Part 1

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái

EDDIG MEGJELENT KÖTETEK

1. A VÖRÖS POSTAKOCSI

2. A FRANCIA KASTÉLY

3. SZINDBAD UTAZÁSAI

4. PALOTAI ÁLMOK

5. PUDER

6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE

7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI

8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ

PUDER

ELBESZÉLÉSEK

IRTA

KRÚDY GYULA

BUDAPEST, 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA

_Minden jogot fenntartunk._

BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA

Mi sok báj volt a csendes éjben! A kéj, öröm s lefolyt idő Élénk színekben tünt elő, Mint a rabnak, ki börtönében Erdőt, mezőt álmodva lát, S szabadnak véli önmagát.

_Puskin_.

Púder.

Valahol a felvidéken utaztam, télen, szánon, mint a muszka regényhősök. Reggeltől-estig a kocsisom zöldre fakult rongyos hátát néztem, a lovak fülét és a csörgők szóltak, mint egy láthatatlan zenekar játéka, amely a temetésemen vagy az esküvőmön kiséri lépteimet. Gyönyörű, rozzant vén hidakon nyargaltunk keresztül, amelyek csaknem meghajoltak a hó terhe alatt, lent a kanyargó folyó acélkéken tündöklik, néma kísértetként sorakoznak hófehér hegyek, olykor egy behavazott kőszent integet az útszélről: ne félj, nem vagy egyedül és egy kapaszkodó alatt, ahol a fuvarosok megpihentetik lovaikat a ködös, vasrácsos ablakon át pirosan tündökölt föl a tűzhely lángja, mint a zsoldos katona álmában, aki Zsigmond király idejében megfagyott a határszéli országúton. A csengők fáradhatatlanul zenéltek: násznagynak mentem egy kisasszony rokonom esküvőjére. A nap déltájban néhány sugarat dobott az útszélre, ahol nemrégen disznót öltek és a barna hónak, szalmahulladéknak kéményszaga volt. Amott vértócsa barnult a havon, mintha egy vándorlót öltek volna meg. Egy hóba temetett kis korcsma tájékán, amelyet mintha a svájci kártyából vágtak volna ki, árva muzsikus pengette hangszerét, az orra piros, mint a nürnbergi babáknak, kerek kalapja mellett fácán elhullajtott tolla és a szakálla hegyes, mint a rablólovagoké: az embernek igazán kedve volna megállni egy ital borra, egy dalra, egy kis emlékezésre az ifjúságra és régi utazásokra, midőn a farkasbunda alatt hölgy is ült a szánban és a piros ajkuk fölött fehér volt a fátyol, mint a szívnek tiszta füstje. Kocsisom azonban konokul nógatja lovait, a falvak fiatalos tornyai szinte álmélkodva maradoznak el az út mellett, – mintha egy jókedvű vén játékcsináló tót rakta volna ki kosarából a felvidéket, – cinóbervörös a templom tornya és a plébános orra, az asszonyok tarka szoknyában sulykolják a ruhát a híd alatt, a gyerekek apjuk csizmájában, zsebredugott kézzel ballagnak és a napszínszőrű lovak szinte négyszögletesek, kis házak álldogálnak dombokon félig a levegőben, mintha egy errejáró nagy gyermek ejtette volna a lehetetlen helyre fenyőhéjdobozából a házikót. Régi kastély mögött bukik le a nap, a kapu és a kerítés oly részegen állonganak helyükön, mint öreg katonák egy régi csata évfordulóján, az unokának bocskora fölött hosszúujjú mente lóg, amelyben tán a középkorban jártak utoljára, fekete csontkeretes szemüvegű magános öreg úr támasztja homlokát az egyik ablaknak, mint a kalendáriumbeli télapó; varjak ereszkednek a kert megritkult, merev galyaira, mintha csupa öreg V betű zuhanna alá a magasból, az angyalok nagy abécés könyvéből, amelyet fáradtan leeresztenek. Egy róka vagy egy kutya üget a réten át, a csengők, mint leereszkedett húru hegedűk tompán csilingelnek, hirtelen ködbe borul a rudas feje és a kocsisom sapkája oly hegyes, mint egy kaukázusi kozáké. A fák a havas távolságban átkarolják egymást, messziről hangzik az útszéli kovács üllőjének csengése, – téli este van az országúton, óh, már nem is nagyon érdemes élni, szürke fejjel, bágyadt térddel és kihült szívvel, hiszen már tán rá sem tudnék beszélni egy nőt arra, hogy szökjön át velem a határon, menjünk Lembergbe álnév alatt vagy Velencébe, meghalni egy kis fogadóban, hajnalban, a tenger zölden csillog alant, mint egy királyné ruhája… Az útszéli bormérő, aki napközben olyan barátságosan fogadja az utazót, mintha az ő tulajdona volna az egész felvidék és a csárda csak türelmi alapon füstölög, gyanakvó, szúrós tekintettel fogadja kocsisomat:

