Part 10

Délutánonkint lóra ült és csendes ügetéssel járta be a határt. Tél felé járt, olykor könnyü hó fedte be a réteket. Az útszéli szent kápolnájában olyan elhagyottan töltötte napjait, mint egy nyugalmazott tiszt úr, aki aránylag fiatalon falura költözik, napközben a kutyájával beszélget, esténkint a múzsáknak hódol, német és angol verseket fordítgatván az íróasztala számára. Amadé – másképen nem is hívhatták – a varjakat és kopár mezőket félig lehunyt szemmel, bánatosan félrehajtott fejjel és bús fütyörészéssel nézegette délutánonkint a nyeregből, a körmét mindennap fényesítette és a kamáslija hófehér volt lábán, verseket mondott magában, amelyeket itt-ott olvasott Childe Harold-ban vagy az Anyégin-ben és a tekintete mindig oly elmélázó volt, mintha még mindig egy kis osztrák színház nézőterén álldogálna és félvállal hanyagul támaszkodik a páholyok mellvédjének, míg túlról, egy páholy jobboldaláról olykor egy fehérkeztyüs kéz feléje irányítja a gyöngyházzal kirakott látócsövet. Esztendők múltak el azóta és Amadé délutáni lovaglásaikor mindig úgy helyezkedett a nyeregben, hogy az erdőszélről, egy bokor mögött bármely pillanatban megfigyelhetné őt a nagyon fehér keztyük tulajdonosnője. Egyszer talán, titokban, rejtőzködve átutazik a tájon, a kovácsnál felesleges óvatosságból megerősítteti a hintó kerekét és ezalatt kis sétát átutazik a tájon, a faluba, vagy az erdei úton, ahová Amadé nyugdíjaztatása után csendesen visszavonult. Vigyázni kell tehát a mozdulatokra és a beszédekre, hisz a látcsöves hölgy egykor csupán a finomságokat szerette, halk szavakat, álmodozó lépéseket, a zenében Mozartot és a költészetben a helyet, ahol Lenszky sírhalmáról zeng a lant. S olyan előkelő volt, mint egy főhercegasszony. A főhadnagy csak félóránkint kapott pillantást a páholyból s mire vége volt az előadásnak, az elrobogó fogatban a lámpások havas fénye egy pillanatra megmutatták a jegesmedvebőrt, a főhadnagy szíve és kedve szerint lehorgaszthatta a fejét, midőn a Piros almánál korsó sörét és kolbászát elfogyasztotta.

Azelőtt, évekkel előbb kedvese volt az előkelő hölgy, ám a végzet másképpen rendelkezett, szinte búcsu nélkül váltak el egymástól, holott megszokták, hogy naponkint gyönyörködjenek egymás hangjában, a Práterben, a titkosabb helyeken karonfogva sétáljanak és nyaranta a fürdőhely játékasztalánál egymás mellett ültek, kevesebbet figyelve a játékra, mint egymás hangjára, figyelnek lélegzetvételre, könyökük érintkezésére, – míg egy napon a katonának önkénytelenül eszébe jutott, hogy az iskolában a francia tanár sokszor oktatta a növendékeket, hogy hölgyeknek nem illik terhükre lenni egy finom férfiúnak s elvonulni kell az útból, midőn a hölgy tekintete úgy kívánja. „Még ha belehalok is!“ – gondolta magában Amadé, midőn harmincesztendős korában nyugdíjazását kérte, hogy végképp eltűnjön a dáma közeléből, akit csaknem egy évtizedig szeretett. Kis ősi birtoka volt, folyócska szelte át a réteket, a fákat többnyire nagyapja ültette és a templomban külön padja volt, családi címerével. A fűzfák estefelé a kert sötétjében úgy ölelkeztek, mint régi ismerősök, apja barátai, anyja barátnői, a cinke reggelenkint éppen úgy füttyentgetett a deres eperfán, mint gyermekkorában és a nagy cserépkályhákban a tél hangjai – a sikság fölött futó szél mormogása, bükkfa-hasáboknak recsegése és a láng piros lobogása mitsem változott, csupán a karosszékből hiányzott Zurdoky Sámuel, aki gyermekkorában életre, bölcseségre, francia szavakra tanította. Halkan és álmodozva ment lovával estefelé a hóesésben, – valahol egy messzi nagy városban most gyulladnak föl az ezernyi lángok, szánok és kocsik robognak az utcák faburkolatán, rózsaszínű velencei tükre előtt ül a dáma és púderrel takarja be a kis szarkalábakat halántékán, melyeket a bánat helyezett el ott a katona emlékére.

