Part 6

Szívdobogva indult neki a városnak, hogy leszakítja annak az órának a virágát, amelyet a táncosnő egykor, csillagsugáros éjszaka megigért.

Souvenier, – Pesth.

Lakott valamikor Pesten, az Aranykéz-utca numeró 7-ben egy Janicsek Pál nevű idősebb uriember, aki mint híres gyüjtő nagy tiszteletnek örvendett a régiségkereskedők körében.

Janicsek magános, családtalan ember volt, a régi képek és műtárgyak, amelyekkel lakását megrakta, a vén bútorok, amelyek körülvették, a remekművü lámpás, amelyet esténkint meggyujtott, amely hajdanában egy francia hercegnőnek világított, ágya, amelyben Mária Terézia aludt, mindenért kárpótolták, ami másnak az életben kellemes és mulatságos szokott lenni: nőért, gyermekért, atyafiért.

Janicsek Pál az öltözködésben is egy régen elmult divathoz igazodott. Pesten akkoriban mindenki magyar ruhában járt, árvaleány-bokrétás kerek kalapot tettek fejükre a mágnások, Podmaniczky Frigyes cifra szűréről álmodtak a dámák, Zrinyi Ilonák és Lorántffy Zsuzsannák sétáltak a Váci-utcában, – Janicsek Pál ugyanakkor széleskarimájú cilinderkalapot helyezett a fejére, fehér pantalonján strupfli volt, frakkja kék és nyakán magas gallér. Aranyvégü pálcikája egy századeleji gavallér kezéből került a kezébe és a nyakában, a fodrok alatt, vagy mellényén, a szíve fölött selyemszalagon, vagy vékony láncon kerek, aranyos rámácskába foglalt arckép-festménykét hordott: valamely régi dáma arcképét, akit aznapon a gyüjteményéből kiválasztott.

Abban az időben, mikor a fotografiát még nem ismerték, voltak festők, akik krajcárnagyságú területre is le tudták festeni a legszebb női arcokat.

Színes, tündöklő képecskék voltak, a dámák arca rózsaszínű és ruhájuk divatos, finom.

Némelyik hölgy mosolygott, másik busongva nézett a távolba; galamb repült vagy virágbokréta a képecske szögletében, esetleg régi kastély körvonalai a háttérben, amely kastélynak bizonyos vonatkozása volt a régi hölgyhöz: amint a festőnél megrendelték a képet, amely aztán a megfelelő férfiak szíve fölé került.

A férfiak elutaztak, esetleg hadba mentek, messzi városok tornyai alatt bolyongtak, de szerelmesük sohasem válott meg tőlük.

A kis kép igen alkalmas volt arra is, hogy éjszakára se hagyja el őrhelyét a sziveken.

Öregemberek és hagyományok szerint: a kis képek tartósabb s igazabb szerelmek voltak a férfiak és nők között, mint manapság a fotografiák.

Janicsek Pálnak legalább ezer női arcképe volt összegyüjtve a lakásán, amelyeknek egy részét ágya fölé akasztotta, a többit vasládában őrizte.

Némelyik dáma több példányban benn volt a gyüjteményben.

Egy Metternich hercegnő például a képecskén pásztorleánynak öltözve, gyepes halmon üldögélt, lábánál fehér bárányka heverészett és arcán ábránd, mélabú és vágyakodás volt észlelhető.

Ugyancsak Metternich hercegnő másfelé lovaglóruhában, kezében vesszővel állongott, álla férfiasan előrenyomult és szemében keménység, erősség tükröződött.

A harmadik képen ragyogó báli ruhában, tündöklő arccal és villogó kék szemmel, élveteg arckifejezéssel találjuk, mintha az ékszerei is lehunyták volna vakító szemüket, amint a táncban elfáradva a távolból hallgatja az édes báli muzsikát. Fenn pufók, rózsaszínű angyalok hemperegnek, a hosszú fehér kézujjakon egy aprólékosan kifestett zöldköves gyűrü…

Vajjon egy férfi viselte mind a három képecskét a szívén, vagy talán több férfiú?

