Part 5

– Ej, haj! – kiáltott föl a kéményseprő. – Jó darab idő óta nem láttam fehérnépet. Ideje volna már utána nézni valami szoknyának.

A bor nagyszerűen csúszott és bizony erőfeszítésébe került, hogy elhagyja a meleg csárdát. Csakhogy már nagyon kívánkozott asszony után. A létrát vállára kapta és mire leszállott az este, bekopogtatott Podolinban a felesége házához.

Az asszony csaknem hanyat vágódott ijedtében. Aztán térdre vetette magát.

– Ne ölj meg, csak ne ölj meg! – sikoltotta kétségbeesve.

A kéményseprő nagyot nevetett.

– Van eszembe. A gömbölyü vállad szeretném megtapogatni, meg a derekad átkarolni, csak ezért jöttem. Mit szoktak itt kvártélyért fizetni?

– Teremtő Istenem – jajongott a menyecske. – Egy huszas az éji nyugodalom.

– Én majd fizetek három huszast. De hadd lássalak hát, drága! – évődött a kéményseprő és a két kezébe vette felesége kipirosított arcát. Nagyot csókolt rajta.

– Hajnalban tovább megyek, de egy-két hét mulva, ha újra erre lesz az utam, ismét megszállok nálad, – mondta Jambon Pál és megveregette az asszony hátát.

A menyecske egy darabig alattomosan, a szeme szögletéből lesett az urára, aztán mivel semmi rossz szándékot nem látott, az ölébe vetette magát és két telt karjával átkarolta:

– De régen is vágyódom már reád. Mert nincsen olyan férfi az egész Szepességben, mint te.

– Derék asszony vagy te is, lelkem, – felelt dicsérőleg a kéményseprő és nemsokára egy huszast vetett az asztalra, hogy azért bort akar inni.

Jambon Pál ezután még sokáig járta nyugodt szívvel, jókedvű dallal az országutat és többé sohasem érzett szorulást torkában, midőn az asszonyok gyöngeségéről beszélgettek körülötte a sok mindent próbált utasemberek a határcsárda ivójában. De érzelmesen már sohasem dalolt. A szive a Poprád fenekén maradt és tán színes kavics lett belőle.

A kártyások.

Künn zúgott a téli förgeteg, a vihar kévékben sodorta a havat, a szél legszilajabb nótáit vette elő és a távoli erdőből, amely ritkás tölgyfáival, mint valami hegyoldali temető feketéllett idáig, olykor tompa farkasüvöltést hozott a szél. A tél vad dühe tombolt a határszéli kis vendégfogadó körül. Itt állott egymagában a kis fogadó a hegynyeregben, azon az úton, amely Lengyelhonba visz. Máskor zajos szokott lenni a kis tanya az utazók, vásárosok lármájától, ebben az istenitélet-időben, amely napok óta dühöngött a hegyek között, csupán két vendége volt a csárdának. De az a kettő aztán fölért egy tucattal. Egy zsoldoskatona volt az egyik, aki a harmincéves háború utolsó tíz esztendejét végigszolgálta. Bejárta a félvilágot és most hazafelé igyekezett Magyarországra, megnézni, kik élnek még azok közül, akiket valamikor itt hagyott. Tagbaszakadt, vállas ember volt a katona: az arcán egy akkora sebforradás, hogy elég lett volna három embernek. A köpönyege rongyos volt és fakó, mint a vén ember kedve. A csizmája hajdanta szép lovagcsizma lehetett, de mikor a zsoldoskatona a lábára húzta ezt a csizmát, akkor már annak csak a neve volt csizma. Tollas süvegét a világért se tette volna le fejéről, nyilván büszke volt a tollaira és gondtalan jókedvvel huzogatta elő a tallérokat a tarsolyából. Az ő mesterségének nem árt se a jégeső, se a földrengés, katonára mindig szükség van, háború nélkül nem élhetnek meg a királyok. Ugyanezért ő volt a vendéglátó gazda és minden jóval traktálta az útitársát, akit ugyancsak a vihar vert ebbe a korcsmába.