Egy este, midőn lehajtott fejjel belovagolt udvarába, az ebédlőből szokatlan világosság szüremlett ki a hóra. Izgatottan ugrott le a nyeregből.

– Vendég. Egy idegen nő, – mondta varjubajusza alatt a hajdu, amíg a hátasló fejébe kapaszkodott.

Amadénak nagyot dobbant a szíve. Úgy érezte, hogy a téli estének nagyon drága illata van, mintha ibolyaparfüm áradna egy hermelines női bundából. Orrán át szívta a levegőt, mert a szájával kiáltani szeretett volna. Ezüsttel kivert utazóbőröndök szaga, havanna-szivar illata és az expresszvonat füstje csapódott arcába, amint előre sietett: egyszer, télen együtt utazott a dámával délre…

– Eljöttem, hogy lássam újra, Amadé! – mondta a hölgy az ebédlő-asztal mellett, ahol eddig régi arcképalbumot forgatott.

A bundáját csupán széjjelnyitotta és az orosz sapka fején fátyollal borítva, a balkezén fenn a keztyű, csupán a jobbja meztelen, amelyen vakítótűzü gyémántok tündököltek. Amadé térdreereszkedve csókolta meg a dáma kezét:

– Asszonyom, lenyugvó napom gyönyörű ragyogása ez az óra.

– Már két esztendeje, hogy nem látom. Az első évben nyugodt voltam. Elment. Minden szerelem így szokott végződni. Mindig sok férfi rajongott értem, körükben néha megfeledkeztem a maga bánatos arcáról. Újabban azonban álmatlanság gyötör. Hiába mondom az imádságomat esténkint, álom nem jő szememre, az operában a helyet nézem, ahol maga utoljára állt, néha hátrafordulok hirtelen, hátha ott találom mögöttem…

– Asszonyom.

– A bálakon unatkozom, esténkint a tűzbe bámulok s arra gondolok, hogy maga is valahol, messze a tűz előtt ül és a parazsakat nézi. Hisz azt igérte, hogy sohasem hágy el, Amadé?

– Nagyon boldogtalan vagyok, asszonyom.

– Esküdött, a szívemre helyezve kezét, hogy mindig-mindig én leszek az oltárképe, nélkülem már nem élhet és szívébe golyót küld, ha egyszer elhagyom. Lám, semmi baja, Amadé. Még fiatalabb és frissebb, mint az előtt. Bizonyosan nem gondol már reám soha.

– Sokat szenvedek, asszonyom.

– Emlékezik, midőn elhagytam, midőn elhagyott, egy kedves jóbarátra tett szert váratlanul, a finom és előkelő francia urra, aki magával esténkint a Piros almánál vacsorázott.

– Kedves, jó fiú volt.

– Én küldtem őt magának, hogy ne legyen egyedül. Én legalább mindig tudtam, hogy mit csinál, mit gondol, kinek udvarol, óh, mert nagyon féltékeny voltam.

– A francia úr a kedvese volt!

– Nem, Amadé, én senkit sem szerettem igazán, csak magát. És most két év után újra eljöttem, hogy lássam, hogy a hangját halljam… Örvendek, hogy nem váltotta be gyakori fenyegetését, az öngyilkosságot. Örömömre szolgál, hogy egészséges, rózsaszínű az arca, fiatal cselédasszony fűti a kályhát és hímzések vannak itt, amelyeket nem ismerek.

– Az anyáméi.

– Most láttam és megnyugodtam. Azt hiszem ismét fogok aludni esti imádság után.

