Part 9

Épen midőn már majdnem megunta Hektor a folyosón ácsorgást s a szégyen és fájdalom még mindig petrificálták teste egyes részeit, épen akkor rontott le a második emelet lépcsőin barátja, a kedély legingerlettebb perczeiben izetlenkedő Gábor, s megpillantván őt itt áldogálni, azonnal feléje sietett, hátulról vállára ütött a merengőnek.

„Hát te mit csinálsz itt, Hektikám?“

Hektika fölrezzent, s mintha szerelme sirján könyökölt volna könyözönt patakzó szemekkel s onnan riasztotta volna fel egy reményt riadó hang, hamarjában összeszedte lelke, teste minden sátorfáját, de a zavar, a boszu, méreg, lealázás csak tört szavakat tolának ki belőle.

„Oh, ismét ez a borzasztóan malitiosus kölyök!“ – kiálta fel, de ugy, hogy a hangok saját gyomra felé tartának inkább, mint Gábor fülébe.

„Mit beszélsz, Hektikám?“ – faggatá ismét Gábor.

„Én? – Semmit“ – fuldoklék Hektor – „csak – oh, te szándékosan mindenütt utamban állasz – de, oh nem képzelheted, barátom, mint szeretlek én mégis tégedet – roppantul szeretlek én téged!“ – S ezzel nyakába borult barátjának, kit midőn épen ezen perczben gyülölt inkább, mint szeretett, mindazáltal jól esett neki, hogy valakit előkaphatott, a kinek megvallhatta szerelmét. Ugy tetszett árva lelkének, mintha ez által boszut állana azon „mellőzésért,“ melyben csak az imént részesitették. Sőt képes lett volna alkalmasint e jelen perczben magát Gábort nőül venni, ha ez egyátalában kivihető lett volna, csupán azért, hogy a tőle elpártolt, s általa most már – megvetett (igen, megvetett) hölgy ellen demonstratiót csinálhasson. Mint látjuk, keblének fáklyás-zeneszerü bájos ömlengései egyszerre sivitó macskazenévé torzulának.

„De hát mondd meg, Hekti – kérdé az ismét ellágyult és nyakáról lassankint lesimitott irnokot barátja – mit keressz tulajdonképen itt a folyosón?“

„Én, édes barátom?“ – felele a mindinkább zavarba jövő s szerelmét mindenkor, különösen pedig a jelen körülmények között, rendkivül titkoló irnok, és nem adta volna egy jó irótollért, ha ez egyszer becsületesen kivághatta volna magát – „hogy én – mit keresek itt, Gábrikám? – Én – – hehehe – én a kalácsárust keresem.“

Gábor diákban megvolt azon sokszor megbecsülhetlen tulajdonság, hogy mindent elhitt, s kérdezgetni csak addig szokott, mig kérdésére választ nyert: minőt? arra semmi gondja nem volt. Most is csupán csodálkozott kissé Hektor feleletén, azután tolakodó szivességgel megragadá karját, s mi közben mintegy kényszeritve levezeté a lépcsőkön, szünni nem akaró bőbeszédüséggel azt bizonyitgatá előtte, hogy a kalácsárus nem ott van, hol azt Hektor keresé, hanem ott, hová ő vezeti őt.

S leértek a csarnokba, és Gábor megállapitá a karjára dülöngő alvajárót egy sütemény halmaz előtt, mondván: „Itt van ni, egyél!“ – Hektornak egyátalában nem volt most étvágya; de bármint igyekezett is szabadulni, azt nem teheti a nélkül, hogy el ne árulja magát, s ez által rövid idő mulva az irnoksereg gunymartalékává ne váljék. Gépileg a sütemények elé állott tehát, s elkezde enni, és folytatá az evést, oly mohón, oly szenvedélylyel, mintha épen szerelme gyülölt tárgyát tépné fogaival. Pusztult előtte minden; s ha Gábor angyalnak eszébe nem hozza épen e körülmény a fizetést, tán diós és mákos és lekváros kiflik tömege okozta volna siralmas kimultát a jobb sorsra érdemes Hektornak.