Az útitárs egy rongyos barát volt. Nagyfejű, nevetős-arcú, harsogó kacagású ember volt, aki módfölött és nem minden céltudatosság nélkül mulatott a zsoldoskatona mókáin. Rengetegeket kacagott és sokszor kijelentette, hogy a katonánál derekabb férfiut nem ismert még eddig. Aféle kopott, csavargó barát volt, akit minden kolostorból kidobtak; ahonnan ki nem dobták, onnan magától elment. Az egész tudománya néhány latin imádságból és mondásból állott. A katona nem tudott latinul, annak mondhatott, amit akart. A katonát Lőcsei Jánosnak hívták, a barátnak csak Petrus volt a neve. A másik nevét tán maga is elfeledte már.

A nyitott kandalló mellett bort főztek és nagyokat ittak a kupákból. Ha megunták a bort, leheveredtek a fal mellett álló padokra és jóízűt aludtak. Fölébredvén, újra borfőzéshez láttak, mert a téli vihar, ahelyett, hogy csillapodott volna, óráról-órára növekedett.

A harmadik napon, amikor Lőcsei János már mindent elmondott, amit messzi külországokban látott, Petrus is kifogyott az istentelenségekből, parázna mondásokból, amelyekkel addig a katonát mulattatta, egyszerre unatkozni kezdtek. Immel-ámmal ittak, a katona sokszor kibámult a förgeteges tájra az ablakból, amely nem volt nagyobb, mint egy misemondó könyv táblája. Nagyokat ásított, hogy egész teste megrázkódott bele. Hatalmas fogsora volt, amelyből kettő hibázott elől.

– Hol verték ki? – kérdezte a barát a fogakra mutatva, amikor a zsoldos befejezte a hosszú ásítást.

– Magdeburgban egy Wallenstein-huszár, – felelt unottan a katona.

– Persze, valami szoknya miatt? – firtatta a barát, hogy mesélésre bírja a katonát, emigy ujabb tallérokat csalogatván elő. De a katona nem is felelt erre. Megunta már a kérkedést a rongyos barát előtt.

A barát ekkor a csuhájába nyult és onnan egy csomag kerekszélü kártyát huzott elő. Tréfás mosollyal tartotta Lőcsei János elébe.

– Hát ha olyan sok földet bejártál, ismered-e ezt?

A zsoldosnak megvillant a szeme.

– Mért nem mutattad eddig, te kutyafülü? – esett neki a barátnak. – Most már tudom, hogy mi a bajom. Játszani szerettem volna és nem volt mivel játszani.

– Hát velem játszhatsz, – felelt Petrus. – Én éppen úgy ismerem a kártyát, mint a bibliát.

Megcsördített néhány rézgarast, amely mintegy varázsszóra került elő a csuhából. Majd bűvészi ügyességgel keverni kezdte a kerek lapokat, amelyekre lovagok, barátok, fejedelmek és apácák voltak föstve. Ott volt egy lapon a pápa képe is. A pápa elütött mindent, az volt a legnagyobb kártya.

A katona tallérokat vett elő, majd kihúzta széles kardját és a meztelen pengét az asztalra fektette.

– Minek az? – kérdezte a barát.

– Hm, mi így szoktuk játszani a táborban. Aki csal, annak nyomban levágjuk a kezét. Ez a törvény a játéknál. Egy olasznak mind a két kezét levágtuk. Mert a bal kezével éppen úgy csalt, mint a jobbal.

Petrus kelletlenül vonogatta a vállát.

– Nem igazság, – mormogta. – A ravaszokat meg kell jutalmazni, nem pedig büntetni, mert a ravaszság isteni adomány. Mózes is ravasz volt, pedig ő próféta volt. És Bonifácius vajjon nem-e a ravaszságának köszönheti, hogy szentté avatták? Az öreganyját égettette el a máglyán, amelyet neki raktak. És Bonifácius másnap megjelent az emberek között.

A zsoldos nem jött zavarba:

– Hát olyan szentről tudsz-e, Petrus, aki hamisan kockázott? Hogy ólmot rejtett volna a kockája belsejébe?

Petrus összeráncolta a homlokát. Majd őszintén felelt:

– Nem, eddig olyan szentről nincs tudomásom. Ha csak engem szentté nem avatnak egykor!

