Part 3

Bár éjfél elmulott, a korcsmárosnak a történelmi nap mámorában eszébe sem jutott vendégeit kizavarni a havas téli éjbe, de Stánczy Pista önkéntelenül fölemelkedett, mert husz év óta mindennap ilyenkor szokott fölemelkedni a „Vadász“-nál. Az asztal közepén egy csomó kiürítetlen palack foglalt helyet, Pista megingott, visszaült helyére, bár belülről valamely belső nyugtalanság kezdte gyötörni. Olyanféle volt ez a nyugtalanság, amelynek nincs neve, az ember mégis azt hiszi róla, hogy azt jelenti: öreg édesanyja haldoklik, szeretője megcsalja, barátja elhagyja, vagy reggelre meghal ok nélkül. Miután azonban Stánczy Pistának senkije sem volt e kerek világon, a halálról pedig verset szokott írni, növekvő belső nyugtalanságának sehogy sem tudta magyarázatát találni. Még nagyobbat hallgatott, még többet ivott és a máskor nyugodalmasan szivogatott virzsina szivarból pazarló módjára vén füstmacskákat vetett a ködös mennyezet felé, mintha ezentúl mindennapra esne egy tűzoltó-ünnepély a Zöld vadászban.

Senki sem csodálkozhatik tehát, hogy Stánczy Pista soha az életben nem tudja meg, hogyan került egyszerre a Kutyaszorító-utca környékére, szemben három hóemberrel, amelyek közül az egyiknek rongyos asszonykendő volt a fejére kötve, míg a másik kettő törött cseréppipát tartott a szájában. A kedvenc utcát másfél méteres hó borította, a vén házak megannyi nyugodalmas sirboltok a régi katolikus temetőn, hová az előkelő embereket szokták eltemetni. Mélységes csend mindenfelé. A hold útja nem lehetne úgy megolajozva, hogy e nagy csendben ne hangzana léptének zaja, a csillagok, mint kíváncsi angyalszemek, gyermekes jókedvvel pillongtak alá a szegény Stánczy Pistára.

– Szép sapkád van, Pista, – mondta a nagy csendben az asszonykendős hóbálvány.

Pista nyomban megállott, a fejéhez kapott. Valóban a tüzoltósapka maradt a fején. Hogy fog holnap a hivatalba menni!

Aztán körüljárta a hóbálványt, a botjával belészúrt.

– Ne bánts, Pista, – hangzott ismét kellemetes asszonyhangon, – hisz én téged szeretlek.

Stánczy Pista megrázkódott.

– Engem nem szeret senki, – mormogta félhalkan. – Pedig én vagyok az egyetlen költő Szekercén. A pomádés patikárus, a fiatal tanító és a többiek elszeretnek előlem minden leányt, asszonyt. Ordináré népek laknak errefelé. A kutyának kell a költő.

– Én vagyok a te szerelmed! – felelt ismét a hóasszony. – Nem emlékszel már reám az álmaidból? És a verseidet nem nekem írtad? „Arca hó és hó a kebele: Hótisztaságú az ő szerelme!“ Kihez irtad e verset, ha nem hozzám? Én vagyok a hóasszony. Gyere karjaimba.

– Igazán szeretsz? – kérdezte Stánczy Pista és már lassan kibontakozott előtte a hóasszony szőkésbarna feje, nyugodalmas, tiszta, jóságos asszonyarca, kerek válla, gömbölyü nyaka.

– Már nagyon régen szeretlek. Mindig hallgatom az éneked éjszaka, mert tudom, hogy én hozzám énekelsz. Tavasszal és nyáron a kertekben lakom. Ősszel az esőcsatornában zsörtölődöm, hogy minek az a sok víz. Télen azonban eléd állok és megmutatom magam. Tetszel nekem a tűzoltó-sapkában.

– Tetszem? – mormogta Stánczy Pista.

Sohasem érzett melegség, bűbájos öröm ömlött befelé a szívébe valamely láthatatlan nyiláson, mint az aranyszínű bor zuhog a pincékben. A hóasszony két fehér, telt és üde karját kinyujtotta feléje. Pistának, mintha csak a kötelesség jutott volna eszébe, egy fél strófára valót eldalolt verséből, a Rozmaring-utca felé fordulva, bámulatosan mély hangja döngve szálldosott a prémes háztetők között, aztán csendesen lepihent a hóasszony lábához.

