Part 7

– Tavaly ilyenkor itt fölborultam és a lábamat törtem! – mondta kissé mélabúsan és erősen a gyeplőbe kapaszkodott.

A présház falán egy régi évszám, a tűz már olyan pirosan lobogott, mintha színházi dekoráció volna és a vén diófa alatt kis tábori székek voltak egymásra borítva.

– Ez a szőlőm. Valamikor az anyámé volt, azért vettem, – mondotta Amelie és a szűk, szürke kabátkát kigombolta. – Hát most mondja meg, miért jött?

Messziről a szedőasszonyok éneke hangzott, a sárga dombon egy nyúl futott és a szőlők között tarka madárijesztők állottak kiterjesztett karral.

– Hát… azért a régi igéretért! – mondta csendesen Nagybotos.

Az asszony lehuzta a keztyűjét. Komolyan és ünnepélyesen nézett Nagybotos úrra. Mintha az egyik szeme fényesebb lett volna, mint a másik.

– Emlékszem, – mondta igen egyszerűen. – Igértem, megtartom.

Viola megragadta az asszony kezét:

– Amelie, kérem, bocsásson meg… csak tréfáltam önnel, hisz jobban szeretem, jobban tisztelem. – Mondja, hogy él, mit csinál?

– Mint egy kutya, úgy élek, – felelt az úrnő és biztosító-tűvel föltűzte világoszöld szoknyáját. – Látja, milyen nagy lett a lábam… Mindig utáltam a fűzős, magasszárú cipőt, hisz a félcipőnél nincs szebb, – most mégis ebben járok. Imádtam a selyemharisnyákat, nézze: most csíkos, tarka, pamut, mint a falusi nőké. És milyen vastag lett a bokám, holott olyan volt, mint a szarvasé.

– Finom és nemes most is.

– Egy darabig férjem is volt, de elkergettem, mert részegen megvert. Magamban élek és a pap könyvtárából Zwingli életrajzát olvasom… Esztendők óta nem láttam olyan férfit, akinek fodros, fehér inge van és selyemnyakkendője. Maga az első… Kérem, udvaroljon nekem, úgy, mint hajdanában, mikor el akart csábítani a budai korzón. Én meg száraz szilvafát teszek a tűzre és jósolok magának a hamuból, mint a falusi boszorkányok.

A hőstett.

Hadd mondom el egyszer az imádságos Stolniczky kapitány történetét, aki odafent lakott a hegyoldalban a régi püspöki város fölött és olyan erős volt, mint a medve. Gyermekkorunkban, messzi elmult időkben vasárnaponkint láttuk őt a régi székesegyház körül, a fülkében lakó kőszentek körül őgyelegni. Tizenkét szent szobor volt az ódon templom körül és Stolniczky mindegyikkel barátságot tartott. Vasárnaponkint kora reggel meglátogatta őket és néha még a délutáni litánia is a városban találta őt. Gyakran mondogatta, hogy egyetlen vágya volna tizenharmadiknak beállni a szentek közé. Esőben, viharban, télben, nyárban csak álldogálni a keskeny fülkében, esetleg ócska katonaköpenyegbe burkolózva hallgatni a szél süvöltését, ami itt a régi székesegyház tájékán, a girbe-gurba utcák és pohos kanonok-házak között olykor az orgona hangjához hasonlított.

Stolniczky nem volt mindig szent ember. A gyalogezred, amelyben szolgált, Boszniába való bevonulásra kapott parancsot. Rendben lett volna a dolog mindaddig, amíg öldöklésre került a sor. Valahol Szerajevó tájékán Stolniczky kapitány egy öreg bosnyákot talált az úton, aki hangosan szidalmazta az idegen katonákat és a katonák császárját. Stolniczky pálinkát ivott ezen a napon, ami pedig nem volt szokása. Előző napon bokáig lépett egy megölt ellenség útszélen folyó vérébe. Hiába rántotta vissza a lábát. Véres lett az. Éjszaka azután a hegyoldalakból szokatlanul hullottak a golyók, rövidet pukkantak a fegyverek és apró lángok csaptak föl a sötétségben.