– Keverd a kártyákat, barát és vigyázz a kezedre, – mondta a katona és nagy figyelemmel fogott a játékhoz. Természetesen Landsknechtet játszottak, a játékoknak ezen öregapját, amelyet a hagyomány szerint egy angol királynő talált volna ki.

A sors a katonának kedvezett.

Hamarosan elnyerte a barát garasait, később ezüst olvasó, ezüst butykos került elő a csuha mélyéről. Sarkantyú és breviárium, karneol mentegomb és ezüst tükör kerültek napvilágra. A barát kegyetlenül veszített.

– Az ördög tréfál velem, – kiáltott föl, amikor minden értéktárgyából kifogyott. Hiába kutatta át a csuhát. Nem talált abban már semmit, mint egy lyukas magdeburgi lázsiást, amivel előzőleg a katona ajándékozta meg. Mert a lázsiás hamis volt.

– Tartod a lázsiást? – kérdezte Lőcsei Jánost Petrus.

A katona elnevette magát.

– A lázsiás legyen a tied, nekem csak bajt hozott mindig. Hanem a csuhádat, Petrus, azt megtartom.

A barát habozás nélkül levetette rongyos csuháját. A katona nyert, a barátnak már nem volt csuhája sem.

– Elég is volt már a játékból, – mondta a katona és vitézi öltözete fölé öltötte a barát ruháját, míg az dideregve húzódott a tűzhely mellé.

A zivatar másnapra sem csillapodott. A hó befutta a hegyeket, völgyeket, olyan volt a táj, mint egy nagy fehér temető, ahol meghalt minden élet. A kártyák ott feküdtek az asztalon. A katona unatkozva nyult utánuk.

– Tedd be a lázsiást, barát, – mondta, – megtartom.

Petrus előkereste a papucsából, – máshová immár nem rejthette, – a pénzdarabot és a szerencse Petrus felé hajolt. A kacér Fortuna elpártolt a katonától és a papi férfiu mellé szegődött. Előbb a tallérok vándoroltak át a baráthoz, majd a katona tollas fövege, csizmája és vitézi öltözete. Csupán a lyukas lázsiás maradt meg a katona birtokában, mert az a játék folyamán hozzája került és a barát nem akarta többé elfogadni.

– Megyek is már az útamra, – mondta a barát a játék végeztével és a csuha alá felkötötte Lőcsei János kardját, fölhuzta csizmáját, még a tollas kalapot is fejére tette, míg a katona pőrén húzódott a tűz mellé és a lyukas lázsiást markába szorította.

A barát elment volna, ha a zivatar engedi. De a hófúvás nem engedte egy tapodtat sem a fogadóból. Ott maradt és bibliai idézetekkel vígasztalta a katonát.

– Gondolj Jóbra, cimbora, akinek inge se volt, mégis megvolt. Neked pedig inged is van.

A katona a fogát csikorgatta, de nem szólt semmit. A barát lefeküdt és úgy horkolt, hogy harsogott belé a korcsma. Addig sohasem horkolt. Addig csak a katona horkolt.

Másnap mondja a barát:

– Az a lázsiás Magdeburgba való, ahol én gyerekeskedtem. Tedd be, vitéz, hadd tartom meg.

S a kártyához nyult.

A katona pedig a lyukas lázsiással visszanyerte kardját, csizmáját, jó pengő tallérjait, – sőt övé lett ismét a csuha is. A barát ült a tűz mellé, papucsában a lyukas lázsiással…

*

Mi lett végül a lázsiással és a többi hozzátartozó dolgokkal? – kérdi a nyájas olvasó.

Hát bíz én nem tudom megmondani, de még az a középkori legendás könyv sem ád erre a kérdésre kimerítő feleletet, amelyben ezt a történetet olvastam. A legendás könyv szerint száz esztendő mulva is arról beszéltek jámbor utazók, hogy a határszéli vendégfogadóban egy öreg zsoldoskatona és egy vén barát Landsknechtet játszanak. Lehet, könnyen lehetséges, hogy még mindig ott ülnek, mindig játszanak. Az ördög megtréfálta őket egy lyukas lázsiásba bújva. – Vagy talán a kártyában lakik az ördög?

Régi templom Tabánban.