Mitskei és Matskási.

A gyertya lángja hirtelen elaludt és valami zizegő süvítés hangzott a levegőben, majd a vakolat porzott le a falról. Matskási fölemelte a fejét az asztalról, ahol levelet írt és a nyitott ablakra pillantott. Kora őszi alkonyat volt, az udvarház előtti nagy térségen szinte lengett a falusi csendesség, mint egy jó asszony lehelete álmában, – ötven lépésnyire szemben egy másik udvarház állott, annak kiugró ablakában állott Mitskei, a pisztoly még kezében füstölgött, amellyel a gyertyalángot ellőtte.

Matskási letette az írótollat, a sarokból előkereste a kalapját és a szomszédhoz ballagott.

– Mit akarsz már megint? – kérdezte egykedvüen.

– Unatkozom, – felelt Mitskei. – Rettenetesen unatkozom. És te egész nap leveleket írsz.

Matskási kissé elpirult.

– A gazdasági számadások, – mormogta bizonytalanul.

Mitskei a szobába hajította a pisztolyt.

– Ördögöt! Megint annak az asszonynak irogatsz, hogy sohase küldd el a levelet. Mire való ez? Egy év mult el azóta. A regényekben sem szeretnek tovább az emberek kilenc hónapnál.

Matskási a tintás ujját nézegette:

– Miért kilenc hónap?

– Tudom is én. Az öreganyám mondogatta, hogy amelyik szerelembe kilenc hónap alatt nem hal bele az ember, akkor már elmulott a nehezebbje.

Matskási szórakozottan bólintott, mintha nem is hallotta volna a barátja szavait.

– Jól hord a pisztolyod, Mitskei. Ha véletlenül fölemelem a fejem, homlokon találsz.

– Eh, elég volt már a levélírásból. Szakállas, bajuszos ember vagy, a halántékodon ezüstösödik a hajad. Nem is méltó hozzád, hogy leveleket komponálsz.

Matskási nem felelt, megszokta a barátja korholását, talán még jól is esett neki, hisz a szenvedést is megunja az ember.

– Gyerünk sétálni, – mormogta enyhén, békítőleg. – Szép az este.

– Füreden szebbek voltak az esték, ugy-e? – felelt Mitskei és keményet káromkodott.

Körülbelül egykorú férfiak voltak, gyermekkoruk óta egymás mellett voltak itt a nyirségi faluban, „Punin és Baburin“-nak nevezte őket a vörhenyes Ilonka asszony, aki a postát is bérelte s ezen a réven irodalmi hölgy volt, a székvárosban a sörházba mindig akkor lépett be Mitskei, amikor Matskási először figyelt föl a hangászok nótázására, viszont Matskási babonás biztossággal termett a helyszinén, midőn a Betyár-kávéházban széket emelt Mitskei a katonatisztekre. Testvérebbek voltak a testvéreknél, egyforma véleményük volt az élet haszontalanságáról, a halál semmibevételéről és a nőkről. Ugyanazokat a könyveket olvasták téli délutánokon és egyik nap Mitskei lőtte el a gyertya lángját a szemben lévő udvarház szobájában, másnap Matskási cselekedte ugyanazt. Már az őseik kezdték a barátságot, amely egykor Magyarországon szentebb volt a szerelemnél.

És az elmult nyáron Füredre utazván, ugyanabba a nőbe szerettek bele, az észbontó Fruzsinkába, akiről a régi krónikák jót és rosszat vegyesen följegyeztek. Kacér volt és ábrándos volt, mint a holdas éjjel. Bűbájos volt, mint a keleti mese, a szemében lidérclángok és ajkán csábító mosoly, mint hajdanában a nők, akik még George Sand-t olvasták és Lavottától dudoltak a zongora fölött.