Janicsek úr mindenesetre elgondolkozott a hercegnő képeinek összehasonlításánál és bizonyos megelégedést érzett, hogy manapság már csupán egyedül élvezi a drága nőt, akiért több férfi versengett egykor.

Esztendők fáradalmas munkájával, temérdek utánjárással a legtöbb női képről megtudakolta annak a nevét, akit a kép ábrázolt. Persze a hölgyek már mind csendesen pihentek a messzi temetőkben, a hűvös sírboltokban, vagy pedig öregasszonyok lettek, hogy senki sem ismerné meg őket.

Janicsek Pál a másvilági nők udvarlásában eltöltött esztendők alatt csupán egyetlen hölggyel nem kötött ismeretséget. A neve titokban maradt előtte, a legvénebb régiségkereskedő sem tudott a képecskéről fölvilágosítással szolgálni.

A ráma, amely a képecskét átölelte, keskeny bronzból volt s rózsakoszorú alakja volt.

A tenyérnyi képen uszályos fekete ruhában, magos turnérban, amely rózsaszínű szalaggal volt felkötve, álmodozó magatartással állott egy fehérarcú és feketehajú hölgy. Igen hosszú finom ujjaival egy virágállványra támaszkodott, fehérharisnyás lábán szalagcsokorral megkötött kis félcipő volt. Baljában apró fekete legyező és finom fejével mintha hátranézett volna valakire, aki nyomon követi. Nagy, élveteg szemében csábítás, csalogatás és csalfaság, mintha titkos útra menne a kertek alá, hogy valakit megcsaljon valakivel. Ajkán nedves mosoly. A háttérben fodros bárányfelhők, mint pünkösdi délután a budai hegyek között. Aki ezt a képet kapta s szívére tette, az e hölgy távollétében sem tehetett egyebet, mint folyton-folyvást sóvárgott. Olajlámpás fényénél, éjszaka talán még szebb volt a kép, mint nappal. Valaki talán nagyon sokat nézte régi éjszakákon ezt a képet, mert a hölgy is mintha csak az este jöttével ébredt volna föl másvilági álmából. Mintha igazi szeme visszatért volna a sír mélyéből, mintha igazán mosolyogna, lépne – még gyönge ibolyaillat is áradt ruhájából.

A kép alján elmosódott és csupán néha, a nap bizonyos órájában látható tollvonások, mintha vérrel írták volna: _Pesthi emlék_.

Janicsek úr éjszaka, midőn az Aranykéz-utcát elborította a téli hóesés és már a bakter is aludni tért, gyakran nyugtalankodva hajolt a megelevenedett képecske fölé:

– Vajjon ki vagy te szép ismeretlen hölgy? – mormogta magában.

A francia udvarból való díszes lámpában halk neszeléssel égett az olaj, a régi bútorokon a bútorok régi gazdái foglaltak helyet árnyékalakokban: itt egy pirosnadrágos Esterházy, amott a hegyeslábú varróasztalkánál Déryné, a színésznő varrogatta kosztümjét.

Az ódon lakás régi bútorai megteltek éji látogatókkal.

A hercegnő elfoglalta helyét aranyvirágos karosszékében, Wallmöden őrnagy gondolkozva hajlik sakkfigurái fölé, még a pipere-tárgyak is megmozdulnak Pompadour asztalkáján, mintegy megérintve egy másvilági kéztől. A széles ágyban szőkén, piros arccal nesztelenül álmodott a császárnő telt árnyéka.

Az éjféli órában tartott estélyen pontosan megjelentek a bútorok egykori használói, a húros szekrényen halk muzsikát pengetett a boldogtalan Antoinette, Kelemen László színházigazgató pipáját és színlapjait zörgette, egy Orczy bárónő fehéren, mint az angyal imakönyvecskéje fölé hajolt, – csupán az ismeretlen, a gyönyörű nem adott magáról életjelt. Fehérharisnyás lábán a kis szalagos topán nem mozdult meg, hogy alászálljon a finom képecskéről Janicsek Pál aranykéz-utcai lakásán, ahol a fali órán éjszaka, pontban éjfélkor, valóságos színjáték játszódott le: csuklyás barátok vitték vállukon halott társukat, táncosnő libbent tova az óra lapján, zsoldos katona baktatott nagy csizmájában, majd a király koronával fején és hosszú palástban, sok-sok kis gyermek, apró virágos kalapkában úri hölgy, frakkos poéta, alabárdos éjjeli őr, legvégül fekete paripán a halál, amint lovagkeztyűs kezével mutatja az óralap vándorainak a temető felé vezető utat. S halk Chopin-mazurka zengett közbe az óra szekrényéből.