Az előkelő hölgy fölemelkedett helyéről, csendesen kivonta a kezét a katona kezéből és bundáját összefogva, az ajtó felé ment.

Amadé térdreállva nézett utána.

Az ajtó kinyílott, majd bezárult.

Egy perc mulva száncsörgés hallatszott az országúton a udvarház előtt.

A katona a falról lekapott egy pisztolyt és habozás nélkül a szívének irányította a csövet. Behúnyta a szemét, fölsóhajtott és megnyomta a ravaszt.

A pisztoly csütörtököt mondott. Valaki levette róla a gyutacsot.

Félix grófnő.

– Ah, Istenem, csupán előkelő emberek érdemesek arra, hogy az írók róluk írjanak! – sóhajtott útitársnőm Süvöltő és Buji között, a Nyirség északi részében, ahol olyan mély a sár, hogy többnyire ökrökkel vontatják az utazókocsit. Akkoriban azzal töltöttem a napjaimat és esztendőimet, hogy szerte utazgattam az országban, minden cél vagy különösebb elhatározás nélkül. Szerettem útszéli fogadókban üldögélni és a vásárosok elbeszéléseit hallgatni, a sarokban meghúzódva. Ismeretlen kis városokban sétálgatni délutáni napban és örvendezni az unatkozó nők emberpillantásainak, amint macskáik mellett gunnyasztottak az ablakban. Holdfényes éjjeleken falvakon áthajtatni, a cinterem bádogteteje fénylik és leromlott urasági lak húzódik meg a jegenyefák alatt, a ferde zsalugáteren lámpafény szűrődik, egy elhagyatott öregúr tán francia könyvet lapoz az ágyban. Ah, nyári búcsún a monostor körül lépkedni alvó lányok és asszonyok között. És olykor csókot lopni idegen házakban, mint a házalók lopják a szép gyermekeket.

Útitársnőm, akit a véletlen sodrott útamba, nevelőnő volt és a nagykiterjedésü méltóságos Pazonyi-család szolgálatában állott. (A családban mindig volt egy kamarás, de az rendesen nem törődött falusi rokonaival.) A kisasszony esztendőről-esztendőre, sőt néha havonkint változtatta tartózkodási helyét. Sok kisasszony volt a Pazonyi-családban és mindegyiket meg kellett tanítani a szokásos francia kifejezésekre, egy ábrándos dalra a zongorán vagy a nagy mazúrra. Útitársnőm ennélfogva úgy megszokta az örökös utazgatást, mint akár Sztrogoff Mihály. Olykor két-három nap alatt ért el egyik faluból a másikba, ahol a megművelésre váró kisasszonyok várakoztak. Nyugodtan aludt az útszéli csárdában, míg a pincében tán ádáz bankóhamisítók üldögéltek a korhadt hordókon. „A Pazonyiak kisasszonya!“ mondták a csendlegények, ha gyanus alakokra vadásztak az országúton. Hány esztendős volt? Ki tudná? Az ügynökök közvetlensége és fiatalos kedve játszadozott hervatag hajócskái körül. Az arca kissé rezes volt, mint azoké a nőké, akik sportolnak a szabadban, vagy titokban iszogatnak. A szeme azonban zöldesszürke és igen előkelő volt, mint egy meglettebb angol hölgyé, aki éppen a gyarmatokra utazik tisztán fia meglátogatására… Természetesen sok mindenféléről beszélt útközben, amíg olykor elhallgatóan vigasztalan tekintetet vetett az utazóhintóból a bánatos őszi tájra, ahol a nyári köd is lovagcsizmában jár a sár miatt és a bokrok fölött rongyos köpenyegként izzik kisértet-gazdája után. Majd sárgaborítékos könyvet vett elő és pár percig olyan előkelően és szertartásosan tartotta a könyvet maga előtt, megigazítván az indiai kendőt térdén, mint a varsói vonaton az orosz földről hazatérő kokott, hogy muszka hercegnőnek nézzék a galiciai tisztek. Dohányszínű ruhája és kerek kis kalapja volt, egy arany fácántollal és kutyabőrből való hajtókeztyűk a kezén. Bizonyos volt ostor- és az útifölszerelésben, amellyel a kíváncsi parasztlegényeket elhessegeti az ablak elől, miközben vetkőzik.