Stolniczky kapitány egyetlen kardszúrással leterítette a szitkozódó öreg embert. A hegyes vas szinte észrevétlenül szaladt bele a bosnyák torkába, egy vérsugárba fuladó kiáltás hangzott az eltorzult ajakról és az öreg arc felejthetetlen rémületet, szemrehányást fejezett ki. A bánatos szemek sokáig tapadtak mélységes szomorúsággal a kapitányra. Stolniczky elfordította a fejét s mindaddig nem tudott megfordulni, amíg a hörgést hallotta.

A hadjárat végén kapitányi rangot kapott, de már nem tudott ennek igazában örülni. Nyugalomba kívánkozott, a kardját folyton véresnek, borzalmat keltőnek látta, mikor derekára kötötte s éjjel fölriadt álmából: hörgést hallott az ágy alól. Komolyan megbetegedett s csakhamar megkapta, ami után vágyakozott: a penziót.

Se családja, se rokona nem volt. Valamikor egy régi kis budai kávéházban töltötte a délutánjait. Odautazott, mintha hazamenne. Igen ám, de a kis kávéházban a hadjárat alatt kétszeres figyelemmel olvasták az ujságokat és az ujságokban nem csupán a regényfolytatások fölött vitatkoztak a furcsa vendégek: Stolniczky ismerősük hőstettét mindnyájan olvasták és midőn letelepedett a régi kis sarokasztalhoz, jobbról-balról gratuláltak neki az öreg bosnyák megöléséhez.

Stolniczky megborzongott. Most látta, hogy mily vadállatok a civilek, a vérontás tetszésükkel találkozik. Pedig ő nem azért ölt, hogy dicsőséget keressen. Részeg volt pálinkától és a vértől. – Sietve hagyta el a kis kávéházat, hogy oda többet be ne tegye a lábát.

A régi lakásán a háziasszony leányai fölcseperedtek, kisasszonyok lettek. Körültáncolták Stolniczky kapitányt, akinek térdén lovagoltak nem régen.

– A boszniai hős! – kiáltották.

Estére a dunaparti korzóra cipelték, ismerősöknek, ismeretleneknek eldicsekedtek kapitányukkal, aki tömérdek embert megölt a hadjáratban.

Stolniczky hajnalban csomagolt és szinte szökve távozott el a barátságos polgárházból, ahol hadnagy kora óta gyönyörködött a gyermekek növekedésében, a budai kertek tavaszában és esténkint együtt zenélt vagy regényt olvasott a családdal.

Budán nem is sokáig volt maradása. Ismeretlen polgárok, akiket eddig csak látásból ismert, megszorongatták a kezét az utcán.

– Derekasan viselte magát, kapitány úr.

A kis korcsmában, ahol egy darabig senki sem ismerte, egy napon így szólt a gazda feleségéhez:

– Róza, dupla porciót a halászléből a boszniai oroszlánnak.

Stolniczky szégyenkezve dugta nyakába az asztalkendőt, s többé a kis korcsmába sem lépett be.

Ha magányos, csendes utcákon ballagott, ahol senki sem ismerte, olykor hörgést hallott a háta mögött. Az öreg bosnyák haldokló hörgését. Nem, nem maradhatott többé Budán. Neki vezekelni kell, Istennel kell kibékülni, amiért az ártatlan öreg embert megölte. Fájt, sértette, megszégyenítette az emberek magasztalása, mert bévülről egy belső hang meggyőződéssel kiabált: gyáva gonosztevő vagy, Stolniczky!

Hol járt, merre járt, amíg a régi püspöki városba került? senkinek sem mondta el. Kis házat talált a hegyoldalban és nagyon szerette az ó-templomot. Senki sem ismerte multját, a kezéhez tapadó vérhez senki se kívánt szerencsét, az emberek úgy bántak vele, mint öreg, nyugalmazott katonatisztekkel szoktak. Nem törődtek vele, békében hagyták, a gyerekek köszöntötték az utcán.

Egy vasárnap, amikor Stolniczky a templomba ment, girba-gurba utcán haladott át, ahol rémült arcú, menekülő emberekkel találkozott.