Kamill éjszaka mindig sírt az ágyban, azzal a fohászkodással aludt el, bár többé föl nem ébredne, a párnáját folyton a szájához szorította, mint egy női vállat, ha kissé többet ivott a megszokottnál, hajnalban a földre feküdt és kínjában a szőnyeget rágta. Régi kis pisztolyát, amelyből boldogtalan nőtestvére egykor golyót küldött a szivébe és a pisztoly agyára egy vadkan-vadászat jelenete volt vésve, ezüsttel kirakva: egy erős ládába zárta, amelynek a kulcsát a Dunába hajította, ez óvintézkedés nélkül Kamill minden éjszaka a balszemébe eresztette volna az ólomgolyót, amelynek kúpjába egy női nevet vésett penicillusával. Azelőtt morfiumos üveg állott az éjjeli szekrényen, ám egy idő óta mindig üres az üvegecske, könnyű selyemből viselt csak nyakkendőt, amely esetleg elszakadhat teste sulya alatt, gyakran írt végrendeletet, a pecsétviaszkot már olvasztotta a gyertya lángjánál, de a nevét még nem írta alá. Ha elaludt, gyorsan fölriadt és sírva, jajgatva, mint egy sulyosan sebesült fordult a másik oldalára, miközben egy hölgy nevét mondta magában mindaddig, amíg Majmunka, az indiai tündér gyöngéd ujját a szemhéjára helyezte. Senki előtt sem lehet titok többé, hogy Kamill olyan szerelmes volt ez időtájt, amint csak egy félbolond, képzelődő és merengő fiatal férfiú lehet. Már csak annyi hiányzott a lelkiállapot teljes zavarodottságából, hogy egymagában beszélgessen az utcán, szaladni kezdjen egyik oldalról a másikra, kis kutyákat és gyermekeket lehetetlen neveken szólítson és sírva boruljon a szimpatikus arcú ismeretlen emberek nyakába. Reggel félve nyitotta ki a szemét: vajjon nem szúrta meg magát valahol éjszaka?

A hóbortos Kamill egy hóbortos nőbe volt szerelmes, akit Fruzsinának hívtak. Fruzsina elvált asszony volt és reggeltől estig csavargott Budán és a budai hegyek között. Attól félt, hogy otthon, az egyedüllétben, az olajfestmények rászakadnak, a tükör már homlokához csapódott és az ebédlőasztal hirtelen megfutamodott. A régi ládából meg-megszólalt a nagyatyja, aki még életben volt, vörös sapkát hordott és hollófekete bajusza volt. Panaszos hangon emlegette a régi láda mélyéből, hogy ő előre látta a dolgokat, az ember, akihez Fruzsinka férjhez megy, éjjel korbáccsal veri. A konyhában a főzőedények minden ok nélkül megmozdulnak, az ajtót kinyitja egy láthatatlan kéz, a szomszédszobából belép az a bizonyos ember – Fruzsinka férje – és elszántan pénzt követel. Még a muzsikáló óra is arra van tanítva, hogy délután – odakünn enyhe tavasz – halotti zenét játszon, hogy az embernek behorpadt sírok jussanak eszébe: kis falusi temető, amerre őszi nap, csurgó esőben kocsin utazott Fruzsina, a falu Amerikába vándorolt és az elhagyott halottak barna csontjai a bedőlt sírhalmok alól alkonyattal bizonyára békaugrással cserélnek helyet. Az elvált férfi ágyát hiába vitette Fruzsina a padlásra, az éjjel csak mindig hazajár, kártyától, italtól, nőtől petyhüdt arccal dörömbözik, az ágyat rugdalja, sétabotjával csapkod és csupán a násfára fáj a foga, amelyet Fruzsina a nagyanyjától örökölt. Aztán mindenféle láthatatlan állatok üvöltenek a csendben, fénylő szemű vörös rókák ügetnek el az ablak alatt, lompos farkuk a földet sepri és olyan hangon kiáltanak, mint dühös emberek: mért hagytad el az uradat Fruzsinka? Az a rettenetes ember szövetkezett a pókokkal, amelyek éjjel Fruzsinka vállára másznak, az ásványvíz üvegjének dugója sohasem hibátlan, a multkor is hosszasan álldogált a férfi a füszeres kirakata előtt, majd egy rettenetes arcú cigányasszony házalt tarka kendőkkel és mindenáron a Fruzsina szemébe akarta furni farkaséhoz hasonlatos tekintetét. Istenem, mikor mondja már ki a törvény a válást!

