Part 8

A társasági körök, a szinházak megnépesültenek, a fővárosnak falun s a zöldben elszórva élt népe szobába szorult, a meleg által netalán egymástól eltávolodott szivek a közelgő hideg által ismét egymáshoz közeledének, a szétvált ezernyi apró életgonduk ismét összelapultak s összeforrt erővel működének, egészen a természettan szabályai szerint, mely azt tanitja, hogy a testek részecskéi meleg által eltávolodnak egymástól, hideg által pedig összébb huzódnak. És az az örök öszhangzás a természetben! A külvilág hidegét pótolja a felolvadt sziv s a – befütött kályha melege.

Azonban, ugy látszik, mintha feledném, miről és kiről kell szólanom, s hogy nem természet-, hanem szivrajzot irok. S ezennel rendre utasitom magamat.

Hektorunknak, a szerelmes irnoknak – mint mondók – az volt szerencsétlen szokása, hogy rendkivül hamar szeretett a szép leányokba, különösen ha azokat némi regényes távolságban látta magától, s történt legyen ez bármily hölgy irányában, bárhol és bármiképen, ő azonnal házassági tervekkel gyötrötte szegény fejét. Szive olyan volt, mint a kénetlen gyufa, mely a legcsekélyebb dörzsölésre azonnal lángra lobbant, s annyi esze ilyenkor nem volt, hogy e lángot, mely keble oltárán lobogott, önmaga oltotta volna el, még mielőtt megtudandotta, hogy nem mozdul feléje semmiféle Vesta-szűz, ki azt gyulékony fidibus és tartós tüzü hasábokkal örök életben tartsa. Ő a lángot rendesen égni hagyta, mig az vagy magától aludt el, vagy a körülmények által fojtatott meg, a mire sohasem kellett több egy hónapnál. Azonban az ily hónapban csordultig tele volt ábrándokkal, vágyakkal, mik – mint kiki képzelheti – mindig a legmerészebbek s legtúlcsapongóbbak valának.

És nem volt a világnak komorabb, ingerlékenyebb, szerencsésebb és szerencsétlenebb embere, mint Hektor, midőn szerelmes vala. Hogy is ne? Verseket irni nem tudott: ezt nem csak mi mondjuk, ezt maga is átlátta nagy nehezen. Pedig elmondták neki mások, s elképzelé magának ő is, mily kimondhatatlan kéj lehetne az a szivre való nézvest, ha „lágy sohajait, szende vágyait, kriptaszagu komor resignatioját“ versekbe birta volna önteni! Lelke ilyenkor puszta, elhagyott vár volt, s a szerelem annak düledező omladékain huhogó bagoly, mely különösen s rendesen az esti és éjjeli sötétben rémitő siránkozással kuvikolt.

A nappalok csak megjárták, de az éjszakák szörnyüek valának Hektor körül. Nappal kenyérkereseti foglalkozásainak élt, s itt csak az volt hibája, hogy gyakran nagyszerü kanczelláriai bakokat lőtt. Igy p. o. utlevelet irván egy utas számára, a személyleirási rovatokat ugy összezavarta egy izben, hogy azon az utlevél tulajdonosa ily tételeket volt kénytelen olvasni, mint: orra: református, vallása: rendes, életmódja: nőtelen, termete: gesztenye szin, haja: kék, stb. S az ily baklövések miatt ő aztán illendőképen meg is dorgáltatott. Ez nappal történt.

De midőn elvégzé napi szakmáját, midőn besompolygott szobájába a szürke est, akkor az ő lelkének mindenik mocczanása Idát dudolt. És az ő dudolásai nem valának czél és irány nélküli hiu álomképek. Ő nem tudta ugyan, kicsoda és micsoda az ő Idája, s megelégedett azzal, hogy naponkint elsétál egyszer ablaka alatt, a nélkül, hogy megpillanthatta volna; azonban ő mindamellett mélyen szereté Idáját, és pedig Hektor ur, ki néha napján desperátusan szeretett volna megházasodni, nem csak azért szeretett, hogy szeressen, hanem mert tudá, hogy Idája (már mint az ő Idája) szép is; remélé, hogy gazdag is; hivé, hogy müvelt is. S mindezeknél fogva képzelé ő, az esti órákban szerény pamlagára dülve, s szabad legyen képzelődését minden teketória nélkül elárulnom, hogy az Isten nem messzire teremthette azon boldog órát, mely őt Idájával örökre egyesitendi.