És a ki őt ismét háborgatta és zavarta, az ismét Gábor vala. A gyülölet hannibali boszuindulattá vált lelkében, midőn Gábor e szavakat intézé hozzá:

„No menjünk már be a szinházba, Hektikám! Abropó![5] ismered-e a Barkányi grófkisasszonyt? Nekem a második emeletből mutatták, ez a leggyönyörübb leány a szinházban.“

A szegény ártatlan Gábor e szavakkal tökéletesen befűtött magának. Soha még egy pulyka sem fútta fel magát oly méregre, mint jelenleg Hektor. A fájdalom tetőpontját érte.

„S te még keserü gunynyal merészled kinozni szenvedéseimet? – Vakmerő Gábriel! (Metsző pillanatok, fogcsikorgások és néma pauza.) – Gábriel! – – te, te merészled azt? – Jól van. Ugy áldjon meg a szent Isten, a mint – – (az irnok nem talált alkalmatos szavakat) szemeim téged örökké kerülni fognak – – –“

S ezzel a szinház ajtajának rohant; de hijábavaló igyekezet vala ez, mert Hektor első boldog kirohanásában viszjegyet nem vett, s. most a boldogtalan, metszettfülü gyászvitézre reá nem ismertenek.

„Oh, Istenem! még ez is!“ kiáltott, megfordult, kirohant a csarnokból, az utczákon nehány lába ügyébe eső vargainast elsodrott, csakhamar szállására ért, a harmadik emeletbe fellihegett, szobája ajtaját szenvedélyesen becsapá, gyertyát nem gyujtott, ruhástul az ágy párnája közé temetkezett, s egyszerre minden csendes lön. Néhány percz mulva lágyan panaszló hang szólalt meg az ágyon: „Idá-ám! örökre-e ti-ed!“ De rögtön utána egy ijesztően dörgő hang ordita ki az ágyból: „Oh undok asszonyi hűtlenség!“

Másnap 9 órakor Hektor Gáborral a legszebb barátságban copizált együtt a város házán. Azt mondá, hogy a mult éjjel nagyon megterhelé gyomrát s roszul aludt.

S most ismét egy hasonló uj szerelemnek néz elébe.

Egy könyet a szegény Hektor számára, szép olvasónőim!

A SIPLÁDÁS FIA ÉS A SIPLÁDÁS FIÁNAK AZ APJA.

(Irány-ábrány, ad normam: irány-regény.)

Alap-hangok: Orgelum orgeleis, Dudeldum deis.

Sördal.

Jahrbuch des deutschen Elementes in Ungarn.

Carl Maria Benkert.

NYITÁNY.

Szerzé s előadja Kaján Ábel 1846 elején.

Egy fővárosi ujdonságiróval állok igen közel ismeretségben. Ezen tisztelt barátom, szaglálódás, bámulás és hallgatózásra használni szokott hivatalos óráinak egyikében, egy a holdvilág tájékára épitett légvárakat lelkesen vakolgató „nemes ábrándozó“ társulatra bukkant: hol másutt, mint a zagyvalék Pesten, a leendő magyar világ-teremtés ezen jellem és idom nélküli chaoszában? Barátom – erőt véve magán, és ritka ujdonságirói nagylelküséggel – lemondott a tett felfedéshez tulajdonosi jogairól, azokat teljesen és dijmentesen nekem engedvén által. S én fölemelem szavamat az égre.

Tagjai ezen klubnak ülő és fekvő helyzetben is a mennyország gerendáit verdeső fiatal óriások valának, s megannyian a világirodalomnak hol szőke, hol barna, hol vörös üstökü kométáivá hizó, bolygó tüzek.

Nem volt a világon irodalmi határ, melyen vágyaik tul ne rohantak, nem termett borostyán és babér, mit kalapjaik karimájával örömest föl ne cseréltek, s nem circulált földünk ismert részeiben egy árva garas, mit birni ne szerettek volna. Lehetetlenséget nem ismertek, még akkor sem ismertek, ha öt perczczel az ebédlés ideje előtt történetesen lapos guta simitásaiban szenvedtek erszényeik.

Ha a nagy Germania tudta volna, hogy ezen emberek az ő ápoló pesztonkái, fogadni mernék, hogy Germania legalább is a Rákóczi-indulót harsogtatta volna haladási örömében.

