Part 2

– Férfiak, nők… Hát hol vannak? Vannak gyönge, jellemtelen, sajnálatraméltó, nadrágot viselő lények, akiket férfiaknak hívnak és vannak kegyetlen, gonosz, sűrüvérü asszony-személyek. A tollak a kalapnál, a francia sarok a cipőn, kivágott ruhák és a betanult mosolyok, szívhangok, titkos jelek és torokból jövő hangok mindazért vannak, hogy a férfiakat, ez üres bábokat megbolondítsák a nők. A szemeknek villanása, a kezeknek fogása, séták néma fasorokban és ajándékba adott ölelések, lopva kapott csókok, meg az egész szerelmi mindenség nem ér egy hajítófát. Én még nem láttam olyan szívet, amely megrepedt volna a boldogtalanságtól, hogy csapna bele a tüzes istennyila.

Remzei védekezett:

– A férfiak golyót küldenek a szívükbe a városerdő elhagyott részein, hurkot kötnek a nyakukba és éjjelente mindig sétál át a Lánchídon egy-két csöndes férfi, aki azt méregeti, hol legmélyebb a Duna. Azok a vízre tapadó pillantások, az éjjeli-szekrényre készített pisztolyok és álomtalan éjjelen a párnákba nyomott fejek, takaró alatti zokogások vajjon miért vannak, ha nem a nőkért?

Olga csapkodott a két kezével:

– Minden férfi gazember, aki nő után búsul. Jőjjenek ide hozzám, majd én megmondom, milyenek a nők. Ismerem őket, – a portékát! – tette hozzá, a foga között szürve a szót.

Erős csengetés hallatszott a házban. Öklök döngették az előszoba ajtaját.

– A rendőrség! – jelentette egy barázdásarcu szobaleány.

– És a kutyás-leány éppen a szalónban ül! – riadt föl Olga. – Remzei, dugd el a kutyás-leányt, holnap megy vágyai mennyországába, Moszkvába.

Remzei, aki előtt egyébkor tárva voltak a lakás szalónjai, – illedelmesen meghajolt egy feketehaju, igen finom és tündöklő arcu hölgy előtt, akinek lábánál göndörszőrü fehér kutyácska szolgált.

– Kisasszony, a rendőrség alkalmatlankodik, el kell önt bujtatnom. Nevem: Remzei, futár.

– Istenem, a vőlegényem kerestet! – felelt sápadtan az urhölgy. – Bár meghalnék.

– Azt nem, úrnőm. Ellenben méltóztassék a ruhás-szekrénybe fáradni.

A szomszéd szobában terjedelmes szekrény állott, ahová két-három nőt lehetett eldugni. A fehér kutyácska úrnője után ugrott, Remzei ünnepélyesen húzta le a kulcsot.

– Nos, uramöcsém! – fordult a benyomuló rendőrkapitányhoz.

A rendőrség legényei ismerősen járták be a lakást. A velencei tükör előtt egy nagybajuszu titkosrendőr kedvtelve megállott.

Egy dúltarcu, halálsápadt fiatalember megragadta Olga asszony kezét:

– Asszonyom, ha volt önnek édesanyja, annak emlékére kérem, adja vissza menyasszonyomat.

Olga fölbiggyesztette a száját.

– Én nem ismerem az urat.

– Asszonyom, szerencsétlen, szerelmes férfi vagyok, öngyilkos leszek az éjszaka, ha azt a leányt, akit a legjobban szerettem, ön nekem vissza nem adja.

– Biztosan nem érdemli meg az a nő, hogy ennyire eseng utána. Talál majd érdemesebbet, – felelt hidegen Olga.

Remzei a nadrágszárban csörgette a kulcsokat.

– Nem érdemes egy nőért, fiatalember, – szólt közbe atyai hangon.

A fiatalember nem hagyta magát:

– Az a nő nekem mindenem volt. A jövőm, az életem, az álmom, a nyugovásom, a boldog ébredésem, hogy őt újra láthatom. Mielőtt megismertem volna, iszákos, verekedő, föld terhe, elhagyatott szegény legény voltam. Kocsmahős, szoknyakergető, bicskarántogató. És az ő kedvéért – már egy esztendeje – megjavultam, dolgos, szorgalmas férfiu lettem…

– Mi az ön foglalkozása, szegény fiatalember? – kérdi Olga.