És az ő lelke szárnyas állattá vált azon gondolatra, hogy ő nem sokára kopott butoru szűk szobája helyett kényelmes bútorzatu nagyobbszerü szállást fog bérelhetni, s a helyett, hogy, mint eddig, minden Isten adta ebédkor a pesti drága vendéglők étlapjainak tömkelegében syllabizálna, ezentul az ételkeresési nyomoruságos zavartól meg lesz mentve, s számára naponkint hitvestársi szeretet fog tálalni s tálaltatni, a nélkül, hogy valaha válogatni lenne kénytelen – nagy lelki megnyugvására. És a legboldogabb embere a világnak bukott poéta volt hozzá képest, ha meggondolá, hogy nem sokára az irnokságtól is „saját kérelmére“ kegyes elmozdittatást fog nyerni, s hogy mindaddig, mig senatorrá lehetend s a maga érdekeit a városéval ugyanazonositania fog sikerülnie, vagy épen semmit sem teend, vagy pedig az általa mindeddig mellőzött irodalomnak (magyar vagy német – mindegy) esendik neki, mire nézve nem épen haszonvehetetlen eszmesugót és születendő műveinek (alkalmasint freskoképeinek) józan correctorát vélt imádott Idájában feltalálhatni. Szándékai tiszták valának és nemesek, habár kissé prózaiak, de hiszen ő, mint mondám, nem irt verseket.

S mindezek után találkozik-e még valaki, ki el ne higye, ha mondom, hogy Hektor három hét alatt nem aludt annyit, mint egy füles bagoly? Ez idő alatt szobájából is alig ment ki, csak nehány perczre is, a rendes hivatalórákon kivül. A német szinházban alig volt 2–3-szor, a nemzetiben pedig egyszer sem, a hova bizonyos, nem ugyan nemzeti, de annál fontosabb városi okok miatt, különben is csak felette ritkán – legfölebb, ha ingyen jegyre tett szert – szokott elmenni. Nem azért nem ment pedig ő ide, mintha nem tudta volna, a mit a Fóti dal tót forditója mond, hogy t. i. „Kazsdi cslovek nyeh je cslovek, a magyar“, hanem mert: Accessorium sequitur suum principale – igy szokott vala Krajczer Hektor elménczkedni – s az én principálisaim a városiba járnak, tehát, stb., s meg kell vallani, hogy Hektornak ezen elménczsége, ha nem volt is Boz-féle, de mindenesetre boczi witz volt. Még csak kávéházban sem járt ez idő alatt, s egy a korona-kávéház egyik asztalánál rendesen politizáló s a frakkok legujabb szabásáról, a hajviselet legujabb divatáról nemes tűzzel elmélkedő klub nagy lelki szájtátással bámulá Hektor kimaradását, mely bámulatot ők testi szájaik feltátása által is szerettek volna ugyan gyakrabban kifejezni, azonban az utóbbit rendesen a kávéházi garçon török pipáinak csibukja töltötte meg feltáthatatlanul.

Az első fejezetben emlitett jó barátja, a tömör tekintetü Gábor irnok, ki sehogy sem tudta kitalálni, mi lelhette Hektikáját, nem sokára elhatározá magában, személyesen győződni meg Hektor rendkivüli láthatatlansága szülő okairól. Ily dicséretes szándékkal megtömött kebellel kapta magát Gábor egy csendes alkonyatkor – napi munkáinak teljes bevégzése után – s felszuszogván a szellemdus Hektornak 3-ik emeleten lebegő szállására, épen Hektor szobájának barna kilincsére tevé jobb kezét, mialatt keresztbe nyult baljának pupra görbült középujjával az ajtón szokatlanul kopogást affectált, a midőn a kulcslyukon s az ajtó hasadékain keresztül a sentimentális Hektor által mód felett kedvelt Schillernek ezen, általa – mondhatnók (ha aesthetikát nem sértenénk) – elvonitott szavait hallotta kiömleni: „Hektors Liebe stirbt im Lethe nicht!“ Ugy látszott, mintha Hektor épen Idáját vigasztalta s biztatta volna, nem testben ugyan, de lélekben.