– Mily kár, hogy kiveszőben vannak az előkelő emberek! – sóhajtotta, bezárta a könyvet, amely navarrai Margitról szólt. – Amint a nemes dámvadak, a fejedelmi bölények, gimszarvasok és a kócsagmadarak kiveszőfélben vannak, úgy tünnek el a földről az igazi előkelő urak. Gondoljunk csak hazánk történetében Nagy Lajosra vagy Rezső trónörökösre… Én láttam őt… Medvevadászaton… Ah, Csernyiczky Félix még akkor az udvarnál szolgált, nem pedig a méltóságos rongyos Péri-Pazonyi familiánál. Engedelmével, uram, nincs elzüllöttebb náció, mint az elszegényedett magyar középosztály. Csernyiczkyak ellenben grófok voltak egykor lengyel földön, és én titokban Félix grófnőnek írom magamat naplómban.

– Csernyiczky? – kérdeztem bágyadtan, hogy résztvegyek a társalgásban.

Útitársnőm színésznőies mozdulattal kopogott néhányszor mutató- és középső-ujjával a térdén.

– Igen, – mondta szemlesütve. – Mi már nagyon régen ismerjük egymást. Több, mint húsz esztendeje. Ő engem kezdettől fogva Félix grófnőnek nevezett. Azt hiszem, meg is esküdtünk titkon egy búcsújáró helyen a szent barátnál. Sajnos, Csernyiczky jobban szereti a bort és a dáridót, mint a rendes életet. Az ősei, a várgrófok évszázadokig mindig mulattak és az első éjszaka jogával éltek. Az ősök bűnei miatt nem is lehettünk mi egymásé… Ő nevelő a Pazonyi-család szolgálatában, amint én nevelőnő vagyok. Csupán egy fedél alatt lehetünk egyszerre. Vagy én szököm el, vagy Csernyiczky…

– Csernyiczky, – mormogtam és sok varjút láttam egy erdőcske ritkuló fáin, amely úgy tünt föl az alkonyatban, mint egy angol rézkarc. Bizonyosan ott lakik a nyírségi varjukirály.

Útitársnőm mereven rám nézett és kiszámított lassúsággal mondta:

– Ő már három embert ölt meg párbajban.

Ah, a varjakról egy csöndes kertiház jutott az eszembe, ahol a szélben jegenyék hintáztak és egykor ott laktam egy korai őszön és női arckép volt az éjjeli szekrényen. Vajjon mit csinál most annak a fotografiának a mása?

– Igen, – feleltem. – Csernyiczky…

Útitársnőm az állát a tenyerébe hajtotta, amint ezt valahol a színpadon látta, – talán egy kis városban, valahol Galiciában, ahol tisztné volt és a vándortársulat az Arany-elefántban játszotta Sardou szalondarabját…

– Az élet telve van megfejthetetlen talányokkal. Némely ember akkor is boldog, ha egész nap egyebet sem tesz, mint a boldogtalanságát kovácsolja. Mások pedig már csak sírva tudnak elaludni esténkint, jó mélyen belefúrni a fejet a párnába és zokogni, mint egy megvert gyermek. Mily bölcs dolog a természettől, hogy a síróknak könnyü, csendes álmot küld, amely fölüdíti arcukat és fényesíti szemüket, mintha a babajavítóban lett volna összetört testünk az éjszakára. Én például néha azért sírok esténkint, hogy másnap jókedvem legyen. Bizonyos nőknek az esti sírás olyan, mint a hasis… Ah, mikor jól, szabályszerüen, előírás szerint bőgött az ember, azt hiszi, hogy ezzel eleget tett minden kötelességének. Lám, Csernyiczky más fajta. Ő esténkint a pohár mellett szeret tartózkodni és mindenféle neveket irkál az asztal lapjára. Bizonyos betűket nagyszerüen tud lerajzolni, kitünő lovas és a hadiiskolában a legjobb matematikus volt. A Pazonyi-ifjak úgy beszélik a franciát, mint a nagykövetek. Mindenre megtanítja Csernyiczky a fiúkat. Uram, még borotválkozni is maguk szoktak a fiúk, mert ez megtakarítás. Csernyiczky, miután a hadsereget elhagyta, egy grófkisasszony udvarmestere volt. A grófnő naplót írt minden estve és mindig beleírta, hogy mit mondott Csernyiczky. Csernyiczky évekig, amíg lélekjelenléte bírta, mindig vigyázott, hogy új hazugságaival föl ne döntse régi hazugságait. A grófnő nem szándékozott férjhezmenni és az volt a terve, hogy három agglegénybátyjának áldozza föl a jóságát, az ápolást, a gondját. És közben mindig Csernyiczkyre gondolt…