Elgondolkoztam tehát, és feneketlen gondolatokba sülyedtem olykor azon elmém elé tolakodó kérdés fölött: vajon mivé válnak egyszer ezen Napoleonkeblü csodabogarak? vajon miféle jövendő van irva számukra a sors könyvében?

S ezen elmerülésem egyik esti órájában tarka visiók repkedének képzeletem elé, s megszületék vala „a sipládás fia és a sipládás fiának az apja.“

I. SZAKASZ.

Szerzé s előadja egy ismeretlen egyéniség 1890 derekán.

1890 derekán Pesten egy magyar regényiró ül szobájában iróasztalánál. Nem az a furcsa a dologban, hogy ezen ember regényiró, hanem hogy ezen ember regényiró, hanem hogy 1890-ben ir magyar regényeket. Rendkivüli tiszteletben tartja az 1890-iki regényiró emlékét azon ügyvédeknek, orvosoknak és táblabiráknak, kik, a replikákon, recepteken és a semmin kivül, novella- és regényirással is foglalkoztak 1845 körül, lelkes műveik irása közben szüntelen azon törve fejöket: vajon lesz-e ember a hazában, ki azokat megvegye s elolvassa? De az idők változtak.

Hondery Ákos, mintegy 32 éves csinos barna uri ember, regényiró és polgár. Ő ir, a közönség olvas. Az idők változtak.

Nevét apjának köszönheti, ki azt (a nevet) 1840 táján csinálta, akkor t. i., midőn az a hire járt, miképen Magyarország fővárosát, Budapestet, Honderűnek keresztelendik át. Az apa beléhalt a várokozásba s uj nevét a várakozással együtt fiára, Ákosra hagyá. Nem csak, hogy a főváros elkereszteltetését meg nem érte, hanem még azon lap is sirba zuhant, mely ugyanazon időben, a mondva csinált Honderű név alatt, napvilágot látott. Az apák bűneért igy bünhödik gyakorta az utókor.

Egyébiránt Hondery Ákos műveit 1890-ben nem csekély része ismeri a művelt világnak. Egy szibériai tudós, kikkel egyidő óta szorosabb összefüggésben állunk, „Sewerowostoknoi Jussuf és Soroksári Ilka“ czimű legfiatalabb regénye átforditása ügyében épen most mulat Pesten. Arczképe tizenhat kiadást ért eddig, a kor divatja szerint, kozák sipkában és hosszu ködmönben.

Lakása Ákos urnak (csak igy nevezi őt egész Pest) a főváros legszebb részében van, az Árpád-külvárosban, a Margitsziget átellenében, hol a kereskedői nép még nem alkalmatlankodik annyira örök zajával, mint lentebb a régibb városrészeken. Phantastikus elrendezésü dolgozó szobája saját házának udvarára s ez a Dunapartra nyilik. A házak napról napra nagyobbak, az udvarok mindinkább szűkebbek. Ákos ur szép háza szép udvarát bizvást használhatta volna tintatartónak, s másodemeleti ablakán csak ki kellett volna nyulnia tollával a regények kihalászása végett. Házmestere legalább ilyképen járt el rosz időben. Csak az ablakon nyult ki a seprűvel, s ugy seperte fel az egész udvart, a nélkül, hogy megázott vagy a nap megsütötte volna.

Ennyit el kelle mondanunk Ákos urról, ennyivel tartozánk neki.

Dolgozó asztalánál ült – mint kezdők mondani – Ákos ur. Egy épen kéz alatt levő regényének kifejlési stadiumán vala, s a regényhősök bonyolodásaiba ugy belebonyolult maga is, hogy nyakába borult volna annak, a ki hamarjában kezébe adta volna gombolyaga irányfonalát.

Tintája tollába száradt, szemei meredt pillanataikkal majdnem kifurák iróasztalát, gondolatai tárházából nem csalhatott ki semmit, a mit felhasználhatott volna. Szomoru pillanatok, olyformák, mint midőn a szabó fekete frakkot varr s veres czérnánál egyebe nincs. Roszabb a semminél. Ákos ur több izben fölkelt, a mellékasztalon álló czukros vizből kóstolgatott, hogy elrekedt fejében a gondolatok gyilkos haramjákkal elállott utját kiegyengesse; rá gyujta egy Kossuth-szivarra, hogy Amerikát megszégyenitő illatával kisérgesse a netalán előjövendő eszméket az előtte heverő papirosra; felborzogatá haját, bajuszát és barkóját, mit az európai civilisatio legkisebb sérelme nélkül most is kitünő abundantiában visel a magyar nemzet: erőködése mind hasztalan! a toll száradt, a papiros üresen maradt. Terméketlen volt, mint az 1845-diki irók nagy részének nagy része. Csak azért mondjuk, mert de mortuis nil nisi bonum.