És Gábor nem tudá, mit higyen hamarjában, a midőn benyitá az ajtót. A szoba sötét volt, mint a kalamáris nedve, melyből e betűket halászgatja a jelen sorok „csekély érdemű“ irója, s abban egyelőre nem látott semmit, mint egy a fent leirt özönviz előtti pamlagon végig nyuló, ingujjra vetkezett, tótemberszerü derekat, egy pár lábszárt, melyeknek talpaiktól fel egész a térdkalácsig számitott része a pamlag alsó részén levő támaszáról lógott le, mint két nyélbe csinált kasza, a pamlag felső vége felőli, szögletes fába végződő támaszán pedig tarkója nyugodott, s a tarkóval összefüggésben levő nyakról a boldog fej lógott le, mint indájáról az uri tök. Azonkivül az egész alaknak alapját a hát tevé, melyre fektetve a gyönyörszomjas kebel dobogott. Mindezt azonban – mint mondám – Gábor a sötétség miatt nem láthatá, kivevén csupán a két fehérlő ingujjat, melyek egyikének tenyere Hektor mellényének szivét takaró tájékán terpeszkedett öt felé, másika pedig a pamlag szoba felőli elkeritetlen oldalán a szoba deszkáira futott le.

Hektor még mindig idézte Schiller verseit, a belépett Gábort észre sem véve; de ez csakhamar utat tört bámulatának a sötétségbe ily szavakkal

„Mit csinálsz, Hektor? – Bizony észre sem veszed az embert.“

„Én – izé, csak ugy – olvasgatok“ – s ezzel rögtön ülő helyzetbe rohant a hosszan elnyult s felriasztott Hektor.

„Ebben az egyiptomi sötétségben?“ tamáskodék Gábor.

„Azaz, hogy – nem is azt akartam tulajdonképen mondani – hanem hogy hát – nevetni fogsz, hehehe – szokásom néha-néha, de ne nevess, Gábor.“ S elkezdének mindketten egymás szeme közé szélesre rántott mosolyokat villámlani. „Oh, ismét ez a szerencsétlen Gábriel!“ tevé aztán hozzá gondolatában Hektor, s a világ valamennyi intrigánsára átkot mormolt foga között.

„Ugyan, ne tarts bolonddá, Hektikám – szóla Gábor, megunván végre a sikertelen, néma vigyorgást – jól hallottam, midőn az imént beléptem ajtódon, hogy declamáltál. Halld inkább, miért jövék hozzád.“

„Mi kell hát no? beszélj!“ ragadá meg a szót Hektor, örülvén, hogy oly könnyü szerivel menekedett meg a faggatástól. Azután gyufa után nyult, s miután egynehányat hijába dörzsölt volna el a szoba kénkő-foltos falán, végtére csizmája talpához dörgölt egyet, mely lobot vetett, s melynek segitségével csakhamar meggyult a gyertya is, kellemetlenül serczegve, mi nyilvános jelét adá annak, hogy az a mult éjjel – s talán minden egyes elalváskor – örömkönyükkel áztatott, koppantó-helyettes ujjakkal oltatott el. E gyujtogatás bevégezte után letelepedett Hektor árva pamlagára s elkezde fülelni. Barátját azonban ugy nézé most a gyertyafénynél, mint nézheti a rengetegek tigrise a vadászt, ki őt csendes nyughelyéből felriasztja; csakhogy talán még sem egészen ugy. De mit ott barátság, hol szerelemről van szó? Mit ott Gábrielek, hol Idák „bájhonában leng a képzelet?“

Azonban Gábriel nem ugy gondolkodott.