– Térképrajzoló vagyok.

– Lássa, nem érdemes egy nőért még csak élni sem, nemhogy szokásokon változtatni.

A fiatalember lehajtotta a fejét:

– Éjszakára meghalok.

A rendőrök a bajuszukat pedergették, a kapitány vállat vont, Remzei az ajtó felé tologatta a társaságot és Olga asszony megsimogatta a fiatalember hátát:

– Ugy-e bár, kis fehér kutyája volt a hölgynek? Már régen túl van a határon, elszökött táncosnőnek, fiam. Igyon egy pohárral a szerencséjére!

Olga asszony elfoglalta helyét a kanapé közepén, Remzeit maga elé állította, mint a tanulót a tanító.

– Remzei úr e kis jelenetből is okulhat, hogy milyen szomoru szamár a férfi.

Az egykori futár engedelemkérő pillantás után a likőrös-üveget megbuktatta:

– Csak én egyedül, – mondta, – én vagyok az igazi.

Kisvárosi álmok hőse.

A cukrász ablakában délutánonkint egy fiatalember fürtös, ezüstös feje megjelent, mint egy álomkép és a méla szemek órák hosszáig bámulták a felvidéki város háztetőit, amelyeken alkonyat felé világoskék volt a hó.

Ah, sötét arca volt a fiatalembernek és halálfej volt vastag selyemnyakkendőjébe tűzve. Nagyon fehér zsebkendőjével néha megtörölte a homlokát és szikvízzel itta a lengyel pálinkát. Trudainak hívták és az öreg asszonyságok véleménye szerint felejteni jött a városkába, ahová téli időben még a kereskedelmi utazók sem tértek be. A bányatanácsosék – két szép öreg ember, akik a legtisztább házban laktak és az udvaron szalmába bundázott rózsafák voltak láthatók, a tükörfényes ablakon krém függönyök és kanári sárgaréz kalitkája, déli növénynek széles levele és az esőcsatorna rézből ragyogott, – rokonuknak vallották Trudait és a kerti házat jelölték szállásául, ahol nyaranta pesti vendégek tartózkodnak és tömérdek gyereket nevelnek. Trudai, mint egy elátkozott herceg üldögélt a kerti házban, többnyire az óra ingáját bámulta, míg lehanyatló kezében könyvet tartott. Csak verseket olvasott és mikor egy sorhoz ért, amely szívéig hatott, az óra nyomban hallhatólag tiktakkolt a falon, ahonnan még egy Garibaldi-inges öreg úr is vigyázott az ódon almáriumra.

Trudai már két hete lakott a városban, anélkül, hogy valakivel megismerkedett volna. Csupán a cukrász-kisasszonynak dobott néha egy-egy szót ajándékképpen, akiért pedig Léván a fiatal rajztanár a mellébe lőtt pisztollyal. A városka hölgyei, akik délutánonkint a cukrász előtt kötelességszerüleg elhaladtak, röpke, gúnyos pillantást vetettek a magányos fiatalemberre, mert a vidéki nők az ismeretlen férfiakat mindig megvetik és mindenféle hibákkal megterhelve képzelik. Igy például a jó Trudairól nyilván azt gondolták, hogy női szíveket szurkálni jött a felvidéki városkába a romlott és utálatos Budapestről, mélyen kivágott kék kabátja, fehérszegélyes mellénye és gombos lakkcipője a festett hajú Bertalannénak szól, aki démon volt és az ujonnan érkezett gyalogsági tiszteket a görög katolikus templom környékére vitte sétálni.

Az utolsó öngyilkosságot Ráma Pál követte el, aki boros fővel a mestergerendára hurkolta magát. Szerencsére tűz támadt a szomszédban és a tűzoltófőparancsnok sajátkezüleg metszette le az elkeseredett csizmadiát. Tehát e szép gondolat, – hogy a vézna s hosszúkás fiatalember majd öngyilkos lesz a városkában, – nem sokáig kacérkodott a kisvárosi nők fantáziájával.