S a gondolatmeddőség e verejtékfacsaró pillanatában a dolgozó szoba ablaktábláin keresztül már 1845-ben is untig ismert hangok ungrándozának Ákos fülébe… Leirom a hangokat hatásteljes rövid sorokban.

A hangok nem valának erősek, nem valának kellemesek… Mintha Sujánszky, a conservativ szellemű poéta dalait hallotta volna az ember.

Nyikorgók valának a hangok és visitósak.

Az ily hangokat rendesen ebéd után szokta hallani a pesti ember, ha t. i. otthon ül és nem kávéházban.

A hangok nem korszerü gőzsípládából származának.

Hondery Ákos udvarán egy emberkézzel forgatandó antik werkli foglalt helyet.

„Valami, a kor rohanó talyigájáról már rég lepottyant polgártárs kenyérkereső művészete lehet,“ gondolá magában Ákos.

A hangokra mindazáltal felriadt, s a kevés tartalékgondolatok is, melyek kedvezőbb pillanatokra lesve, agya háttérében ácsorgának, ijedve tova iramlottak. „Átok reád, udvar sípládája!“ kiálta fel az iró, az ujabb kor egyik költőjének szavait idézve, melyekben a reminiscentia kézzel fogható, s lekapván füle mellől az ott bitangoló tollat, az asztal alá vágta azt. És csaknem haja szálainak fogyasztásához fogott, midőn a néhai „Szökött katona“ és „Két pisztoly“ népdalainak elforgatása után, holmi ócska laendlerek és keringők ugrándoztak elő a werkli meg-megszaggatott, rögös és kátyus utain. Ákos urban megszilárdult azon meggyőződés, miképen az udvaron kinzott kézmű legalább is félszázados rommaradvány, s hogy valószinűleg nyugdijas állapotából rántatott elő, hogy még egyszer éljen, élelmet adjon és elevenitsen. A regényiró élénk képzeletének ugy tetszett, mintha egy agg invalidust látna fölfegyverkezett állapotban tűzről pattant huszárok sorában, vagy pedig mintha egy elvénült rekedt kopót látna egy sereg con amore csaholó kutyakölyök közelében.

Oly nagy a különbség a hajdani és mostani sipládák között.

Elkeseredésében mit tehetett egyebet, mint felhagyni egy időre a fejtörés szellemi munkájával s más anyagi időtöltés után látni? Ugy lőn. Szivardarabját eldobá s búfelejtésül rágyujta legkedvesebb pipájára azon dohányból, mely a „szenvedélyes dinnye- és dohánytermesztő“ philosophusunk által Cubából hozatott magnak maga sem tudja hányadizigleni unokája, de azt tudja, hogy a dohány felséges, s valahányszor szivja, mindannyiszor áldást rebeg a magyar philosophusok szenvedélyességére.

Pipáját is, melyből jelenleg füstölgetett, rendkivül nagyra becsülte, nem valami nagy külértéke miatt, mert az nem volt egyéb egy bádoggal fedett selmeczi cserépnél s egy görbénél görbébb kuszó fenyőszárnál; azonban e készületet ő a nem régiben Csokonaihoz tért magyar Beranger hátrahagyott holmijének eladásakor szerezte drága pénzen. Igen! a kezében levő pipából hajdan Petőfi szivott, igen! az ujjai között kigyozó szárat kárpáti vándorlásaiban hajdan ő szerezte. És azért legkedvesebb Ákos urnak ezen pipa. Neveli érdekét még az is, hogy volt tulajdonosának kortársa, a – – a „kebeldús“ Kaján Ábel (a ki jelenleg pálinkát főz álnév alatt Árvában) is szippantgatott belőle néha-néha a jobb időkben, midőn még egymás társagában töltögettek üres órákat és üres pipákat. (A pipáról talán elég ennyi előlegesen, mig hiven talált rajza a Debreczenben megjelenő s élénk részvétnek örvendő „Magyar Illustrált Ujság“-ban leend közölhető.)