Igy multak az évek az Aranykéz-utca fölött.

Janicsek Pál a telet és a nagy havat szerette, mert legalább ürügye volt otthon maradni kedves tárgyai között.

De aranypitykés frakkját és fehér mellényét még odahaza is felöltötte, midőn előkelő vendégeivel, főként, ha az ismeretlen, csábos dámával összejövetelt rendezett. A képecskét maga elébe az asztalra állította és halkan bókokat gondolt és mondott.

Ekkor már ötvenöt esztendős volt Janicsek úr.

Hősünk álmodozó, túlfinomult életét, mint a nyugodalmas patak folyását a mederbe zuhanó szikla, egy napon különös dolog zavarta meg.

A régi, aranykéz-utcai ház, amely odáig egy pesti patricius-család tulajdona volt, gazdát cserélt. Az új házigazda, egy bevándorolt bécsi asszonyság, először lármájával fölverte a házi csöndet, aztán korcsmaüzletet rendezett be a földszinten. Majd később az udvaron álló régi raktárhelyiséget táncteremmé alakította, ahol éjjelente a város különböző részeiből összeverődött kéteshírű nők táncoltak.

Rézkürtökön fujták a tánczenét és a söröshordókat hangos puffogással csapolták.

Viháncolás, énekszó, kiáltozás verte föl az éjszaka nyugalmát a csendes házban; különösen a vadászkürtös tett ki magáért, ha sörrel megitatták. A sötét udvaron, mint rejtelmes denevérek csapongtak a félhomályban a női sikoltások. A helyőrség tisztjei sarkantyúkat csörgettek. Dominók és maszkák jártak ki és be a kapun. Olykor leszúrtak valakit és a havat pirosra festette a vér. A városi őrök a kapu előtt ácsorogtak, mert ingyen italt kaptak a korcsmából.

Janicsek Pál ijedten, nyugtalanul szemlélte a körülötte történő változást. A vadászkürt hangja búgva hatolt be csendes lakásába és a nőszemélyek sikoltásai fölrezzentették csöndes álmaiból. Az éjféli vendégek pedig egyenkint elmaradoztak, árnyból, ábrándból, holdsugárból szőtt köntöseikben undorodtak volna átlépni az egykor romantikus ház küszöbét, amelynek kapualjában összetaposott virágok, tánc közben leszakadt, bepiszkolt szalagok hevertek, olykor vérrel bemocskolva. A finnyás Metternich Paula maradt ki legelőször, később a pirosnadrágos Esterházy úr sem jelentkezett éjfélkor. Lenn csattogott a réztányér, puffogott a dob, Déryné ijedten tapasztotta fürtökkel eltakart fülére rózsaszínű kezét. A császárnő fölébredt álmából és a szőke tavaszi éjszakában, midőn az esőszemeknek szinte világos színük van, kilebbent az ablakon és csillagsugáron elutazott, mint az álom. Sőt a muzsikáló óra éjféli színdarabjaiból is megszökdöstek olykor a szereplők. Legtöbbször a nagycsizmás zsoldos katona hiányzott a menetből, néha a poéta, majd a táncosnő szökött el a bálba. Egy éjszakán a lovagkeztyűs halál csupán a halottat cipelő szerzeteseknek mutathatta az utat… Janicsek úr, a régiséggyüjtő, hirtelen magára kapta bő köpenyegét, valami gyors elhatározás arra indította, hogy maga is körülnézzen a „Caroline“-hoz címzett táncteremben. Csupán az ismeretlen gyönyörű nő arcképét tette szíve fölé, mint talizmánt.

A bál javában állott. Talán farsang utolsó napja volt s az egykori raktárhelyiség szorongásig megtelt táncosokal. A vadászkürtös biborpiros volt az italtól. Parfüm- és virágillat vegyült ezerféle szagokkal, a bécsi keringő csengve-bongva visszhangzott az egykori raktár falai között.