Utitársnőm szenvedélyes büszkeséggel mosolygott, mint régi udvartartásairól beszél egy elűzött királynő.

– Oly finom volt, mint a hársfa apró tavaszi levele és a kék erek kezén oly gyöngédek, mint a svájci havasok között a mélyen kéklő hegyi folyók. A legidősebb bátyja Angliába ment rókára vadászni és a boldogult velszi herceg hagyatékából megszerezte azt a száz palack magyar bort, amelyet Rezső királyfi küldött egykor barátjának. A borok különös üvegekbe voltak zárva és hiteles jegyzőkönyv kísérte a drága szállítmányt új lakhelyére, a finom és gyönge grófnő pincéjébe. E borok felügyelete a ház legbizalmasabb szolgájának Csernyiczkynek teendője volt. A grófnő naponta két pohár bort ivott, mert a háziorvos ezt tanácsolta. És mint mindent, a borivást is naplójába írta a drága teremtés. Egy napon, sokkal előbb, mint ez lehetséges lett volna, Csernyiczky azt jelentette, hogy elfogyott a századik palack is a velszi herceg borából.

A grófnő visszavonult szobájába, fölütötte naplóját, pohárral mértéket vett és kiderítette, hogy tíz üvegnél több nem fogyhatott el a nevezetes borból. Hová lett a hiányzó kilencven üveg bor?

Mielőtt a vizsgálat megindult volna, Csernyiczky mindent bevallott a grófnőnek. Ő maga itta meg a grófnő gyógyszerét.

És bár közben többször eladott lovakat és teheneket az uradalomból, anélkül, hogy valakinek elszámolt volna, a velszi herceg borait nem bocsátotta meg a grófnő. Csernyiczkynek távoznia kellett. Lám, végzetes szenvedélye nélkül még boldog lehetett volna szegény!

Utitársnőm őszinte könnyekre fakadt.

Falun hajtottunk keresztül, ahol derékig érő víz folyt az utcán. Árvíz maradványa. Csónakost hívtam és egy ottlakó rokonomhoz készülődtem estére.

Utitársnőm elgondolkozva nézte készülődésemet.

– Most táncmester a rongyos Péri-Pazonyiaknál, néhány hitvány palackbor miatt, – mondta és megrázta a kezem, mint az amerikai nők.

Jeromos bátyám.

– Ne legyünk rosszak, – mondta egykor anyai nagybátyám, aki némi részben nevelt, miután célbalőni és sétapálcákat gyűjteni segítettem.