„Mire való mindez, Hektikám? – kérdé Gábor. – Nem akarom én most sem a gyertyavilágot, sem azt, hogy ismét nekidülj gyönyörüséges kanapédnak. (Hektor észrevevé a vakmerően hideg és metsző ironiát, de még nem szólott semmit.) Hetek óta nem láttunk társaságunkban. A városházán többször igérted, hogy közénk jösz, s nem jöttél. Ma, most tüstént el kell velem jönnöd; elébb a magyar szinházba rendelkeztünk mindnyájan, a hol ma bécsi tánczosok lépnek fel; onnan majd közös erővel vacsorálni megyünk. De minek pazarlod miattam azt a gyertyát, Hekti?“ S egy könnyü sohajjal elfuvá a még alig pislogó fagygyuszálat. Azonban a pamlagról rögtön egy nehéz sohaj követé az elfujt sohajt.

„Gábriel!“ – kiálta szenvedélyes hangon, mély elkeseredéssel pamlagáról fölemelkedve, Hektor – Gábor! mivel érdemlettem, hogy egy idő óta minden legszebb szándékaimat akaratosan meghiusitod?

„Mit beszélsz, Hektikám?“ vágott közbe az ártatlan Gábor. De „Toldi nem hall már, harczok gondolatja mert fejében jár.“

„Nem, Gábor, ezt nem érdemlettem tőled – folytatá a boldog boldogtalan irnok keble ingerültségével – én neked nem sokára egy roppantul életbe vágó titkot fedeztem volna fel, s én nagyon sajnálom, életemet adnám oda, ha meg nem történt volna, de a történtet az Isten sem teheti meg nem történtté, s ha te engem ilyen embernek tartasz: ám – – váljunk örökre!“ S ezzel kinyujtá karját Gábor sötét alakja felé az asztalon keresztül, mialatt egy könycsepp pottyant le könytárából asztalán elterült csekély könyvtárára. „Oh nézd, mivé levék általad! – Gábriel – –! Isten veled örökre!“ – És Hektor ingerült lelki állapotján senki nem csodálkozhatik.

Gábor e véletlen hangon rendkivül meghökkent, s minden kedvét egyszerre elhordta a gólya.

„Igy még soha életemben sem láttam,“ kiálta fel magában; azután észrevevé, hogy e dolog őt kissé sérteni kezdi s ugyanazért elhatározott kebellel barátja felé fordult s igy szóla hozzá: „Egyébiránt komolyan mondod azt, Hektor?“

Hektor lesüté fejét a sötétben; kezeit leejté, a meddig csak ejtheté, s nem csak hogy habozott feleletével, hanem egészen oly némán viselé magát, mint hal a habokban.

„E szerint ugy látszik, el kell távoznom uraságodtól?“ folytatá érzéstől elfojtott hangon Gábor.

Hektort az „uraságod“ meginditani látszott, mert egy lábával kilépett állásából Gábor felé, egyik kezét is fölemelé térdéről, szemei is alkalmasint megmozdulának, mit azonban a sötétben nem lehete észrevenni, ajkain pedig az igen és nem szócskák egymást kergeték.

„Ugy Isten önnel, uram! Az ingyen-jegyre kapok embert akármennyit.“ És Gábor ajtóhoz kapott.

Azonban szavainak záradéka megtevé hatását. Hektor föleszmélt, s átlátta hirtelenkedését. Egy lépéssel távozni akaró barátjának nyakában volt, s megragadván gallérját, keblére voná azt, és engesztelő áldozatul felcsattant egy kedélyes csók Gábor arczán, oly nagyszerü, hogy a szomszéd szobában lakozók bizonyosan azt hivék, miképen az irnok szobájában a falat vakolják; egy szóval: Hektor és Gábor ismét jó barátok lőnek s ugy összesimulának, mint még soha össze nem simult senki. A hosszu ölelkezésből csak ily tört szavak szabadulának ki, mint: „Gábor – –! – Hektor…! – Meg fogsz-e bocsátani? – Mit beszélsz, Hektikám?“ stb.

Lássátok, feleim! ily rosz következései vannak a német szinházba való járásnak: a beteges kedélyességet és ál sentimentalismust igy teszi ott az ember sajátjává. Morál: ne járjatok német szinházba, hazámfiai!

MÁSODIK FEJEZET MÁSODIK RÉSZE,

melyben benfoglaltatik az irnok szerelmének és sors haragjának vége.