A barátok a folyóparton sétáltak. Szótlanul, elgondolkozva mendegéltek egymás mellett, mintha egyik sem akarná megzavarni a másik gondolatait. Harminc esztendősek voltak és általában megvetették a nőket, csupán az egyetlen Fruzsinkát nem. Miért? Hogy történt? Messzi külföldi városokból, – egyszer Veronából, máskor Bécsből, majd meg Pestről jött olykor egy rövid üzenet, egyformán melegen intézve mind a két úrhoz, – aztán nem történt semmi. És a folyó kanyarulatai, a füzesek csendje, a mezők némasága tavaly óta más lett: mintha az egész vidék megváltozott volna. Az öreg fűzfa, amely hajdanában leskelődő betyárhoz hasonlított, aki rövid karabélyt rejteget a rongyos szűre alatt, mostanság gyakran vette föl egy mélázó hölgynek az alakját, aki az esti folyópart fölött elmereng. A félig rombadőlt csárdából, a messziségből mindig muzsikaszót hozott az esti szellő. Mintha fehérfejű, pirosnadrágos cigányok busuló magyar nótákat muzsikálnának nagyon csendesen, egy elgondolkozó úrnőnek a tiszteletére, aki véletlenül e tájon átutazott. Mire a csárda közelébe értek, a gáton elcsendesedett, csak egy vadkacsa kotyogott a nádban, a kísérteties hangászok elrepültek a hideg kéményen át, a ködbeborult gát kanyargásaiban mintha elveszőben volna egy bőrfedeles utazó-hintó képe, de lehet, hogy csak falusi szekér volt az istenadta. A fehérlevelü nyírfák tavaly óta ismeretlen új nótákat fütyültek a szélben, a ritkás berekben volt egy öreg fatörzs, amelyre leülve, világosan lehetett hallani, hogy odafent a magasban, a lombkoronák fölött valaki, tán egy szellem, mint a habzugás énekel… Mitskei és Matskási délutánonként fölváltva üldögéltek a fatörzsön.

– Hallod? – kérdezték egymástól visszafojtott hangon és nyugodt, földszínű, kemény arcukon belülről fehérség szüremlett át, mint a hajnal teheneinek a teje a messze sötétlő dombokon.

Egy búbánatos kőszent állongott a határban, mindketten köszöngettek tavaly óta e szentnek, aki fogadta köszönésüket. Ha ő – a drága nő – egyszer erre jönne, legyen jóakarattal iránta az országút hűséges fölvigyázója.

Reggelenként a dércsipte országúton olykor friss kocsinyomokat fedeztek föl, amely az udvarházak előtt elvonult. A keréknyom fölött elgondolkozva megállottak. Hátha erre járt a drága, éjszaka hintójával, hisz megigérte, hogy egyszer meglátogatja barátait a messzi nyirségi faluban.

Még a harangszó is másképpen hangzott a folyó másik partjáról, mint azelőtt. Fruzsinka istenfélő volt, esti harangszóra mindig keresztet vetett – régen, valaha Füreden. A két komor nyirt gavallér elrugta csizmájával a hizelkedő agarakat és szégyenkezés nélkül megemelte kalapját, midőn túl a Tiszán meglódult a harang.

Az alkony, az este öreg vándorként ballagott mind közelebb a gáton. A fűzfa a távolban köpenyegébe burkolózott és fátylat eresztett kalapkájára.

– Ha eljönne… – mondta Micskei.

– Nem jön az el soha, – felelt titkos reménykedéssel Matskási. – Hisz annyit utazik mindenfelé.

– Holnap mégis elküldöm a levelet! – szólott búcsúzásnál.

Mitskei megcsóválta a fejét.

– Habár kinevet a postásné.

Aztán este lett. Ki-ki lefeküdt a maga házában a bőrkanapéra. A láthatatlan falak szétnyíltak, még az óra ketyegése sem hallatszott és hangosan mondták:

– Fruzsina!

Mintha gyönyörködtek volna benne.

Reggeli imádság.