– Veszett kutya! – kiáltották jobbról-balról és az asszonyok őrült kétségbeeséssel vonszolták magukkal gyermekeiket. És a kapukat ijedten becsukták a menekülők előtt.

Egy szegény asszony, – bizonyos Kovács özvegye, – három gyerekét ragadta magával. A két kisebbik a karján volt, a harmadik, egy ötéves leányka az anyja szoknyájába kapaszkodva futott a veszedelem elől. Apró, mezítelen lábai tipegve, szinte fájdalmas sietséggel taposták a hegyes köveket. Az asszony a kebléhez szorította kicsinyeit.

A kisleány egyszerre elbocsátotta az anyai ruhát és elbukott a köveken. Síró sikoltással kapott utána az anyja, most elejtette a másik kicsinyt a karjából.

S e percben föltünt a veszett kutya.

Komor, fekete falusi eb volt, dühödt morgással, fölhuzott farokkal, tajtékzó szájjal rohant, mint a kikerülhetetlen veszedelem.

Egyenesen a hempergő, jajveszékelő gyermekeknek, tébolyodott módjára sikoltó anyának tartott.

Stolniczky ekkor előlépett a fal mellől és botjával fejbekólintotta az ebet.

Az állat meghátrált, aztán Stolniczkyra vetette magát.

A kapitány hatalmasan hadonászott botjával. Az eb dühödten támadott, a bot eltört, s ekkor a kapitány a két kezével torkon ragadta az ebet. A földre nyomta és megfojtotta, mintha valamely csodálatos erő és ügyesség szállotta volna meg a gyermekek védelmében.

Ettől a naptól fogva nem hallott többé halálhörgést Stolniczky kapitány az ágya alól. Sőt új ismerőseinek bevallotta, hogy részt vett a boszniai hadjáratban.

A régi templom szentjei körül járkálva, már kiszemelte magának a tizenharmadik fülkét, ahol álldogálni fog. Hős férfiak a szentek között érzik jól magukat.

Nagybotos Viola.

Ernő, mert így hívták, mint a beteges kis fiúkat, akiknek tizenöt esztendős korukban is hosszú hajuk és széles gallérjuk van, s barátjukat szájba csókolják, – húsz esztendős korában vette föl ezt a nevet, amely név alatt körülbelül kétezer nőnek bemutatkozott országunkban és télen a hóba rajzolta vagy a zuzmarás ablaküvegbe karcolta, szerelmes levelek alá kanyarította, amely leveleket költők műveiből állította össze és a kis szobaleánynak épp olyan grandezzával vallotta meg, mint a gazdag öreg asszonyságnak, – mintha már nevével együtt szerelmet is vallott volna.