A regényiró lelke a jelen ráklábain a mult időkbe mászott vissza és sötét gondolatokba merülve várta pamlagán az udvaron keletkezett sipverseny elmulását. A werkli egyre hangzott.

Egyszerre kopogást vesz észre szobája ajtaján.

Vagyis nem annyira kopogást, mint inkább karmolást, vakarást.

Ugy tetszett, mintha kutya, vagy más ily alacsonyabb műve a teremtésnek kapaszkodnék jó remény fejében a kissé magasan álló rézkilincs után.

„Szabad! – Tessék! – Bujj be no!“ hangzék a pamlagról.

Az ajtó meg nem nyilt. De az ajtókaparás, reményt nem vesztve, tovább is hallatszott.

A ház ura megsajnálta a boldogtalan kapaszkodót, az ajtóhoz közelge s kinyitá azt. E pillanatban látta az egészen kifáradt kapaszkodó sovár reményeinek teljesültét. Egy 10–12 éves fiatal ember volt ez, minden áron a szobába ágaskodó.

„Egy garaskát a szegény werklis számára, nsgos uram!“ E szavakkal hátrált az előszobába a szerencsétlen fiatal ember. Ujra fiatal embernek mondom: igen: mert ámbár félre nem ismerhetők valának rajta a gyermekévek, arczának kiképzett vonásai mégis valóságos embert mutattak. Utazási, házalási fáradalmak és alamizsna-szerzemények keserves eredménye volt ez. Azonkivül arczbőrét átláthatlan szeplő-fátyol boritá; egyik szeme, alkalmasint a sok koldulási hunyorgatás következtében, feltünőleg nagyobb volt a másiknál, s azon kirivólag szőke hajcsomók, melyek minden oldalról a vörhenyeges arczra borultak, akármit jelentettek inkább, mint angyalszelidséget. A ruhadarabok tarkasága, különfélesége s kopottsága, melyek ez alak tagjait körülhullámzották, egész megszaladt kis zsidópiaczot jelképezének.

Ki ne ismert volna rá?… Ő volt…

Ez volt a sipládás fia.

Azonban mindezen külsőségeken Ákos ur fen nem akadt, mivelhogy ő csak rendkivüliségeken szokott fenakadni, a rongyos koldusok pedig nem rendkivüliségek honunkban még 1885-ben sem. De igenis meghökkent a garaskát igénylő fiatal ember magyar beszédén, minthogy a werkli-művészet mai nap is csaknem kizárólagos szabadalma az idegen földekről bevándorlott, keresztülkasul ihletett, de még keresztülkasulabbul éhezett külföldi notabilitásoknak. 1846-ban a Honderü vette őket meleg pártolása alá, és több izben igen jeles, igen műértő és igen kimeritő birálatokat és ismertetéseket közlött a sipládamüvészet és forgatás ügyében, kisérvén azt számos arczképpel és rézmetszettel. Másképen azt attól várni nem is lehetett, ki az egyetemes világirodalmat és művészetet birta átkarolni. (Nyájas olvasóink tudják, hogy e kezek most, miután ideiglenes nyughelyökből, egy magyarországi szük kriptából felszedettek, a német Walhallában nyugszanak. A világ visszakövetelte emberét, s mi oda adtuk.)

„Te magyarul szólitasz meg?“ e szavakban fejezé ki meghökkenését Ákos.

Az 1½ rőfös fiatal ember bozontos fejét mellére vágta, szemeit behunyta s ismét kinyitá, mi által nyilván azt akarta kifejezni, hogy: „Igenis, nagyságos uram!“ (NB. napjainkban tekintetes urak már csak azok, kik a nyájak és csordák nyomaiban sétálnak.)

„Én honi vagyok, nagyságos uram!“ tevé hozzá a sipládás fia, s olyformán hunyorgott, mintha ő maga tudná legjobban, hogy csak fele igaz annak, a mit mond. S ezen fél igazság bebizonyitásául, fél kezével nyakára mutatott, melyet egy szinét vesztett s a hajdani védegylet keletkezésekor készült kék kendő folyt körül, s melyre rá volt ugyan nyomtatva vagy ötvenszer ezen szó: „honi,“ de annyira elkopva és szaggatva, hogy a sok közül egyet is alig lehete tisztán elolvasni. Ki tudja, melyik papirosgyár rongytárában bitorlá már helyét?