Alvinczi Eduard de genere Gut-Keled, R. et Imp. Chambellan a bécsi Sacher-fogadóban ült, délelőtt féltíz óra volt, vörös Garibaldi-inge fölött keleties szabású virágos mellény, lábán papucs, amelyet harminc esztendő előtt vett egy török paptól, amelyben Mekkát megjárta, és a szerencsenadrág. A szerencsenadrág bő, barna, bugyogószerű posztóholmi volt, folt folt hátán és Alvinczi negyven esztendeje mindig benne sétálgatott odahaza. A gombok leszakadtak, nem engedte fölvarrni, az egyik zsebben ugyanazon ezüst és réz pénzdarabok foglaltak helyet, mint akkor, midőn a nadrágot fölvette. Ha gondolkozott, vagy látogatóival csevegett, a pénzdarabokat szórakozottan csörgette. A pénzek beszéltek hozzá. Olykor tanácsot adtak. Volt ott egy olasz lira, amelyet Milano és Velence között talált az országúton, midőn ifjú korában postakocsin arra utazott. Akkor volt szerelmes először és utoljára életében, a római nagykövetségen volt attasé és a marchesa elutazott a városból. Alvinczi követte nyomait és a postakocsiról leszállott útközben, hogy a sárga porban fénylő fehér pénzdarabot fölvegye. Ez a percnyi késedelem okozta, hogy Velencében lemaradt az Ausztriába induló gyorsvonatról és a marchesának csupán zöld utazófátyolát láthatta. Ah, a szegény marchesa később szomorú sorsra jutott, miután három-négy férfiut a másvilágra küldött kalandos életében! Alvinczi az országúti lirát csörgetve, néha elgondolta magában, hogy e pénzdarab nélkül bízvást lefekhetett volna egykoron egy erdei tisztásra, ahol esetleg kis patak szalad csevegve, mint régi költők verseiben, sárguló tölgyek hullatják makkjaikat egy feketeruhás fiatalember tetemére, akinek kezében pisztoly, mellén megalvadt vér. Ha a vonatot el nem kési.

Egy ezüst rubel mindig Moszkváról beszélt a mély zsebben, mint egy kis harang a száztornyú város husvéti muzsikájában. Moszkva, Moszkova: pengett a pénzdarab, amely egykor sodrott csövü pisztolynak ólommagját volt hivatva föltartóztatni. Párbaj volt a francia táncosnő miatt és a muszka gróf hosszadalmasan célba vette Alvinczi urat, midőn az ottani követségnél szolgálta az osztrák uralkodóházat.

Viktória angol királynő és indiai császárnő arcképével díszesített sovereigne Anglia déli mezőin szálló napsugaras szelet és egy László Fülöp-képet juttatott az uraság emlékezetébe, amely festmény után többször lovagolt vörös frakkban a falka mögött. A sövényeken és mély árkokon a nehéz vadászparipa gummilabda módjára szökkent át, a szárat ügyesen fogta egy ifjú lady, akinek hajszíne olyan volt, mint az érett rozsé.

Török pénzecske napkeletet, a nagy bazárt, öreg bégeket és egy nagyon veszedelmesnek igérkező kalandot hozott a hatvan esztendős férfiu emlékképei közé, midőn valamely hárem környékén leselkedett messzi ifjúságában és görbe késekkel kergették fehérszakállu papucskészítők az angol követség sarkáig, a kapu alól előlépett a tengerészőrség és az uraság mentve volt.

A szerencsenadrág mély zsebében különféle pénzdarabok alakjában élt-éldegélt Alvinczi élettörténete. Babonás szerencsejátékos volt, aki az egész életét csupán egy nagyon fontos kocka-játszmának tekintette, amely játékot téli alkonyaton játszik egy határszéli fogadóban, a nyitott tűzhely fölött bor forralódik a bográcsban és a középkori zsoldosnak utolsó vagyona, rövid, meztelen kardja van föltéve a kockavetésre. Ha rosszul dob és a kocka vakot mutat, a vándorkatona visszanyeri a kardját, amelyet késedelem nélkül a torkába ver Alvinczi urnak. Mindenféle földöntúli dolgokhoz kell tehát fordulni, hogy a kocka ne vakot, hanem hatot vessen, ugyanezért egy indiai isten-szobrocskát is elhelyezett ágya mellett a rózsafüzérek és ezüstfeszület társaságában, amely szent dolgokat tiszta életü apácafejedelemasszonyok csókja, imádsága tisztított meg minden földi salaktól. De hát, te jó Istenem, ki tudná bizonyosan, hogy nem Buddhának van-e igaza a messzi Indiákon? Ápoljuk a vele való barátságot is.