Bertalanné szűk szoknyájában már járni sem igen tudott s a cukrásztól még mindig a háztetőket nézte Trudai. A részeges vaskereskedő minden nap megkérdezte a segédet, eladott-e forgópisztolyt? A cukrászkisasszony – istenem, szőke volt, párisi szőke, – egész nap a száját biggyesztgette. És esténkint, midőn a városka lefüggönyözött ablakai mögött a nők a régi képes ujságokat nézegetik, vagy minden ok nélkül kezdenek a fehér kályhák piros mélyébe hosszan nézni, midőn elgondolkozva, önkéntelen mozdulattal tépik le a szobanövények elszáradt leveleit és tenyerükben összemorzsolják, vagy hirtelen keresgélni kezdenek régi fiókokban, mintának maradt ruhaszövet-darabkák, elszáradt viráglevelek és eldugdosott levelek között, amelyeket összeráncolt homlokkal ismét elolvasnak, mintha arról óhajtanának meggyőződni, hogy egyetlen betű sem veszett el valahol az elmult években, az ablak alatt már dörg a sánta Sári bácsi nagy cipője, miután legmesszebb lakván a Juráss-féle kocsmától, legelsőnek indul el hazafelé: és még mindig nem lehet mitsem tudni a bányatanácsosék vendégéről, aki körülbelül harminc esztendős, de olykor fáradt pillantása, amellyel a korzó hölgyeit szórakozottan végignézi, aggastyán-tekintet. Jácinthanak hívják keresztnevén, hozták egy napon a hírt a cselédek a piacról.

A bányatanácsos már tavaly nyugalomba vonult és régi könyveket kötögetett virágos selyembe, a mesteremberes bőrkötény egész nap a derekán volt. A hófehér álomka – a felesége – csak a városvégi szegényeket látogatta. Az öreg cseléd a piacon gőgösen cipelte fehér kosarát, mint legelőkelőbb a többi cselédek között. (Lehet, hogy valami nagy bűn nyomja a Jácinth lelkiismeretét, hogy nem állt szóba Bertalannéval, aki téli délután kis fekete legyezőt vitt a kezében, hogy a cukrász előtt elejthesse. Tán része volt a legutóbbi postarablásban!) Csikorgó télben vándorszínészek érkeztek a városkába. A férfiak, mintha a Jókai élclapjából vágták volna ki, a nők, – oh, szegények, boldogtalanok, vándorszínésznők! Egyetlen strucctolla volt a társaságnak és azt a naiva viselte kalapjánál. A démoni Bertalanné olyan tollbrokrétával robogott el a Hósig-féle cukrászda előtt, mint egy temetési paripa. És horgolt keztyűje volt csupán Temesváry Lillának. Az igazgató, egy kedves, öreg uracska, kétségbeesetten szaladgált a városban, a kaputnyitó szakácsnéknak kezet csókolt, előre köszönt a diákoknak és Trudait méltóságos úrnak nevezte. Trudai ekkor fölemelkedett helyéről, a bús toronytetők megfigyelő-állomásáról és egy párti muszka billiárdot játszott a társulat kómikusával. A cukrászkisasszony szerint az öngyilkosjelölt meglehetős ügyességgel forgatta a dákót és estére az „Arany oroszlán“-ban hármasban vacsoráztak, a naiva, a kómikus és Jácinth.

Tömérdeket ittak, – mondá másnap a hírharang. A kómikust alig lehetett visszatartani attól, hogy a befagyott folyóba ölje magát, szerencsére nem találta meg a vízmerítő léket és a tollas hölgy a tekeasztalon táncolt a kávéházban. Szemérmetlen, muzsikás és visszataszító mulatság volt ez, a helyőrség tisztjei még sohasem próbáltak hasonlót. A nő még az utcán is énekelt hazafelé menet és részegség ürügye alatt nemcsak a kómikus, de Trudai karjába is belecsimpaszkodott, többször kijelentvén, hogy legjobban a Jácinth hátán szeretné megtenni az útat hazáig.