Nagybotos Viola Ernő egykor a Jézus-társaságbeli atyáknak volt a kedvence a szatmári rendházban és Tamás superior komolyan gondolkozott azon, hogy a nagytehetségű ifjút idővel Jézus szolgái közzé sorozza: vasárnaponkint Ernő mindig sokkal több szentképecskét kapott ajándékba, mint növendéktársai, valamint későbben is Ernő a nőktől, az élettől, sőt az időjárástól is bővebb élvezeteket igényelt, mint bárki. Házasságszédelgés, majd szerzetesi öltözet viselete miatt üldözték; ékszerészektől ékköveket, uzsorásoktól pénzt és szépfeleségű polgároktól barátságot csalt; talán hosszabb ideig tartózkodott egykor Vácott, mint amennyi időre egy közönséges látogatás szokott terjedni a csendes püspöki városban; vasuti kocsik alatt utazott egyik országból a másikba; a francia kártyát mesterien keverte, de a díjért a repülő galambot is lelőtte; egyszer önvédelemből megölt valakit a szász erdőkben és ha többet ivott a kelleténél, ismeretlen embereknek elmesélte a gyilkosság részleteit; a vonakodó nők – a nők néha azért ellenkeznek, mert az ellenkezéssel önmagukat gyönyörködtetik – fenyegetésül meghallgathatták három felvidéki nő szörnyű halálát, akiket Ernő visszautasítás miatt a folyóba dobott, habár az effajta történetkét a tisztes családapák és öreg kanonokok is föl szokták használni a nők körüli széptevésnél; a nagyanyjáról azt mesélte, hogy Paskievics orosz generálisnak volt a szeretője 49-ben, míg anyját Skóciába, egy zordon vadászkastélyba szöktette a fiatal tiszt úr, Viktória királynő rokona (kár, hogy a két öreg asszonykát többen ismerték a veszprémi templom hátsó soraiból); atyja: az esztergomi herceg volt, aki mint a klasszikus versek fordítója hírneves volt az irodalomban és születésének igazolására Ernő gyönyörűen szavalt az eredeti Danteból strófákat; az úrhölgyekkel úgy bánt, mint az éjjeli táncosnőkkel, a megismerkedéskor harisnyakötőjüket kivánta látni, míg az éjjel szerencsétlen teremtéseivel, szájukkal éneklő, lelkükkel síró dámáival, strucctollas kalapos és olykor túrót ebédelő hölgyeivel úgy bánt, mintha valamennyien ama liliomos-házból származnának, amelyből eredni körülbelül a legelőkelőbb dolog, még a királyoknál is és talán ennek köszönhette számtalan sikerét Ernőnk a kivágott lakkcipők és zárt nadrágok világában, midőn az éjjel kis színpadjain emeletnyi magasságba emelkednek a szoknyafodrok; csupán az ápolónőket tisztelte, akik téli hajnalon a Rókus kápolnájában imádkoznak, a sarkon még tünődő várakozással állonganak az éj elszomorodott leányai és odafent, a kórház magasságában, egy világos ablak mögött talán éppen akkor állítja a spanyolfalat egy ágy elé a nővér, aki ezért a mindennapi szentmiséről elmaradt. És ha az időjárás késő őszre fordult, Ernő a budai erdők szállongó sárga levelei között olyan lágy léptekkel sétálgatott, mint egy romantikus költő.

Meg-megállott, szinte könnybeborult szemmel nézte a hervadó tájat, szíve mélyéből sóhajtott és eszeágában sem volt megszólongatni a randevura váró hölgyeket.

Egyszer éppen hónapokig ostromolt álnevű levelekben egy uri asszonykát, akiről a háziorvos a bizalmába férkőzött Ernőnek elárulta a nagyfokú hisztériát. Ernő megleste őnagyságát a hangversenyterem előtt. Igen, olyan volt a dáma, amilyennek elképzelte. Fekete, nyulánk, sovány. Az arca a vastag puder alatt is kissé sárgás és sűrü fekete haja oly erős, mint a lembergi ghettó hölgyeié. És az egyik szeme alig észrevehetőleg kisebb, mint a másik és emiatt, mintha kissé kancsalítottak volna a szemek, mint egy Tolsztoj regényhősnőé. Midőn fogatából kiszállott: csodálatosan szép cipő, finom harisnya, elragadó metszésű láb mutatkozott, amire Ernőnek egy régi jelmezbál jutott eszébe, midőn az úrnők uszályukat karjukra vetették és a mazurka hangjainál Ernő egész éjszaka csak a táncos női lábakat nézte. És a ruhatárban lelopott egy cipőt a legszebb női lábról és sokáig tartogatta az ágyában. Piros köpeny, fehér hattyuprém és tündöklő ékszer egészítette ki az úrnő megjelenését. A kapun a sárga színlapok Csajkovszky zenéjét hirdették és Ernőnek abban az időben csupán annyi pénz volt a zsebében, amelyen egy levéljegyet vásárolhatott. Azon éjszakán levelet írt az úrnőnek, mint külföldi régiségkereskedő, aki fővárosunkban időzve, a hangversenyteremben megigéztetett. Ince pápa koronájából való Szűz Anya szobrocskáját és a nagy pápa híres gyűrűjét kínálta az úrnőnek, ha még egyszer láthatja. A levélre, mint Ernő számította, válasz nem jött. Flóra gazdag és erényes úrnő volt. Ernő azonban nem hiába tanulta meg a levélírást egy nagyon művelt öreg úri nőtől, akivel fiatal korában évekig levelezett és csupán azért nem vette feleségül a hölgyet, mert a Johannita-rendnek volt lovagja, – a régiségkereskedő üzleti hangú levele után, mint francia herceg jelentkezett. Titokzatosan, aranyporzóju lila tintával és egy előkelő fogadó levélpapirosán írt Ernő és nemsokára ezután, midőn a Flóra háza előtt elsétált az Andrássy-úton, megelégedéssel tapasztalta, hogy a polgáriasan fehér csipkefüggönyöket sárga selyemfüggönyökkel cseréltette ki az úrnő. Mert hisz Ernő megírta, hogy sárga rózsát látott a Flóra hajában ekkor és ekkor. A fogadói portás azonban üres tenyérrel jelezte, hogy a herceg címére levél nem érkezett. Ernő ekkor mint költő lépett föl. Levelében ecsetelte a szenvedéseket, amelyeket a hölgy hideg vonakodása okoz neki, természetesen Danteból citált, mert a hasonló származású férfiaknak nem lehet más a költője, a fehér violát nevezte meg virágjának és néhány nap mulva az Andrássy-úti ablakban három cserép fehér viola lett látható. Minden más férfiú fölrohant volna e kedves jeladás után az úrnő otthonába, hogy letérdepeljen a drágaság előtt, Ernőt azonban óvatossá tették régi szenvedései. Többnyire éjjel sétált csupán az ablakok alatt és kipuhatolta, hogy a gyönge világosságot az úrnő ágya mellett álló villamoslámpa terjeszti. „Lehet, hogy az én leveleimet olvasgatja!“ – gondolta magában Ernő és a szíve erősen dobogott.