A táncosok jobbra-balra lökdösték a bámészkodó öreg urat. Egy csizmás hadfi a megtermett tulajdonosnőt segítette a forgatagban. A „szép Léni“ kövér ajka nyitva maradt a keringő mámorában és hátraszegett fején bomladozott a szőke konty. Kis, feketehajú, fehérhomlokú táncosnő frakkos poéta karján, száját csücsörítve, nevetve lejtett. Vöröshajú, kékszemű, rózsáskeblű hölgy férfi módjára karolt táncosába.

A táncosok között most egy feketetunikás, fehérharisnyás, élveteg arcú, magas, barna nő tünt föl a katona karján. Janicsek Pálnak hangosat dobbant a szíve: „Ez ő!“

A táncosnő hanyagul, álmatagon, leeresztett karral forgott a keringő ütemeire, az arca mozdulatlan, csupán nagy és élveteg szeme él fehér arcában. A turnérja rózsaszínű szalaggal van lekötve – nyilván kölcsönvette valahol a jelmezt – apró topánkáján, mint a szélben a virágfejek, röpködnek a szalagcsokrok. Janicsek úr a szívéhez nyult. Az arcképet kereste, hogy összehasonlítsa az eleven alakkal. A kép azonban nem volt a helyén. Átkutatta minden zsebét, a kép eltünt. Mint akit legdrágább kincsétől fosztanak meg, oly rémítő fájdalmat érzett az öreg uracska. Szinte sírva fakadt és alig vette észre, hogy komikusan eltorzult arcára a válla fölött furcsa pillantást vet a mellette eltáncoló jelmezes hölgy a katona karjaiból – mint a képen az ismeretlen dáma…

A következő percben a táncolók forgataga elnyelte a katonát és táncosnőjét. Janicsek úr sohasem látta viszont sem a képet, sem megelevenedett mását, pedig azután még gyakran látogatott el a Caroline-terembe, midőn a táncos párok között keresgélő pergament-színű öreg uracska nagy mulatságára volt katonáknak és civileknek, diákoknak és civileknek. Korhelyek a nyakába sört öntöttek, mámoros táncosnők a vállát érintették cipőjükkel.

A finom, átszellemült életet élt Janicsek Pál vénségére csupán a Caroline-terem zajgásában érezte jól magát, mivel előkelő szalonja föloszlott, a hercegnők elutaztak és ahol egyszer látni vélte megelevenedett szerelmét: halála ugyancsak ott következett be. A vadászkürtös indulót fujt a haldokló fülébe.

Kornél regényei.

Kornélnak négy asszonyismerőse volt, négy kedvese, egyik sem tudott a másikról, csak annyit, amennyit Kornél elmesélt róluk. Természetesen gyűlölték egymást, gúnnyal, tajtékzó dühvel emlegették egymás nevét: Kornél ügyelt arra, hogy soha egymás közelségébe ne jöhessenek. Évek multak el, Kornél hűségesen kitartott a négy asszony mellett. Egyiket sem részesítette különösebb előnyben – néha mind a négyről megfeledkezett egy ötödikért. Az asszonyok ekkor levelet irtak: néha egy napon valamennyien. „Hol jársz, te lator? – írta Marianka. – Holnap várlak ebédre. Tyuklevest magam főzök neked!“ Geraldine, aki a romantikus elemet képviselte, miután még leánykorából ismerte Kornélt tizenöt év előttről, halovány és érzelmes betűkkel írta: „Sok minden elmondani valóm volna, egyetlen szerelmem, napok óta szomorú vagyok és holnap alkonyattal a Halász-bástyára megyek sétálni. Jőjj el, Istenem!“ Imogént (egy pesti zsidóasszonyt) fürdőhelyen ismerte meg Kornél, ahol tó és holdvilág volt. Az asszony zsúrokra járt, színházba és orfeumba, néha kávéházba. Kornél romantikusan elsuhant a látóhatáron és sohasem tett kísérletet, hogy Imogén férjével, családjával megismerkedjen. Titkos, titkolt szerető óhajtott maradni, akihez lopva jött asszony, miután a francia nevelőnő címén Kornél erre engedelmet adott. „Monseigneur, – írta Imogén, – nagy örömömre szolgál, hogy legdrágább egészsége helyreállott és holnap délben ott leszek a kastélyban, hogy együtt ebédelhessünk. Az öné…“ A negyedik asszony csak ennyit írt egy levelezőlapra: „Gazember!“ És Kornél tudta már ilyenkor, hogy Irmát tovább nem hanyagolhatja el és nyomban útnak indult Irma udvarlására, akivel tíz év előtt egy erdei kápolnában, magános remete által némely esketési cerimóniát is eljátszott, mert hisz Irma nem akart törvényes formák nélkül az övé lenni. A remete letette a csuhát, visszament markőrnek a Duna-kávéházba, Irmának gyermekei születtek, akik közül a fiukat katonaiskolában neveltette Kornél, míg a leánykák otthon játszadoztak anyjuk szoknyája mellett.