Mindezeknél fogva csak becsülnünk lehet a két irnokot, hogy a fentebbi szivreható jelenet teljes bevégezte után csakhamar felkészülvén, elindulának a magyar szinházba, mit ez egyszer azon különös véletlenségnek köszönhet a nemzet, hogy Gábor iródeák, alkalmasint valami szabadjegyes városi előljáró szivessége által, ingyenjegyekre tett szert. Ut közben az egészen megjuhászodott s kiengesztelt Gábor sokat beszélt össze-vissza, a miből azonban nem sok fért szerelmes Hektorunkba, mert ő ismét szinig volt megtöltve Idája emlékével. Fejlesütve menetett inkább, mint ment, Pest utczáin keresztül, melyekben ily tájban legélénkebb a zsibaj: a nappali madarak ilyenkor takarodnak nyughelyeikre, az éjjeliek ilyenkor suhognak elő rejtekeikből, mely fontos fölfedezést egyébiránt nálamnál sokkal fontosabb capacitások tevék először. S mily ellentét voltak ezek az utczák az ő lelke utczáihoz! Ezekben minden néptelen és csendes volt, bennök minden szellem fel nem riasztható mély álmot aluvék; csak egy elmosódott halvány alak járt benne fel s alá, kisértetiesen-gyönyörü léptekkel, félig gyászba borulva, virágbokrétával s fehér fátyolszalaggal kezében, Hektor felé nyujtván jobbját s ajakát, s minduntalan ezt énekelvén: „Örökre tied!“ a mit nemrégiben ő maga kiáltott az alak eredetije felé. S ámbár, hogy ez alak-másolat egyesegyedül járkált keble utczáin, minden legkisebb garde de dame nélkül: Hektor még sem mozdulhatott feléje. Miért? talán nem is szükség elmondanom.

Kissé elkéstek; s a szinházban már javában játszának, midőn a két irnok a csarnokba érkezék. De mi ez egy szabadjegyesre nézve?!

„Hekti barátom, itt a jegyed,“ mondá a csarnokban Gábor: „eredj be egyenesen a földszintre, én nem sokára utánad megyek, csak elébb megnézem a második emeleten, itt vannak-e valamennyi társaink“. – Tudnivaló dolog, hogy e társak azért valának oly magasságban, mert ők nem birának szabad jegyekkel. S ők addig nyujtózkodának, meddig paplanjaik nem értenek le a szinháztetőtől egész a földszintig.

A szinház nem vala oly tele, hogy ne lehetett volna benne sétálni: bécsi tánczosok, hál’ Istennek! nem nagy pusztitást tesznek a magyar közönségben. Szerelemüres szivvel máskor nagy örömet szokott Hektor az ily sétálásokban találni, minthogy voltak perczei, melyekben igen természetesnek találta, hogy a szépnem szemei rajta megakadnak. Lepkeledérséggel repülének ilyenkor pillanatai egyik hölgyről a másikra, leszivák mindenikről a szépség mézét, azután besajtolák azt fogékony keble köpüjébe, mire ő azután otthon, ismeretes pamlagmerengései között elővevé a köpűt, kiszedé a mézet és gourmandi ügyességgel lassankint megemészté azt sonkolyostul együtt és kenyér nélkül, a miért azután, mint már tudjuk, rendesen egy hónapi indigestiót kapott.

Jelenleg azonban az ő sétálása nem volt ilynemü sétálás: mintha dróton rángatták volna, oly lelketlenül lépett ő egyik helyről a másikra. Látni pedig, épen nem látott semmit; a pápaszem, mely mindenkor orrán nyargalt, most tökéletesen haszontalanul állott szemei előtt. És a szinház hölgyeit illetőleg Hektorra nézve valóságos napszaporodás és holdfogyatkozás uralkodott. Hogy is ne? Az ő szeme kölcsönzött fényü sötét bolygó csillag volt s ezen planéta előtt állott szüntelen a ragyogó nap, Idája, roppant nagy formatumban, mely árnyékát nem csak egyre, de a szinház valamennyi holdvilágaira veté, habár nem voltak is valamennyien holdvilágképek. A természetben ugyan ilynemű fogyatkozásokat nem látni, de bocsásson meg a természet, Hektor urnál a természet csakugyan igy állott. Napján kivül minden egyéb láthatatlan volt előtte. Szerelme minden egyéb iránt vak volt; s vak volt e roppant szenvedély azért, mert a szűk test, melybe záratott, annyira szoritá azt minden felől, hogy lassankint csupa tyukszemeket kapott, a melyek, mint tudjuk, nem szoktak látni semmit.