– Mi járatban vagy? – kérdezi tótul, tompa hangon.

Vad, rossz-szándéku ebek egymáshátán törtetnek ki a falusi urilak udvarából, hová kocsisom betérni készül, egy kis daróc-ruhás ember görbe bottal zavarja a virtuskodó állatokat és valamely ismeretlen nyelven káromkodik. Nagy ebédlőlámpásnak a fénykévéje vetődik ki a hóra, egy nagyon mély férfihang a nevemet kiáltja, aztán a bundákból kihámozódva: egy tündöklő arcú, barnahajú orosz szentképnek fogom meg a kezét, aki az egyik szemével sírni, a másikkal nevetni tud és a vidám és búskomoly hangjának orgonavirágszaga van:

– Isten hozott, kedves bácsi.

Ő az a kisasszony, aki holnap férjhez megy, – a kántor már harmadik napja iszik, a fiatal luteránus pap új beszédet tanul az esküvőre, mindenféle öreg, őszidér-szagú nagybácsik bujnak ki medvesüvegből, nagy csókokat nyomnak a menyasszony szájára, megveregetik a hátát, megsimogatják a haját és a rézvörös arcok fölpirulnak a leányka karcsú bokája láttára. Mintha a felvidék minden nagyon öreg embere összegyülekezett volna a kisasszony esküvőjére. Magános, zordon agglegények jönnek messzi falvakból és a legtávolibb rokon, bizonyos Kuminszky úr, akinek már csupán a fülén van a hajzat, napok óta üldögél az ebédlőasztalnál, pálinkát, bort és sört fölváltva iszik, „hisz úgyis elviszik a lányukat!“ zokogva mondja el pohárköszöntőit és a zsellérgyerekek a sarokban úgy sírnak, mintha kisértetet látnának.

– No, Mari lelkem, egy kis jeges sört hozass! – mondja a pohárköszöntő után.

– Kuminszky részeg ugyan, de neki van a legjobb szíve a családban! – szólnak helyeslőleg a vendég nagybácsik, mire a falusi kurtanemes telesírja az asztalkendőt.

(Torokon és lakodalmakon megfizethetetlen emberek a Kuminszkyhez hasonló emberek. Eltünt vagy halott családtagok hőstetteit pontosan tudják, tót közmondákat kevernek a beszédbe és egy vén kopókutya láttára sírni kezdenek, amelyet bizonyos Edmund bácsi szeretett egykoron.)

A kisasszony, mint egy boldogtalan mártir járt-kelt csizmaszagu rokonai között, akiktől életében irtózott dohányszagú, illetlen szájuk miatt. És most Kuminszky bácsi gyakorta megszólal:

– Gyere ide, szegény kis menyasszony, hadd csókoljalak meg utoljára!

Holott azelőtt soha sem csókolta meg.

A régi ház egyik sarkán valamikor torony volt. A nyolcszögletes szobában olyan régi bútorok terpeszkedtek, mint a nagybácsik az ebédlőben. A komótt szinte rádőlt a vendégre, a székek alattomosan gáncsot vetettek lábaikkal, a Makart-csokorban fölemelkedett a pávatoll, – úgyis elmegy a kisasszony a háztól.

– Kedvesem, – mondtam a leánykának és megfogtam a kezét, – holnapig még sok időnk van. Én szeretlek téged, szökjünk meg együtt az esküvő elől.