Kornél egyedül, magányosan, szinte zordon csendességben lakott egy régi, csöndes belvárosi hotelben és senkinek sem volt szabad felkölteni, amikor elaludt.

Lehetséges, hogy Kornél életében, amíg fiatalabb volt, más nők is előfordultak. Táncosnők, szinésznők, a kis virágárus leány és a francia szubrett, a varieté csillaga. Kalandos pesti asszonykák, szabadszellemü kisasszonykák, festőnők és írónők. A kis szobaleány, aki úrnője illatos levelét elhozta. A csinos kapusné, aki éjjel, titkon kaput nyitott. Az éjjeli kávéház regényes kasszatündére. És egy báli ismerős, akivel keringőt táncolt és rövid kalandra megszökött vele a bálból. Színházi szomszédnők és a női zenekar hölgyei. Szinésznövendék és a fehérkeblü vasalónő. Feketefátyolos özvegyasszonyok és budai kisasszonyok, akiknek álnéven házasságot igért.

Kornél feje fehéredni kezdett, csupán álompor segítségével aludt el és a szakácsnak mindig szivart küldött. A kis madarak elrepültek, az éji dalt más énekelte az elhagyott budai utcában és a francia szubrettet többé nem Kornél vitte frakkban és ragyogva a különszobába karján. Csupán a hűséges négy nő maradt meg a multból. Kornél, amint ideje és kedve engedélyezte, fölváltva szórakozott velük… Kedd! A Marianka napja volt. Míg „Lundi“ Imogéné, aki csupán annyit tudott franciául, mint a legtöbb pesti asszony, de szeretett francia leveleket írni, a nevelőnő segítségével. A csendes vasárnapi délutánokat Irma és leánykái társaságában töltötte Kornél, midőn himzett házisapkát tettek a fejére, a leánykák karosszékének a lábához ültek és Irma hol sírva, hol könnyezve, boldog-boldogtalansággal mondogatta: „Ön gazember! Ön himpellér!“ Geraldine csupán akkor élvezhette a kitüntetést, ha levelet írt e célból és öngyilkossággal fenyegetőzött. A fekete, sovány nő, aki harmincöt éves korában ment férjhez, olykor igen szenvedélyesen szerette Kornélt és Kornél nem szerette a tragikus jeleneteket, sem a könnyeket.

Történt, hogy Kornél párbajban megsebesült.

Pisztolygolyó szaladt a vállába és bár az ón nem érintett nemesebb szerveket, Kornél hetekig nyomta az ágyat. Az asszonyok eleinte fölváltva látogatták. Marianka ebédet küldött, Imogén cukrozott gyümölcsöt, Geraldine francia lepényt és Irma puha párnákat. Imogén később csak nagyon ritkán jöhetett. „Az uram nem szereti, ha elmegyek hazulról!“ – mondta és mindig divatos kalapja, zengő hangja és nagy, érzelmes szeme nem jelent meg sem hétfőn, sem máskor. Geraldine azt hozta föl okul, hogy attól fél, hogy más nőkkel is találkozik Kornél betegágyánál, midőn is elsülyedne szégyenletében. Mariankát otthonülőnek nevelte Kornél, mert hisz fiatalkorában cirkusz-lovarnő volt és eleget hallott zenét, szagolt virágot és látott csillogó estilámpást. Marianka tehát már azért is otthon maradt, mert nem akart mindig az utcán csavarogni, mint a többi pesti asszonyok. Irmát gyermekei nevelése foglalta el.