Az ódon budai templom – ahol Kamill az asszonnyal megismerkedett, – nem volt kedvező a további találkozásokra. A sváb kisasszonyok és vén tabáni asszonyok, akik tán még Martinovics apátnak csókolták a kezét, midőn a vesztőhelyre vitték, a templom délutáni csöndjében olyan aluszékonyan barnállottak, lehajtott fejükkel a templom padjai között, mint a szentelt víz húzódik meg ócska tartójában az ajtó mellett. A tartóba Mária Terézia óta nem öntött friss vizet a harangozó. A kegyes királynő látogatásakor megáldotta a tabáni templomot. És mégis: mintha valaki járt-kelt volna hátul az oszlopok mögött, a félhomályból rókaszemek pislogtak az orgona mellől, mint alkonyattal a fel-feltünő csillagok kelet felé, egy vénséges szentkép, amelyből egy vörös kalapot lehetett csak látni (a tulajdonosa: a pápa vagy a régi szent pihenni ment a kalap alól, befelé a templom falába), a szentkép fekete, nagy szöge mintha meglazult volna helyén és a nehéz rámájú kép egyet-egyet ereszkedett lefelé Fruzsina feje fölött, amikor Kamill vadul, nyöszörögve, fehérben forgó szemmel szorongatta a kezét a feketére kopott padsorok alatt, ahol mindennek olyan szaga volt, mint az egyházfi bekecsének, amelyben nyáron dohos, ócska hordók között fekve őrzi a sashegyi szőlőt.

– Asszonyom, a gyóntatószékben már ötven év óta nem gyóntatnak. Elszállongtak az imák szent malasztjai, lelki atyák áhitatai e helyről. Jőjjön a régi gyóntató-székbe és mondjon el nekem mindent, – esengett Kamill és a hangja néha olyan diszkantot adott az izgalomban, mint régi platánok nyiszorognak elhagyottságban, éjszaka az őszi szélben egy dobra került urasági lak körül.

– Nem mondhatok neked ott sem egyebet, mint ezen a helyen, – felelt Fruzsina és ijedten hátranézett, vajjon nem billen meg a nehéz szentkép a háta mögött. – Imádom önt, uram és becsületszavamra fogadom, hogy a tied leszek. Meghalok a vágytól, elégek utánad, mert olyan fehér a kezed. Szeretni foglak minden nap, hogy minden nap félig meghalj a csókjaimtól. Elégetlek, elveszítelek, szerencsétlenné teszlek, mert én beteg, őrült nő vagyok. A szivedbe szúrom a kalaptűmet, mert kíváncsi vagyok, hogy milyen színe van a vérednek.

– Szúrd a szívembe, – lihegte Kamill.

– Akit én szerettem, mind szerencsétlen lett. Elveszek tőled mindent: nyugalmat, csendet, álmot, egészséget. Az anyámnak rákja volt. Azt hiszem, rákos az én vérem is. Ha megcsókolod az ajkam, amely mindig nedves a vágytól, ha lecsókolod a habot szájamról, ha megharapod a vállam, amint én parancsolom: meghaltál. Szeretnél meghalni?

– Csak meghalni szeretnék, önért, asszonyom, – felelt Kamill.

A litániának vége volt.

Az öregasszonyok oly görnyedten mentek tova, mint régi imakönyvek megfakult nagybetüi.

– Többé itt nem találkozhatunk, – mondta az asszony a templom kapujában, – mert a szentkép egyszer fejemre esik.

Kezét nyujtotta Kamillnak és idegenszerű, hollandi meséskönyvekből mintázott ruhájában álmodozó szomorúsággal tovament. A haja oly szőke volt, mint a nyári rozsföldek.

Minden órának virágát.