Ákos ur elmosolyodott, nem a nyakkendő látásán, melynek, mint egy nagykövetkezményü nemes buzgalom szép ereklyéit, régiségtárában ő maga is több példányát birja, hanem igen mulatságosnak találta, hogy a fiatal ember a XIX. század végén ez által akarja bebizonyitani honiságát.

A sipládás fiának hazafiui nyilatkozata, mely, ugy látszott, mintha magasabb instructio folytán lett volna betanulva, felingerlé a regényiró kiváncsiságát.

„Mi a neved, ficzkó?“ kérdé Ákos ur a cserebogárszinü fürtökkel betakart füleket, s egyet igazitott a pamlag vánkosán, hogy kényelmesebben pipázhassék.

„Ingomár Jaromir Mária,“ recsegé a sipládás fia.

A cubai dohányunoka füstje csodálkozólag torkában akadt Ákos urnak.

„Ennyi nevet s a nevekbe annyi R betűt adni egy, az R betűt, mint magától értetik, kimondani nem biró selyp német fiunak: mily barbárság!“ gondolá magában a jószivű regényiró. Különösen meglepte a fiu harmadik neve, és genusa iránt szinte némi kételyek támadtak benne; de csakhamar eszébe jutott, hogy a sógorok nagyok és erősek a szendeségben, kedélyességben s a vad himnemüek szelid elnevezésében.

Hát még mily hősi indulattal párosult szelidség lakozhatik azon apában, ki fiát ily keresztnevekkel szállitá ki a világra! Meg kell vele ismerkednem. Igy okoskodék s határzá Ákos ur.

„Ne rimánkodjál, Mária, mondá a szüntelen hunyorgó suhancznak, küldd fel apádat.“ A himnemü Mária vállára szedé nem annyira saruit, mint inkább lábait s leiramlott velök a lépcsőkön, mintha legalább is a regényiró előszobájában lopta volna azokat.

Nehány percznyi szünet állott be, mit Ákos ur néma gondolkozásra használt. Hogy miről gondolkozott oly némán, azt egész bizonyossággal nem tudjuk.

S az előszobában lassu lábcsoszogás hallik…

S a szoba ajtaja benyilik…

És kérdés: lesz-e elég erőnk hiven leirni a jelenetet…

Megkisértjük.

Láttátok-e, emberei az 1890-ik évnek, a koszorus regény- és novellairót, ismeritek-e az agg Pálffy Albertet, a veteránt, a nestort, a ki hátra levő napjait szülőföldje határán, a nagyváradi diákszertartásu káptalan fürdőiben látja lefolyni? mely balneákba ő – mint tudjátok, polgártársaim! – nehány évvel ezelőtt vonult vissza a nagy világ unalmassá vált zajától, e kedves Vaucluseben akarván élni ezentul világát „procul negotiis, solutus omni foenore.“ Azonban e magányban is munkásan tölti ő napjait és a legszorosabb összeköttetésben él Irinyi József hazánkfiával, ki – mint tudjuk – megcsömörölvén a magyar emberek „sivár üzelmeitől“ és a nagy lutrin 200,000 váltó forintot nyervén (mely idők folytán négy-, ötször annyira gyarapodott) 1850-ben Francziaországba vándorlott ki, s immár 40 esztendeje, hogy neje, a lelkes franczia hölgy karján „Párist és a francziákat“ bámulja. (Czimzete: Mr. Joseph d’Yrigni rentier. Boulevard des Italiens No. 24. 1-êre étage.)

Azonkivül az agg regényiró szüntelen körözve van számos tisztelőitől, s meg-meglátogatva a jelen irói világ választottjaitól. Láthattátok több évvel ezelőtt mint bihari képviselőt is az alsóházban. Ismerni fogjátok őt sokan személyesen, és tudni fogjátok teste azon hosszuságát, melyet mig végig nézett a szem, addig megéhezett a legjóllakottabb száj is.