A kisasszonyka megveregette az arcomat; minden félelem és meglepetés nélkül nézett a szemembe.

– Kuminszky bácsi is ezt mondta.

– Én más vagyok, és különb vagyok mindenkinél, aki ebben a házban van. Szerelmes vagyok beléd gyerekkorod óta, láttalak felnőni, ahogyan a kis hársfa nő a kertszélén, – egyik tavaszon egyszerre virágokat kap és beillatosítja a házat. Tizenhét esztendős vagy és még nem tudsz semmi mást azonkívül, amit a vőlegényed mondott délutánonkint. Elviszlek messze, Párisba, vagy Nápolyba, expressz-vonaton utazunk s olyan bundát veszek neked, mint az orosz nagyhercegnők bundája. Ismeretlen városokban járunk ismeretlenül, gyönyörű képtárakban töltjük a nappalt, estve az operaházba megyünk. Rózsaszínű selyemből estélyi ruhát veszek neked és a cipőd oly finom lesz, mint a keztyűd. Ne menj férjhez, kedves. A határszélen van egy állomás, ahol hajnalban jó vonatot találunk, amely elvisz messze-messze… Sohasem látod többé Kuminszky bácsit és társait.

– Ne beszélj bolondokat, bácsi.

– Gazdag vagyok, aranybányáim vannak, fiatal vagyok és a pénzt szórni fogom kedvedért. Mindig-mindig csak imádni foglak. Szép verseket mondok a füledbe és paradicsom-madár tolla leng a kalapod mellett. Igy falusi asszony leszel, papucsban jársz, tyukokat nevelsz, később kenyeret dagasztasz és korán elhervadsz, ha nem jösz velem. Jer velem, elviszlek – Londonba.

– Ah, ne mondj rosszat vőlegényemről, mert nagyon szeretem.

– Szeretnél színésznő lenni? Az leszel. Csupa diadal lesz az életed. Az arcképeid az ujságban megjelennek és férfiak lövik agyon magukat az ablakod alatt. Regény, szerelem, gazdagság: minden a tied. Szökjünk el éjszaka, kedves.

– Szerelmes vagyok, bácsi.

– A lengyel király legjobb pajtásom. Krakóba megyünk, a Jagellók palotájába és udvarhölgy leszel a jóságos királynő mellett. Én lovag és a folyosókon őrködöm. Vadászni megyünk az udvarral, bölényekre, Ukrainába… A kürt zeng és mindig a hátad mögött hallod a paripám dobogását.

– Félek a holnapi naptól. Sírni fogok az oltár előtt. Vagy a kántor leissza magát s nem tudja nyomni az orgonát.

– Hát legalább azt engedd meg, hogy hűséges szerelmemért megcsókolhassalak, mint Kuminszky bácsi, vagy a többiek. Hisz napokig utaztam, farkasordítás hallatszott az erdőből, a kocsisom titokban gyilkosságot tervezett a fejében, de mindig egy kis csillag ragyogott a Kárpát felett, a te csillagod.

– Aztán bácsi, vigyázz, hogy el ne felejtsed: a templomba, az oltárig te vezetsz karodon, a csokrot balkezedben tartod és ne lépj rá az uszályomra.

– Ah, mily jó szagod van! Csak az öreg urak tudják megbecsülni a női szépséget. Én aranyba foglalnálak, gyémánttal telehintenélek, a csillagszemü juhász furulyázna az ablakod alatt. Mért nem szeretsz tehát?

Kuminszky nagybácsi tántorogva bejött a sarokszobába, nagy pohár bor volt a kezében, amelyet a menyasszony egészségére fenékig fölhajtott, aztán széttörölte varjubajuszát.

– Hopsza, egy csókot, galambocskám, holnap már úgysem szabad.

S a szentképet fogatlan szájával köröskörül csemcsegve megcsókolta, mint a töltöttkáposztát szokta enni.

Később már vén emberek is kedvet kapogattak, bortól, ételtől, éjszakától mámorosan elhagyták a mély karosszékeket és illetlenül megtapogatták a kis rózsabimbót.