Alvinczi úr milliókat nyert és veszített kártyán, lóversenyjátékon, de mégis inkább nyert, mert mindig ballábával lépte át a küszöböt. Mint egy középkori alchimista, mindenféle babonákkal, szinte büvkörökkel vette magát körül, hogy szerencsétlenség közbe ne léphessen az aranycsinálásnál. Megtartotta az emlékezetes évfordulókat, a rossz ómeneket följegyezte, hitt az álmokban, a nők szívében és a megverő szemekben. Néha napokig nem mozdult ki szobájából, mert valamely érzés azt sugallta, hogy szerencsétlenség érné az utcán. Ha emberekkel kezet fogott, gyorsan a mosdótálhoz lépett: ki tudja, nem hozott-e rá szerencsétlenséget a kézszorítás? Öreg hölgyismerőseinek virágot, édességet, pénzt küldött, mert véleménye szerint csupán az öregasszonyok tudnak igazán és szívből imádkozni, akiket már nem zavar az áhitatban a szerelem és az ima közben való ábrándozás. Még a lélekzetet is úgy vette, amint erre nagy pénzért egy sok világot bejárt tengerészkapitány ismerőse megtanította. A tengerész a szent fakiroktól sajátította el a lélekzetvételt, akik elevenen eltemettetik magukat éber angol katonák őrizete alatt a brit korona tartományában és harminc nap mulva teljes egészségben szállnak ki sirjukból.

A halált borzongva félte, mint egy veszedelmes orgyilkost, aki éjjel odalent áll az utcasarkon, vagy a kertek bokraiban és megbizatása értelmében tőrt ver a lovagok harmadik és negyedik bordája közé, mint a régi Velencében. Nők sikoltanak valahol a messziségben, gyermekek felülnek ágyacskájukban és siró szemüket dörgölik öklöcskéjükkel, egy szerelmes asszony lidércnyomást érez álmában, riadtan fölnyitja a szemét és gyorsan elmondja a Miatyánkot: valahol megölt valakit a halál egy elhagyott bástyasétányon, vagy a kártyaasztal mellett, miután előbb a figurák, francia Lajosok, ábrándos királynők és kandi filkók a fölismerhetetlenségig elhomályosutak arcképeiken.

És a szerelem, amelyet igazán sohasem érzett, s amely soha el nem hagyta, százezrekbe menő játszmái közepette, átsuhant az agyvelő boltozata alatt, mint egy álomszerü kócsagmadár az alkonyati égen, kártyánál a gyertyalángok szinte keresztrefeszített mozdulatlansággal nyujtóznak jobbra és balra, a kézben néha megroppan egy csont: a zöld gyepen, lovak futásánál, midőn a győzedelmes lovas szinte gombóccá gömbölyödve repül el a célkarika mellett, mint a középkori képen a tornász alakja, amint a nap és a félhold között a láthatatlan nyujtón fonott kaláccsá görbül és odalent a sötét országúton elnyujtott testtel, levegőben libegő lábakkal, megritkult sörénnyel és farokkal, szinte a hüllők sajátságos testi mozgásával fut egy paripa, a futár hirt visz a király meggyilkolásáról és rongyos köpönyegü koldusok, nyomorékok hosszú, szürke botokkal, négyesével mennek jobbra, míg balra kifestett arcú, fehérvállu, gömbölyded, viháncoló nők ülnek kövér lovaktól vont hintóban, jobbra-balra dőlnek kéjes nevetéssel, mint a husos tulipánok, ha nyári esőzés után a napsugár fölragyog, – rongyos zenészek, veszedelmes vándorlók, göthös öreg emberek mendegélnek még a szerencsétlenség szürke országútján, míg odafent a magosban, a nap és a félhold között tornászik a lovas, – midőn a győzedelmes paripa Alvinczi úrnak százezreket nyert futásával; a szerelem akkor is a háta mögé lépett, mint egy titokzatos, nagyszakállu jövendőmondó, a tükröt a középkori király arca elé tartja és a tükörben meglátni az élet horoszkópjait… Alvinczi egy feketehajú, félig lehunyt szemű, sápadt arcu nőt látott olykor megjelenni a láthatatlan tükörben, mint egy távoli villámlást sötét délután hegytetőről, alant már mozognak a tölgyek koronái. Ki volt az a nő, aki élete válságos perceiben babonás pontossággal megjelent képzeletében, anélkül, hogy hívta volna? A marchesa volt, vagy csak egy álom, amelyet ifjú korában látott? Az emberi élet sokkal szövevényesebb, semhogy mindenre magyarázatot lehetne találni. Olykor hinni kell a dajkamesének, amelyet gyermekkorunkban alkonyattal, a fehér kályha vöröslő parazsába merengve hallottunk. Minden férfiembernek kijelöltetik egy bizonyos női lény, akihez férfiassága idején önkéntelenül sóhajt, akit vágy, akit este, a párnára fektetve fejét, néha meglát, vagy egy versben megtalál, midőn véletlenül fölnyitotta a könyvet. A nő – ahogyan az ifjúkor első napjaiban megjelenik a képzelet bárányfelhői mögött drága arca, – talán hölgy, akit régi fametszeten láttunk nagyapánk pipázó szobájában, – nőstény, akire vérbeborult agyvelővel gondol az esztendős farkas, amint egyedül barangol a nedves erdőben éjszaka. Mint a költő mondja: a fiatalkori ideál.