Néhány hét mulva aztán eltökélte magát a döntő lépésre. Levelet írt, amelyben megírta magáról mindazt, amit a fejezet elején közöltünk Ernőről. Sőt nem felejtette el megemlíteni, hogy egyszer Pozsonyban, egy régi templomban föltörte az oltári szekrényt… Ha így is szereti, ha ezek után is ismerni óhajtja Flóra, legyen ekkor és ekkor a Hüvösvölgyben, bizonyos padon foglaljon helyet, ott most nagyon szép az ősz.

Ernő elsétált az erdei úton, mintha csak véletlenül került volna e tájra és botjával a leveleket piszkálta. A fák alatt, a csendes délutánban egy szürkeruhás, lefátyolozott arcú, kistollas kalapkájú előkelő hölgy üldögélt és az ernyőjével vonalakat rajzolt a földre. Flóra volt. Ernő azonban a táj egy gyönyörű részletét figyelte éppen, az aranysárga erdős dombot és ügyet sem vetett a várakozó hölgyre. _(Részlet egy regényből.)_

Márciusné délutánja.

Márciusné, a vértanú özvegye tavasszal minden esztendőben ünnepélyt tartott budai házában. Egy fekete fátyollal letakart, nemzetiszínű szalagos acélmetszetről (amely egy köpenyeges, tollaskalapú guerilla-vezért ábrázolt), lekerült a fátyol és kanyargós utcácskából a vizmosta lépcsőkön, a hegyoldalba ragasztott házba mindenféle öreg asszonyságok és öreg emberek bandukoltak fölfelé. Tavasz volt, a Tabánban ragyogott a torony és a harangütések messzire hangzottak, mintha a téli rekedtség elmulott volna a harangok torkáról. Márciusné régi selyemruhában, fekete keztyűben és fátyollal hajában tett-vett az ódon budai házikóban, virágokat helyezett kék porcellánokba és az acélmetszetet gondosan megtörölgette.

– No, te lator, – mondta nevetős hangon, – megint eljönnek az asszonyok, hogy rólad beszélgessenek.

Valóban topogott is már fölfelé a lépcsőkön két öreg asszony, bánatosak, mint a temetői füzek, egy kis szél kellene csupán, hogy megrázza száraz gallyaikat.

– Isten hozta! – mondta Márciusné és leültette az öreg asszonyokat az acélmetszet alá. – Március nevében is köszönöm, hogy nem feledkeztek meg az évfordulóról.