– Mind lecsókolják az arcomról a pudert, pedig még takarékosan kell vele bánni, – mondta félig vígan, félig szomoruan hozzámfordulva a hölgy, akit utoljára életemben megszöktetni óhajtottam.

Majd ismét helyet foglalt, a két kezemet a kezébe fogta, néha összeütögette, amint rejtett boldogsággal, erősen a szemembe nézve, beszélt:

– A mirtuszkoszorút Bécsből rendelte a vőlegényem. Mondja, milyen most a divat? Magosra tüzzem, vagy a homlokomra illesszem?

Az átszúrt szív szerenádja.

Az utcán, éjféltájban, tompán, hosszasan üvöltött valaki, majd csendes hörgés következett, mint mikor az oldalba lőtt farkas a vért hányja. A kémények, tetők szüzi fehéren ácsorogtak a magasságokban, friss hó hullott az éjszaka és éjféltájban a telihold vándorolt végig a téli álommal behintett város fölött, egy régi háztetőn a szélkakas oly mozdulatlanul, mereven tisztelgett a hold felé, mint a császárnak a vén katona, az ablakpárkányokra itt-ott bévülről jövő lámpafények pirosló prémeket varázsoltak és a máskor szomoru kapuboltozatban éppen egy fehérköpenyeges dáma és egy lakktopános úr ölelkezett, szegények elválnak, ki tudja, látják-e valaha egymást, messze az utca mélyében diszkréten ragyogott egy fiáker havas fedele, – és a hörgés most már a közelben hangzott.

Szindbád, aki ezidőtájt madame Nagykeztyünél töltötte az éjszakát, vele kártyázgatván, politizálván, feketekávézván, teázván, cigarettázván, miután egyikük sem tudott aludni: olykor az ország és Buda erkölcseit is megvitatták, – a madame szerint minden hölgy szárnnyal jött a világra és azokat a nőket szükséges leginkább szeretni, akik elvesztik a szárnyakat. Szindbád komoran nézett a barna füstbe, mint a tapasztalt férfiak szoktak, „minden hölgy, aki harmincadik életévét betöltötte, kihallgatás nélkül kerékbe törhető“, vélte, komolyan a barátnőjére nézett, aki később megadással fölsóhajtott: „oh, hiszen magam is a szegény elbukott nőket szeretem“, éjfélkor mindig fölhuzta a férfiu a nagy, kerekszemü órát, amely a mirtus menyasszonyi koszorú – egykor madame fején – és egy hosszu kék palást – amilyenben Angliában a babyket sétálni viszik – társaságában függött a falon, távolabb egy tucat fotográfia egy halott leánykáról, a kis koporsót minden oldalról megörökítette a mester és a kisleány félig lehunyt szeme, széles arca, homlokán a virágkoszorucska, nyakán a fehér fodrok sokáig arra ösztönözték Szindbádot, hogy minden Ilkát így képzeljen el magában, miután a kisleányt így hívták nagyon régen, madame rózsaszínü pongyolája, magassarku cipője, antikgyürüje és hervatag, de sok jószivüséget kifejező arca, bodros frizurája és francia kártyája már oly ismerős volt Szindbád előtt, hogy könyv nélkül tudta, hogy mit mond a madame pénteken este, midőn gyertyát gyujt, vagy vasárnap délben, midőn mindenféle megkopott asztaltárgyakkal rakja meg az ebédlőasztalt, ódon asztalkendők sárgálnak és a metszett poharak úgy csengenek, mint kis harangok, midőn a római vallás szerint mondja madame az asztaláldást, fekete selyemruhát ölt fel és a fővárosban észlelhető szegénységről beszélget az asztal fölött, igéri, hogy délután pénzt oszt ki a vizivárosi templom koldusai között – aranyakat, amelyeket egykor szép gavalléroktól kapott egy virágért vagy egy csókért, – mert Szindbád a pápa vallásában született, évek óta együtt ették a halat nagypénteken s böjtöltek az izraelita ünnepeken, – – Szindbád az óra fölhúzása után félrevonta az ablakról a nehéz bársonyfüggönyt, a behavazott utcára nézett egy darabig, aztán keserüen intett a madamenak:

– Könnyen lehetséges, hogy a megszurt ember itt vérzik el a kapunk előtt a havon.