Igy levén a dolog, Krajczer Hektor, az irnok, nekidült egyik oldalával a szinház falának, és szerelmét: „tarka pórázon mosolyogva nyögte,“ hogy Berzsenyivel szóljunk. És beállott egy jelenet, mely egy pár pillanat alatt történt, s mit egyetlen egy szuszszal kellene ugyan elbeszélnünk, de tüdőnk gyengesége ki fog menteni, ha azt több apró lélekzet közt mondjuk el.

Hektor pillanata egy első emeleti páholyon akadott meg, s szeme két szeg lőn, melylyel egyszerre lelke a páholyhoz szegezteték. A páholyban két hölgy ült: az egyik időske, s valaha lehet, hogy szép is volt, a mihez azonban semmi közünk; a másik fiatal, gyönyörü s bizonyosan a szinház összes leányinak gyöngye. Midőn Árpád legelőször pillantá meg a Duna partjait, nem érezhetett elragadóbb örömet, mint Hektor, midőn e hölgyet most felfedezé. Komoly sejtelmeit, csendes álmait, pamlagábrándjait egyszerre mind megvalósulva képzelé. Igen ő mindig hivé, hogy reá talál Idájára, habár nem keresi is őt, mert hiszen az ég nem lehet oly kegyetlen, hogy maga ne segitse össze a boldog frigyet, mely szerinte komoly elhatározás, érett meggondolás és józan megfontolás (s még számtalan -olás és -elés) szüleménye.

És ime most megpillantá őt – –! És szűz szemérme fültövéig terjeszte paprikaszinű fátyolt arczára, ha meggondolá, miszerint ő most annyi népség előtt, oly nyilvánosan, kénytelen általlátni szerelmi boldogságát. Vére agyába szökkent és hajszálai égre borzadának e vértolulástól; érzelme nyelvére ült és kitört e mindent magába foglaló szójárása, melynél többre soha sem mehetett, kitört a nagyszerü: „Örökre tied!“ – „Oh, megyek, megyek, édesem!“ tevé hozzá biztatólag. Egy percz mulva a szinház ajtaja szenvedélyesen becsapódott s Hektor csakhamar a felső emeleti lépcsőknél termett, s nem repült ugyan rajtok holmi szerelmi szárnyakon, de oly nagyokat lépett, hogy minden egyes lépéssel 3–4 hágcsót haladott meg, mi közben minden negyedik hágcsónál tremolo hangon zengé el a néma falaknak, hogy: „Örökre tied!“ És vajon ki nem cselekedett volna hasonlóképen? ki nem rohant volna azonnal eszméletlenül, önkénytelenül, nem nézve semmit, sőt még viszjegyet sem kérve a szinház ajtajánál (mint lángzavarában Hektor tevé), ha megpillantotta volna azt, kit csak egyszer látott ugyan, de kivel azóta nála minden remény, vágy, lehetőség, sőt egész élete öszszeforrt?

És az üdvmámortól remegő Hektor egy pillanat alatt fölért az első emeletbe; pihegő kebléből kiemelkedő dadogó nyelvével megolvasá a páholyok számát, s rátalálván csakhamar az igazira, épen kilincs után nyult, midőn a páholy ajtaja megnyilt (épen eléggé, hogy bepillanthasson s meggyőződhessék, hogy jó helyen jár) s belőle egy ezüst sujtásos, czifra liberiás inas lépett ki.

A liberiás láttára kissé meghökkent Hektor. Holdkórosként andalgott ő egy hónap óta Ida ábrándjai között, s valóban most is, midőn a lépcsőkön fölfelé rontott és el nem bukott, valódi holdkórosi ügyességet tanusitott; de ime a kék frakk, a veres mellény, a harisnyás, czipős két láb, mely előtte állott: aligha ez nem lesz jelenleg az égő gyertyaszál, mely a holdast álmából fel lesz riasztandó s valóra ébresztendő.