– A zsák megtalálta foltját, – mondták a kisváros házikóiban, estenden, amikor még nem is olyan régen, ily időben a kályhatűz duruzsolásában bizonyosan a Trudai gordonkahangja hallatszott, amint bánatos, első szerelmét, csalódását meséli egy helybeli hölgynek, – bármelyiknek, a görög templom mögött, vagy az elhagyott sétányon… Szép, szomorú fáradt szemét illedelmesen szegezi a földre és csendesen sejteti, hogy már úgy sem él soká, finom lakktopánja keskeny nyomokat hagy a hóban és a cigarettájának füstje oly jószagú, mint a teásdoboz illata, amidőn fölnyitják és a piros kinai betűk közül tevék karavánja frissen tünik elő. Igen, egy koncerten ismerte meg bizonyosan azt a bizonyos nőt, Csajkovszkytól játszott a hosszúhajú művész és a hölgy nyakán igazgyöngyök fehérlettek, mint a távoli felhős, nyugati égen eltünő kócsagmadarak. A finom, kékes kézen gyémántok tüze, mint messzi hercegi paloták piros ablakai fölött a hó préme. A kis lábon a cipő álom. És a felvidéki kisváros elhagyott sétányán újra elhangzanak a drága szavak, amelyek egykor a hangversenyen hangzottak, de most már egy helybeli hölgy fülébe suttogva.

– Hajnalban hagymás halat ettek a kávéházban, egy tányérról, – jelentette az előbbi posta. – A színésznő folyton nevetett.

Nem, a tűz estefelé többé nem mondhat semmi kellemeset a kisvároskában és a kottatartóból egy régi keringő hangjegyei kerülnek elő, amelyet valóban játszottak a helybeli bányász-majálison.

Szentanyám.

Anyám az őszt szerette.

Tavasszal, télen és nyáron szinte egykedvüen élte napjait, csak félig olvasta el a regényeket és Rosenberg bácsi, a zsidó tanitó francia nyelv helyett bízvást taníthatott a héberek történetére, anyám unottan, szórakozottan üldögélt a lugas közelében ahol tanultunk, és sohasem javította ki a francia szavakat. Általában úgy viselkedett, mintha véletlenül került volna a hosszu sárga házba, ahol anyósa parancsolt és a kulcsárné latin szavakat tudott az öreg asszonyság tiszteletére. Valamely nagy pör volt akkoriban, ügyvédek jártak a házhoz, akik ábrándos képü segédeiket az ámbituson várakoztatták és hajukat, bajuszukat csak félig festették, mig nagyanyámmal hosszan tárgyaltak délután és szenvedélyesen beszéltek, irásaikat rázogatva, amelyekről ilyenkor lehullott a porzó. Anyám hideg közönnyel üldögélt szobájában, Tompa Mihály virágregéiben lapozgatott, vagy a falba épített üveges szekrényben megigazította az altwien figurákat. És a zöldhaju ügyvédek eltávozása után nem volt kiváncsi a tárgyalásokra, holott éppen az ő jussáért folyt valamely régi hosszu pör. Az ezüstpénzből csak az ujonnan verettet szerette erszényében tartani és a vadonatuj bankjegyeket gondosan összehajlította, mint a fehérnemüt, mielőtt szekrényébe zárta volna. Borravalót oly könnyed kézmozdulattal adott, mint egy kártyás és olykor erején felül megajándékozta a szegényeket, akik alkonyattal belopózkodtak hozzá. Rosszkedvében ráhuzatott a nagyanyám udvarosára a révésszel és a kerülővel, és a méltatlankodó öreg asszonyságnak azt vágta oda, hogy a pisztollyal olyan jól tud bánni, mint egy férfi, tehát ne ingerelje tovább.

– Ti pénzért mindent megtesztek! – mondta és megvetéssel, büszkeséggel fordított hátat nagyanyámnak, atyámnak, Rosenberg bácsinak, akit pedig bölcs, drága öreg embernek tartott egyébként, mert olyan szegény volt, mint a templom egere.