A madame, aki eddig borzongva, őszintén sajnálkozva hallgatta az utcai hörgést, most rövid káromkodást mormogott:

– El is vitte az ördög a dolgát. Éppen farsang első napján történik velünk ez a malőr. Tíz forintba került a fütés este óta, minden szobám kivilágítva, a rengeteg jég a pezsgőkön és Klein, a házmester, aki holnap rajtam követeli elmaradt borravalóit.

Ezzel már talpra is állott madame és Szindbádot félretolva, saját szemével győződött meg a dolgok mibenlétéről.

Valóban, odalent az a télikabátnélküli, hajadonfős ember nem a legjobb állapotban dülöngőzött a kapu elé. A két kezét az oldalára szorította és minden lépésnél egy darabig a falnak vetette hátát. Lépteinek fehér hónyoma ilyenkor barna vérrel telt meg, – az ember kiváncsian, ijedten, erősen lehajtott fejjel nézte a nyomában maradó foltokat, mikor nem hitt volna a szemének.

– Biztosan elvérzik, – vélekedett Szindbád a madame háta mögött. – Ezen a vidéken van egy kocsma, a Háromlábu nyul, ott igen jól forgatják a kést a törzsvendégek. A rendőr egyedül bemenni nem mer, többnyire szembeszurják az ellenséget, ám ha oldalvást találják, nem messzire szabad járnia a pengének a szívburkolattól. Egyszer a hídig kergettek, amikor madame kegyes volt kiadni az utam bizonyos nézeteltérés folytán, hogy ne verje magát adósságba a hölgyek kalapjaiért, ruháiért, a hölgyek rendesen megszöknek, midőn kinullázta őket…

– Már mondtam, hogy maga ehhez nem ért uram. Elismerem, hogy kártyázni jobban tud nálam, férfidolgokhoz is konyit, a nőkeresést csak bízza reám, én már sok előkelő dámának vagyok a nevelőanyja, aki egykor mezítláb kopogtatott be hozzám… Nézze csak, nem tud tovább menni. Talán szólani kellene neki, hogy szedje össze meglevő erejét, legalább az utcasarokig jusson.

Szindbád legyintett.

– A kocsmától idáig kifolyt minden vére. Majd mindjárt meglátja, asszonyom, hogyan esik össze, mint a hólyag, amelyből kiment a levegő.

– Ördögbe! – pattogott madame. – Minden nap eszik a konyhámon egy-két környékbeli rendőr. Persze ilyenkor nem mutatkozik egy se. Be kell vinni az ilyen embert, mért hagyják a kapum előtt meghalni!

– Nagy rendetlenség! – helyeselt Szindbád. – No nézze, most fölegyenesedett és az öklével fenyeget.

– Csak összeszedné magát és visszamenne a kocsmába, azokhoz, akik megkéselték, holnap ruhát vennék a házmester gyerekeinek.

A holdvilág közömbösen szikrázott a havon, mintha az volna csupán a célja, hogy jól megvilágítsa a véres havat és haldokló embert. A madame ajkai hangtalanul mozogtak, talán imádkozott magában. (Csak gyermekkori imádságokat tudott, amelyre még falun tanították. „És a riska tehenünket is tartsd meg nékünk, ámen“ – mondta mindig nagyot sóhajtva.)

E percben tompán robogott egy kétfogatu kocsi az utca vége felől.

– Emerencia. Ő a legpontosabb! – szólt a madame.

A szürke lovak kapálózva, fejüket emelgetve álltak meg a ház előtt. Tündöklő báli toalettben, mint egy orosz hercegnő ugrott ki egy kisasszony a hintó ajtaján, csak a prémmel szegett ruháját emelte kissé szobalányosan, nyomában egy úr, aki selyemkalapját tolta előre. A hercegnő megnyomta a csengő gombját. A haldokló ember ekkor fölemelte véres két kezét és arcravágta magát a hóban, éppen az előkelő úr lakktopános lábánál. Körülötte barna tócsává olvadt a hó.