Nagybotos Violának (akiről már egyszer irtam) olyan járása volt, mint a him galambnak: tötyögve, zökkenő léptekkel, roppant önérzetesen közelítette meg a nőket, a mellét kidüllesztette, a vállát hátrahuzta és magos, széles kihajlású gallérjában némi toka keletkezett: büszke volt, boldog volt, egészséges volt és a szavakkal olyan takarékosan bánt, mintha ajándékba adná őket. Nem csoda, hogy sok női szívet megigézett, mindig azt hitette el a hölgyekkel, hogy ő a legelső ember Magyarországon. Dicséret ritkán hagyta el a száját, a nagyopera első quadrilleja ellen éppen úgy megvolt a kifogása, mint a Mátyás-templom toronyzenéje ellen. Nem tetszett neki a husvéti zenés mise a Bazilikában, sem a séta-út a Halász-bástyán. A zugligeti Zöld vadásznál, midőn a fák sűrű levelei között csupán tenyérnyi nagyságban ereszkedtek alá a napsugarak, a cigányok régi valcert muzsikáltak (Strausztól), első kirándulásukat tették a még szögletes és szégyenlős fiatal hölgyek gavallérjukkal és gyöngyvirágszedés címen hagyták magukat az erdő mélyébe csalogatni: Nagybotos a monte-carlói kaszinóról és festett arcu francia dámákról álmodozott. A hölgyek, akik mindenhová elkísérték Violát, tiszteletteljesen hallgatták kifogásait az élet, a természet és a karnagy ellen s igyekeztek kedvében járni, hogy Viola Ernő az elhagyott népligeti sétányon (ahová hetekig tartó könyörgés után követte őt egy hölgy), ne ábrándozzon angliai barátairól, régi, skót kastélyokról és rózsaszínű arcú ladykről. Viola Ernő olyan ordináré ember volt, mint egy ősember. Csak addig kellett neki a vad, amíg üldöztette magát. Sok szegény és hivő leányka (akiket a nagyöblős templomban, imádkozás közben csábított, éjjel ablaka alatt órákig sétált, számtalanszor örök szerelmet hazudott és öngyilkossági szándékból a hóna alá lőtt), megbánta, hogy engedett a könyörgő szónak és Violát rejtekhelyre követte, hol csupán a jó Isten vigyázhatott volna már a szívre és erényre. De nem, Violának akkor mindig más jutott eszébe és nem egy leánykának szemébe mondta, hogy jobb cipőről és finomabb fehérnemüről gondoskodjon, ha szerelmét bírni óhajtja. És néha hisztérikus sírásra késztette a finom dámát a rendez-vous-n, midőn a hetekig megcsodált bájak helyett most egyszerre egy fehérbluzos vasalónő tejszínű nyakáról kezdett megemlékezni, akit délután véletlenül a Józsefvárosban látott. Vadságot, kegyetlen éhséget, véres harapásokat igért az erre kivánkozó nőknek, kalaptűjükkel majd a szívébe szúr és porig fölégeti a házat, ahol találkozandanak, hogy minden végleg eltünjön. Aztán a vad szenvedély helyett szinte verset mondott Margitról, aki most tán a pozsonyi ligetben sétál nevelőnőjével.

– Ki az a Margit? – kérdezte sértődötten az előkelő dáma és fázósan gombolgatta keztyűjét.

– Egy nyugalmazott kereskedő leánya, az én menyasszonyom, – felelt Viola és sóhajtott.

A beteges fiatalember, aki még hatvan-hetven esztendővel ezelőtt is, midőn a zenében a szerenád, a versben Himfy keservei és a női szívekben a bús szentimentálizmus volt divatos, bizonyára kis pasztell-kép lett volna (Barabás ecsetje alatt) és a nők a szívükön hordják violaszínű frakkos képmását, (ah, Viola sohasem lett volna kíváncsi, hogy mi van a szalagos félcipőcskék fölött, amelyeket az abroncs-szoknya a leülésnél pompásan megmutatott, regényhős lett volna, ábrándok lovagja, aki sohasem érinti meg a nőket még a legelhagyottabb ligetekben sem, anyák hasonló vőlegényeket keresnek leányaik számára, jóbarátok rábizzák feleségük mulattatását a koncerten vagy a jelmezbálon, a Hölgyfutárból sohasem felejtik ki nevét a jelenvoltak közül és később Jókai regényt ír róla), – korunkban azonban egy kigúnyolt és megvetett férfi volt, legnagyobb ellenségei az asszonyok, akik leánykorukban a Városmajor ecetfái alatt sétáltak vele, sőt képgyüjteményét lakásán is megtekintették és a mirtusz mégis illatos volt homlokukon az oltár előtt. Sokat tapasztalt úrnők, akik próba alá vetették Nagybotos Violát a budai hegyek erdőségeiben vagy a félhomályos szalon sarkában, nevetve mesélgették, hogy a Nagybotos egy hazug fráter, akiben annyi férfiasság sincs, mint egy fiatal kandurban. És a színházban a szinésznők összemosolyogtak a szinpadon, ha Viola gukkerjét a balletnél fölemelte. Nem, többé nem ugrik be senki a Nagybotos Violának, hogy majd céltalanul és eredménytelenül esetleg egy velencei utazásra csalja magával és a félig meghódított nőnek Dante-verseket szavaljon a nemzetközi társaság barna kocsijában. Öklelő tekintete, széles válla, komor ajka és behizelgő hangja többé senkit sem vezetett félre. A szerelem hamiskártyása lett Viola úr és a korzón a legszentebb asszonyok is elmosolyodtak a fátyoluk alatt, ha elegáns alakja előttük megjelent. Ablak alatti sétái, csábító levelei, virágküldeményei és sóhajtásai többé nem hatottak meg senkit. Viola úr már azon gondolkozott, hogy térdnadrágban és rokokó-kabátban jelenik meg az utcán, hogy ismét elcsalhasson valakit a husvéti misére, midőn Bach fugáit gúnyos mosollyal lehetne hallgatni egy oszlop mögött és az áhítatba és szerelembe elmerült kisasszonyt kínozni, hogy úgy a husvét, mint az orgona hangja egy kis hazugság, amellyel önmagunkat ámítjuk, – midőn véletlenül egy napon a tükörbe pillantott meséink hőse és a tükörből egy őszhajú, fáradt, rosszkedvü úr fogadta üdvözlését.

Viola megrettent.

A bajuszában is szürke szálak voltak és a halántéka oly fehér, mintha együtt állott volna a nagyapjával az isaszeghi erdőben.

Teremtőm, mi lesz most a virágokkal, amelyeknek eddig csak illatukban gyönyörködött, cserépbe helyezte őket, emlékezetével öntözte és naplójába följegyezte a csábító szavakat, mozdulatokat és írókat, a napokat és évszakokat, amidőn a különböző virágok nyilnak, amikor a legkönnyebben letéphetők? Ki tépi le a sok kis ibolyát, amelyeket a szívének könyvében egykor lepréselt Nagybotos? A rózsák – a teák és Rambouliette-ek engednek-e majd tövisükkel az öreg kertész bácsi kezének? Emlékeznek-e még a nők a hiábavaló sétákra, éjféli beszélgetésekre, a gyönyörü, gondosan megirott levelekre, amelyeket Viola úr befektetés címén írt, hogy majd egykor a sóhajtások, vallomások és gyönyörü hazugságok alapján birtokába vehesse a hölgyeket, amikor eszébe jut…

Hamar a naplót, a pontos évkönyvet, hová csaknem minden szót fölírt, amelyet hatással mondott el a nőknek.

A napló így kezdődött:

„_Amelie_. Egykor táncosnő az első négyesben. Zenésze Mozart. Költője Paul de Kock. Az antik ékszert szereti és gyakran meggyón a barátoknál. Szereti, ha a férfiak komolyan veszik táncművészetét. Séta Budán, utána vacsora csillagsugaras égbolt alatt a szabadban. Ilyenkor romantikus és szívesen fogadja a szerelmi esküt. Szőke. Kora: 30 év. Két foga hamis. De haja valódi.“

Nagybotos most már nem hevert napokig a kanapén, amíg a szerelmi cselszövésen gondolkozott. Kissé régimódi kabátját, fodros ingét (benne antik gombok) gyorsan felöltötte, a fodrásznál egypár fodorítás a hajban, szénaparfüm és kivágott cipő.

Tíz éve nem látta Ameliet.