Olyan fürtös, álmatag feje volt, mint a tiszt urak miniatür-képein láthatók, akik Napoleont Oroszországba kísérték és a medaillont ünnepélyesen az otthon hagyott kedves, vagy feleség nyakába akasztották. Jeromosnak hívták és olyan halkan örült, mint egy októbervégi délután. Fiatal korában a gárdánál is szolgált, – minden Csáky szeretne a gárdánál szolgálni, – párbajban egynehány embert agyonlőtt, vitőrrel kiemelték a balszemét és fekete selyemkendőt hordott fején, a körme mindig rózsaszínü volt, titokban, éjszaka, naplót írt, flótázott a kerti házban vagy nagyon erős borokat ivott bizonyos évfordulókon, amelyeket előre megjelzett a kalendáriumban, ilyenkor valamennyi pisztolyát fölporozta, megcsókolgatta az imakönyvét, végrendeletet írt német nyelven, aztán egyet kacagott és lefeküdt aludni. Ám legtöbbször mégis csak az ebédlőasztal vége felé üldögélt, hátat fordítva a kántornak és a papnak – tíz esztendeig, amíg falun laktunk, – a balkezébe hajtotta a fejét és unottan hallgatta a körülötte zajló beszédet. Sötét szeme olyan fáradtan feküdt az aranykeretes üveg alatt, mintha több év óta egyhuzamban éjszakázna. Nagyon keveset beszélt és a nők közül csupán hugát, anyámat tisztelte.

Ha nők is ültek az asztalnál, Jeromos a kántorral beszélgetett, akit mindenkinél jobban becézett, mert a kántor a boritalt szerette. Kedvelője volt a szép fehérnemünek, ingeit Pestre küldte mosatni és a kerti házban egy barna szentkép volt, amely előtt buzgón imádkozott névnapján. Kis térdeplője volt, régi rózsafüzér a zsebében és oly megvetőleg beszélt az életről, halálról, mintha ő maga tulajdonképpen részese sem volna az emberi sorsnak. Bizonyos évi jövedelme volt, amelyet mérnöki pontossággal fölosztott és halála után jegyzeteket találtam, midőn több hónappal előre kijelölte azon napokat, midőn pénzt ád a cigányoknak, miután azok kedves dalait eljátszák, a Valse de Moscou évente többször fölhangzott a kerti házban, oly ünnepélyességgel, mintha halotti misét mondanának valahol.

A cigányok frakkban muzsikálnak, – régi frakkokban a Jeromos ruhatárából, – a prímás komolyan, szinte meghatottan álldogált a banda előtt és az öreg kontrás ilyenkor soha se merészelt vakarózni, amit egyébként szeretett. A nagybőgős, miután olyan fekete volt, mint a szurok, a falnak fordítva húzogatta vonóját és a cimbalmos gyakran a levegőben felejtette a verőket, nagybátyám, Jeromos komolyan, sápadtan, falfehéren ült egy mély karosszékben, a lábát keresztbe vetette, a szemét lehunyta, oly mozdulatlan volt, mint egy halott. A primásnak borítékba zárva adta át a honoráriumot a délutáni muzsikálásért, nagy sétákat szokott tenni a folyóparton, meg-megállott és oly figyelmesen nézte a Tisza kanyarodását, mintha először látta volna. Majd tüzoltásban vett részt és öreg parasztnőket hurcolt ki a vállán égő házakból. Télen megfürdött a befagyott folyóban és volt egy kedvenc kutyája, egy utálatos buldogg, amely mindenkit lehúzott és Jeromos olykor óraszámra üldögélt a nagy fa alatt Grób társaságában, szabályos időközökben megsímogatta a kutya nagy fejét és néha csaknem könnybeborult szemmel nézett rá, mint egyetlen barátjára.

Egy napon levelet hozott Jeromosnak a pirosnadrágos postás-legény, holott a Deutscher Sport-on kívül más ujságot nem olvasott. Aranymetszésü, lilaszínü pecsétes levél volt, külső országból jött, – a francia regényekben a grófnők leveleznek ily papiroson. Jeromos bezárkózott a kerti házba és alkonyatig csupán buldoggjával foglalkozott. Majd a pisztolyokat próbálta ki a nagy kert hátuljában, egy ártatlan, pihenőre térő szarkát repülése közben széjjellőtt, nagy, fehér kezével gondosan, tisztán visszahelyezte tokjukba a fegyvereket és könnyedén intett nekem, aki az őszi estét bámultam az üveges verandáról.

– Jőjjön hozzám teázni, öcsém! – mondta kimért udvariassággal. – Befűtjük az orosz katlant.