Ah, nagylelkünek lenni, megbocsátani, büszkeségből és kiválóságból nemesnek és jónak lenni és mindenkit megvetni: ezt csaknem úgy szerette anyám, mint az őszi időt. Szinte örvendezett magában, ha az ügyetlen szobaleány drága vázát eltört, hogy megbocsáthassa, – és az esőt áhitatosan hallgatta alkonyattal, mint valamely gyászmisét, amelyet a legkedvesebb halottért mond egy szentéletü pap. Csodálatos indiai kendői voltak, amelyek az őszi este hüvössége ellen megvédelmezték, karosszéke volt, amelyben egykor egy apáca fejedelemasszony üldögélt, a szalmába bujtatott rózsafák és buskomor orgonák fölött az eső hulldogált és az ambituson Turgenjev regényeit olvasta. Sokszor úgy tünik föl nekem a gyermekkor álmaiból, mintha egy drága, finom, idegen urhölgy érkezett volna őszidőben házunkhoz, aki regényes, hosszu léptekkel, hátrafont kézzel, a gondolatoktól hófehérre válott homlokkal és félig lehunyt szemmel menne végig a fehér futószőnyegen, amely az ámbitus piros kelméjén mindig üdén és tisztán huzódott végig, mint egy régi, szemérmetes Lavotta-dal öreg gavallérok szivében, amely dalt feketeszemü anyám odavetőleg, szinte ajándékozva néha elénekelt a fuvola kisérete mellett. Nagyon fehér és kicsiny két kezét töprengve kulcsolta össze ölében és hüvös, rejtegetett pillantást vetett a szomorú esőben buskodó öreg fákra, a távoli mezőkön bolyongó ködre, mintha véletlenül azzal találkozik az ember, akit egyedül, igazán szeretett éltében, de a szerelemnek csendet kellett parancsolnia.

Ah, ősz, nyirségi csöndes ősz, – Rosenberg bácsi életbevágó fontossággal magyarázta Lafontaine nyelve helyett a héber vallás észszerűségét, kis, fehér, bozontos feje átszellemült, mint egy hittérítőe, Julia, – így nevezte nagyanyám anyámat – piros lovaglókeztyűt hozatott Londonból, zöld férfikalapot Grácból és egy gyermekké válott öreg ponnit, amely már csak vizet hordott, Szaturnusznak nevezett, de sem a keztyűt, sem Szaturnuszt nem használta. Csodálatos, boldogtalan, égből földre tévedt angyal szomorúságával nézegette a nagy fákat, amelyeken a levelek úgy piroslottak, mint a Petőfi verseiben, sétabottal kezében ment a folyópartra sétálni és a révészt hideg szóval felelősségre vonta az öreg csónak hiányossága miatt, bár sohasem szokott csónakázni. A határban egy félkezü szent szobra állongott, minden ősszel elhatározta, hogy tavaszra kijavíttatja a szobrot; hüvös érdeklődéssel hallgatta az agarászatból hazafelé kocogó szomszéd öregurak hőstetteit, amint hosszú, szinte kimért léptekkel rótta az út mellett a gyalogösvényt és fölvetette a fejét, mint egy csendbiztos, ha valamely rendetlenséget tapasztalt a határban.

– Ötven évvel ezelőtt megbotoztattalak volna, – mondta a kerülőnek, midőn puskás embert látott végigmenni az agarászatra szánt mezőn.

A présház körül valamely hiba történt, midőn is Cserépi nyugalmazott megyei pandurt hozatta el anyám, hogy beszéljen a csősz fejével, ki fiatal korában futóbetyár volt. Cserépi lóháton a régi egyenruhájában jelent meg a hivásra és a vén csőszt guzsba kötötte.