Az öreg asszonyok elhelyezkedtek, mint régi, mohos fejfák. Budai asszonyságok voltak, akik egész életükben a kályha mellett ülnek, húsz év óta nem voltak Pesten, a Várba szeretnének egyszer följutni, de félnek a sikló-vasuttól és életük és mindenük a vasárnapi templomjárás a Krisztinába. Tavasszal azonban meglátogatják Márciusnét, hogy a szokásos uzsonnát elfogyasszák. A kávét a kávéházból hozzák, a süteményt a várbeli cukrászdából… Komolyan, szájuk szélét törölgetve ültek az acélmetszet alatt s egyetlen pillantást sem vetettek a „latorra“, akinek tiszteletére összegyülekeztek.

Újra nyilik a kis kertajtó. Cifra kis kalapban (amilyenben már csak Budán járnak), világos, de ócska köpenyegben egy madárfejü hölgy biceg föl a lépcsőn. A budaiak figyelmeztetőleg megérintik egymás könyökét. Az újonnan érkezettnek valóban karminvörösre van festve ráncos arca, amely olyanszerű, mint a kert sarkába vetett, esőmarta régi kályhacső.

– Szabadság, szerelem! – kiáltja vékony hangon a virágos kalap, amint megáll, hogy kifújja magát, – viharosan ölelkezik Márciusnéval és halkan, kotyogva beszélnek, mint mikor két vén tyúk összetalálkozik a sövénynél. A kiskalapos valamely rejtett helyről ibolyabokrétát vesz elő és gyorsan az acélmetszet alatt elhelyezi.

– Úgy, úgy, Kornélia, te mindig kényeztetted e latort, pedig nem érdemelte meg! – mondja Márciusné.

– A vértanú mindent megérdemelt! – felel áhítatosan Kornélia. – Istenem, mikor a régi Nemzetiben játszottam és ő az első sorból tapsolt!… Talán „Gringoir“-ban vagy „Bánk bán“-ban… Szabadság! Szerelem! Csupán az ő kedvéért szeretnék még egyszer fiatal lenni!

– No lator! – szól Márciusné és int a fejével a képnek.

A tollaskalapu bő köpenyegéből egykedvüen nézi a társaságot.

– És Körmöcziné hol maradt? – kérdezi az egyik budai asszonyság. – Tavaly nemzetiszínű övvel a derekán és zászlóval jött fiákkeren.

– A jó Fáni meghalt, hölgyeim, – felel élénken Kornélia és egy holtemberképü tükörben megigazítja kalapkáját. – Igen… igen… A forradalmi hölgyek társasága eggyel kevesebb lett. Eggyel kevesebben ápoljuk a vértanú emlékét márciusban. A jó asszony bizonyosan azt hiszi, hogy a másvilágon újra pásztorórázhat a vértanúval, mint egykor a városerdőben…

– Amikor az esernyőmmel megvertem mindkettőjüket! – szólt közbe Márciusné.

Kornélia gyors mozdulattal megsimogatta a háziasszony karját:

– Kedvesem, igen helyesen cselekedett… Habár Körmöcziné váltig hangoztatta, hogy szívesen szenvedett a vértanúért. Ma chere! Ördöngős férfiu volt a vértanú!

– Hallod, lator? – szólt ismét a közömbös acélmetszethez Márciusné. – A dámák manapság is emlegetnek, pedig azóta nem igen van olyan férfi Budán, akivel össze ne szűrték volna a levet. Mindegy a dámáknak, hogy forradalmi ezredes vagy cserepár dobos valaki. Csak férfi legyen.

A régi katonai temetőből látogatóba jött mohos fejfák méltatlankodva csóválták meg pókhálós fejüket.

– A vértanú szent férfiu volt! – mondta az egyik bizonytalankodva, mint az esővíz csurog be a rossz ablakon.

– A legszebb ember volt Magyarországon. Olyan hangja volt, mint az oroszlánnak… Szabadság! Szerelem! Mikor ezt mondta, ugrálni kezdett a nők szíve!…

– A nők szíve! Majd mit mondtam, – felelt Márciusné és megvető pillantást vetett az acélmetszetre. – Bolond lator volt a vértanú, aki minden szoknya után szaladt. Azt hitte, hogy az egyik krinolin nem olyan, mint a másik krinolin. Az én barchett-nadrágom azért nem tetszett neki, mert Körmöczinének vászonalsója volt…

– Ma chere, barchett-et csak falun viselnek, – szólt közbe élesen Kornélia.