Az irnok visszaijedt képzeletétől. Az inas betevén maga után a páholy ajtaját, kiért a folyosóra. Hektor néhány lépést hátrált, két tenyerét fölemelé a liberia felé, szemöldökét felrántá addig, a hol haja kezdődött, a mi rendkivüli hüledezés kifejezése volt arczán. Olyformát sejthetett ő, mint Lendvai Márton, midőn Czakó „Végrenrdeleté“-ben apja végrendeletét olvassa, s megtudja, hogy ő, a 24 éves mágnásfiu, nem mágnás fia. Egy szóval: Hektor borzasztókat gyanitott.

„Ember! – uram!“ – rivalga ijesztő arczkifejezéssel, fuldoklási kórjelek között, Hektor a bámész inasra – „mondja el, ki van e páholyban?“ – S e kérdés kibocsátása után Hektor nem Hektor az irnok vala többé, hanem egy colossalis nyilt fül.

„Már mint ebben a páholyban?“ kérdé a retirált inas, bámész pillanatokat szegezve a kérdezőleg remegőre.

„Ja, ja!“ – kiálta az irnok, s a fővárosi irnokok igen helyett mindig azt szokták mondani: Ja, ja – „ama két hölgy – egy öreg s egy fiatal – oh, hamar – kicsoda ő?“ – E szavak egymást ölték Hektor szájában a kijövési elsőségért.

„Ebben a páholyban az uraságom van, épen tegnap érkeztünk meg a faluról,“ szóla hidegvérüen az inas.

„Miféle uraság, hogy az Isten áldja meg?“ – és mintha az anyatermészettől kapott eredeti csizmáiban borotva-éleken tánczolt volna Hektor.

„Hát Barkányi grófné ő méltósága a leányával,“ szóla a czifra liberia, s azonnal páholyt akart nyitni a véleménye szerint bemenni szándékozó egyszerü irnokkabátnak. De Hektor megragadá őt, még mielőtt a kilincshez nyult volna, s elinté dolgára. Azután összecsapott kezek kiséretében a rémitően megnyilt szemek azon tájék felé pillantának, hová a galeriát csinálták, de csakhamar le- és kibomlának az összekulcsolt kezek, lehullott a merész tervű fő is melle közepe tájáig, s kialudt fényü szeme leeresztett födelek alól azon irány felé lapult, melyben a földszinti páholyok nyulának el. Hektor mereven állott, mint a bálvány, a vészhozó páholynak fordulva képével, mint a kálvinista fejfák felirásaikkal napkeletnek.

„És ha láttál szépen nőtt virágot Elhervadni belső baj miatt: Ugy hervadt el, félvén a világot, Krajczer Hektor belső bú miatt.“

Ő nem volt báró, ő nem volt gróf, sőt Krajczer Hektor még csak ypsilont sem irt neve végére!! – s mindezt csak most tudta ő meg! A polgári társaságnak ez alkalmatlankodó intézetéről ő mindeddig még soha sem emlékezett meg!

A szép remények, kilátások, pamlag ábrándok mind elsodortattak a semmiség üres örvényébe. Ott állott ő még mindig keresztbe font karokkal, lekonyult fővel, mozdulatlanul, eleven halott martaléka az átgondolt gondolatlan szenvedélynek. És „örökre tied! – tied örökre!“ ezt variálta ő öntudatlanul mormogva, s belőle a legkeserübb guny mormogott, belőle városi pénztár költségén szerzett jó feketeségü tintánál is feketébb epe ömlött, s mind e mellett neki, ki nem régiben ábrándjaival az egeket ostromlá, most minden kedve elmult egy páholyt és szép tartalmát ostrom alá venni. És ne mondja senki, hogy ez nem psychologiai igazság.

A bájos ismeretlen, ki az előbbeni fejezetben emlitett temetési készületeknél, részint az előtte némileg ismeretes s vele ugyanazon egy házban élt meghalt leány iránti vonzalomból, részint leányi szeszélyből, megjelent, s kinek az elragadtatott irnok örökre leköté magát, ben ült a páholyban. S Hektor Idája meg sem álmodá, mily iszonyu kinoknak szülője ő e jelen pillanatokban.

S itt tulajdonképen vége lehetne ez elbeszélésnek, ha nem volna még egy kis elbeszélni valónk.