Az uriember megrettenve hátrált a kocsi ajtajáig – a házmester kinyitotta a kaput, lámpása kivilágított az utca véres havára és Emerenciára, akinek kék tollbokréta volt szőke hajában.

A hintó elrobogott az uriemberrel, madame dühében csaknem beütötte öklével az ablakot.

– Maga férfi, – kiáltott Szindbádra, – mért nem tud segíteni ilyenkor?

– Egy évig voltam ugyan orvosnövendék, de ez a tudomány kevés egy emberélet megmentéséhez. Legföljebb puderkeveréket tudok receptre írni a dámáknak, – felelt Szinbád és nyugodtan cigarettázott.

– Senki sem lépi át a halottat a kapum előtt – siránkozott madame. – A legmámorosabbak is kijózanodnak egy véres halottól.

– Ez a malőr mindenkivel megeshet, – vélekedett a madame barátja.

– Minek is költöztem én a fővárosba! – kiáltott föl az asszony. – Maradtam volna meg falusi nőnek, férjhez mentem volna egy kocsmároshoz vagy egy szűcshöz. Szűcsné asszony a nevem és semmi bajom nincs világéletemben. De nem! Az ördög vinné el a céda fejemet. Pestre kellett jönnöm, szeretőket tartani, öregségemre lányokat nevelni!… Ó, de nyomorult is az én életem.

Emerencia dühös sírása hallatszott a szomszédszobából, majd földhöz vágott egy cserepet.

– Véres embereket állít a kapu elé a nagysága! – kiáltozta a hercegnő.

A madame erre talpraugrott.

– Kuss! – felelt fenyegető hangon.

Szindbádot karon ragadta és gyorsan vitte az előszobán át a grádicson. A bezárt kapu előtt előparancsolta Kleint.

– Maga sem éri meg, hogy a nap rásüssön, – mondta megvetőleg. – Segítsenek ezt az embert fölemelni.

S nyomban hóna alá nyult a haldoklónak.

Még valami életecske volt a veresszeplős, vizenyős fejü legénykében, csak a szája hajlott nagyon sírásra, mintha valamitől nagyon megijedt volna. Erőtlenül mozgatta rövid csizmaszárait előre, amint a madame és Szindbád a sarokig vitték, hátul Klein taposta be a vért a hóba.

A sarkon egy bolt volt, annak lépcsőjére ültették az élettelen legényt.

– Hát minek ittad le magad, te bolond? – kezdte a madame szigoruan és kimerülten sóhajtva.

A legény lehajtotta a fejét, egyet-egyet rándult, mint a megserétezett vadmadár.

A madame a legény havas hajára tette gyűrüs, kövér kezét.

– Ha meghalnál, hát legyen nyugovásod csöndes, te szegény.

Keresztet vetett magára, keresztet vetett a legényre, aki már nem mozdult.

Rózsaszínü pongyoláját fölkapva, magassarku selyem cipőjében futólépésben ment vissza a ház felé. A flegmatikus Szindbád is elejtette a szivarkáját sietségében.

– A szerenádot elkergettük! – mondta később Szindbád.

A fehérkutyás dáma.

Remzei, futár a déli hadseregnél, jóval a háború után vasárnaponkint egy asszonysághoz járt ebédelni, akinek meglehetősen tilalmas foglalkozása volt, széplábu lányokat nevelt táncosnőnek és a jó női tulajdonokat, szemet, szájat, hajat értékesítette, a pesti rendőrség már az időtájt sem pártfogolta a női kultura továbbfejlesztését és Olgának gyakran szereztek kellemetlen meglepetést St.-Hermandad sbirrjei, amikor egy-egy eltünt leányzó után fölkutatták az ujvilág-utcai lakást. Remzei – hajdanában futár a déli hadseregnél – mindig talpraállott és mert fiatalkorában vándorszínész volt, több-kevesebb sikerrel játszotta Olga megsértett nagybátyját. Ősz-öreg ember volt a futár, a titkosrendőrség előtt bőven emlegette a nagyfontosságu leveleket és egyéb küldeményeket, amelyeket gyakran álruhában juttatott a címzetthez. Bizonyos érmet viselt a kabátja alatt és öcsémuramnak szólította a rendőrkapitányt. Vasárnaponként testhezálló fekete kabátban üldögélt az asztalfőn, ha Olga hangulata megengedte, ünnepélyesen mondta el az asztali imádságot, sőt a szárnyast is fölszeletelhette, miközben angliai bujdosásairól mondhatott egyet-mást, sajátkezüleg nyitotta föl évfordulókon a francia dombok borát és Páris nevét sóhajtotta, étkezés után elmondhatta, hogyan készül a török kávé, de mindez csak olyankor szerepelt a programmon, ha Olga kegyes hangulatban volt, egyébként szótlanul, komoran és gyorsan folyt az ebédelés, mint egy hivatalos aktus, amelyen túlesni üdvös, az asszony még a kezét sem engedte megcsókolni rendes körülmények között és mint egy dühös farkas nézegette, ha Remzei finomkodó kézmozdulatokkal állította össze a salátát.