Ilyesmi nagy ünnepség volt, valódi muszka szamovárja volt Jeromosnak és midőn annak pöfögését hallgatta, véleménye szerint szép ifjúsága álomképei tünedeztek föl a kerti házban. Követségnél szolgál, expressz-vonatokon utazik és nagyvilági nők fehér válla mögött fénylik egyenruhája, a hölgyek hajszíne párisi, fodros, vöröses, szőke és finom, mint a sampányer színe, az illat a ruhájukban, kastélyok és előkelő estélyek különös illata, cipőjük csaknem gyöngédebb, mint keztyűjük és hímzett zsebkendőcskéjét mindig elejti valaki, midőn a teafőző zúgni kezd és az erkélyen elrejtett zenekar régi keringőt játszik.

– Elutazom innen! – mondta Jeromos hideg és eltökélt arccal, mintha veszedelmes párbajra indulna korán reggel.

Elnyújtózott a karosszékbe, csendesen szivarozott, olykor a füstbe bámult:

– Csak anyádat sajnálom! – mondta a szivarjának.

Kiöntötte a teát, a szemembe nézett, mint még sohasem.

– Hány esztendős vagy?

– Tizenhat.

Gondolkozott, a lakktopánja orrát szemlélte.

– Jó kor, – felelt foghegyről. – Én már javában férfi voltam akkor. Remélem, te is férfi vagy… Tehát én ma éjszaka elutazom innen…

Eddig lassan, kimérten beszélt, mint az előkelő urak a színpadon, de rajta csípte magát s igyekezett természetes lenni.

– Nézd, kedves unokaöcsém, egy nőtől kaptam ma levelet. Azt írja, hogy már többé nem szeret, férjhez megy, küldjem vissza az emlékeket, amelyeket tőle kaptam, arcképét, imádságos könyvét… Bolondságot, harisnyakötőt. Egy falevelet. Egy hervadt virágot. Mindent, ami eddig vagyonomban volt. Én visszaküldöm.

Éppen olyan unottan bámultam, mint Jeromos bátyám szokott:

– Azt hiszem, néha előfordul ilyesmi.

– Előfordul, – felelt hirtelen keserűséggel Jeromos és a hangja megremegett. – Csakhogy nekem nincs elég erőm. Végezd te el helyettem.

Barna fadoboz állott az asztalon. Talán rózsafából készítették. Egy barna és semmitmondó női arckép került elsőnek a doboz fenekére. Az arcképre ennyi volt írva: „Mary. Karácsony.“ Később egy ezüstcsattos kis biblia, – a Jeromos párnája alól. Aztán egy kis velencei legyező a vasszekrényből. Selyem harisnyakötő.

Nagybátyám lehunyta a szemét.

– Siess, vidd magad a városba, a postára.

Az arcán hirtelen könnyek futottak végig.

– A címet már fölírtam a ládácskára.

Jeromos az ablakhoz állott, amíg a kerti házból eltávoztam.

Éjjel pisztoly durrant az udvaron. Máskor is szokott nagybátyám lövöldözni, tehát a fal felé fordultunk álmunkban. Reggel azonban Jeromos nem ébredt föl többé. Pontosan a szíve közepébe lőtt.

TARTALOM.

Púder 7 Az átszúrt szív szerenádja 15 A fehérkutyás dáma 23 Kisvárosi álmok hőse 31 Szentanyám 37 A hóember szeretője 43 Mitskei és Matskási 51 Reggeli imádság 57 Falusi éjtszakák 67 Árnyékból szőtt vendég 75 A kéményseprő 83 A kártyások 93 Régi templom Tabánban 101 Minden órának virágát 107 Souvenir, – Pesth 113 Kornél regényei 123 Szilvafa hamva 129 A hőstett 135 Nagybotos Viola 141 Márciusné délutánja 147 A kapcabetyár 155 Klaránsz utazása 163 Dombey 171 Budai este 177 Borbála 185 A kártya nem hazudik 195 Amadé téli lovaglása 203 Félix grófnő 209 Jeromos bátyám 217