És aztán oly lágy volt anyám, mint a párisi keztyű. Csak halkan, szenvedély nélkül, – intette Rosenberg bácsit, ha a tanulószobában belejött a hittérítésbe, – a falusi szobalányoknak mezítelen lábbal kellett belépni a szobájába és nagyon boldog volt, ha tűzkárosult tótok érkeztek vándorútjukban házunkhoz. A nagyfejü házőrző ebeknek megveregette a fejét és a hervadó fákról lehullott leveleket nem engedte összesöpörni. Az ámbitus virágairól délutánonkint letépegette a száraz hajtásokat és vasárnaponkint a folyó tulsó oldaláról áthangzó harangszóra fölnyitotta hosszupillájú szemét.

– Templomba megy a föld népe, – mondta komolyan és talán helyeslően bólintott.

Aztán egyszer elfogott egy levelet, amelyet bizonyos hölgynek bizonyos alkalommal titkon irtam… A tanitó-kisasszony volt, akiért csaknem meghaltam ez időtájt.

Megsimogatta a fejem és jobbról-balról figyelmesen megnézett, mintha nagyon régen nem látott volna. A kezét az állam alá tette és hosszasan arcomba tekintett.

– Tehát szerelmes vagy? – kérdezte kétszer egymásután.

Elgondolkozva, meglepetten, kicsit csodálkozva nézte lesütött fejemet. A keze lágyan járt a hajamban, mint az álom. Lassan megcsókolta homlokomat:

– Hidd el, fiam, nem érdemes…

Könnyedén sóhajtott, Rosenberg bácsit munkakedvre intette, de másnap, ebédnél azt vettem észre, hogy újszerű hajviselete van anyámnak, egy csomó, eddig nem látott ősz haj tündöklik homlokában, mint az új hó a faleveleken. Könnyes, megbocsájtó szemmel nézett rám.

– Kedves nagy fiam!… – mondta visszafojtott boldogsággal.

A hóember szeretője.

Abban a felvidéki városban, ahol egy darabig gyerekeskedtem, Zsigmond király látogatása óta csupán egyetlen följegyzésre méltó esemény fordult elő a városka életében, ez pedig a tüzoltóság szervezése volt. A krónikaírók századok mulva is emlegetik majd az izgalmas napokat, amikor a pirosra festett szivattyu és a főparancsnoki sisak megérkezett a fővárosból. De bizzuk ezen dolgoknak a megírását a háboruk és más nagy események íróinak tollára, én az elhagyott ligetben szeretek járni, a csendes domboldalban meghuzódó vadrózsa a kedves virágom, tengelyen szeretnék utazni Párisba és a felvidéki háborus eseményekből leginkább a Stánczy Pista alakjára emlékszem, egy hatalmas termetü, kövér, zsiros hangu férfiura, aki a helybeli költő volt és a városnál irnokoskodott. Talán már írtam is róla valahol, mert szerettem őt. Ma arról mesélgetünk, mily nevezetes dolgokat követett el Stánczy Pista a tüzoltóság szervezésekor.

Volt egy hegynek kanyargó utcácska a városban, amilyen bizonyára a legtöbb felvidéki városban felfedezhető, de Stánczy Pista véleménye szerint ez volt a földkerekség legszebb utcája. Nem is lakott benne, éjszaka járt rajta keresztül, világosságban csupán nyári hajnalon láthatta, amikor a hegyoldali polgári lövöldéből hazaballagott (természetesen ismét egy jólsikerült majális valceros, dalos, ábrándos emlékével a szivében) és mégis többnyire azon törte a fejét, hogy miféle nevet kellene adni a kedves utcácskának, amelyet egyébként Kutyaszorító néven ismertek a városban. Éjjelente, midőn Stánczy Pista a város különböző korcsmáiból hazalépkedett, a Kutyaszorítóba érve, dalolni kezdett. Bámulatos, mély, döngő hangon dalolt, többnyire saját szerzeményeit különböző barna vagy szőke leányokról, akikkel képzeletben szerelmi ismeretsége volt. Nem tehetett arról, hogy dalolt Belső kényszer volt az éneklése, amely nyomban elmulott, amint a Kutyaszorítóból kiért és bortól, fölhevüléstől gőzölgő fejéről levéve a kalapot, megfürösztötte homlokát a csillagsugáros éjszakában. A hegy fölött ragyogóbbak voltak a csillagok és az ég sötét kárpitja lilaszinü volt. Fent, a régi vár beomlott falai között tüzet gyujtottak a kisértetek vagy a vándorok.

