.

– Én mindig igazán szerettem, – mondta igen büszkén Ilona.

– Mit értél vele? Sohasem nyughattál a szívedtől. Mondhatnám ezt durvábban is. Elég volt egy tökfejü férfit látnod, már megőrültél. Érdemes volt?