– Te, – te bankóhamisító! – mondta hideg gyülölettel, mert Olga asszony többnyire olyan rosszkedvü volt, mint a barát a hajnali misén. Mindent utált, megvetett, a férfiakat úgy ismerte, hogy már tudomásul sem vette őket, a nők, – ezt a szót tudta a legnagyobb gyülölettel kiejteni, és az élet, a halál, a végzet szinte elviselhetetlenül kellemetlennek tünt föl előtte. Halálos dühhel gondolt születése napjára, olykori nevetéseiért, önfeledt derüs perceiről, egy régen elmult szép délutánról, midőn a zöld budai hegyek között papirosról uzsonnázott a fűben Remzeivel, egy éjjeli kocsizásról, holdfénynél, a városerdőben, májusi utazásról a Dunán a bécsi gőzhajóval, midőn zenekar mulattatta az utasokat és a kapitány fehér kabátja fénylett, egy fiatal hajóstiszt megcsókolta a kezét és keringőzni vitte, egy karácsonyi este, midőn a tűz előtt ült és Remzei Romeot szavalta, egy szerenád (Remzei fiatalkorából), midőn a korhely barátoknak káposztalevest főzött és egy séta elhagyott kis vidéki temetőben, ahol szülei sírját kereste és Remzei órák hosszáig vitte karján a koszorút: mindez rendes körülmények között ostoba, komolytalan és utálatos dolognak tünt föl előtte. És ha szerelemről hallott, ah, a városon! Akkor szinte megrútult egyébkor nyugodalmas, szinte apácásan redőtlen, hervatag arca, amelyen néha az élettől való közöny finom, ábrándos vonalacskákat is fölfestegetett, mint komor őszi tájra egy furcsa kis hídat a sötét folyócska fölött, vagy egy messzi falu fehér tornyát, amelyen megnyugszik a szentimentális utazó szeme. A szerelem, mintegy maga a szó is, vörös posztó volt Olga asszony előtt, dühösítette, ingerelte, lassan olyan dühbe borította, hogy a déli hadtest futárját a két vállánál fogva hatalmasan megrázta:

– Reiser, de kötnivaló vén huncut, te talán hiszel abban, hogy szerelem is van?

Az egykori színész, aki egész életét romantikus alapokra rendezte be, több évtized óta vendégeskedvén Olga asztalánál, próbálta védelmezni állását:

– Kérlek, gyöngyvirágszál, már ismét a sötétebbik szemüveget tetted föl. Szerelem van. Például, magam is…

– Magáról ne beszéljen, Remzei úr, mert mi ismerjük egymást! – vágott közbe Olga. – Arról van szó, hogy férfiak megbolondulnak nőkért, perzselő szenvedélyek ébrendnek s mindenféle hóbortos dolgok elkövettetnek. Erre feleljen, hogy miként áll ez a dolog, maga börtöntöltelék.

A futár kissé megszeppent a kemény hangtól.

– Nőkért nem merném tűzbe tenni a kezem, – felelt bizonytalanul, – de férfiak már követtek el esztelenséget nők miatt.

Olga a kanapé közepébe ült, a két sarkát a szőnyegnek vetette és úgy kiabált, hogy a madár kalitjában összerázkódott: