Part 4

Az öregasszony fehér kendője csücskével megdörzsölte a leány arcát, megvizsgálta a kendőt, majd az arcot. A fejét megcsóválta, aztán elhallgatott.

– Olvass tovább! – mondta kissé szárazon.

Másnap a penészvirág szemét vette észre.

– Milyen fényes a szemed! – kiáltott föl hirtelen. – Ejnye, mit csináltál a szemeddel? Gyere csak közelebb.

Fürkészve, hosszadalmasan vizsgálta a leány arcát, szemét, még a keblét is megtapintotta, mint valami orvos.

Csikorgó kisasszony azután nagyon mélyen lehajtotta a fejét, amikor olvasott az Életképekből.

Napok mulottak el és nagyanyám nem beszélt többet a dologról, hanem mindig nagyon sokáig fennmaradt estve és már félig bóbiskolt a székében, a kis penészvirágnak mindig olvasni kellett a régi báli tudósításokat, Isten tudja hányadszor.

– Esik a hó odakünn? – kérdezte egyszerre a nagyanyám. – Úgy érzem, mintha havazna.

– Majd megnézem az ámbitusról, – ajánlkozott a leány. Már éjfél felé járt az idő.

– No, nézd meg, – mondá vontatott hangon az öreganyám. – Bizonyosan havazik…

A leány kisietett a szobából, az ajtót bezárta maga után, a nagyanyám azonban már előzőleg odadobta a pamutgombolyagját az ajtó és a küszöb közé, így az ajtó kicsit nyitva maradt. Az öreg asszony az ajtórésre figyelt.

Kis idő mulva visszatért Csikorgó kisasszony. Szőke haján még csillogott egy kis hópihe.

– Biztonság okából az udvarra mentem. Igenis, havazik, de csak nagyon gyengén.

– Kivel beszéltél az udvaron? – kérdezte hirtelen a nagyanyám.

– Senkivel…

– Nem igaz!

– A Bodrinak szóltam, hogy megösmerjen.

A nagyanyám elgondolkozott.

– Tehát a Bodri az udvaron van, nincs megkötve, mert soha sem hallom éjszaka az ugatását, pedig hallanom kéne…

A kis penészvirág nem felelt, lehajtotta a fejét. Ejnye, mintha már a nyaka sem volna olyan vékony!

– Olvassak tovább? – kérdezte lágy, álmodozó hangon.

A nagyanyám intett, Csikorgó kisasszony hangja gyöngéden hallatszott. Az eperjesi és környékbeli nemes ifjúság, karöltve az idősebb tekintetes urakkal és asszonyságokkal, folyó hó huszadikán hódolt a farsangi időszak örömeinek…

– Gyere ide! – szólt közbe a nagyanyám.

A leány vállára tette a kezét és a szemébe nézett.

– Gyerekkorod óta ismerlek. Miért nem mondod meg, hogy valami bajod van? Szerelmes volnál talán?…

A kis penészvirág elkomorodott.

– Nagyasszony, én holnap hazamegyek az apámhoz.

– Tehát mi bajod van?

– Semmi, – mondta a hárászkendőjének Csikorgó kisasszony és hosszadalmasan a földre nézett.

– Egyelőre nálam maradsz. Lehet, hogy háború lesz és az apádnak el kell menni hadba.

– Nincs mostanában háború és az apám már öreg ember.

– Te azt nem érted, gyermekem. Most menj aludni.

Nagy szeretettel megcsókolta a leányt, keblére vonta és titokban megtapogatta a szoknyája zsebét, nem talál-e valami áruló nyomra, levélre vagy idegen kendőre… A leány szobája az ambituson volt, lobogó gyertyával ment végig az íves folyosón, távolabb már fehéredett az udvar a leesett hótól, a házőrző eb havas bundájával a nagyanyám szoknyájához dörzsölődött, amint a leány után nézett.

Másnap Hornyáknéval suttogott ebéd után az öregasszony.

A kövér gazdasszony a csodálkozástól szinte megkövülve állott helyén. Aztán estélig nagy csönd volt a házban. A nagyanyám régi emlékkönyveit lapozgatta az ablaknál, majd mindenféle fotografiákat vett elő, amelyek nagyrészt megfakultak, mintha csak pontosan azt az időt szeretné visszavarázsolni, amikor ő is tizenhat esztendős volt, mint Csikorgó kisasszony. A fejét csóválgatta, hátrafont kézzel járkált, meg-megállott a tűz előtt és hosszasan belenézett.

– Az éjszaka idebent alszol, nálam, – mondta este, midőn az olvasgatás megkezdődött.

Csikorgó kisasszony ijedten emelte föl a tekintetét.

– Én nem tudok mással aludni, – mormogta.

– Te hálátlan! – kiáltotta az öregasszony.

A leány nem szólt többé, csak a hangja lett nagyon szomorú.

Éjjel a nagyanyám arra ébredt, hogy valaki nagyon csendesen mozog a szobában, aztán kinyílott az ajtó, falusiasan nyikorgott, majd becsukódott.

Az öregasszony egy darabig várt, ruhát vett magára, aztán ő is kiment az ajtón.

Az ámbitus végén, a Csikorgó kisasszony szobájában gyertyavilág volt. A nagyanyám odalopózkodott.

A leány csomagolt, mindenféle női fehérnemüeket dugdosott el egy kosárba. Az öregasszonyságnak elég volt egyetlen pillantást vetni a fehér ruhákra, tisztába jött mindennel.

Benyitott az ajtón, a leánynak szinte lehanyatlott a két karja az ijedtségtől.

– Mit csinálsz?

A kis penészvirág eltakarta a két szemét.

– Hazamegyek. Az apám házához megyek.

Az öregasszony keblére vonta a leányt.

– Mit vétettél?

– Nem vétettem semmit, – rebegte a Csikorgó kisasszony könnyek között. – Csak nem vagyok tiszta. Nem tudom, mi történt velem.

– Semmi sem történt, – mondá jókedvüen az öreganyám. – Csak az történt, hogy nagyleány lettél, nemsokára férjhez fogunk adni. Tehát ezért nem akartál aludni a szobámban?

– Igenis.

A nagyasszony nevetett.

– Ó, te golyhó! Hisz valamikor magam is… A harmincas, negyvenes években, amikor nagyleány lettem. Mikor még a „Falusi éjtszakák“ volt az olvasmányom, csupán csak annyit tudtam az életről, mint te. Most már többet tudok… No, csókolj meg.

Árnyékból szőtt vendég.

A jellemszinész Bolingbrooket játszotta és miután Bolingbrooke meghalt, Ercsei a Zöldfába ment sört inni.

A Zöldfa nem mindennapi hely volt. A társulattól nem is igen kultiválta más, mint a furcsa Ercsei. A korcsma majdnem a városon kívül volt és hosszu kocsiszínjében vásárosok aludtak szekereiken. Az igen hosszu épület lapos tetőjével és vasrácsos ablakaival leginkább siralomházhoz hasonlított, ahol betyárlegények búsulnak az akasztás előtt. Rongyos szolgáló a kúton, az ajtónál beteges, de dühös eb, a korcsmárosnét Fánninak hívták és még nem volt színházban életében. Ugyanezért nem is nagyon tisztelte Ercsei urat és komolyan megharagudott, ha a szinész legyeskedett a köténye körül. A szeme könyes lett és kis kövér ökleivel minden tréfán kívül arcul ütötte Ercseit. Fánni határszéli zsidólány volt egykor, az életről keveset tudott, sőt talán semmit. Kevés agyveleje megfeszült homloka mögött, midőn az üzlet aprólékos dolgait kellett elintézni. Egyébként spirituszszaga volt Fánninak, de a nyaka, válla, keble, karja olyan finom és gömbölyded volt, amilyent ritkán lehet látni. Göndörkés haja (véletlenül nem nyírták le) fehér nyakán, mint álomszerü, mesebeli növény repkedett. Szeszélyes figurái voltak itt a hajnövénynek. A jellemszinész oda szerette volna dugni az arcát, de nem nagyon lehetett.

Őszi este volt, a városon kívül a rétek köde fogadta Ercseit. Az útmenti fák sajátságos hangon sziszegtek, majd kocsirobogás hallatszott a távolból és a ködben föltünt a postakocsi.

A jellemszinész nem igen volt valami olvasott ember, de annyit mégis tudott, hogy postakocsin nem szokás manapság utazni. Pláne, olyanforma alakja volt a postakocsinak, mintha valamely régi angol képeskönyvből vágták volna ki. A kocsis háromszögletü kalapjában, fehér parókája alatt feszesen ült helyén, a hintó úszni látszott a köd felszínén, a lovaknak ellenben csak a fülük látszott. Hosszu fülük!… Az urak ilyen kocsin utaztak Angliában, amikor Shakespearet mentek nézni vidékről Londonba. A kocsiban még aludni is lehetett. A színház nem takarékoskodott a felvonásokkal. Hisz senki sem sietett.

A postakocsi már a Zöldfa udvarán állott, mire a jellemszinész gyalogosan bevergődött. Egyszerre a nevét hallotta említeni Ercsei úr, a postakocsiból egy fehérparókás, elegáns úriember intett aranyvégü pálcájával a szinésznek.

– Ön az a szinész, aki ma este meghalt? – kérdezte az előkelő, selyemkabátos úr.

– Szolgálatára.

– Nevem Bolingbrooke, kíváncsi voltam önre, – folytatta az előkelő úriember. – Mindaddig, amíg meg nem hal, elég jól játszik. Hellyel-közzel magam is úgy cselekednék, mint ön. Csak azt nem tudom sohasem, hogy mit csinál mindig, amikor hátramegy a szinpadra?… Igazán elment gyalog Londonból Velszbe? Mint én fiatalabb éveimben?

Ercsei már korábban levette a süvegét és ritkán fakó haját a szelekre bízta. Meghatott állásba helyezkedett a lord előtt, aki valamely varázslat folytán idekerült. Akárhogy jutott ide, egy bizonyos: Ercsei urat akarta játszani látni. Tehát már nem kellett csodálkoznia az eseten.

– Tessék besétálni, lord úr, – mormogta Ercsei.

– Nem tudom, hogy érdemes-e bemenni? – tanakodott Bolinbrooke.

– Ó igen, érdemes! – buzgólkodott Ercsei úr. – Én többnyire száraz kolbászt szoktam enni vöröshagymával és tetejébe sok bort öntök. De a gyönge gyomruak részére is van itt valami. Szilva, magbaváló szilva. A primadonnánk, midőn egyszer itt volt, szilvával lakott jól.

Bolingbrooke gyorsan határozott.

– Ön derék fiúnak látszik, önnel maradok, – mondá Ercsei úrnak. – Szeretnék mindenesetre közelebbről megismerkedni a művésszel, aki alakomat rendkivüli tökéllyel bemutatja a színpadon. Úgy érzem, mintha egy test volnék önnel. Bizonyosan rokonságban van lelkünk is. Mondja, hol született ön?

– Nagykátán, – felelt Ercsei és kissé szégyenlette magát.

– Nézzük csak… Én Bolingbrookban születtem a déli Velszben. Talán a planétáink egyeztek. Az én csillagom a Szaturnusz.

– Az enyém is, – felelt nyomban Ercsei és a kolbászból hatalmasan evett, meszelyszámra hajtogatta a fehér bort és Bolingbrooket már legközelebbi rokonának vélte.

– Képzelje, lord, szerelmes vagyok! – mondta a vacsora végén a szinész.

Bolingbrooke jóakarattal nevetett.

– Halljuk, kedves alteregóm, hogy és miképpen van ez a dolog?

A szinész a vendégszobán keresztül lépkedő korcsmárosnéra mutatott.

– Háromszáz asszonnyal már elbántam életemben. Ez egyszer nem találom a kulcsot, vagy talán már igazán öreg lennék?

– A legjobb korban van, – mormogta Bolingbrooke és furcsa metszésű, igen nagy golyójú szemével, amelyben mintegy völgyek és hegyek látszottak, szemügyre vette Fánnikát.

– Keleti asszony, – dünnyögte. – Nagyon csodálkozom, kedves művészem, hogy keleti származású nőnél megáll, mint a nemes vadászló a vizesárok előtt, ha rosszul sarkantyúzzák. Bátran előre, fiam, hiszen e nők, akik keletről hozták magukkal vérüknek füszerét, szemüknek tüzét és bőrüknek bársonyos puhaságát, ahhoz vannak szokva, hogy a férfiak erőszakkal elragadják őket. A keleti nő leginkább azt szereti, ha álarcos haramiák elrabolják a hegyszorosban.

– Tehát elraboljam? – kérdezte a jellemszinész.

– Természetesen… Bármelyik kastélyom nyitva álland az ön részére, művész úr. És a hölgy, akit társaságával kitüntet, a megfelelő tiszteletben részesül. Ó-Anglia lovagtermei, Anna királynő korabeli hálószobák a széles ággyal, amely külön szoba a szobában, önt várják Ercsei úr. Most Isten önnel!

A selyemköntösü férfiu eltünt a jellemszinész mellől, de hogy nem álom volt jelenléte, azt bizonyította a kerékrobogás, amely nemsokára fölhangzott az udvaron.

Ercsei egy darabig sajnálta, hogy a többi kollegáinak nem mutatta be barátját. Az eféle barátság mindig emeli az ember tekintélyét az éhenkórász szinészetnél. Bolingbrooke! Csak ilyenkor tudódik ki, hogy mekkora úr egy valódi lord!

A száraz kolbász elfogyott. Ercsei becsattantotta a bicskáját és olyan meleg hangon, amilyen hangon csupán mint püspök vagy király szokott megszólalni, a menyecskéhez fordult.

– No hát most már hallotta a magáét. A nemes lord azt parancsolta, hogy elszöktessem. Bármelyik várába…

– Hallottam, – felelt Fánni, – mert azért van fülem. Igen szívesen hagynám magam ellopni, de az uram vigyáz, éjjel töltött puska van az ágy mellé támasztva.

– A parancs, parancs, – mondá komoran Ercsei. – Tudom, hogy sok bajom lesz még magával Fánnika. Ezerszer megbánom, hogy egykor beleszerettem. Talán még boldogtalan is leszek. De engedelmeskedni kell atyai barátom, mondhatnám testvérem parancsának. Jőjjön velem, Fánni.

Megragadta az asszonynak a kezét.

– Búcsúzzon! Gyorsan búcsúzzon el itt mindentől, megyünk Blackhouse-ba, a barátom kastélyába. Fehér lovak ropogtatják a jóféle abrakot és azt várják, hogy bennünket tovaragadjanak. Jőjjön Fánni. Lehetséges, hogy már a püspök úr is vár, hogy összeadjon bennünket nagy orgonazúgás mellett.

Fánni megzavarodott e különös beszédektől, ledobta a kötényét és vállára hárászkendőt borított.

– Tehát menjünk, – folytatta Ercsei. – Kár, hogy nincs itt valahol egy paripa a közelben, vagy legalább is postakocsi, kénytelenek leszünk gyalogosan menni, pedig Blackhouse öt mérföldnyire van ide.

Fánni ezalatt szintén az ivószoba közepén állt és kipirult arccal várta a történendőket. Vajjon, mi minden következik e szép szavak után.

Ercsei viharosan fejébe nyomta sapkáját, meg újra levette…

– A király tehát nem akarja híven és odaadással fogadni baráti jobbomat? Az ármány kigyói lappanganak kebelében?… Lappanganak… Lappanganak…

Mintha a sugót kérte volna ebben a percben Ercsei, a híres jellemszinész az ivószoba sarkában, mert szerepét hirtelen elfelejtette. Töprengve szorította homlokára kezét és tekintete vad haraggal óhajtotta elfogni a kezdő szót a levegőben.

A sapkát végleg levette fejéről és összeráncolt homlokkal, dühösen ült vissza helyére. Észre sem vette, hogy az asszony a folytatásra vár. A szerepet elfelejtette.

A kéményseprő.

Jambon Pál az ó-lublói járás kéményseprője, akinek oly horihorgas alakja volt, hogy bátran össze lehetett téveszteni kormos, keskeny létrájával, de amellett a legszebb hangja volt a környéken, – egy napon odamaradt körutjában. A kéményseprő gyalogszerrel szokott járni, a hegyről a völgybe, kisvárosból az eldugott faluba, útjában dallal füszerezte a fáradalmat s ilyenkor messzi vidéken tudták, hogy merre jár Jambon Pál, a széphangú kéményseprő.

Körülbelül karácsony előtt történt.

Ha farkasok jártak volna a vidéken, igen könnyen meg lehetne magyarázni a kéményseprő eltünését. De a farkasok még nem jöttek le a hegyekről, holdas éjszakánkint csupán nagy messziségből hangzott a vonításuk, mint valamely másvilági kardal. A fenyőerdőkben nyugodtan csattogott a fejsze, az ünnepre való zöld fát vagdalták, a Poprád sem állott még be, csupán az utakat borította méteres hó. Annál jobb. Szánon könnyebb a közlekedés.

A kéményseprő azonkívül mindenféle csodaszereket tudott a halál és betegségek ellen. A megfagyás elkerülésére saját találmánya volt. Igaz, hogy a borocskát szivesen leöblítette a torkán, ha szemben találkozott a borocskával, de vajjon akad-e olyan utonjáró, fagyban, hóban, zivatarban országútat járó férfi, aki ellensége volna a bornak? A szegény utasembernek nem igen van más vigasztalása, mint a határcsárda. Reggeltől-estig úton járva a létra is megnyomja az ember vállát, jól esik tehát egy órácskára befordulni a zuzmarás fedelü csárdába, amelynek havas udvarán az utazók bozontos komondorai nyalogatják a multkori disznóölésből itt maradott vért, odabent tűz ropog a tűzhelyen és füstben, félhomályban mindenféle emberek üldögélnek, akikkel csupán uton, elhagyott csárdákban lehet találkozni. Kolduló barát és szabadságra menő katona, vásárra igyekvő gyolcsosok és karácsonyi napokra hazatérő diákok. Fuvarosok, akik egész életükben a bakon ülnek s az országutat járják, mintha meg volnának átkozva. Titokzatos vándorlók, akik mindenféle látható ok nélkül csavarognak az ország egyik szélétől a másikig. Mindenféle mesék hangzanak itt, amelyeket sohasem lehet másfelé hallani. Az egyik utazó a lengyel városokról beszél, a másik Bécsbe igyekszik, mert az aranyhimzésnek ott keletje van, a harmadik már tizedik éve kóborol és munkát keres. Kardkovácsságot tanult. Nemde, a legnagyobb dolog ilyenkor az asztal végére telepedni és félmeszely bor mellett jobbra-balra hallgatózni, hol tanulhatna valami hasznosat az ember. Csupán az asszonyokról nem lehetett semmiféle jót hallani az utazók szájából, ami nagyon fájt Jambon Pálnak, mert neki fiatal felesége volt otthon. Még a legrongyosabb, legelzüllöttebb vándorló is olyanformán beszélt az asszonyokról, mint akiket csak le kell szakítani, amint útba akadnak. S az asszonyok hagyják is magukat, hisz a vándorlók tovább utaztak, a titok tehát nem derülend ki. A pirosképü, pohos és pénzes liptói gyolcsos, ki saját kocsiján utazott, vállát vonogatta:

– Egy vég vászonért Észak-Magyarország valamennyi menyecskéjét megveszem, ha akarom.

Jambon Pál ilyenkor mindig nagyon búsult titokban és dalokat kezdett dúdolgatni, mintegy figyelmeztető szerelmi vallomásokat a messze lévő fiatal asszonynak. Érzelmesen, szívrepesztően fujta s a határcsárda vendégei sehogy sem tudták kitalálni, miért remeg néha a kéményseprő hangja.

Midőn dalban és hangban elküldte képzeletbeli üzenetét a drága asszonykának, megkönnyebbült s a lelke, szíve nyugodtan viselkedett fekete mundérja alatt. Nem lehet az rossz asszony, akit ennyire szeret az ura. Vállára kapta létráját, kezet fogott a korcsmárossal, odakünn már alkonyodott, pedig Podolin még messze van. A korcsma előtti térségen varjakra vadásztak az utazók kutyái, friss éjszakai hideget leheltek lefelé a hegyek, a holdvilág már mint egy hályogos szem bujdosott a messziségben, amerre valahol a podolini toronynak kell lennie a völgyben.

Ekkor veszett nyoma Jambon Pálnak, a kéményseprőmesternek.

Az asszony egy darabig várta, kereste, Privoda fuvaros szánkóján kora hajnaltól késő estig bejárta azt az útvonalat, amelyen a kéményseprő szokott járni.

A csárdákban már új utazók üldögéltek, és mindenütt hamiskás pillantással fogadták a gömbölyü, barna asszonykát. Borral kinálgatták, s lőcsei boltos gyöngyfüzért akart akasztani a nyakába, a vasszürke szakállú korcsmáros titkosan a fülébe súgta:

– Ugyan mit keresi azt a korhelyt? Pihenje ki nálam a fáradtságát. Puha ágy van a benyilóban.

Lublói urak vadásztak a havas hegyoldalban, zúzmarás bajuszú, kicsattanó arcú, bőrkabátos urak, akik hatalmas kulacsot hordtak a vállukon. Puskával a szán elé állottak s erőszakkal le akarták szállítani a kedves menyecskét. Csak nagy üggyel-bajjal szabadult Jambonné, de egy sárga macskabajuszú mégis csak erős csókot nyomott az arcára.

– Mit félsz tőlem? – súgta a fülébe. – Elmegyek én komának, ha rákerül a sor.

Toporcon egy régi kenyerespajtása lakott Jambon Pálnak, akivel együtt gyerekeskedett. Ez szíjjártó volt és nagyon megörült a menyecskének, miközben behívta a házába.

– Pihenj le, asszonyka, mit törnéd gyenge lábodat a szoknyakergető Pali után? Bizonyosan valami pendely után csavarog. Jó dolga van annak.

– Nem teszi azt az én uram, – felelt bizalommal a menyecske.

– Dehogy is nem. Mindig a lányok köténye körül szaglászódott, én csak ismerem, – mondta a kenyeres pajtás és bezárta az ajtót.

Estefelé, mikor az elhagyott podolini úton ügettek a lovacskák a szánnal, a vén Privoda János, a sánta fuvaros is hátrafordult egyszer csak az ülésben és se szó, se beszéd, hatalmasan átkarolta az asszonyt.

– Mindegy már, ténsasszony. A mester úgy is megfagyott valahol részegen az árokparton.

Igy történt aztán, hogy Jambonné nem merte tovább keresni elveszett urát. Karácsony is jött, új esztendő következett, ezer dolga van ilyenkor az embernek. Az atyafiak, különösen a férfinemen lévők, dédelgetve vették körül az elárvult menyecskét. Bort és mézeskalácsot vittek neki, az ünnepen meglátogatták, lehetőleg egyesével.

– Az a szamár Jambon, – mondogatták a nyálukat szürcsölve. – Ilyen derék aszonytól szökött el.

Mert másképpen nem lehetett, csak úgy, hogy Jambon Pál elszökött, hűtlenül, csalfán, hisz mindig volt valami rejtett gonoszság a szemében.

A kisváros kalácsszagú karácsonyi áhítatában a tömjénnél is jobb illata volt a hirtelen szabaddá lett asszonykának. Még a nagyszakállú főbíró is megkopogtatta szarvasagancsos sétabotjával a Jambonné ablakát. A menyecske éppen a tükör előtt ült és az arcfestéket próbálgatta az arcán, amellyel a vén szomszéd, Gubriczki városi irnok lepte meg. Hej, milyen szép piros lett az arca! Istenem, ha az ura most látná! Soha többé nem kívánkozna el mellőle.

– No, hát csak én vagyok az árva gyerek? – kérdezte pajkosan a főbíró. – Csak engem felejtesz ki, rózsaszál? Pedig mindvégig jó embere voltam az uradnak.

– Jaj, tekintetes uram, megölnek azok a komisz férfiak, nincs nyugvásom tőlük.

– Hát majd én megvédelmezlek. Ki bántott? De eressz be, mert az utcáról csak nem beszélgetek veled!

Jambon Pállal pedig az történt, hogy amint megkönnyebbült szívvel, az ő kedves menyecskéjére gondolgatva (miközben füttyszóra csücsörödött az ajka) ballagott az országúton, hogy útját rövidítse, a kanyargó Poprádnak vágott. A folyó medrét gyenge hó borította, messze szürke jégtáblák között aluszékonyan pislogott a folyó téli alkonyatban, de azon a helyen teljesnek látszott a jég a tulsó partig.

A kéményseprő vidám szívvel nekivágott a jégnek. Mikor a folyó közepére ért, egyszerre megreccsent alatta a jég, a kéményseprő egyet-kettőt ugrott előre, míg az ugrást eltévesztve, egy habos sörényü lékbe pottyant s egy másodperc alatt eltünt kormos alakja a jég alatt, csupán a létrája hegye meredt ki a lékből.

– Édes kis feleségem, – gondolta magában a jég alatt Jambon Pál és keresztet vetett.

A jeges habokban jó mélyre elmerült a kormos ember, aztán a folyó meghintázta, megforgatta s visszadobta a léken a szabad levegőre. Jambon eszméletlenül terült el a havas jégtáblán, amely most hirtelen megindult a folyón, az árral úszva. A jégravatalon sokáig úszott a fekete ember, mögötte mint árbócrúd a kormos létra. Éj lett, csönd lett, a sápadt hold kíváncsian pillantott a Poprád közepén úszó kéményseprőre, még tán a nagy hegyek is átkiabáltak egymáshoz havas ködbe burkolt csúcsaik mögött, amint lábuknál a Poprád sietve ragadta tova az eszméletlen kéményseprőt. A zandeci kolostornál partra dobta a Poprád Jambon Pált, ugyanakkor magához tért a különös utazó.

Csupán egy vén versíró barát volt ébren még a hegyek közzé rejtett kolostorban.

– Nini, egy kéményseprő! – kiáltott föl. – Jókor jöttél, amice. Évtizedek óta nem tisztította senki a kéményeinket!

Csakhogy Jambon Pál egyelőre nem volt abban az állapotban, hogy kéményt seperjen. A mundér jéggé fagyott a testén, még a haja is jégsipka alatt barnállott. A két lába két jégtuskó, s hangja erőtlenül, mint valami belső szél hallatszott.

A versíró barát megragadta a megfagyott embert és az udvaron meghempergette a hóban. De még így is két hosszú hét mult el, amíg a kéményseprő talpraállott.

– Hadd lássam a kéményeket, – mondta hálás szívvel és munkához látott.

Valami csodálatos dolog történt vele. Egész idő alatt egyetlen egyszer sem jutott eszébe a felesége, aki pedig azelőtt egy pillanatra sem maradt ki a gondolataiból. A jegesfürdő után következő betegség alatt álmodott az országuti csárdákkal, elvadult külsejü komondorokkal, amint varjúra lesve hasalnak a hóban, álmodott egyszer látott vándorlókkal, akik valamit meséltek a tűz mellett, míg az ország egyik határától a másikig utaztak. Csak az asszony nem jutott eszébe. Mintha a jég alatt maradt volna a bolond nagy szerelem! Vagy talán a végzetnek vannak ilyen tréfái, hogy két szívben egyszerre, egyetlen lehelettel fujja el a szerelem gyertyalángját!

A kéményeket már dalolgatva seperte és a papok meg voltak elégedve munkájával. A kolostori óriási kályhákban ujult erővel lobogtak a tüzek.

Aztán bőven megajándékozták Jambon Pált s utjára eresztették.

A kéményseprő vidáman ballagott a havas országuton. A Poprád azóta mindenütt megállott, befagyott hátán terhes szekerek döcögtek.

– Te kutya! – mondta a kéményseprő a Poprádnak és legalább egy tucatszor átment a folyó hátán, mintha csak elégtételt venne.

Az útszéli csárdában megint utazók ültek és a zuzmarás ablak mögött jól csúszott a jeges bor. Éppen asszonyokról beszélgettek.

– Van mostanában Podolinban egy özvegy menyecske, aki éjszakára kvártélyt ád az utazóknak, – beszélte a nagyhasú tót gyolcsos. – Ott aztán már igazán érdemes kvártélypénzt fizetni, – szólt s zsirosat csettintett a nyelvével.

– Csak nem a kéményseprőné? – kérdezte derülten Jambon Pál.

– De bizony az. Bort főz estére, meg a puha tenyerével meggyurja az ember hátát. Csak parancsolni kell a vendégnek, minden parancsolatát olajozva teljesítik. A keble olyan puha, mint a vánkos, a válla kalács, a dereka mint az őzé.