Márciusné erre olyan vörös lett, mint a pulyka.

– Sajnálom, hogy ilyesmit kell hallanom. Azt hittem, hogy ti jó barátnőim vagytok. S most kiderül, hogy mind hamis kigyók vagytok. Egytől-egyig a vértanú szeretői voltatok. Ó, Istenem, micsoda elvetemültség is kell ahhoz, hogy a jó barátnőt a háta mögött kijátszák a férjjel.

– Drágám, ti nem is voltatok törvényesen megesküdve, – szólt könnyedén Kornélia.

– Mindjárt megseprüzlek, – felelt Márciusné. – Életében elvettétek tőlem a nyomorult latort, kifestettétek az arcotokat, emelgettétek a szoknyátokat, a derekatokat ráztátok… Azt hiszitek, hogy én nem tudom, hogy mi kell egy férfi elcsábításához? Csak a harisnyakötőt kell neki megmutatni.

– És a szív-nemesség? A lélek műveltsége, kedvesem? – kérdé csodálkozó hangon Kornélia.

Márciusné gyűlölködő pillantást vetett a vértanú arcképére.

– Hallod, te lator? Tudod most már, hogy mivel tettek bolonddá?

Fölkapta a fekete vásznat, amellyel az acélmetszet az év többi napjaiban leborítva szokott lenni és gyors mozdulattal a vértanú képére borította.

– Úgy, – mondta. – A nemesszívü dámák most már nem látnak.

Odakünn öreg botnak kopogása hangzott.

Jégszürke fejü, görnyedt hátu, honvédsapkás férfiu botorkált az ecetfák alatt. Mintha az elszökött tél térne vissza a budai hegyek közül.

A nadrágon, a cipő fölött, három gomb és zsinór volt.

– Paja bácsi! – kiáltotta lelkesen Kornélia.

Márciusné gyűlölködő pillantást vetett az egykori szinésznőre.

– Az én házamban én fogadom a vendéget, – mondta sziszegve és mosolyogva. Tél apó elé sietett.

Megveregette a hátát, megsimogatta a kezét, dédelgetve a karja alá nyult.

A budai temető fejfái a viklerek alatt összeérintették a könyöküket.

– Szegény vértanúm! – sóhajtotta Kornélia és alig hallhatólag fütyülni kezdett a tükör előtt.

Az öreg honvéd tempósan, nagyot nyögve helyezkedett el egy magashátu székben.

– Ej, haj! – mondta egy bedőlt sírboltból. – Azt a huncfut vértanút még mindig szeretik az asszonyok?

Bizonyos fáradtsággal végiggurította fénytelen kék szemét a társaságon.

– Kávézzunk! – mondta özvegy Márciusné és mosolygott, mintha előre érezte volna a kávé illatát. – Kávézik, Paja bácsi? Vagy borocskát akar? Van ám az is a háznál.

– Kávécskát, fiam, – felelt az öreg ember.

A budai asszonyságok elhagyták a sírdombot, ahol szomoru ciprusként üldögéltek, közelebb huzódtak az asztalhoz.

Csupán Kornélia álldogált halkan fütyörészve a holt-tükör előtt.

Megnézte magát oldalról, sőt hátulról is.

– Szabadság! – mondta dalolva.

– Az, fiam, – felelt Paja bácsi.

A kávésibrikek a viaszos vászonra kerültek és a sütemények omlósan pislogtak ki kosarukból.

Halk kanálcsörgés hangzott föl.

Paja bácsi lesimította szakálláról a kiflimorzsát:

– Nem is volna rossz gazdag embernek lenni, – mondta dohos hangon. – Mindennap ilyen kávéval lehetne élni.

A vértanúról, az ördöngősről többé szó nem esett.

A kapcabetyár.

A ruháján lilaszínű apró koszorúcskák voltak és szélesen ömlött alá a karcsúlábú, médálionhátú székről, amelyen Gyöngyösi Julianna ábrándozott.