Alvinczi megcsörgette a szerencsenadrág babonás pénzeit és a tallérok, rézpénzek, ezüsthuszasok elhuzták neki a reggeli harangszót. A furcsa muzsikaszó azonkívül eszébe juttatta éjszakai álmát, amelyet kemény, katonás ágyán álmodott: szürkeköpenyes, öregsarkantyús, őszbeborult lovasnak látta magát, egy országúti fogadó szalmás, sáros udvarán, nagyfejü lovát száron vezette maga után, a fogadós piros mellényben, rövidre nyirt hajjal támaszkodott az ajtófélfának és egy hintó állott az udvar közepén. A hintóban elhelyezkedett azon bizonyos sápadtarcú, fekete asszony, finoman és graciózusan szedve maga alá bő virágos szoknyáját, a fején kis tollas kalap volt, mint a várúrnőkön, komornája – bizonyosan francia leány – figyelmesen takargatta be az aranyhimzésű apró cipőcskéket a medvebőrrel. Egy félszemű, gonosz, vén kocsis suhogtatta hosszu ostorát a lovak fölött, amelyeknek négyszögletes alakjuk volt, majd gyorsan tovagördült a hintó. Alvinczi aztán nyergelt, nyargalt a hintó után, térdével döfködte kifáradt lovát, a félszemű kocsis olykor csúfondárosan hátranézett, a hölgy arcán szomorúság, félelem tükröződött, mintha kedve ellenére esküvőre vinnék, valahol zúg is egy orgona a messziségben és Alvinczi hiába ostorozza vén gebéjét.

Az ágy szélén ülve még egyszer végiggondolta az álmot, megsimogatta az indiai istent, megérintette az öreg hercegnő olvasóját, miközben könyökével s dédapja imádságoskönyvével is összeköttetésbe jött. Becsengette öreg huszárját és előkérte pisztolyát.

Amíg az inas a pisztollyal foglalkozott, Alvinczi a szerencsenadrág foltjait olvasgatta. Sok folt volt rajta. Egy folt ezer pengőbe került, mert egy középkori szent ruhájából való volt.

A huszár aztán kitárta a fehér ajtószárnyakat. A harmadik szobában, a golyóvédő párna előtt kis asztalkára helyezett egy égő gyertyát. Alvinczi lassan fölemelte a pisztolyt, összeráncolta a homlokát és a pisztoly durrant. A gyertyaláng elaludt nyomban, amint a golyó surolta.

A vén inas összezárta ismét a szárnyas ajtókat.

Alvinczi figyelmesen végignézett a kilőtt pisztolyon, mint egy jó kutyát vizsgálnak meg nehéz vadászat után. Arra gondolt, hogy a pisztoly megbizható barát leend egykoron, ha szerencséje cserbenhagyja.