A „Magyar millionaire“ stb. stb. stb. koszorus irója tehát nagy is, hosszu is.

De sokkal hosszabb volt azon alak, mely a szoba ajtaján jelenleg betapogatott.

Kezében tartott, kidült-bedült oldalu kürtős kalapja, eredetileg mintha bérkocsiskobakra vándorolt volna Hajós Sándor egykori budai gyárából; a gyér fürtök, melyek szerfölött apró s findzsaalaku fejét födék, nem gyanittatták, hogy elpusztult társaikkal együtt valaha fodrászok vasa alatt martyrkodtak; keskeny homloka alól két hosszukás és keresztbe fektetett, tökmagprofilra emlékeztető kis szem taplótüze vereslett. Arczának pofacsontjai oly hegyesen duzzadtak elő halántékai alól, hogy a legvastagabb marku kovácslegény is ökölre foghatta volna őket; a béleltelen arczbőr oly vékonyan vala oda tapadva állkapczáihoz, hogy elözvegyült fogait meg lehete számlálni. Testének egyéb sovány szabásu részeit pedig conservativ szellemü ócska ruhadarabok csapkodták körül, melyek az alak talapzatáról ég felé tátongó két fakó csizmaszárba folyának.

Az ajtóban az ujra megjelent sipládás fia mutatkozott legelől, ki a most leirt elviselt emberi alakot betolván, mintegy bemutatólag ezt kiáltá a pamlag felé:

„Az apám, nagyságos uram!“ – Ő volt…

Ez volt a sipládás fiának az apja!

II. SZAKASZ.

Az előbbi ismeretlen egyéniség 1890.

A hosszadalmas agg alak – mint mondók – belépett. A sipládás fiának az apja, a regényiró szobájába lépve, bókolni kezdett s üdvözlő szavakon törni fejét; azonban megelőztetett Ákos ur által.

„Üljön le arra a vahotra – mondá a regényiró, s az ajtó közelében álló pamlagcsára mutatott, minek hasonmásait 40 évvel ezelőtt még nálunk is balzacnak hivták – ön fia kiváncsiságomat ébreszté ön iránt. Ön, ugy látszik, sok viszontagságon ment keresztül. Életpályámnál fogva az ilyen embereket rendkivül szeretem; az emberismeret különös studiumom. Külföldi származásánál fogva ön sok szép tapasztalást szerezhetett utazásaiban, nemde?“ – kérdé a regényiró s hivatalos foglalkozási arczkifejezést öltött magára.

„Pocsanat, ketves ur – szóla a vahotra telepedett aggastyán – udasztam, igenis sokad udasztam, de gilfeldi zarmazasu nem fatyjok,“ s a jövevény müvész arczán keserü harag látszott elvonulni.

„Tehát csakugyan…? tehát ön is…“

„Ikem is, csagutyan én is. Ach, uram! sokad dudnék asz urnak pesszelni, porszaszdó és haladlan, ha a matjar nielf jobban mene asz enjim nielfen. Aszérd alzo csag rozs matjarul és kicsi némedil muszaj fatyjok montani ety kicsi asz ennjim zomoru életébl.“

„A mint tetszik,“ mondá a regényiró.

S a sipládás apa elkezde beszélni. Fia e közben melléje kuporodott a vahotra s az ösztönszerü bólintgatások elé szegezett néhány hijábavaló ellentállás után csakhamar lágy szundikálásnak adta magát.

A megkezdett párbeszéd hangjainak illendő visszaadását azonban aligha megbirnám, minélfogva reménylem, nem fogja senki rosz néven venni, ha azt, mit a sipládás elmondott, enszavaimba öltöztetett mondatokban terjesztem elő, oly rövidséggel, a minővel mindeddig még nem dicsekhetem.

„Ugy emlékszem – ragadá meg a sipládás fiának az apja a szót – mintha 1820 táján születtem volna Pest egyik külvárosában. Ezt én jó darab ideig nem tudám elképzelni, főképen miután, gyöngéd korom első éveiben, én és utánam több rokon érzelmű barátom erősen hivők, hogy talán nem is anyától lettem, mivelhogy minden eddig látott embertől csodálatra méltó módon egészen elütöttem.“

„Ne beszéljen!“ kiálta a regényiró.