Kornél, míg lázában Indiában és Bokharában járt, cigányzene mellett csörgő kigyót táncoltatott, a falon régi istenek piros képei mutatkoztak és a padló szines márványból volt kirakva, olyan egyedül maradt, mint illik az olyan vénülő gazemberhez, akinek sohasem volt lelkiismerete. Az ajtó nem nyilott föl, asszonykák nem suhantak be titokzatosan, lábujjhegyen, sűrű fátyollal arcukon és tetőtől-talpig frissen, üdén felöltözködve, új szalagokkal harisnyájukon, alsóruhájukon, amelyet talán már napok óta őriztek e látogatás alkalmára, a parfümmel és kölnivízzel takarékoskodtak, hogy pazarabban bánhassanak vele e napon és új kalapjukat mindig elhozták megmutatni… Senki sem jött, akinek lehuzhatta volna gyöngéd kézzel Kornél a puha keztyűjét, kis kabátját lesegíthette volna és kitől álmodozva, lágyan megkérdezhetné: „Kedvesem, mit csinált azóta, mióta nem láttam?“ Imogén zsúrjait, estélyeit, barátnői kalandjait mesélte, a diványon helyet foglalva. Geraldine férjével való civakodásokról és regényolvasmányairól beszélt. – „Ó, Puskin Sándorom, te! Szegény meglőtt fiam!“ – Marianka a virágairól és a cirkusz hölgyeiről, akik visszavonultságában is fölkeresték, könnyed hangon értekezett, – „a nők még mindig oly rosszak, mint fiatalkoromban voltak!“ – míg Irma katona-fia leveleit olvasta föl és a kis leányai csodatetteit előadta.

Senki sem jött.

Kornél vállsebével, amelyről azt hazudta a nőknek, hogy az ő védelmükben szerezte, egyes-egyedül szenvedett. Behunyta a szemét, Indiába utazott, kigyót táncoltatott, meg vitorlás-gályát kormányzott piros tengereken, végül fölmászott egy kenyérfára. Délután, midőn jobban lett, a bibliát elővétette a hotel vén szobaleányával.

– Marie, üljön a diványra, fölolvasok magának Krisztus urunkról.

Az öreg szobaleány leült és fehér főkötős fejével bólintgatott az olvasmányhoz.

Estefelé kopogtattak az ajtón.

Marie megnézte a kopogás okozóját.

– Virágcsokrot hoztak! – jelentette.

– Dobja ki a virágot, lelkem, – felelt elhalkuló szóval Kornél. – És senkit ne eresszen be hozzám, akinek szoknya van a testén.

Igy történt ez hajdanában, midőn Kornél megöregedett.

Szilvafa hamva.

Nagybotos a táncosnő után kutatott, aki tíz év előtt, holdas éjszaka, budai vadgesztenyefák alatt pásztorórát igért másnapra, amelyre Viola úr elfelejtett megérkezni. Tíz év mult el azóta és a férfiu elsőbben mégis a rendezvous megbeszélt helyére, az elhagyatott dunai szigetre látogatott el. Mintha valahogy úgy gondolta volna, hogy Amelie tíz év óta sétál a fák alatt és várja, szakadatlanul várja. Alkonyodik és a táncosnő kétségbeesetten nézi a Duna siető fodrait. Elmennek a habok messzire és többé egyiket sem lehet viszontlátni. A bokrok alatt a sziget bujdosó lakói ébredeztek és furcsa füttyök hangzottak a félhomályban. Amelie napernyőjét lógatva, lehajtott fejjel ment el a titkos szigetről és Nagybotos tíz év multán hiába kereste lábnyomait a füben, a fák alatt, a hervadt leveleken. Sőt a városban is csak jó darab idő elmultával kapta az első tudósítást, hogy Amelie, miután a szinpadtól visszavonult, falusi birtokára költözött. Amelie ugyanis azon takarékos nők közé tartozott, akik mindig megőrizték az emlékbe kapott aranyakat. A kakasos pénzek és szakállas tallérok, amelyek finom bonbonnierbe zárva, karácsonykor vagy névnapkor helyet kérnek a táncosnők asztalán, a budai rác bankba vándoroltak és az őszfejű pénztáros tiszteletteljesen köszönt előre Amelienek.