Olykor Rozmaring-utcának, máskor Csillag-utcának, egyszer meg Barna Kislány-utcának nevezte Stánczy Pista a Kutyaszorítót a Zöld-vadásznál vagy a Vörös békánál, ahol barátaival érintkezni szokott. A Makk-alsó vendégei (itt a kugli állott délután) bizonyosra vették, hogy Stánczy Pista szerelmes valakibe a Kutyaszorító lakosai közül. De nem: nem lakott szerelemre való teremtés a Kutyaszorító ódon házaiban, ahol tán Zsigmond király idejében üldögélt ablakánál az utolsó fiatal asszony. Igen hosszu életü öregemberek és asszonyok laktak a mohos házakban, amelyek elsötétülő vagy világos ablakocskáikkal olyanformájuak voltak, mint a bábszinház hátterében meghúzódó gyermek-házak. Az öregemberek sohasem haltak meg, mert haláluk után többnyire kisértetnek szegődtek el a várba, a régi házak pedig bizonyosan azt szerették volna, hogy örökké tél lenne, midőn fogyatékos külsejükre szép fehér bundaprémet varrt az időjárás. Az utca végén hóembereket építettek a gyerekek, mert a növekedő hógolyót könnyü volt lefelé gurítani a hegyoldalból. Stánczy Pista megállott és botjával magyarázatokat tartott a hóbálványoknak, majd szokott éneklésbe kezdett, hogy a Kutyaszorító álmatlan öregnépei pontosan megtudhassák, most van éjfél, mert a Zöld-vadászból kivetették Stánczy Pistát.

Egy szép éjszakán a megszokottnál nagyobb társaság tanyázott a „Vadász“ kormos bolthajtásai alatt, ahol a falakon Stánczy Pista ifjukorából számos rovás látható, amikor még hitel volt Magyarországon. A „jóbarátok“ asztalánál izgatott vitatkozás folyt, vén családos emberek, sárkány-feleséget tartó férfiak is megjelentek e napon s vígan éjszakáztak, mert a vizipuska s vele a tüzoltó egyenruha első példányai megérkeztek a fővárosból. Valaki magával hozta a tüzoltói vörös sapkát, az kézről-kézre járt, megsimogatták, megitatták, keshedt öreg urak fölcsillanó szemmel nyomták fejükbe a kackiás föveget. Ej, haj, ujra kezdődik a fiatalság.

Stánczy Pista szokása szerint komoran, szótlanul üldögélt az asztal végén és két hatalmas tenyerébe támasztotta borostás állát. Az egész tüzoltói mozgalom csak annyiban érdekelte, hogy a szokottnál nagyobb mennyiségü bor került elfogyasztásra, a bolthajtás alatt sűrűbb volt a füst, a „Vadász“ vendéglőse már este nyolc órára berugott, Anton, a vén csoszogó pincér titkon nagyokat huzott a boros palackokból és tavasszal, a dalárdisták majálisa után tüzoltó-majálist is lehet tartani odafent a gyepes várudvaron. Pistának nem jutott eszébe, hogy felcsapjon tüzoltónak, talán nem is tartotta elég méltónak e foglalkozást egy költőhöz, a zajban, lármában mégis csak kezeügyébe került egyszer az ünnepelt piros sapka. Megfogta és a fejébe nyomta.

– Nézzétek a legelegánsabb önkéntes tüzoltót! – kiáltott föl Nieszer, a kéményseprőmester.

A társaság megéljenezte Pistát, jobbról-balról bort öntöttek, az öreg Anton a legkarcsubb virzsinia szivarjából kedveskedett, majd tovább ittak, vitatkoztak, a vörös sapka pedig ott maradt Stánczy Pista fején, hetykén félrecsapva, mintha ő is tudta volna, hogy „a legelegánsabb önkéntes tüzoltó“ fején van szerencséje helyet foglalni.