Aztán lehunyta a szemét és két nagyon fehér kezével átkulcsolta az arannyal kivert pisztoly agyát, – hajdanában a fegyvereket úgy ékesítették, mint a nőket – arcán csöndes áhitat tükröződött, mint öreg kálvinista templomatyákén, akik megszokták a nép előtt imádkozni.

– Ne vigy minket a kísértetbe! – mormogta félhangon.

A varjúbajuszú huszár zajtalanul nyitotta szét a gummi-fürdőkádat.

– Amen! – felelt és alig hallhatólag összependítette a sarkantyúját.

Falusi éjtszakák.

Csikorgó kisasszony – egy öreg kurtanemes leánya – varrni járt a nagyanyámhoz, amikor a harmincas és negyvenes években ott gyerekeskedtem. Voltaképpen már tekintélyesebb numerust írtak a kalendáriumok, a szegedi árvíz is elmulott, de az öreganyám az időszámítást már a forradalom előtt beszüntette. Hangyai kapitány elesett a csatában – eh, jobb is erre nem gondolni! Gondoljunk csak arra az időre mindig, amikor még boldogok voltunk, lányok voltunk, menyasszonyok és viselkedjünk úgy, mintha télre Pestre költöznénk, a Redout-bálra és Hangyai is itt jár valahol az ablak alatt, csupán nem látható földi szemmel.

Csikorgó kisasszony nagyszerűen összetanult a nagyanyámmal időszámítás és gondolkozás dolgában.

A nagyanyám a régen elmult divatot kultiválta és az Életképek levelei nyomán alkotta ruházkodását.

Csikorgó kisasszony megvarrta a ruhát, mintha ez lett volna a legtermészetesebb dolog a világon.

Öreganyám télen sohasem mozdult ki a házból, október elsejétől április végéig fütött, akármilyen volt az idő odakívül és állandóan várta a vendégeket. A szomszéd faluban és túl a Tiszán néhány ismerős nemes úrfinak kellett lakni. Bogyai Berci tavaly is erre járt – már mint harmincban. A Kepes-fiúk a négyeseket jegyezték elő, minden percben betoppanhatnak, hogy megkérjék öreganyámat: a quadrille-t ajándékozná X-nek vagy Y-nak, aki ezért esengett. Tehát már csupán ezért sem lehetett kimozdulni a házból.

Csikorgó kisasszony együtt töltötte a telet a nagyanyámmal és fölolvasta a régi báli tudósításokat a régi ujságokból. Egyszer Bécsben táncolták át az estét, máskor Pesten. A vidéki levelezők beszámoltak a falusi bálokról, a megjelent kisasszonyokról, kiválóbb urakról.

– Ejnye, oda nekünk is el kellett volna menni! – vélekedett a nagyanyám.

Csikorgó kisasszony nem szólt, csak tovább olvasott.

Szőke, penészvirág-képű, kis szemöldökű és vékony, madárnyakú teremtés volt Csikorgó kisasszony. Otthon sokat koplalt, azért lakott állandóan a nagyanyámnál. Bár Hornyákné, a nagyanyám gazdasszonya éppen olyan pazarlással főzött, mint akár a harmincas vagy negyvenes években, a kis penészvirágon nem fogott a jólét.

– Teremtőm, mit főzzek már ennek a leánynak? – tünődött öreg gazdasszonyunk.

Csikorgó kisasszony titokban talán citromot evett vagy valami rossz álmai voltak, hogy nem tudott erőre kapni. A nagyanyám mindig legalább százhatvan font volt.

Nagy tél volt, vagy még csak ősz járta? Elég az hozzá, már hosszuak voltak az esték és a lámpást korán meggyujtották, valamint a viaszgyertyákat is, amelyeket a nagyanyám szeretett.

A kis penészvirág kellemetes hangján olvasott, a nagyanyám hátradőlt a székében és csak a fali óra kettyent bele a körülményekbe.

– Micsoda pirosság van az arcodon, te leány? – szólalt meg hirtelen az öregasszony.

– Gyere közelebb! – parancsolta.

Csikorgó kisasszony lehajtott fejjel, kissé szégyenkezve állott meg a nagyanyám széke mellett.