Némely nők, midőn a nyilvános pályáról visszavonulnak, üzletalapításon törik a fejüket. A kalap és a keztyű olyan portéka, amelyet sohasem verhet el a jég. Nem rossz az éjjeli mulatóhely, amelyben kis szinpad van és az öreg gavallérok ellátogatnak hében-korban egykori barátnőjükhöz. A multakról elbeszélgetnek és néhány palackot elfogyasztanak. A zongorás egy régi mazurt játszik… A legkomolyabb nők azonban mégis inkább a kis falusi birtokhoz ragaszkodnak, midőn idejük elérkezett és többé már sem táncolni, sem dalolni nem óhajtanak.

Amelie komoly nő volt és két óra távolságnyira feküdt a fővárostól a kis falu, ahol megtelepedett.

Luteránusok laktak a faluban, a torony piros fedele messzire fénylett és az akácok jószagúak voltak az éjszakai esőtől. A ritka, őszies levegőben messzire hangzott a kovácsműhely hangja és a korcsma előtt szüretelő kocsisok ültek üres hordóik mellett. A szőlő megérett és édes szaga volt az embereknek, mint a lakmározó dongóknak. Még egy régi urasági ház is volt a faluban, olyan elhagyatott, régi kerttel, ahová csak tönkrement öngyilkos urakat lehet elképzelni a nagy fák alá, vagy magányos, elhagyott, őszülő hajú úrnőket, akik francia könyvet olvasnak és a világért sem akarnak arra gondolni, hogy holnap jönnek az árverezők. A régi uraság maradványa gyanánt foltos, vén vadászeb hevert a bedőlt kapu mögött, öreg cselédasszonyok ruhát teregettek az udvaron és egy nagy, erkélyes ablak nyitva volt… Talán az íróasztalon, az erkély mögött most írja végrendeletét az utolsó tulajdonos.

Alig haladt néhány lépést a falu felé Nagybotos, két pejló zörgős, rugónélküli bricskát hozott szembe vele. A kocsit szüreti edények töltötték meg és a bakon egy piros, babos kendőjü, terjedelmes hölgy ült és sárga keztyűiben keményen fogta a szárat.

A pejkók pompásan ügettek és a kerekek kattogásába vidáman belezörögtek az edények.

– Nagybotos! – kiáltotta egy erőteljes, fölcsendülő mély hang a bricskáról.

Viola néhány lépést tett a kocsihoz.

A kendő ugyan mélyen az urhölgy homlokába volt huzva, de óh, Nagybotos nyomban megismerte az Amelie vonásait. A pasztell-arcocska barna lett ugyan, de a sötétszürke szempár most is azzal a régi, csalfa, titkolózó mosollyal nézett Viola úrra, mint hajdanában. Hatalmas keblek és vállak keletkeztek a lenge termeten, a kendő alól előbukkanó szőkés fürtök mintha hajporozva lettek volna.

– Hogy kerül ide, ahol a madár sem jár? – kérdezte vígan az asszony.

– Magához jöttem.

– Azt ugyan rosszkor tette. Szüret van a szőlőmben, ezer dolgom, mert hisz kilopják a szemem, ha magam nem vigyázok. Ha kedve van, másszon föl ide hozzám az ülésbe. Megyünk a szőlőbe.

Nagybotos ugyan régen elszokott az ugrásoktól, de a falusi levegő, a váratlan találkozás fölfrissítette vérét és hamarosan a bakon termett. Az asszony megnógatta a lovakat:

– Sári! – mondta.

Gyorsan és biztosan hajtott, a vasuti sineken nagy zökkenéssel vágtak át, már hamvas szilvafák és vén diófák enyhe levelei surolták Nagybotos kalapját. Amelie csupán az ajkát tartotta összezárva, amint a lovakat kormányozta.